Harmincharmadik fejezet. - Willow

Sziasztok!:)

Megint kicsit megcsúsztam, de mentségemre szolgáljon, hogy...sok minden történt ezen a héten, és valamiért mindig nagyon fáradt voltam :(
Remélem tetszeni fog, és várom a visszajelzéseket.
Mellesleg, kaptam egy díjat - szám szerint az ötödiket - amit köszönök is szépen Dsupin Lilla-nak! :)

Jó olvasást!xxx

- Várj! – állított meg Zack, mikor már éppen kezdtem belejönni a kocogásba. – Elfelejtettem, hogy neked nem ártana bemelegíteni is. – nevetett arcomat látva.
Gyorsan jobbra-balra-előre-hátra hajoltam, majd mosolyogva felé néztem.
- Szerintem ennyi megteszi. – legyintettem egyet.
- Te tudod. – vonta meg a vállát, majd futásnak eredt. Nem viccelek, futott, nem csak kocogott, ahogyan az előbb.
- Ez nem ilyen közös futásnak indult? – értem be, csakhogy túl hamar gyorsultam fel, ami felőrölte az összes energiámat. Sose tudtam sprintelni, nem tudom néhányan hogyan képesek rá.
- Össze kellett volna kötni a lábunkat? – kérdezte, mire felhorkantam.
- Gyenge próbálkozás. – löktem meg, mire ő is meglökött, majd én visszalöktem. Mivel meg akartam előzni, hogy újra meglökjön kicsit felgyorsítottam. – Jó, nem úgy gondoltam. Vicces megjegyzés volt. – nevettem tehetetlenül, miközben próbáltam nem a beszúrt tüdőmre koncentrálni. Ami nehezen ment, tekintve, hogy minden levegővételkor éreztem. Még futottam pár métert, majd megálltam és a combomra nehezedve előre dőltem.
- Ennyire könnyű lenne elkapni téged? – ért be végül.
- Szerintem még ennél is könnyebb. – egyenesedtem fel, mire a lábamba nyílalt a fájdalom. Most már én is szánalmasan rossznak éreztem az állóképességemet.
- Van egy olyan érzésem, hogy megnyerem a fogadást. – mosolygott kezemet megfogva. Ez a gesztusa olyan apró volt, hogy muszáj volt elmosolyognom magam. Megszorítva kezét néztem fel rá, amit ő félreértelmezett és újra elkezdett futni. Csak most engem is maga után húzott, így kevésbé bírt haladni.
- Ha most velem szeretnéd körbefutni London külvárosának egy részét, akkor már most mondom, hogy nem fog sikerülni. Nem akarok nyafogni, de ez szörnyű. Nem csak unalmas, de még fárasztó is. – engedtem el a kezét, és a saját tempómba sétáltam utána.
- Tudod hány métert futottál? –kérdezte megtorpanva.
- Minimum vagy fél kilométert, de nem akarom magam alábecsülni, így mondanék 800 métert. – haraptam bele ajkamba, hogy elfojtsam a mosolyomat. Mondatomon nagyon jót szórakozott. Jó, nyilván én is tisztában voltam vele, hogy körülbelül 10 perce indulhattunk el, ebből pedig 4 percet álltam, és a fájó pontjaimmal foglalkoztam, mindhiába, teszem hozzá.
Felém lépett, majd államat felemelve mélyen a szemembe nézett.
- 350 métert. – mondta, majd fejét lehajtva próbált nem mosolyogni.
- Na, ez nem volt szép. Mégis honnan tudod, hogy mennyit futottam? – tetettem felháborodást. Mondjuk azért ennél többre tippeltem volna.
- Tudod a futóknál szokott lenni lépésszámláló is. – mutatott a kis kütyüre a kezén.
- Most ezen nagyon meg fogsz lepődni, de nekem is van. – tettem keresztbe a kezem a mellkasomon, amolyan ’nyertem’ stílusban.
- Na, ne. – lepődött meg látványosan. – És hol van? – nézett végig rajtam, mire feszengeni kezdtem.
- Van egy tök jó kis applikáció a telefonom. – vontam meg a vállam végül, mire felnevetett.
- Nem csalódtam. – húzott vissza magához a derekamnál.
- Most miért? Egyszer kipróbáltam. – próbáltam fokozni, amire meg is lett a várt hatás. Ledöbbenve várta, hogy folytassam. – Megmértem, hogy hány lépés eljutni a ház különböző pontjaiba.
- Folytasd, kérlek. – harapott bele újra alsó ajkába.
- Nem folytatom, mert kiröhögsz. – döntöttem a fejemet a vállának.
- Nem foglak, esküszöm. – fogadkozott. – Kíváncsi vagyok, hány lépés eljutni a nappalitokba.
- Igazából az nem olyan sok, körülbelül 23 a szobámból, de ez még nem minden. Méri azt is, hogy hány kalóriát tudsz elégetni. Megdöbbentő ám, hogy mennyit lehetne fogyni attól, ha egész nap a házban szaladgálnék ide-oda.
- És mellette semmit sem ennél. – fejezte be. – Viszont az bíztató, hogy 50 lépést biztos megteszel egy nap alatt. – nevetett átölelve.
- Van, hogy 55-öt is, ugyanis a fürdőszobáig 4 nagy lépés kell. – bólogattam.
- Kezd ez a beszélgetés még számomra is érdekes lenni.
- Elmegyünk valahova enni? – néztem fel rá mosolyogva.
- Nem. Most ettél. – ráncolta a homlokát értetlenül.
- És futottam is. Na? – kérleltem.
- Bármennyire hihetetlen is, nem hordok magamnál hitelkártyákat futás közben.
- Sajnos én se voltam erre felkészülve, habár sejthető volt. Viszont így még izgalmasabb. Raboljunk ki egy kis boltot. – csillant fel a szemem.
