Harmincegyedik fejezet.

Jó hétfő estét!
Sajnálom a sok késést, de minden kedves tanáromra most jött rá a dolgozatot írathatnék.
A fejezethez nincs sok minden hozzáfűznivalóm, remélem tetszeni fog :)
Várok minden visszajelzést, és még érvényben vannak az előző részhez írt dolgok - itt -. 

Jó olvasást. xx

- Nem, nincs semmi gond. – mondtam visszanézve rá.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.
- Semmi. – mosolyogtam erőltetetten, amit remélem, hogy nem vett észre, habár tudom, hogy teljesen az arcomra ül, ha valami bajom van. Nem tudom, miért húzódtam el tőle. Valami ’belső hang’, vagy a női megérzések azt súgták, hogy…igazából fogalmam sincs mit. De valamit sugalltak, csak még nem igazán fejtettem meg.
- A hülyét járatod most velem? – nézett felém.
- Dehogyis. – ráztam meg a fejem, miközben megálltam a pincénk ajtajánál. Egy kevésbe kedves pillantást kapva, mire még egyszer hozzátettem; - Nincs semmi bajom, tényleg.
- Még se hagytad, hogy megcsókolhassalak. – vágta hozzám sértetten.
- Ebben igazad van. – motyogtam kelletlenül. – Megijedtem.
- Mitől? Nem én intéztem el, hogy elmenjen az áram. –védekezett, mire megforgattam a szemeim.
- Nem attól… Nem tudom, összezavarodtam. – sóhajtottam magatehetetlenül.
- Ehhez köze van hozzám? – tapogatózott elfojtva egy mosolyt.
- Nem segítenél egy kicsit? – húztam oldalra a számat. Nagyon jól tudtam, hogy ő átlát rajtam.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. – vonta meg a vállát.
- Pontosan tudod. – hunyorogtam közelebb lépve hozzá.
- Mégis honnan tudnám? Nem olyan könnyű rajtad kiigazodni. – nevetett fel, miközben telefonját lejjebb emelte, hogy ne világítson vele az arcomba, így már könnyen a szemébe tudtam nézni. Hirtelen nem volt szükség szavakra, egyszerűen láttam azt a nézésében, a szemeiben, amire szükségem volt. Egy megerősítésre, egy őszinte mosolyra, egy kedves gesztusra. Nem feltétlenül kell kimondani mindig mindent. Néha többet ér egy érintés, mint az üres szavak, amiket egymáshoz dobnak az emberek.
- Mondd mit láttál? – mosolygott édesen, mikor lehajtottam a fejem elpirulva. Megtéve a köztünk lévő távolságot átöleltem. Szorosan magához vont, majd megtalálva a fülem mögötti érzékeny részt megpuszilta, majd a fülembe suttogott.
- Nem akarom, hogy ne bízz bennem, vagy azt hidd, hogy kihasznállak. – nézett a szemembe, mire megállítottam.
- Én nem bizonytalanodtam el, csak megijedtem. Én nem mondom azt, hogy a dolgok gyorsan történtek, mert nem gondolom így, mindössze csak… - álltam meg egy pillanatra. – Úgy érzem, hogy olyan keveset tudunk a másikról, és mégis sokat. – fejeztem be drámaian. – Ez most nagyon közhelyes volt. – kuncogtam idiótán. Igazából zavarban voltam, túlságosan is, és erre még rátett egy lapáttal a közelsége.
- De még sok időnk van megismerni egymást. Egyébként meg nem vagyok ennyire bonyolult. – nevetett.
- Dehogyisnem. – tettem mellkasára kezeimet. – Most se tudom, hogy igaz volt-e az előző nézésed, vagy csak ki akartad belőlem szedni a belső gondolataimat. Ha az utóbbi, akkor az gonosz volt. – ráncoltam a homlokom.
- Túl sokat gondolkodsz. Mondd ki azt, amit ténylegesen, legbelül érzel. – fogta meg a kezem, majd mellkasáról az oldalam mellé rakta, miközben óvatosan megfogta a csípőm. – Minden körítés nélkül. – eresztett meg még egy mosolyt.
- Sok mindent, perpillanat. De egyvalamit kicsit erőteljesebben.
- Hasonlóan.
