Harminchetedik fejezet.

Sziasztok, babócák!
Itt is van a harminchetedik fejezet - ha esetleg ez valakinek nem lett volna egyértelmű :D -, amibe annyi izgalom van, hogy csak na!  Annyi azért nincs, de akad azért, valljuk be. Vagyis ti még nem tudjátok, de nemsokára meg fogjátok tudni. :)
Nem is húzom tovább az időt, mert már így is elég sokáig sikerült. Ha tetszett a rész, akkor thumbs up a végén ;) És a véleményeiteket se rejtsétek véka alá!

Jó olvasást. xx

Április 21.-ét is elhagyva, lassan teljes gőzerővel az elkövetkező vizsgáimra kellene gondolnom. Az elmúlt félév tele volt aggodalommal, bizonytalansággal és Zack-kel, számomra. A tél szörnyű volt, mint általában, viszont a karácsony és a családi szeretet melege felmelegítette a kihűlt levegőt.
Miután elkezdődött az idei év, először minden rendben volt. Majd kezdődtek a problémák. Először az iskolával, ezt az itthoni, családi zűrzavarok követték, végül, de nem utolsó sorban Zack és a kapcsolatunkra is hatással volt. Sokat veszekedtünk, először miattam, aztán miatta, végül Melanie miatt is. Ő nem értett engem, én Őt nem, így egészen könnyen közös nevezőre jutottunk. Mindketten jobbnak tartottuk, hogy ha szünetet tartunk.

„ – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt.
- Ez szép volt. – bólogattam, amíg valami válasz után kerestem, mikor nem találtam megadóan sóhajtottam egyet. Igaza volt, hiszen én is ugyanazt csináltam, mint ő. Conny-val beszéltem meg a problémáimat. Heather-t nem akartam ezzel untatni, mivel meg voltak a saját problémái. A szülei elváltak, még karácsony előtt, és Thea összeomlott, nagyon megviselte, ami érthető. Ben mindent megtett, hogy barátnője kicsit felviduljon, de sajnos, kevés sikerrel. Együtt nevettünk, és sírtunk mikor nála aludtam, hogy átbeszéljünk mindent. Mindketten elhanyagoltuk egymást, de most már újra annyira a legeslegjobb barátnők vagyunk, mint előtte.
- Még mindig azt mondom, hogy Melanie azt hiszi, teljesen hülye vagyok, és te ezt nem látod. Ami még mindig rosszul esik. – idéztem fel az elmúlt hónapokat. Ugyanis elmondtam Zack-nek mindent, erről az Aaron-ös ügyről, amiért nagyot csalódott a lányban, és össze is vesztek. Még csak a nevét sem akarta hallani, végül én akartam, hogy kibéküljenek. Szóval valahol magamnak köszönhetek mindent.
- Én pedig még mindig azt mondom, hogy bolond vagy. – rázta meg a fejét orrunkat összeérintve egy pillanatra a ’bolond’ szónál, amivel mosolygásra késztetett.
- Ne nevettess meg, éppen vitatkozunk. – böktem mellkasára, mire felnevetett. – Te se nevess, ezek komoly témák. – mondtam dühösen, de látva önfeledt mosolyát, elnevettem magam.
- Te nevetted el magad. – érintette homlokát enyémnek, majd kezeit derekamra vezette.
- Meg ne merj csókolni! – förmedtem rá egy mosolyt elharapva. Utálom, ha ilyen. Tudja, hogy ezzel tud a legjobban idegesíteni.
- Miért? Mi lesz akkor? – suttogta ajkaimba, majd pólómat felfelé húzta. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni, megfagytak végtagjaim és a gondolataim is. Csak Ő volt. Éreztem szívveréseit, amik az enyémhez hasonlóan szaporák voltak.