- Rendben, remélem még maradt elég erőd, hogy elfuss a színhelyről. Most meg gyere, mert mutatni akarok valamit. – kacsintott majd újra futni kezdett.
Miközben néztem távolodó alakját elgondolkoztam, hogy most komolyan itt hagyott-e. De hamar rá kellett jönnöm, hogy igen. Nem igazán értettem, hogy most mit akar, csak ott álltam tehetetlenül, és nagyon hülyén érezve magamat. Végül hajamba beletúrva felröhögtem. Igazából az utcán senki nem volt, kezdett sötétedni, így csak a házak ablakából nézhettek örültnek. A furcsa érzésemet felváltotta a harag, amit valamiért elkezdtem érezni. Egész nap nem volt időm gondolkozni, és igazából nem is akartam, de most, hogy csak így itt hagyott a ma reggel és a tegnap este emlékei elleptek. És a felismerés kegyetlenül rossz érzéssel töltött el. Ugyanis konkrétan vissza lettem utasítva, úgy hogy fel sem fogtam a történtek nagyságát. Nem is értem, hogy emellett akkor és eddig, hogy tudtam átcsuszamlani. A düh egy perc alatt elárasztott, és haragosan rúgtam bele egy bokorba, miközben megfordultam. A telefonom a már jól ismert csengőhangon élesen szólalt meg, egy pár pillanatig elgondolkodtam, hogy felvegyem-e.
- Még is hol a jó istenben vagy, Sam? – kérdezte idegesen Zack.
- Az egód kitaszított mellőled. – mondtam dühösen. Szórakozzon a hülye barátnőivel, akik ott ugrálnak körülötte nap, mint nap.
- Most meg mi bajod van? – vette nehezebben a levegőt, gondolom, visszafele igyekezett.
- Semmi. – ráztam meg a fejem, miközben egy autó süvített el mellettem
- Remek. – mondta, de már nem csak a telefonból hallottam a hangját.
Hátrafordulva rá meredtem, majd egy könnycseppet töröltem ki a szememből, amit a düh idézett elő.
- Most ezt értenem kellene? – kérdezte aggodalmas arccal, mire felém közeledve megfogta az állam. Mellkasára tettem a kezem, hogy ellökjem magamtól.
- Hagyj békén!
- Pár perce még bolti rablásról, a házatok paramétereiről beszélgettünk, most meg azt kéred, hogy hagyjalak békén? Mégis mit csináltam? – fogta két keze közé az arcomat.
- Miért hagytál itt? – kérdeztem végül, habár nem ez dühített fel, és ezt ő is érezte.
- Mondtam, hogy mutatni akarok neked valamit, és úgy gondoltam, hogy te is jönni fogsz utánam. De kétlem, hogy ez a bajod. – ráncolta a homlokát.
- Haza megyek. – fogtam meg a kezét, és az oldala mellé tettem.
- Dehogy mész. – fogta meg a kezem újra, majd maga után kezdett el húzni.
- Dehogynem megyek. – makacskodtam, de nem igazán foglalkoztatta, sőt még el is mosolyodott. – Örülök, hogy jól szórakozol. – suttogtam utána sétálva.
- Sajnálom, de eléggé szórakoztató vagy. – karolta át a vállam, mire kibújtam alóla.
- Remek. – fújtam egyet, majd a lehető legtávolabb mentem tőle.
Szótlanul sétáltam mellette, míg kanyarogtunk az utcákon. Óvatosan megfogta a kezem, és mivel nem engedtem el, ő ezt egy jelnek vette, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már kezdett ismeretlenné válni a környék.
- Csak gyere. – mosolygott rám féloldalasan.
- Ha nem ismernélek azt hinném, hogy éppen most akarsz elrabolni.
- Nem ellenkeztél, szóval ez nem nevezhető elrablásnak. – húzott magához, majd lassított léptein. Ekkor körbe néztem és rájöttem, hogy egy ház sincsen a közelben, habár pár perce még utcákban kanyarogtunk. Ehelyett egy kietlen táj, minek közepén egy fűzfa állt. Nyáron valószínűleg tele lehet az egész színes virágokkal, ehelyett most magasra ágaskodó fűszálak terítették az egész földet. Kivéve egy pontot, ahol a fa magasan az égbe emelkedett. Mosolyogva néztem a tájat, majd Zack-re pillantottam.
- Ide szoktam jönni, ha elegem van mindenből. – motyogta zavartan.
- Oda megyünk? – mutattam a fához kezét megszorítva, mire bólogatva elmosolyodott.
Miközben a fűben botladoztunk hirtelen felkapott. – Hé, tegyél le! – nevettem kezét csapkodva.
- Persze, aztán azt hallgathatom, hogy milyen koszos vagy, és bogaras. – mosolygott.
- Ez aranyos volt. – karoltam át a nyakát és fejemet a füléhez emeltem. Jó érzéssel töltött el, hogy megborzongott mikor megpusziltam a nyakát.
- Itt is vagyunk. – rakott le, és körbe forgott felemelt kézzel.
- Felmászunk? – néztem fel a fűzfára.
- Fel. – kacsintott majd kezeit összekulcsolta, hogy felkapaszkodhassak.
Büszkeséggel töltött el, hogy kevés bénázással fel tudtam mászni, mert hozzáteszem nem szoktam fákra mászni.
- Szeretnél beszélgetni az előbbi kirohanásodról? – sandított rám apró mosollyal a szája sarkában, mikor ő is felhúzódzkodott mellém.
- Nem tudom, hogy szeretnék-e. – néztem fel az égre, ami egyre jobban besötétedett.
- Mindegy, csak érdekelt volna, mivel bántottalak meg hirtelen. – vonta meg a vállát.
- Gondolkoztam az elmúlt 24 órán, és lehet valamit félreértettünk…

