Harmincötödik fejezet.

Halihóó!
Rövidebb rész lett, de kevésbé kellett rá sok időt várni :D
Nemsokára 10 000 kattintásnál járunk, nagyon durva :) Kevésbé kreatív pillanatomba arra gondoltam, hogy lehetne valamiféle-fajta játékot csinálni, vagy... Igen, eddig jutottam az ötletelésben. Szóval ha átlépjük a bűvös 10 000-et, valami meglepetésben részesítelek titeket - ami még egyelőre számomra is az. De ami késik, nem múlik.
Remélem tetszeni fog a rész!

Jó olvasást. xx

~zene~

A szívem a torkomban dobogott, mikor rákattintottam a megjelölt névre. Sajnos egy Zack Cope-t ismerünk, mindketten. Utálom, ha hülyének néznek. Mivel már megesett velem, kategorizáltam a kétféle lehetőséget. Van, mikor csak szimplán sodródik az ember az árral és egyszer csak a szituáció úgy hozza, hogy megtud mindent, ami eddig a háta mögött zajlott. A második, amikor saját magukat árulják be a tettesek anélkül, hogy tudatában lennének, majd még az átvert ember érzi magát rosszul, hogy rájött a háttérben folyó dolgokra.
Azt hiszem az utóbbiban magamra ismertem. A reakció is két fajta lehet, ebben az esetben. Az első, hogy tetetem tovább a hülyét. A második pedig, hogy beolvasok mindenkinek. Igazából, itt is az utóbbiban ismernék magamra, de nem tudom, hogy meg akarom-e adni bárkinek is azt az örömet, hogy lássa azt, mikor kiakadok. Ugyanis úgy gondolom, hogy ha valakit utálok az egy kedves dolog, hiszen foglalkozok vele, azzal, hogy utálom. Viszont az, ha már csak nem is utálok valakit, hanem egyszerűen nem érdekel, semmit sem vált ki belőlem, az az igazi pofán csapás. Mert lehet valakit szeretni, vagy utálni, de ha egyik kategóriába sem tartozik, akkor onnan nincs visszaút. Egyszerűen az ott rekedt, és még csak utálatra sem fordítok rá energiát. Ide nem sokan jutnak el, és azt kell, hogy mondjam, ennyire senki sem volt még ellenszenves számomra, hogy az utálatomból ide csússzon, mert úgy istenigazából senkit sem utálok. Csak szimplán zavar, ami utálatot vált ki belőlem, tehát lehet, hogy meg se bántott semmivel sem. Viszont akit tényleg utálok, mert okot adott rá, az is nehezen csúszik le arra a szintre, hogy ne érdekeljen. Mert akit utálunk, az egy ideig még érdekel minket, aztán vagy megbocsátunk neki, vagy sem. Viszont páran már igazán közel álltak ehhez az állapothoz.
Úgyhogy most várok, és maga leszek a naivság megtestesítője. Várom, hogy valaki megtörjön, és elmondja az igazat. Ami elég könyörtelenül hangzik... és az is.
Perpillanat nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. A brazil szappanopera rendezők busásan megfizetnék a körülöttem lévő dolgokat. Mintha egy szerelmi négyszögbe csöppentem volna. A helyzet iróniája természetesen nem más, mint hogy az exek összejönnek egymással. Tökéletes felhozatal, egyszerűen vászonra termett történet. Még tovább is tudnám gondolni, egy pár plusz pontért az IMDb-n. És ha nem egy brazil, hanem egy amerikai rendező veszi meg az ötletet, garantált lesz a siker a fiatalok körében is. Szép jövőkép.
- Mizu, Sam? – nyitott be a szobámba Brad, mire összerezzentem. – Valakinek rossz a lelkiismerete? – ült le az ágyamra, majd megpuszilta a homlokomat vigyorogva.
- Már megijedni sem szabad? – ráncoltam a szemöldököm.
- Van rá engedélyed? – szórakozott tovább.
- Várjál! – csettintettem, majd a fiókomat kihúzva úgy tettem, mintha keresnék valamit. – Pedig az előbb itt volt. Így kénytelen leszel megbízni bennem. – fogtam a fejem, majd elnevettem magam.
- Hiányoztál. – nevetett ő is.
- Te is nekem.

*

Brad-del sok mindent meg lehet beszélni, de mikor Zack-ről kérdezett elegánsan hárítottam, majd témát váltottam. Olyan bonyolult ez az egész már is, hogy még a fejem is belefájdult, komolyan.
Örültem is, meg nem is mikor estefelé csöngettek. Egyrészt mert valahol hiányzott a közelsége, másrészt mikor megláttam a letörölhetetlen vigyort a képéről valamiért megnyugodtam.
- Hello. – köszönt, majd mikor a szobám ajtaja elé ért, ahol álltam, derekamat átfonta karjaival és magához húzva megcsókolt. – Milyen volt a napod? – kérdezte, miközben becsuktam az ajtót mögötte.
- Csodálatos. – ráztam meg a fejem mosolyogva, mire felhúzta a szemöldökét.
- Ennyire borzalmas volt?
- Nem, csak furcsa. – néztem bele mélybarna szemeibe, melyek most sokkal sötétebbnek látszottak, mint máskor.
Az ablakpárkányomhoz mikor odaért, felém fordult, majd ajkait mosolyra húzta.
- Ki gondolná, hogy veled mindig történik valami. – tetetett meglepődöttséget, de hangjában minden arra utalt, hogy jól szórakozik.
- És azt vajon gondoltad volna, hogy kinek volt ez köszönhető? – vittem fel a hangsúlyt a mondatom végén, majd odasétáltam hozzá és pár centire tőle, keresztbe fontam kezeimet a mellkasomon.
- Majd megöl a kíváncsiság. – játszott döbbentet, majd utánozta a mozdulataimat.
- Akkor sajnálom. – töröltem le egy nem létező könnycseppet az arcomról, mire szemeit összehúzva rám hunyorgott.
- Még sokáig húzod az agyamat? - nézett rám kérdőn, mire elgondolkoztam egy pillanatra, majd bólintottam.
Megfogta a vállamat és óvatosan arrébb tolt, hogy elléphessen az ablaktól. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg akar ölelni, de hamar bebizonyosodott, hogy ezt csak hittem.
- Most hova mész? – nyúltam keze után.
- El. A barátnőm nem akar beszélgetni velem, nekem meg nincsen most kedvem veszekedni vele. Ugyanis feltételezem, hogy az lesz belőle. – nézett rám fáradtan. – Se kedvem, se energiám. Majd ha lenyugodtál, hívj fel. – mondta majd a kilincs után nyúlva kinyitotta az ajtót.
Mire felfogtam, amit mondott, már késő volt. Utána futottam a folyóson, majd hátulról megöleltem. Először még lépett párat, majd kezeimet lefejtve magáról szembe fordult velem.
- Sajnálom. – mondtam bűntudattal teli hanggal, majd arcomat nyakába fúrtam.
- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. – puszilta meg a homlokom. – És az igazság az, hogy Melanie apjának állapota súlyossá vált. Nagyon súlyossá. És be kell mennem még a kórházba. – mondta, mire elengedtem.
- Délelőtt még nagyon szórakozott volt. – suttogtam inkább csak magamnak.
- Hallottam, hogy beszéltetek. – mosolygott újra.
- Ja. – húztam fel a szemöldököm, mire összeráncolta a homlokát.
- Ez már rosszul kezdődik. – mondta, majd kezemet megfogva a szobám felé akart húzni.
- Én is így gondolom. – haraptam be az alsó ajkamat. – Viszont ezt majd később megbeszéljük, menj be inkább a kórházba. Habár ilyenkor hol van a barátja? – mondtam, mire megállt.
- Aaron-re gondolsz? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem tudja, hogy beteg az apukája. Ez nem az a dolog, amit Melanie először elmond a másiknak.
- Értem. – sóhajtottam. Vissza szerettem volna szívni az előző kérdést, de már késő volt. Hirtelen nagyon sajnáltam azt a lányt. Mindentől eltekintve jószívűnek találom, és ilyet az ellenségének sem kíván az ember, amin ő most keresztül mehet.
- Biztos nem baj, ha elmegyek? – lépet elém, majd homlokát enyémnek támasztotta. Nemlegesen megráztam a fejem, mire egy búcsúcsókot nyomott a számra. – Bepótoljuk, ígérem.
Miután kikísértem, legszívesebben az ajtóba vertem volna a fejem. Iszonyú nagy bűntudatot éreztem, amiért úgy viselkedtem, ahogy.