- Az előbb még szünetet akartál tartani, most meg akarsz csókolni? – tettem kezemet derekára, és próbáltam magam emlékeztetni a pár perccel ezelőtti eseményekre.
- Már vége a szünetnek, most békülünk. – simogatta meg arcom, és várt arra, hogy én csókoljam meg először.
- Más lány, most éppen sírva rohanna hazafelé, ugyanis a barátja pár utalásos megjegyzéssel elküldte a fenébe. – vázoltam fel a helyzetet látva, az én szemszögemből. Ami az ő szemszögének is kellett volna lennie. Ő kevésbé gondolta komolynak a témát, és nevetve hátrált egy lépést.
- Nem küldtelek el sehova. Már megint tovább gondolsz mindent. – húzta fel szemöldökét mosolyogva. – És egyébként is te nem vagy más lány. – ölelte át újra derekam.
- Oh, a jól bevált szöveg. – ráztam meg a fejem, majd kezeit lefejtve magamról, kiléptem öleléséből.
- Téged lehetetlen meghódítani? – emelte fel kezeit viccesen. Az ő komolytalansága miatt, nagyon nehéz komolynak maradnom.
- Már sikerült, egyszer. Következőleg már óvatosabb leszek. – dobtam puszit felé mosolyogva, majd még utoljára visszanéztem felé. Először meglepődést tettetett, majd egy önelégült mosoly terült szét arcán.
Láttam tartásán, hogy menekülnöm kellene, ugyanis utánam fog jönni. Pár lépés után futva robogtam le lépcsőjükön, majd kuncogva siettem a cipőmet felvenni. Sajnos, nem sokáig jutottam, mert édesapja, Rob utamat állta.
- Fogócskázunk? – kérdezte mosolyogva, mire nemlegesen megráztam fejem. Felfele menvén folytatta útját, mintha ez olyan megszokott lenne számára. Még elkaptam szeretetteljes pillantását, ami megnyugtatott. Időm viszont már nem volt elmenekülni, így Zack hamar utolért. – Már el is kaptam. – kacsintott Rob-ra, majd maga felé fordítva megcsókolt. Még utoljára megpróbáltam ellenkezni, és nem megadni magam. – Ennél azért szenvedélyesebb szoktál lenni. – motyogta ajkaimba, mire gyenge pír öntötte el arcomat. A perverz megjegyzéseivel mindig zavarba tud hozni.
- Megmondtam, hogy nem fogok visszacsókolni. – hajoltam el tőle pár centire, ami már akkor is fájdalmasan sok volt.
- Ezt már hallottam egyszer. – húzott vissza magához. – És ha jól emlékszem, akkor se tudtál ellenállni vonzerőmnek.
- Akkor rosszul emlékszel. – bólogattam erősen, miközben kezem nyakát simogatta.
- Még szerencse, hogy valakinek jó a memóriája. – kuncogott. Végül nem bírtam tovább, és én húztam közel magamhoz. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd ajkai tökéletes táncot jártak enyéimmel. Lihegve döntötte nekem homlokát, majd átölelve hajamba puszilt. – Nem akarok többet veszekedni. – suttogta.
- Én se. – sóhajtottam, miközben derekán összekulcsoltam kezem. Felnézve rá megpusziltam állát, majd száját. – Szeretlek.
- Komolyan, már hiányoztál. Nem bírtam volna ki, ha tényleg elmész. – szorított erősebben magához.
- Szerinted elmentem volna? – motyogtam vállába.
- Amilyen forrófejű vagy, elképzelhető. – nevetett, mire én is felnevettem.”