- Ne haragudj, nem bírok komoly maradni. – nevettem. – Tudod, hogy nagyon-nagyon kedvellek, sőt… - halkultam el. Nehéz ilyen szavakat kimondani, legalábbis számomra nagyon. Mikor utoljára kimondtam nagyon megbántam, és nem akartam, hogy még egyszer az megtörténjen. Zavartan néztem fel rá, mikor hirtelen újra minden kivilágosodott. Valahol mélyen megnyugodtam, hogy nem kell lemennem semmi sötét helyre, ugyanakkor még jobb lett volna, ha egy kicsit sötét van. Úgy valahogy könnyebb kimondani sok mindent.
- Visszajött az áram. – mondta, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Jó megállapítás. – tettem hozzá egy kevés szarkazmussal a hangomban, mire égnek emelte a szemeit. Annyira heather-ös volt ez a kijelentése, hogy kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam.
- Nem csinálunk valamit? – kérdeztem tőle, megpróbálva terelni az előző témánkat.
- Mire gondolsz? – kérdezte perverz mosollyal az arcán, miközben csípőmet megfogva közelebb húzott. Arcához közelítve megcsókoltam, mire felgyorsultak az események, és lángra kaptak a köztünk lévő szikrák. Hevesebben csókolt, majd a falhoz nyomva felemelt, és lábaimat csípője köré fűzte. Számról nyakamra csúsztatta ajkait, majd puha csókokkal hintette be a vállaimat. Halkan felnyögtem, mire újra visszatért ajkaimhoz.
Pólója széléhez nyúltam, hogy levegyem róla, de így, hogy végig ő fogott, nehéz volt bármit megmozdítani köztünk, nemhogy a pólóját levenni. Látva ügyetlenkedéseimet lerakott a földre, majd gyakorlatiasan áthúzta fején a ruhadarabot. Mosolyogva konstatálta, hogy milyen reakciót sikerült kiváltania belőle.
Tudtam, hogy kidolgozott a felsőteste, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Természetesen sikerült elpirulnom, amiért olyan idiótán éreztem magam. Arcomat karommal próbáltam eltakarni. Legalább sötét lett volna… Nem tudom, miért hozott ennyire zavarba, hiszen én kezdeményeztem, nem Ő.
- Visszavegyem? – mosolygott suttogva, homlokát nekem döntve. Ami nem ment neki olyan könnyen, hiszen továbbra sem szerettem volna karomat elvenni az útból.
- Nem tudom, melyik lenne zavarba ejtőbb. – motyogtam ajkamat beharapva.
- Nem akarok olyat csinálni, amit nem akarsz. – puszilta meg a homlokom, mire megráztam a fejem. Rosszul éreztem magam, mert nem akartam azt a helyzetet kelteni, hogy… esetleg úgy érezze, kényszerít.
- Dehogyis, nem erről van szó. – karoltam át a derekát, felnézve Rá.
- Ugyan, nem kell magyarázkodnod, tényleg. – mosolygott kedvesen.
- Én szeretném. – motyogtam. Nem tudom, hogy tudtam kimondani ilyet, minden feszélyezettség nélkül. Látva zavaromat fülig érő mosollyal csókolt meg. Azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot, de Ő nem így gondolta.
- Én is, baby. De nem így, és most. A szüleid is bármikor hazajöhetnek, vagy Brad. – állt meg egy pillanatra, majd lehajolva a fülembe suttogta. – Engem nem zavarna, de szerintem haragudnál rám másnap, hogy nem állítottalak meg. - Puszilta meg a fülem mögötti részt, mire megborzongtam. – Habár kíváncsi lennék mennyire lennél zavarban. – kacsintott rám, mire oldalba vágtam.
- Akkor, most… - ásítottam egyet.
- Feküdjünk le. – mosolygott.
- Ez azt jelenti, hogy itt alszol? – karoltam át a nyakát.
- Ha apukád nem öl meg.
- Örülök, hogy maradsz. – öleltem át pipiskedve.
A szobámba igyekezve a faliórára rápillantva meglepődtem, hogy ilyen későre jár. Anya viszont még nem hívott, hogy elindultak, vagy sem, amin meglepődtem. Remélem, minden rendben van velük, és végül meggondolták, hogy hazautazzanak.
- A pólóm lent maradt, mindjárt jövök. – mondta Zack, mire bólintottam.

