Az előző bejegyzést mindenkinek ajánlom figyelmébe, kattintsatok ide, vagy fent a menü sávban a 'Kérdezz!' szóra! (ott majd minden kiderül, hogy mit is rejt ez a szó)
Köszönöm a sok-sok kattintást, remélem ez azért van, mert tetszik a blog :)
Olvassátok figyelmesen, és ha tetszett írjátok meg. Lehet, hogy a vége már +16-os kategóriába tartozik, szóval csak óvatosan ;)
Legyetek jók :*
Jó olvasást.xx
~zene~
- Melanie tudja forgatni a lapjait, nem kispályás a csaj. – szürcsölt bele a kávéjába Heather.- Ne legyél már gonosz. Az apukájáról van szó, és nem arról, hogy össze akarna jönni Zack-kel. – ráztam meg a fejem, inkább magamnak bebizonyítva, hogy ez tényleg így van. – Egyébként is, neki ott van Aaron.
- Ennyire nem lehetsz naiv. – hajtotta le a fejét. – Nincs is együtt Aaron-nel. Kezdem azt hinni, hogy csukott szemmel közlekedsz. – meresztgette szemeit rám, mint ha egy idiótával beszélgetne.
- Mi van? – akadt meg a torkomon a tea, mire köhögni kezdtem, majd fuldokolni. Végül visszatértem az élők sorába. – Jól vagyok. – emeltem fel a kezem, mert Thea egyre erősebb ütéseket mért a lapockáim közé.
- Jól hallottad. Aaron valami Kyra-val van együtt. Nem tudom kicsoda, szóval ne is kérdezd meg. – hadarta gyorsan.
- Nem is akartam. – ráztam meg a fejem.
- Persze, szinte már formáltad a szavakat. – bólogatott, mire felnevettem.
- És akkor Melanie miről beszélt nekem? – zavarodtam össze teljesen. Ennyire azért nem tűntem el. Tisztán emlékszek, hogy Melanie mit mondott.
- Hülyeségekről? – vitte fel a hangsúlyt mondata végén. – Mondjuk meglepődnék, ha egy értelmes gondolat hagyná el a száját. – tette hozzá halkan.
- Mos kezdesz teljesen összezavarni, szóval kezdjük elölről ezt a beszélgetést, légy szíves. Szia, Heather. – köszöntem, mintha most érkeztem volna a Starbucks-ba, a csütörtöki kávé-tea délutánunkra. Zack lemondta az edzőtermes délutánt, mert fáradt a kórházban éjszakázásoktól. Melanie nem mozdul apukája mellől, az anyukája ki van akadva, hogy lánya semmit sem csinál jóformán, így Zack-et kérte meg, hogy ráncigálja el onnan. Természetesen, Zack-nek sikerült onnan elráncigálnia, hazamentek Melanie-hoz, ott aludt és satöbbi. Nem, pontosan nem tudom mi történt. A barátommal én még nem tudtam beszélni, rajtam kívül viszont lassan már mindenkinek sikerült. Melanie kikészült, Zack pedig támogatja. A három nap alatt mindössze ennyit változott a helyzetünk. Kettőnknek, mert ugyebár együtt vagyunk. Mi, ketten. Sam és Zack. Habár kezdem úgy érezni, hogy Melanie is társul a kapcsolatunkba, amit én személy szerint nem pártolok. Elisabeth elmondása szerint, Zack még az óráit is kihagyta az egyetemen.
- Szia, Sam! – nevetett Thea, ami visszarántott a valóságba. – Aaron és Melanie sose volt együtt. – tértünk vissza az eredeti témához.
- Azt tudom, csak akartak, de előtte meg akart kérdezni róla Mel. – bólogattam hevesen, mert eddig stimmelt a történet.
- Az engedélyedet kérte? – húzta fel a szemöldökét, majd felnevetett. – Ki vagy te és hova bújtattad a barátnőmet? – rázta meg a vállam. – Melanie-nak ezzel annyi szándéka volt, hogy megnézze hogyan reagálsz az exedre. Ami számára egy jelet adhatott volna, hogy mennyi esélye van még Zack-nél. – dőlt vissza a székébe.
- Dehogyis. – háborodtam fel. – Ő tényleg őszinte volt… vagyis annak látszott.