- Hidd el, hogy mindennek oka volt. Sokkal többet jelentesz számomra, minthogy az első este, amikor együtt vagyunk lefeküdjek veled. – fordult felém. – Tudom, hogy ez bántott. De elhiheted én is kívántalak, csak nem szerettem volna, ha a szüleid, vagy a bátyád hirtelen benyitottak volna. – nyúlt állam alá, hogy fejemet felemelhesse, mire homlokomat az övének döntöttem. - Nem értem miért gondolnak a lányok egyből egy ilyen után arra, hogy nem akarja őket a pasijuk. – puszilta meg a homlokom, mire rámosolyogtam.
Hirtelen ostobának éreztem magam, nagyon. Csak ketten voltunk, egy fa tetején, és elszállt minden bátorságom, hogy bármit is mondjak. Így csak felé fordultam és arcomat nyaka és válla közé fúrtam, mire ő szorosan átölelt.
- Csak mondd el, ha bármi bánt. – suttogta, mire barna szemeibe néztem, és megcsókoltam. – Szeretlek, Sam. – mormolta ajkaimba, mire melegség futott át az egész testemben. Puszikkal hintette be az egész arcomat.
- Én is téged. – állítottam meg, majd kezeimet hajába túrtam, és újra megcsókoltam.

Harminckettedik fejezet.