„Nem megyünk ma este haza. Nem biztos, hogy találkozunk reggel, szóval ne ijedj meg ;). De sietünk. Jó éjt! :*
u.i.: Brad, bármennyire is szerettem volna, nem megy haza. Azt mondta, hogy már elég nagy vagy, hogy egyedül legyél otthon. Ha bármi baj van, hívd fel!”

„Elég nagy vagyok”, mintha még sose lettem volna itthon egyedül. Még mindig elgondolkoztat, hogy miért félt/féltenek ennyire a szüleim. Tény, hogy néha hangoztatom, hogy milyen ijesztő a sötét lakásban lenni egyedül. Ami azért van, mert egyszer Brad a frászt hozta rám. Azóta sose hallgatok zenét fülhallgatóval egyedül, itthon.
- Megtaláltam. – mutatott magára Zack büszkén.
- Nem mintha nagyon kellett volna keresni, de örülök, ha örülsz. – kacsintottam rá, mire rácsapott a fenekemre. – Héé!
- Letusolok. Kérhetek egy törölközőt? – sietett a fürdőszoba felé.
- Az ajtó mellett balra, találsz.
- Sietek. – dobott puszit, mire nevetve megforgattam a szemeimet.

*

- Tudod, nem tartok magamnál férfi pizsama szetteket.
- Nem hinném, hogy olyan sok férfi alszik pizsamában. – fintorgott.
- Engem nem zavar. – pirultam el.
- Azt mindjárt gondoltam. – kacsintott. – De most késő van bármihez is, és holnap iskolába kell menned. – korholt, befeküdve az ágyamba.
- Mintha neked nem kéne. – mondtam halkan, még mindig háttal állva neki.
- Én el tudom intézni, hogy ne kelljen. – mondta magabiztosan.
- De biztos valaki magában. – fortyogtam. Néha olyan nagyképű…
- Nem akarsz lefeküdni? – fojtotta el a mosolyát.
- Nem. – hunyorogtam.
- Oké. Akkor, jó éjt! – fordult a másik oldalára. Hm.
Hirtelen csönd és nyugalom borult a házra. Én még mindig álltam az ágyam szélénél, Ő úgy tett, mint aki elaludt. Az időjárás pedig úgy gondolta, hogy rám hozza a frászt, és valamelyik ablakhoz vágja a ház melletti faágat. Hasonló esetben fel se tűnt volna, de így, háromszor erősebben ért a zörej nagysága. Az ajtó felé pillantottam, mintha várnék valakit, majd megadva magam megszólaltam.
- Te is hallottad? – suttogtam.
- Nem. – suttogott ő is vissza.
- Már elaludtál?
- Persze, álmodtam is. – motyogta.
Végül lassan leültem az ágyam szélére, és a takarómat felhajtottam, hogy könnyebben le tudjak feküdni. Lehet pár hangos sóhajtást elejtettem, amivel Zack agyára kezdhettem menni, ugyanis felém fordult.
- Még meddig pufogsz? – mosolygott arcát félig eltakarva a takaró alól.
- Nem pufogok. – takaróztam be, de még mindig nem feküdtem le a párnámra. Valahogy össze-vissza volt a huzatomban a paplan, így képtelen voltam nyugton maradni.
- Ha ennyi fölös energiád van, nem állítottalak volna le. – figyelt továbbra is, mire egy gyilkos pillantást lövelltem felé. Végül felkeltem, felkapcsoltam a lámpát – Zack nagy örömére – és megigazítottam az alvásomat eddig gátoló tényezőket.
- Na, most már minden rendben van? – kérdezte közelebb csúszva hozzám, mikor újra visszafeküdtem.
- Igazából… - kezdtem – szomjas vagyok.
- Nem csodálom. – nevetett.
- Most jönne az a rész, amikor felajánlod, hogy hozol nekem inni valamit. – húztam közelebb.