- Mondtam már neked, hogy ne higgy el neki semmit sem. – rázta meg a fejét, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy hülyének néztek? – összegeztem a hallottakat.
- Azt nem tudom, hogy néztek-e, de hogy Melanie nézett, az biztos. – sóhajtott.
- Ami azt jelenti, hogy ők egésznap egymás társaságát élvezték, majd este hazamentek egy kis szobanézőre? – vált kétségbeesetté a hangom.
- Ott aludt náluk Zack? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – És te ezt miért engedted meg?
- Hogy-hogy miért? Mit tudtam volna tenni? Én tényleg sajnálom/tam Melanie-t. És elhittem, amit mondott. Most nem tarthatom vissza Zack-et, ha ő is menni akar. Még alig vagyunk együtt pár hete. – temettem arcomat kezembe. Heather mellém húzta a székét, majd átölelt. – Szerinted megcsalt? – néztem fel egy pillanatra, ügyelve arra, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppek szememből.
- Dehogyis. – rázta meg a fejét. – Melanie kavarja itt a dolgokat, szerintem Zack ugyanolyan vak, mint te. Összeilletek. – mosolygott, majd arcomhoz érve felhúzta a szám két szélét. Sajnos, nem volt hatásos, így mikor elengedte visszakomorult eredeti állásába.
- Én már nem gondolom így. – sóhajtottam.
- Most nehogy bedepizz itt nekem! – csapta meg a karom, mire odakaptam. – Beszéld meg a barátoddal, mert Ő a te barátod, és nem Melanie-é. Ne kombinálj, ne hagyd rá, mint szoktad…
- Hé, nem is szoktam ráhagyni. – ragadtam meg a mondata végét.
- Nem, persze, hogy nem. – mondta ironikusan, majd folytatta. – Most elmész Zack-ékhez. Megbeszélitek. Melanie-t majd elintézem, azt bízd ide nyugodtan. – bólogatott meggyőzően.
- Melanie-t nem kell elintézned. – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi baja esne valamelyikkőjüknek.
- Csak egy beszélgetés, semmi több. – dőlt hátra a székében, lábait keresztbefonva.
- Arra sincs szükség. – ráztam meg a fejem, amivel lezártnak is tekintettem az ügyet.
*
Heather addig-addig mondta, hogy menjek el Zack-ékhez, míg teljesen fel nem borzolta az idegeimet. Annyit kellett már ilyen beszélgetésekbe gabalyodnom vele, hogy félek hova fog ez vezetni. Nem akarom elveszíteni, hiszen tényleg fontos nekem.
Ugyanakkor csalódott voltam, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkentse. Egy ilyen dolog, és máris elfelejtett. Nem a szó szoros értelmében, ugyan, de valahogyan mégis. Bármennyire is nem úgy tűnhet, de nem gondolom magam egy féltékeny embernek, mindössze egy egészséges féltékenység van bennem. De azt sem szeretem kimutatni, viszont eltitkolni sem tudom.
Mikor a bejárati ajtójukhoz sétáltam az odavezető széles háromszög mintákon, megtorpantam egy hang miatt, ami a nevemet kiabálta. Meglepődve fordultam hátra, mire két ölelő kar markába estem.
- Todd. – mondtam ki a nevét megkönnyebbülve, majd én is visszaöleltem.
- Sammy, mennyit nőttél. – tartott el magától, hogy jobban szemügyre vehessen, amivel zavarba hozott. Nem hinném, hogy sok huszonéves srác köszöntené így egy barátját.
- Nem is nőttem. – ráncoltam a homlokom fej rázva. – Te viszont megváltoztál. – néztem végig rajta. Tényleg változott. A még nyáron látott kisfiús arcát most pár napos borosta borította, a haját - az eddigi oldalt nyírt változathoz képest – megnövesztette, így felzselézve állította be. És ahogyan egy ölelésből meg tudtam állapítani határozottan izmosabb is lett.
- Hát igen, egyszerűen fantasztikusan nézek ki. – kacsintott. – Na és mi járatban errefelé? – húzogatta a szemöldökét mosolyogva.
- Jöttem meglátogatni egy barátot. – haraptam el mosolyomat.