Bonsoir!
sose tudok ilyenkor ide mit írni, és ez annyira bosszantó...
Viccet félretéve, köszönök mindent, és bármiféle visszajelzést!:) Remélem tetszeni fog a rész, a szokásos blablabla, ami feltehetőleg mindenkit nagyon untat már :D
Igazából már magam számára is kezd kicsit a történet izgalma alábbhagyni, de senki se aggódjon, mert még vannak fordulatok a tarsolyomban. Csak még lehet kicsit várni kell velük... 

Na de; 

Jó olvasást.xxx

~zene~

Reggel riadva ébredtem fel. A szemeimből mintha kiverték volna az álmot, úgy ültem fel az ágyban. Zack még mindig békésen aludt mellettem. 7:55, azaz egy óra öt percem van beérni az első órámra. Az viszonylag sok időnek mondható, ha azt vesszük figyelembe, hogy elég 9:05-re beérni – vagyis nem elég, de számomra most tökéletes lesz – így még öt percet sikerült nyernem. Kikászálódva ágyamból nyitottam ki az ajtómat, amit sajnos nem sikerült nyikorgás nélkül teljesítenem, így Zack morogva fúrta fejét a párnába.
- Hova mész? – morogta álmosan.
- Jó reggelt. – vigyorogtam vissza. – Valakinek vannak kötelességei is.
- Vajon te az ébredés után, vagy a nap többi folyamán vagy a cinikusabb? – tette fel a költői kérdést, inkább magának, ásítva.
- A cinizmusom az egész nap ki nem merülő eszközöm.
- Te mióta vagy fent?
- Pár perce, miért?
- Túl szép mondatot alkottál. – mosolygott.
- Vajon te ébredés után, vagy a nap többi folyamán vagy a kötekedősebb? – utánoztam.
- Ez az én egész nap ki nem merülő eszközöm. – kacsintott, mire megforgattam a szemem.
- Nem szeretnél felkelni? – húztam el a függönyöket a szobámba.
- Még nem igazán érzem magam erősnek, ahhoz. Jól aludtam veled. – húzta kedves mosolyra ajkait.
- Én is. – mosolyogtam rá, majd közelebb sétálva az ágyamhoz egy puszit nyomtam az arcára.
- Ennyi? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Mire gondolsz?
- Semmi ’jó-reggelt-csók’?
- Most iskolába kell mennem. – léptem fel mellette az ágyamba, majd egy nagyobb lépéssel az én oldalamra érve leugrottam a földre.
- Játszhatunk így is, Sammy. – nézett utánam, mire otthagyva a fürdőbe mentem.