A szünet végül mindössze pár perces volt, viszont ezután a lehető legtöbb időt próbáltuk együtt tölteni. Rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, hamar véget kell vetni a kapcsolatunknak. Melanie-ról ezután nem volt szó. Zack sem foglalkozott vele annyit, és a kórházba is együtt jártunk be.

- Jössz már? – kiabált George. Igen, ígértem neki egy focizást. Később egyből megbántam, de valahogy meg kellett vesztegetni, mert rettentően az agyamra ment már.
- Sietek! – kiabáltam én is, habár még eszem ágában sem volt kimenni az udvarra.
Telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebembe, amivel talán plusz időt nyerhettem. Ördögien gonosz, mit is mondjak.
- Szia, édes. – köszöntött álmos hangján Zack.
- Most keltél fel? – kuncogtam, mert tegnapi napot tekintve nekem kellett volna délig aludnom.
- Még nem teljesen, de gondoltam egy reggeli, szerelmes hívás belefér, aztán legalább letudlak a mai napra.
- Hülye. – mosolyogtam.
- Nincs kedved átjönni? – kérdezte végül.
- Mennék, de George-nak megígértem, hogy focizok vele. – vázoltam fel a helyzetet.
- Te? Focizol? – hitetlenkedett.
- Méghozzá milyen jól. – kértem ki magamnak.
- Sam, haladj már! – tört be egyenesen a szobámba az emlegetett tökmag. – Hogy telefonálsz? Gondolom Zack az. – kapta ki a telefont a kezemből. – Most nem ér rá. Inkább gyere te is focizni. – mondta, majd azzal a lendülettel kinyomta a telefonomat. – Na, most már mehetünk. – húzott fel az ágyról.
- Hé, miért nem adtad vissza? – utaltam arra, hogy esetleg még akartam mondani valamit Zack-nek.
- Minek? Tudja, hogy szereted, meg hiányzol neki, meg blablabla. Most focizunk. – nézett rám mérgesen.
- Jól van, nyugi már. Egyébként nem azt akartam neki mondani. – húztam fel orromat sértődötten, mert azért ennyire nem lehetett egyértelmű.
- Nem érdekel. – rúgta ki maga előtt a labdát, ami egy kisebb szívrohamot okozott, tekintve, hogy azt hittem csukva van az üvegajtó.
- Akkor egymás ellen vagyunk… - kezdte.
- Tényleg, na, ne viccelj. – szóltam közbe, amit nem igazán értékelt.
- Komolyan mondtam. – vágott tényleg komoly arcot. De paprikás valaki. – Az a kapud; - mutatott két vödör közé. – az pedig az enyém. – fordított oda.
Jelentős méretbeli különbségek voltak. Az enyém majdhogynem kétszer akkora volt, mint az övé.
- Hogy lehet az, hogy az én kapum nagyobb, mint a tiéd? – kérdeztem.
- Úgy, hogy az enyém nem volt mozdítható, tekintve, hogy két fa között van. – magyarázott.
- Akkor cseréljünk helyett. – akadékoskodtam.
- Elegem van belőled. – fújtatott, majd helyet cseréltünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül egyszerűen. Annyira vicces volt ez az egész helyzet.
- Na, játsszunk! – csaptam össze tenyereimet.
- Akkor középkezdés! – rakta be a labdát középre, és ezzel kezdetét vette a két fős focimeccs.

*

- Ez csalás volt! – fogtam meg a labdát, mielőtt még George újra belőhette volna.
- Nem foghatod meg a labdát, Sam.
- De csaltál. – háborogtam, teljesen jogosan.
- Nem csaltam. Olyankor be lehet rúgni a labdát. Védened kellett volna. – magyarázott kezeivel gesztikulálva.
- De olyan közel voltál, hogy megijedtem. – hunyorogtam mérgesen.
- És? Nem csak a pálya végéről lehet gólt lőni. – nevetett.
- Csaltál és befejeztem. – csaptam le a labdát a fűbe.
- Oké, nyertem. – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Nem, nyertél. Döntetlen lett. – álltam meg, majd visszafordultam felé.
- Nem lett döntetlen. Én nyertem. – közölte, miközben felvette a labdát.
- Nem nyertél, döntetlen lett. – emeltem fel a hangom.
- Nem lett döntetlen. – kezdett ő is belelendülni.
- De!
- Nem!
- De!
- Nem, és kész.
- Sam, George, hagyjátok abba. Tőletek hangos az egész utca. – kiabált anya.
- Akkor is döntetlen lett. – mondtam végül, reménykedve, hogy enyém lesz az utolsó szó.
- Nem. – jött be utánam George is a házba.
- De.
- Csöngettek! Nyissátok ki, légy szíves. – hallottam anya hangját újra, aki valószínűleg a konyhába sürgött-forgott.
- Nem lett döntetlen, akkor sem. – vágta végül még hozzám George, miközben a nappalinál szétváltunk.
- De az lett. – kiabáltam vissza, miközben az ajtót nyitottam.
- Mi történt már? – mosolygott az ajtófélfának dőlve Zack.
- Döntetlen lett a meccs. – húztam beljebb.
- Nem lett. Én nyertem. –ordibálta George, miközben már hallottam valamelyik játékának az elinduló zenéjét.
- Akarom én ezt tudni? – kérdezte Zack, miközben a cipőjét levette.
- Valószínűleg nem. – mosolyogtam rá. – De akkor is döntetlen lett. – nyújtottam ki a nyelvemet, majd futásnak eredtem a szobámba, hátha a hangterjedésnél gyorsabban futok, így nem meghallva az öcsém szavait. Amivel a nyerők nyugodtságával folytathatom a napomat.
- Hihetetlenek vagytok. – forgatta a szemeit Zack.
- Valóban azok lennénk? – sétáltam közelebb hozzá, majd nyakát átölelve megpusziltam a száját, amiből csókot formált. Most írhatnám, hogy a levegő forrósodott, a vágyaink tüzeltek, az agyam kikapcsolt, és a kezeim csak cselekedtek… De nem ez történt. Ehelyett eltolt magától, amiért én furcsán néztem rá, majd kérdő tekintettel egy ’Baj van?’ kérdés hagyta el a számat, miután ezernyi hülye szituáció futott végig a fejemben, a sok túl romantikus könyv miatt.
- Nincs. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. – Viszont beszélnünk kellene…