- Ezt hamar elfelejtheted. – mormolta ajkaimba.
- Kösz. – löktem el, hogy az ellentétes oldalamra fordulhassak.
- Örülnék, ha lassan lenyugodnál.
- Nyugodt vagyok, csak szomjas.
- Nem mondtam, hogy ne igyál.
- De félek lemenni egyedül.
- Ha itthon van a családod többi része, kit kérsz meg?
- Senkit. Akkor azelőtt iszok, hogy lefeküdnék. Csak most valaki elcsavarta a fejem. – fújtam mérgesen, mire nevetve a hátamra fordított, és rám ült.
- Elcsavartam az fejedet? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Teljesen.
- Sajnálom. – mosolygott apró puszikat adva a számra.
- Kiengesztelhetsz. – mosolyogtam oldalát megsimítva.
- Tehát, csak hogy tisztán lássuk a dolgokat. Mi van ha – állításod szerint – tényleg van lent valaki. Te megvédesz engem?
- Természetesen. Lesietek a lépcsőn és ráugrok az illető hátára, míg te újra magadhoz térsz, és elmész vízért. – adtam meg a számomra teljesen logikus választ.
- Egyszer majd kipróbáljuk. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan kivitelezhető, tekintve, hogy nem egy filmbe vagyunk. – húzta óvatos mosolyra a száját.
- Úgy gondolod, hogy nem tudnék ráugorni valaki hátára? – ráncoltam a homlokom.
- Nem. Habár ez is elgondolkodtató. – töprengett.
- Szoktam ám edzeni. – hazudtam magabiztosan. Igazság szerint, amikor legutóbb Heather rávett, hogy menjünk el „gyúrni”, mert állítása szerint milyen menő, megkérdezte valamelyik izomagy, hogy eltévedtünk-e. Azóta nem igazán fordulok meg egy edzőterem ajtajában sem. És általában a tesi órákat is kihagyom.
- Ne viccelj! – nevetett ledőlve rólam. Oké, azért ennyire nem lehet rám írva, hogy nem szeretek mozogni.
- Én a helyedben nem nevetnék. – fenyegettem.
- Tudod mit? Szerdán MJ az edzőterembe lesz, elviszlek. Megnézzük, meddig bírod a kiképzést. – húzta fel provokatívan a szemöldökét.
- MJ?
- Mike Jelly, az egyik edző, és egyben nagyon kedves barátom is. Szóval?
- Szóval, mi?
- Eljössz?
- Mi az hogy. Nem is kérdés. – tetettem magabiztosságot. – Ugyan, annyira csak nem lehet durva.
- Fogadjunk? – provokált tovább.
- Fogadjunk. – nyújtottam felé a kezem, mire megrázta. – Mit kap a nyertes?
- Azt majd ő eldönti. – kacsintott.
Bólintva beleegyeztem, habár féltem, a vesztéstől. Végül ásítva fordultam felé, abbahagyva a témát. Talán, tényleg késő van már.
- Aludjunk, rendben? – nyomott puszit a homlokomra, majd karját kinyújtva szorosan mellé bújtam.
- Jó éjt. – adtam puszit a szájára, amit meglepődve ugyan, de viszonzott.
- Neked is, Sammy.
- Ne hívj így. – mondtam még gyorsan, mielőtt elaludhattam volna.
- Rendben, Samantha. – kuncogott.
- Így se. – könyököltem mellkasára.
- Rendben, baby. – nyomta vissza a fejem a vállára.
- Inkább nem mondok semmit. – mosolyogtam a sötétben.
- Hidd el, tudom még fokozni. – nevetett, majd végleg csöndben maradtunk.
Az egyenletes szuszogását hallgatva engem is hamar elnyomott az álom. Örömmel töltött el, hogy itt van, és nem ment haza. Megnyugtatott a közelsége, az, hogy szorosan átölel, és nem enged el.