*

- Most komolyan ott aludt nálad? – döbbent le sokadjára Heather.
- Nem lépnél már túl ezen? – kérleltem.
- Nem tudok, úgy érzem mostanában mindenről lemaradtam. – konyította le a száját szomorúan.
- Ez nem így van, te is tudod. Egyébként meg valóban gusztustalanul sokat vagytok együtt Ben-nel. – fintorogtam.
- Na, kösz. – sértődött meg, mire belékarolva kiléptünk az iskola kapuján. – Szombaton óriási party lesz Conny-nál. Meg vagy hívva. – váltott végre témát. Örültem, hogy sikerült röpke 7 óra alatt feldolgoznia a történteket.
- Kötve hiszem. – nevetettem erőltetetten.
- Mondom, mindenki ott lesz. – győzködött tovább, miközben éppen az egyik gyorsétterembe tartottunk. Ide, vagy oda a zsíros és hizlaló kaja, van amitől nem lehet megválni.
- Még se hívott meg személyesen, pedig ma találkoztunk is. – töprengtem.
- Akart, csak valaki elküldte melegebb tájakra. – rázta meg a fejét. – Annyira gyerekesek vagytok. Nem értem, miért nem beszélitek meg a dolgokat?
- Nincs mit megbeszélnünk. Haragszok rá, ő pedig rám. Őt nem érdekli, engem se. Szóval túl van tárgyalva. Elég volt rá egyszer hallgatni, többet nem esek bele ebbe a hibába.
- Elhiszed, hogy bántja ez az egész szituáció? – nézett mélyen a szemembe. Tudta, hogy így tud rám hatni. Meggyőz, hogy beszéljek vele.
- Jó, majd felhívom. – adtam meg végül magam.
Hiányzik Conny, mert tényleg szeretem, és nagyon jó barátom –volt. De valahogy amióta itt van Zack, Conny bunkó lett. Pedig Ő volt az, aki mondta, hogy beszéljek Zack-kel. Ezért nem értem ezt az egészet.
- Szóval, szombat, Conny-éknál.
- Mit ünnepel?
- Semmit, csak úgy szimplán csinál egy házibulit. A szülei elutaznak wellness-ezni, és itthon hagyják őt, meg a nővérét.
- Csak úgy itthon hagyják őket? Nem normálisak.
- Szerintem se. Katie balhézott is egy sort, hogy nem fogja pesztrálni a 18 éves öccsét. Végül újra bedurcázott és a pasijával elmentek valahova. Ahol még mindig vannak. De különösképpen nem hatotta meg a szüleit, mert mindig ez van, és Katie mindig visszajön. – fejezte be beleharapva a nem rég kapott hamburgerébe.
- Ahogy már megszoktuk. – fintorogtam.
Katie egy örök lázadó, de komolyan. Mindig, mindenen kiakad, teljesen mindegy, hogy idén már a huszonegyet töltötte. Egyszer én is kiakasztottam, ami nem volt szándékos, csak idegesített a flegma-stílusa. A második, amit imád kiakasztani az embereket. Miután engem teljesen kikészített és én is őt, letaknyosozott – ami azért szép, mert három év van közöttünk – és elviharzott. Egy valamit viszont elfelejtett, hogy én vagyok náluk, és nem ő van vendégségben. Mosolyogva néztem, amikor újra visszajött, és közölte, hogy ezt most elnézte, és ha jót akarok magamnak menjek haza, vagy keressem meg Conny-t. A másodikat választottam, miközben képzeletben összepacsiztam magammal. Még megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, akkor végem.
Azóta mi jóban vagyunk, mindenki mást viszont nem kedvel, és ennek hangot is ad. De a többieket sem kell félteni, főleg nem Heather-t. Rettentő jókat szoktak veszekedni, olykor-olykor elvétve egy-egy mosolyt.
- Szóval, biztos jó lesz. – mondta kirángatva gondolataimból.
- Ott lesz olivabogyó is? – utaltam Conny volt barátnőjére, Olivia-ra.
- Fogalmam sincs. – ugrott rá egyből a témára. Imádunk pletykálni, mondjuk állításom szerint, mindenki szeret. Miután a megfelelő témákat megtaláljuk akár órákig tart mire kivesézzük, majd ha vége, akkor elölről kezdjük, felelevenítve azt.