- Áhh, értem már. – válaszolt sokat sejtetően. – Akkor talán be is mehetnénk, merthogy én is egy barátot jöttem meglátogatni. Hátha ugyanarra vagyunk kíváncsiak mindketten – mutatott kezével az ajtó felé.
- Akár. De mi van akkor, ha az a barát nem is akar minket látni? – szórakoztam tovább, mire fülemhez közel hajolt, majd belesuttogott.
- Nem érdekel minket, akkor is bemegyünk. – mondta, majd átkarolva becsöngetett, vagyis én azt gondoltam, hogy becsönget, de nem fáradozott ilyen alapvető dolgokkal, hanem kicsapta az ajtót előttünk.
- Jó estét! – köszöntem elhalló hangon, ugyanis elég furcsán vette ki magát a helyzet. A házban csönd honolt, így kellően meglepődtem, hogy nyitva volt a bejárati ajtó.
- Az ősei nincsenek itthon. – dobta le a cipőjét, majd a konyha felé vette az irányt. – De azért szívmelengető volt, hogy ilyen illedelmesen köszöntél. – nézett vissza, mire belebokszoltam a vállába.
- Nem jó embert néztél ki magadnak a tréfáidra. – hunyorogtam fenyegetően, amit egy vállrándítással nyugtázott. Már jártasan a hűtő felé vette az irányt, amiből két doboz sört vett ki.
- Ööö…Nem kellene megkeresnünk Zack-et? – kérdeztem, miután lerakta a konyhapultra a már kibontott sört. Gondolom nekem, habár ezt elfelejtette közölni velem.
- Ha szeretnéd, megkereshetjük, de én igazából nélküle is elvagyok. - rántotta meg a vállát, majd leült a konyhaszékre és telefonját elővéve nyomkodni kezdte.
- Te mióta vagy ilyen flegma, Todd? – kérdeztem kicsit zavarban érezve magam.
Ott álltunk egy konyha közepén – vagyis én álltam, de ez már csak részletkérdés -, egy-egy doboz sör kíséretében – amihez hozzátenném, hogy utálom a sört -, és néztem, ő pedig a telefonját.
- Vártam már, hogy mikor akadsz ki. – nevetett telefonját visszamélyesztve zsebébe. – Elég sokáig bírtad.
- És attól is elég sok választott el, hogy elnevessem most magam. – forgattam meg a szemeim, mikor rájöttem, hogy csak szórakozott.
- Na, keressük meg a szőkeherceged. – mosolygott, mire megráztam a fejem egy bárgyú mosoly kíséretében.
- Nem kérem a sört. – ráztam meg a fejem újra, immáron erőteljesebben, mikor közelebb tolta hozzám. Egy hajszál választotta el attól, hogy leessen a földre.
- Tudom, Zack-nek viszont biztos jól jön. – fogta meg mikor mellém ért, és én követve utána indultam.
- Az is lehet, hogy már elrabolták. – mérlegeltem a lehetőségeket, hiszen elég furcsa volt, hogy nem bukkant még fel.
- Csak alszik. – legyintett egyet, mintha ez olyan természetes lenne.
- És akkor miért volt nyitva az ajtó? – kérdeztem a lépcsőfokokat szelve.
- Passz. Biztos várt téged. – állt meg az ajtója előtt.
- Nem szóltam neki, hogy jövök. – halkítottam le a hangom automatikusan.
- Oh, meglepetés megjelenések? – húzta perverz mosolyra a száját, mire egy „ha-ha-ha” élettelen nevetés hagyta el a számat.
Zack szobájának ajtajával sem törődött sokat, ugyanolyan nagy lendülettel tört be rajta, mint a földszinten tette.
A kedves, ágyán elterülve aludta az igazak álmát. Nagyon aranyosan festett összekuszálódott hajával. Még fel sem ocsúdtam barátom látványától - aki nem foglalkozott azzal, hogy levegye magáról a ruháit, hanem úgy, ahogy volt, farmerostól, mindenestől feküdt takaróján – mikor Todd feloltotta a lámpát, ami a sötétség miatt még nekem is rosszul esett.
- Jó reggelt, álomszuszék! – krákogta magas hangon, majd lehajolva megpuszilta a homlokát. Zack morogva magára próbálta húzni a takaróját, ami nem igazán akart neki sikerülni, tekintve, hogy rajta feküdt. Kuncogva néztem az eseményeket, mire megszólalt.