*

- Itt meg mi történt? – estem át majdnem az egyik fotelen, mikor hazaértem.
- Kell az új környezet. Elhívtam dr. Wopp-ot, hogy állapítsa meg, miért fáj mostanában a fejem, és azt mondta a rossz rendezés miatt van. Túl sok a high-tech kütyü a nappaliban, ami okozhatja ezt. – magyarázta anya, miközben egy újabb filmekkel teli dobozt ragasztott be.
- Doktornak meri nevezni magát az a feng shui-os koma? – verődtem át a felfordulás között.
- Sam, ne beszélj így róla. Igaza van, már nem is beszélünk annyit. Helyette inkább kiposztolod Facebook-ra, ha van valami bajod. – adott a kezembe egy törlőrongyot, gondolom, hogy kezdjek vele valamit, de én visszaadtam a kezébe. Kizárt, hogy takarítsak. Ha ilyeneket mondott ez a jómadár, igazán itt maradhatott volna pakolni is.
- Nem is szoktam posztolni Facebook-ra. – ragadtam meg a legfontosabbat, természetesen.
- Nem is érdekel. De állandóan ott lógtok a neten, vagy a laptop billentyűzetét ütitek. Minden szobába van egy tévé, teljesen széthúzza a családot. Innentől kezdve nincs modern technológia a házban. – fejezte be, erősebben hozzám vágva a törlőrongyot, amit én nem kaptam el, így leesett a földre.
- Kérj még egy plusz időpontot a pszichológushoz. – ráncoltam a homlokom.
- Ne beszél így velem, kisasszony. Vedd fel és kezdj el takarítani. – szidott tovább. – Egyébként meg Barbara is egyetértet ezzel. – utalt az agyturkászra.
- Az a nő mindenben egyetért. – háborogtam tovább, miközben körbenéztem a nappaliban. Nem gatyázott sokáig, ugyanis az összes játékkonzol és a hozzájuk tartozó játékoknak már nyoma sem volt.
- Kezdj el port törölni, míg a telefonodnak annyi.
- Nem gondoltam volna, hogy még meg tudsz lepni az után az amish-os sorozat után, de tévedtem. – emlékeztem vissza a két évvel ezelőtti bekattanására. Az hasonló karibelű dolog volt, csak akkor kiköltöztetett minket valamelyik fura rokonhoz, valamilyen tanyára. Rettentően élveztük. Anya hamar rájött, hogy örül a modern környezetnek, amiben élünk.
- Talán megint csinálhatnánk olyat. Teljesen átértékeltük, azt, amink van. – idéződött fel benne is a még mindig mindenkiben erősen élő emlék.
- Ja, azóta nem iszok tejet. – értettem vele egyet. Volt ugyanis egy tehénfejős „feladat” is. Gusztustalan volt.
- Nem így értettem. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Akkor segítesz?
- De csak ha visszakerül az x-box, és a tévé, és a filmek. – alkudoztam. Nem leszek bűntettes egy ilyen komoly ügyben.
- Nem, nem. Mostantól más élet kezdődik. – ült le a fotelra, hogy kifújja magát.
- De a 21. században vagyunk, nem állíthatód meg a technológia fejlődését. – kezdtem félni, hogy soha többet nem játszhatok a kedvenc mászkálós játékaimmal.
- Viszont a család elidegenkedését, igen. – érvelt tovább.
- Nem is vagyunk elidegenkedve egymástól.
- Dehogynem. –mosolygott. – A hétvégén szülinapozni megyünk Marie-ékhez. – utalt a keresztanyáékra.
- Áhh, sajnos nem érek rá. – feleltem gyorsan, talán túl gyorsan is.
- Na, erről beszéltem. – rázta meg a fejét. – Széthullott a család. – hajtotta le a fejét.
- Nem hullott szét. – ültem mellé átkarolva vállait, miközben azon agyaltam hol lehet a telefonom, hogy apát felhívjam.
- Dehogynem, Brad is inkább van a barátnőjével, te is Zack-kel vagy inkább. Egyedül George maradt nekem, de ő is mindjárt felnő. – szipogott. Jézusom, ma mindenki meghülyült?
- Kérdezhetek valamit? Hogyan jutottunk el ide attól, hogy neked fáj a fejed? – tettem fel a teljesen helyén való kérdésemet, mire keserűen felnevetett.
- Már ezek régóta bennem vannak.
- Barbara-nak nem volt valami jó ötlete erre?
- Igazából azt mondta, hogy ez mindenkit elér, így inkább törődjek bele, és ne legyek önző.
- Csak tud valamit az a nő. – csettintettem, mire gyilkos pillantásokat lövellt felém anya. – És most ha bedobozolod az összes cuccunkat, attól jobb lesz?
- Nem, de legalább a fejfájásom elmúlna. – mosolygott mire felnevettem. Magához húzva megpuszilta a homlokomat, mire kinyílt az ajtó, és George meg apa lépett be.
- Úristen, itt mi történt? – vált hisztérikussá George hangja, mikor meglátta az összecsomagolt dolgait.
- Már megint a ’széthullt a család’-téma? – kérdezte apa, mikor belépett. Hát igen, már megszokott, hogy néha sikerül ezt a témát felhozni. Vadul bólogatni kezdtem, mire apa átvette az ügyet. Innentől már az ő reszortja, hogy meggyőzze anyát a házunk megfelelő elrendezéséről.
Mikor felértem a szobámba a telefonom már jelzett, hogy üzenetet kaptam. Hálát adtam az égnek, hogy ez nem akkor történt, mikor anyával voltam. Mert akkor tuti kikapja a kezemből a telefonomat.

„ Félóra múlva legyél futócuccban. Edzünk egy kicsit a szerdára. ;) Z.”

Nem tudom mi lepett meg jobban a félóra, a futócucc vagy az edzünk szó. Valószínűleg mind a három, ilyen sorrendben.
- Most ez komoly? – írtam neki vissza, mire rögtön jött a válasz. Egy rövid, de annál tömörebb jelentésű szó volt az. Igen.
Nem igazán gondolta ezt át, mert tudhatja előre, hogy nem fogok futkorászni, hacsaknem kergetnek, bár szerintem akkor is megadnám magam. Nem éri meg, hogy kifulladjak, és utána kapjanak el. Egyszer úgyis elkapnak, akkor legalább legyen erőm kiabálni, és ne a beszúrt tüdőm fájdalmától esek hanyatt.
A másik, ami a ’futócucc’-ot takarja. Igazából biztos vannak olyan lányok, akik egy melltartóban, seggkirakós nadrágban, headset-tel futkorásznák, miközben minden szembejövő – és nem szembejövő – fiú megnézi őket. Ez az elvárás, de a valóság ennél sokkal kegyetlenebb. Nemhogy ilyen ruhákkal nem rendelkezek, de még tornaruhám sincsen. Ha nagy ritkán bent maradok tesin, akkor egy elnyűtt pólót és egy cicanadrágot öltök magamra, hogy azért mégis megadjam a módját. Igazából az a ’nagy ritkán’ hetente van, de teljesen mindegy.
A félóra gyorsan elröpült. Én pedig mindent megtettem, tényleg. Felvettem ugyanazt a pólómat, ami mellesleg Brad-é, és a ’WTF – Where is The Food’ szövegel diszelgett, és hogy beújítsak, megtaláltam a futónadrágomat. Ami kicsit feszes volt, de még éppen feljött rám. (katt a ruháért) Anya ajánlotta, miután apa jól kiröhögött, hogy még a buzgó éveimben, amikor mindenki atlétikára járt, én is elmentem, és arra kellett a futónadrág.
Mikor csöngettek éppen az utolsó falatokat nyomtam a számba. Amolyan, legalább ne legyek éhes stílusban.
- Találó póló. – mosolygott puszit nyomva a számra, mikor kinyitottam az ajtót. Sokat harcoltam érte Brad-del.
- Te idáig futottál? – kérdeztem kipirult arcát nézve.
- Igen, szoktam. Ne lepődj meg ennyire.
- Nem lepődtem meg, azon viszont igen, amit most tervezel. – öleltem át nyakánál, mire valaki megköszörülte a torkát, hátunk mögött.
- Hello Zack! – dőlt apa az ajtófélfának.
- Mr. Barnes. – üdvözölte Zack apát, mire szétrebbentük.
- Ha Sam-et hazahozod élve, átnézek a felett, hogy itt aludtál. – mosolygott apa, mire Zack elpirult, megszorítva a kezemet.
- Megteszek minden tőlem telhetőt. – csapott végül apa nyújtott kezébe. Az összeesküvők. – Mehetünk? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem szeretnél felvenni valami pulcsit?
- Minek? Úgy is melegem lesz.
- Ez jó vicc volt, Sam. – törölgette apa a szemét nevetve. – De tényleg öltözz fel! – komorult vissza végül.
- Most vegyek fel kabátot? – értetlenkedtem.
- Nincs valami sportos kardigánod? – értetlenkedett Zack is.
- Uh, Brad-nek vannak ilyen focis cuccai. – csillant fel az utolsó reményem.
Gyorsan felrohantam a szobájába és feltúrtam a szekrényét, mire megtaláltam a keresett ruhadarabot. Mikor lefelé mentem a lépcsőn, olyan amerikai-bálos hangulatom lett, amiről a High School Musical jutott eszembe.
- Nem maradunk inkább itthon filmet nézni? – kérdeztem, mikor a leértem a földszintre.
- Tudtam, hogy egyszer rájön, mit is csinál. – csapta össze apa a tenyerét, mire Zack felnevetett.
- Nem. – felelte a fiú egyszerűen.
- Pedig gondoltam megnézhetnénk a HSM-et.
- Ez valami felnőtt film rövidítése? – ráncolta a homlokát Zack, mire félve apa felé pillantottam, aki viszont vette a lapot, és felnevetett Zack sanda viccén.
- Nem, a High School Musical rövidítése.
- Kizárt. Ne szomoríts el teljesen. – fogta a fejét.
- Pedig meg van mind a három része DVD-n. – érveltem tovább.
- Biztos sokat kaszálhattak velük. – oltotta le az egyik legkedveltebb filmsorozatomat.
- Menjetek inkább futni. – tolt ki minket apa az ajtón, mire hirtelen megcsapott a hideg levegő. Tényleg igazuk volt. – Jó szórakozást! – kiabált még utánunk apa.
- Nem kell ám kiabálni, még itt vagyunk. – ráncoltam a homlokom, ugyanis körülbelül a fülembe üvöltött.
- Gyere már. – fogta meg a kezem Zack, majd elkezdett először csak kocogni. És itt kezdődött el az első olyan futásom, amit nem iskola keretein belül teljesítek.