- Nem ér kinevetni. – dörzsölte meg szemeit, majd nehézkesen felült az ágyában. Todd telefonjának éles csengőhangja verte fel a nyugodt környezetet. Mikor felismertem a számot először furcsán néztem rá, majd nevetésem töltötte be a szobát. Mutató és középső ujját felém mutatta majd szemeihez, jelezve, hogy erről majd később beszélünk, és sértődötten lerobogott a lépcsőn.
- Ez meg mi volt? – mutattam még mindig nevetve Todd felé.
- Fogadás. – legyintett Zack. Mikor felocsúdtam az Austin Mahone okozta döbbenetből visszanéztem Zack-re, aki végig nézett rajtam. Zavartan és kérdőn figyeltem, de nem válaszolt csak feltérdelt ágyán és maga elé húzott.
- Gyönyörű vagy. – suttogta fülembe, mire jóleső remegés járta át a testem. Mosolyomat elrejtve átöleltem nyakát, majd homlokomat neki támasztottam.
- Te is jól nézel ki. – kuncogtam ajkaiba, mire ő is elmosolyodott. Csókja feltüzelt, az utána következő pillanatba viszont megdöbbentett. Derekamat megfogta, majd felemelve az ágyra fektetett. Egy kisebb fajta sikoly hagyta el a számat, majd nyakába kapaszkodva húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókot nyomjak szájára. A pólóm szegélyét feljebb tűrve simított végig derekamon egészen a melltartóm aljáig. Ajkaimról nyakamra tért, és apró csókokkal halmozta el azt. Kuncogva próbáltam tudtára adni, hogy csiklandoz tette, majd állát megfogva újra felhúztam arcomhoz. Kezeit fejem mellé támasztotta, majd ajkaimnál megállt, és belesuttogott.
- Kívánlak. – csókolt meg végül, mire egy apró nyögés hagyta el számat. Nyelveink táncot jártak, mikor megtalálták egymást. Végül elhúzódott tőlem, és homlokomra apró puszit lehelt. – Viszont el kell küldenem Todd-ot. – nézett mélyen szemembe.
Vágytól csillogó mélybarna íriszei vadul keresték az enyéimet, majd egy kusza tincset elsöpört arcomból és szabad kezével felnyomta magát.
- Ne menj! – húztam vissza magamhoz, mire meglepődött, ugyanakkor meleg mosoly terült szét az arcán. Mellém fektettem, majd mellkasára feküdtem, és arcomat vállába fúrtam. – Nem akarom, hogy itt hagyj. – suttogtam, mire államat megfogva, aggódó tekintettel nézett szemeimbe.
- Nem hagylak itt. – puszilta meg orrom hegyét.
- Reméltem. – bólogattam összeráncolva homlokom. – Egy egészen picikét. – mutattam ujjaimmal, hogy demonstráljam is.
- Ennél azért jobban is reménykedhettél volna. – tágította ki a mutató- és hüvelykujjam közötti üres teret, majd ujjait az enyémekre kulcsolta. – Nagyon hiányoztál. - vallotta be, mire ezer kis pillangó kezdte csapkodni szárnyait a hasamban.
- Te is nekem. – szippantottam mélyet pólója illatából.
- Sajnálom ezt a két napot. – mosolygott szomorúan. Gondolatban ugyan eldöntöttem, hogy mennyi mindent fogok hozzá vágni, de mikor megláttam, fáradtan, szomorúan egyszerűen nem volt szívem hozzá. Annyira törékenynek tűnik most, és már talán kezdem megérteni, hogy tényleg közel áll hozzá Melanie apukája, és – bármilyen fájóan nehéz is kimondani de – Melanie is.
- Remélem minden rendben lesz. – fordultam hasamra, hogy jobban lássam arcát, majd átölelve visszadőltem rá.
- Azt nem tudom neked megígérni. – mondta, mire hirtelen felkaptam a fejem, hogy láthassam arcát. – Azt viszont igen, hogy velünk minden rendben lesz az idők végezetéig. – mosolygott arcomat látva, majd végig simítva azt újra magához húzott, hogy csókjaival elfeledtethesse velem az elmúlt napokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése