#Helyzetjelentés

Aloha babócák!

A napokban nézegettem a könyvjelzőimet és rádöbbentem, hogy van egy blogom, ami arra döbbentett rá, hogy mennyire is szerettem ezt az egészet. Igazából egy oka volt ami miatt eltűntem, és az pontosan azaz ok, ami miatt a 90% eltűnik; az iskola.
Ugye én idén érettségiztem, és ez azt jelentette, hogy se időm, se kedvem nem volt blogolással foglalkozni, hiszen igényes rész írása hosszú folyamat, a hibajavítás főleg nagyon hosszú, és így is sok mindenen átsiklottam.
Szóval igen, tanultam. Ez nyilván nem mentség, teljesen. De nem ment az írás sem. Valószínűleg ez is hozzájárult.
Úgyhogy arra gondoltam, hogy hozok majd egy novellát, amit még a novemberi bejegyzésben említettem. Igen, az azóta is készül. De azt imádtam írni, szóval valószínűleg folytatom, és a témája is naprakész.
Következő: a blog. Mi legyen vele? Folytassam, vagy legyen vége? Nem tudom, őszintén szólva. Úgy érzem, hogy sok mindent húztam már rajta, habár még lenne mit, nyilván. Csak nehéz a megválás. Nem akarom elengedni a szereplőimet, valószínűleg ezért is menekülök inkább a novellákba.
Összegezve a dolgokat, most megint megpróbálkozok a blogolással. Lesz, ami lesz. Hátha még maradt valaki. Valószínűleg a novellát fogom először publikálni, aztán majd elválik. Nincs pontos terv, ugyanis úgysem sikerül betartani.

Remélem, sikeres évet zártatok a suliban, és mindenkinek remekül telik a nyara! :)♥

Dorottya. xoxo

Ötvennegyedik fejezet. - Reunited

Aloha babócák!

Hogy visszatértem-e? Nem tudom. Mindenesetre addig-addig noszogattak, amíg megjött a kedvem az íráshoz, és gondoltam akkor hasznosítom ezt a kedvet, és fejezet formájában összefoglalom. Szóval így újabb négy hónap után itt egy kis szösszenet. Ami még biztos, hogy lassan, de biztosan lesz egy novella-szerű különkiadás rész is:) Sok hozzáfűznivalóm nincsen most, úgyhogy;

Jó olvasást xxx

▶zene

- Ummm. – szorítottam össze szemeimet, mikor valakinek az ajka hozzáért arcomhoz. És reméltem, hogy az a valaki az, akire gondolok, és nem csak képzeltem a tegnap estét.
- Ez az érzés hiányzott. – húzott magához még közelebb Zack, mire kinyitottam szemeimet, és vállába fúrtam arcomat.
- Hiányoztál. – pusziltam meg arcát, majd felültem az ágyban, hogy hajamat valahogyan felkössem, vagy valamit csináljak neki, mert rettentően zavart, hogy mindenfelé van, és megfojt már lassan.
Zack is felemelkedett és meztelen hátamat kezdte el puszilgatni.
- Nem is tudom, hogy te hiányoztál jobban, vagy ez? – harapott bele a nyakamba, majd visszadöntött az ágyra és rám mászott. Kuncogva próbáltam elnyomni magamtól, majd feladtam, és fordítottam helyzetünkön.
Szemöldökét felemelve várta, hogy most mit fogok csinálni, mire felé hajoltam, és megpusziltam a szája szélét, majd a nyakát, és lefelé haladva megálltam a köldökénél. Ekkor felnéztem rá, mire sötétbarna szemei szinte feketévé változtak, és ajkát beharapva várta, hogy mit teszek. Önelégült mosolyra húztam a számat, majd kérdőn felhúztam szemöldökömet, és rákacsintottam.
- Tudod, hogy ez nagyon rosszul kezdődik. – ült fel velem szembe, míg én még mindig rajta voltam. – Tudom, hogy élvezed a helyzetet. – hajolt hozzám közel.
- Imádom, hogy még mindig hatással vagyok rád, jó hogy élvezem. – mosolyogtam, majd kezemet hajába vezettem, és lassan, nagyon lassan szájához közelítettem.
- Lehet, fordul a kocka, mindjárt. – húzta fel játékosan szemöldökét, majd hirtelen maga alá gyűrt, és szórakozottan összeérintette orrunkat.
- Mellesleg, a telefonod lassan összeomlik a sok értesítés miatt. – pusziltam meg a száját, utalva az egész este csipogásra, csörgésre, mindenféle közösségi oldal értesítéshangokra, amiket a telefonja kiadott.
- A rajongóim. – puszilgatta a nyakamat, majd rám kacsintott, mire felnevettem.
- Oh, hogy neked olyanjaid is vannak. – böktem meg az oldalát.
- Alig bírom magamról levakarni őket. – haladt lefelé a köldökömhöz. Mire újra megcsörrent a mobilja. Nevetve konstatáltam, ahogy leszáll rólam, és a készülékért nyúl, majd kinyomja azt.
- Kíváncsi vagyok az üzenet számokra. – fordultam felé mosolyogva.
- Perpillanat még gondolkozom, hogy kell kiolvasni a számot. – ráncolta homlokát, mire megcsaptam a párnájával a hátát. Mosolyogva dőlt hátra, és telefonját maga felé emelve olvasgatta őket hangosan. – Mindenki érdeklődik, hogy hazaértem-e, mit csinálok, kipakoltam-e, küldik a képeket, amik a búcsúbulimon készültek… Csak a szokásos. – felelte nagyképűen.
- Csoda, hogy elférünk ketten ezen az ágyon. – forgattam meg szemeimet, mire nevetve derekamért nyúlt.
- Tekintve, hogy konkrétan rajtam aludtál, így elfértünk. – harapott el egy mosolyt.
- Ez nem igaz. – tettetem haragot, majd kezeit lefejtettem derekamról.
- Oh, dehogynem. – nevetett most már jóízűen, rajtam szórakozva.
- Jó, többet nem is szólok hozzád. – szipogtam és számat lekonyítva másztam az ágy vége felé. Még mindig szórakozottan nézte, ahogyan szomorúan leszállok az ágyról, és a takarót magam után húzva keresgetem a ruháimat. Miközben éppen a melltartómat akartam a székről felvenni, a takaróm valamiért nem jött velem. Mérgesen fordultam Zack felé, aki nevetve fogta a másik végét.
- Engedd el! – szóltam rá összehúzott szemekkel.
- Miért? Láttalak már meztelen. – nézett rám, amolyan „nem értem” arckifejezéssel.
- De most nem fogsz. – kacsintottam rá.
- Huuu. – nevetett, majd hirtelen ragadozó üzemmódba kapcsolt, és elkezdett a takaróval felém sétálni. Erősen magamhoz szorítva a vékony anyagot, próbáltam menekülni valamerre, de már késő volt. Cselesen a takaró alatt próbálkozott, mire felmordultam.
- Ez nem ér. – nevettem, mert kezével csiklandozta hasamat.
- Na, még mindig úgy gondolod, hogy nem foglak? – tartotta immáron az egész takarót szinte ő, mert én a kezét próbáltam lefogni, hogy ne csikizzen.
- De még mennyire. – kacsintottam rá, majd megrántva a takarót a fürdőjébe rohantam és az ajtónak dőlve pihegtem. Adrenalin szintem az egek fölött volt, mint a kisgyerekek, akik kergetőznek, körülbelül úgy éreztem magamat. Abban a pillanatban, hogy realizáltam a helyzetet, már késő volt, ugyanis a másik ajtó meglétéről megfeledkeztem, és Ő ott állt velem szemben, levakarhatatlan mosollyal, és hihetetlenül édesen. Lassan lépegetett felém, miközben azon gondolkoztam, hogyha most kifutok tuti, elkap.
- Ilyenkor úgy belelátnék a fejedbe, hogy mit gondolsz. – állt meg előttem, mire hunyorogva méregettem.
- Most éppen azt, hogy mióta nézel ki ennyire jól? – törtem a fejemet, mire nevetve megcsókolt.
- És még mindig felülmúlsz. – kacsintott rám, majd felkapott és lábaimat csípője köré kulcsolva vitt vissza a szobába, ahol az ágyra dobott.

*

- Van itt valami használható ruha? – nézegettem Zack ruhásszekrényét, fürdés után, de akármennyire is fordítgattam a fejemet, nem láttam semmit sem.
- Mondd, mit szeretnél. – ölelt át hátulról, állát nyakamra támasztva.
- Hát mondjuk a semminél többet. – ráncoltam a homlokomat, ugyanis tényleg nem volt semmi sem a szekrényben. – Te teljesen elköltöztél? – fordultam vele szembe, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a vízcseppektől áztatott haját. A jeleket tekintve, viszont nem sikerült, így önelégült mosollyal fogta meg államat.
- Tetszik, amit látsz? – harapott rá ajkamra, majd megcsókolt.
- Ennyire azért ne legyél magadtól elszállva. – forgattam meg szemeimet, majd pipiskedve megpusziltam orrát.
- Na, a bőröndbe vannak a cuccaim. – törölte meg haját, azzal a törölközővel, amelyik eddig meztelen testét takarta. Én próbáltam nem oda nézni, de zavartan nevettem el magamat, majd magamra kaptam a széken heverő pulcsiját és az én törölközőmet mellkasának dobtam.
Mosolyogva nézte, ahogy próbálom ignorálni, és kerülni tekintetét, majd jóízűen elnevette magát. – Hihetetlen, hogy még mindig ennyire zavarba tudlak hozni. – húzta fejemet magához, és megpuszilta a homlokomat, majd a kiválasztott ruháival visszament a fürdőbe.
Amíg vártam, hogy kijöjjön elkezdett kattogni az agyam. Hogy most akkor együtt vagyunk? Vagy sem? Vagy tulajdonképpen most mi is történt az elmúlt tizenkét órában, pontosan? Végül addig szépítkezett, míg meguntam, és telefonomat felkapva – amin még csak értesítés sem volt, népszerűségi szint mérhetetlen. Jó igazából anyáékat már felhívtam, Thea-nek üzentem, szóval annyira mégsem vagyok élettelen. – a nappaliba tartottam, vagy a konyhába, végül is egy irány.
Miközben a lépcsőn lépegettem lefelé, hirtelen izgulás fogott el, hogy újra Zack házában vagyok, Zack szüleivel, és leblokkoltam, hogy mit is kellene csinálnom, így mikor a konyhához értem csak megköszörültem a torkomat.
- Oh, jó reggelt, Sam. – mosolygott kedvesen Elisabeth, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. – Reggelit? – kérdezte, majd megtorpanva az órára nézett és kijavította magát. – Vagy ebédet?
- Köszönöm, szerintem egy kávéval megelégszem, egyelőre. – sétáltam a pult mögé.
- Nem lenne nagy gond, ha kiszolgálnád magadat, ugyanis sietünk Rob-bal szülinapi ebédre. – nézett rám bocsánatkérően, mire végig mértem, és tényleg ki volt öltözve.
- Dehogyis, legalább a memóriámat eddzem, hogy még tudom-e, hol vannak a dolgok. – nevettem.
- És legalább ketten lehettek egy kicsit. – szorította meg vállamat, majd otthagyott a konyhában egyedül.
Pár perc múlva az ajtó is csukódott, majd Zack lépteit hallottam meg közeledni. Mikor ránéztem, és megláttam muszáj volt nevetnem. Komolyan, mint aki egy címlapról lépett ki.
- Ne mondd már, hogy Amerikában így kellet otthon kinézned. – utaltam a szponzorált ruhákra, mire hunyorogva rám nézett.
- Nem, de nem is szeretnék itthon tartózkodni. – nézett rám, amolyan „add fel, nyertem” tekintettel.
- Oh, értem, akkor jó szórakozást. – csaptam le a labdát, és fordultam el tőle. Nagy léptekkel felém lépett, kapucnimat a fejemre húzta és úgy ölelt át hátulról.
- Te mit csinálsz ma? – próbálta megpuszilni arcomat, én viszont az ellentétes irányba dőltem.
- Úgy gondoltam, hogy a sráccal töltöm a napomat, akit már egy éve nem láttam, de lehet, inkább a barátomat felhívom. – simogattam meg az arcát egy kacsintás kíséretében.
- Na, akkor elviszlek a barátodhoz, mert hívott a barátnőm, hogy találkozzunk. – engedett el, elharapva egy mosolyt.
- Jó, nyertél, feladom. – sóhajtottam nagyot, mert erre semmi frappáns nem jutott eszembe.
- Nyertem? Játszottunk? – nézett rám kérdőn, és ártatlanul.
- Vicces vagy, Cope. – forgattam meg szemeimet.
- De csak utánad. – húzta le a kapucnit a fejemről, amit az előbb ő tett rám, és megpuszilta arcomat. – Inkább mesélj, semmit sem tudok az utóbbi egy évedről. – fordított maga felé, majd homlokát enyémnek döntötte. – Minden részlet érdekel. – nézett mélyen a szemembe, mintha ki akarná törölni ezt az egy évet.
- Hát, sok minden nem történt. Egyetem és tanulás. – gondolkoztam, majd a felismerés engem is megijesztett. Tényleg ennyit csináltam volna? – Gondolom a te egy éved sokkal érdekesebb volt. – mosolyogtam rá, majd ajkait megcsókoltam.
- Fotózás és fotózás. Ennyi. – rántotta meg a vállát, mintha ez valami kis dolog lenne.
- Meg újabb kétezer ismerős, nyolcvannégy barátnő, tudom én, hogy megy ez a popszakma. – túrtam bele hajába.
- Egyetem, tízezer új arc, ötszáz közös szakos, helyes fiú, tudom én, milyen ez. – puszilta meg a homlokomat.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy kettőnk közül neked volt nagyobb társasági életed. – forgattam meg szemeimet, már sokadjára, mire elfojtott egy mosolyt.
- Nyilvánvalóan. Nem tudom, hogy kinek pörgött az instagram profilja a különböző bulifotóktól. – forgatta meg ő is a szemét.
- Akkor ezért lett hirtelen annyi követőm, mert bekövettél? - tettetem csodálkozást, mire felkapott és a konyhapultra emelt. Lábaimmal átkulcsoltam derekát, és mosolyogva vártam válaszát.
- És még lájkoltam is. – fokozta tovább, mire még jobban döbbent arcot próbáltam vágni.
- Azt ne mondd, hogy kommenteltél is csak én nem láttam? – emeltem kezemet számhoz ijedten.
- Azt meghagytam a többieknek. – közeledett arcomhoz, majd megállt a szám előtt. – Akikre igazán kíváncsi lennék, hogy honnan ismered. – beszélt úgy, hogy ajkai az enyémmel mozogtak, és kezeivel combomat simogatta, egyre jobban felfelé.
- Ha pontosítasz, akkor lehet, hogy tudom, kiről van szó. – húztam tovább, habár tudtam, hogy én járok rosszul.
- Szóval fogalmad sincs, hogy kiről beszélek, igaz? – nyúlt pulcsim alá, ami egyenes utat jelentet ahhoz, hogy kezdjem ugyanazt érezni, amit az elmúlt este folyamán már többször is sikerült. Szemével még mindig tartotta a szemkontaktust, és élvezte, hogy szinte könyörgök, hogy csókoljon meg. Viszont ekkor eszembe jutott valami.
- Nem is tudom, hogy ki az a @teatrianglekate. – idéztem fel egy instagram nevet, ami rettentően sokat szerepelt nála, és aki rettentően izgatott, hogy ki lehet. Nyílván neki is feltűnt, hogy ezen elég sokat gondolkoztam, így próbálta nem elnevetni magát, de nem nagyon sikerült neki.
- Hallgassam az összes összeesküvés-elméletedet. - húzta ki kezét pulcsim alól, és homlokát nekem döntötte.
- Nincsenek. – rántottam meg a vállamat.
- Persze. – mosolygott kedvesen, mire csak újra megrántottam a vállamat, és próbáltam leszállni a pultról, de nem engedett el. – Nem volt köztünk semmi. – emelte fel államat, mire csak bólintottam egyet.
- Ha lett is volna, nincs hozzá közöm. – tartottam a szemkontaktust.
- Válaszolok mindenre, ha kérdezel, nem fogok eltitkolni semmit. – mondta még mindig túl közel hozzám, a levegő viszont megváltozott. Avagy megfagyott, kinek hogy tetszik jobban.
- Perpillanat nem tudok mit kérdezni. – válaszoltam meg az igazat, ugyanis nem tudtam, hogy mit kérdezhetek, ha ez így veszi valami értelmét. Az előző kijelentéséből, ugyanis sok mindenre tudtam következtetni, konkrétan arra is, amire nem akartam.
- Akkor majd én kérdezek. – kezdte komolyan immáron a szemközti pultnak dőlve. – Van valami okom arra, hogy féljek Aaron-től? – szegezte nekem egyből az egyetlen olyan kérdést, amit nem akartam megválaszolni.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mondjam el az igazat, vagy sem. Ködösítsek, vagy ne. Mivel elég sokáig vacilláltam, ezért ő levonta a következtetéseket, és egy lenéző pillantással illetett meg.
- Nem kell így nézned, nem kell tőle félned, bármit is jelentsen ez. – forgattam meg szemeimet, majd lepattantam a pultról és felé léptem. – Nem hiszem, hogy ez bármiben is befolyásolná most ezt a helyzetet, hogy mi volt meg mi nem volt, viszont ha te így gondolod, akkor ez van, ennek már nem tudok mi tenni. – mondtam egyenesen a szemébe, majd a kávémért nyúltam, ami időközben már szerintem kétszer is elkészült.
- Egyszerű kérdés volt, viszont ez a válasz mindenre magyarázatot adott, szóval több kérdésem nincs. – nevetett kínosan, majd egyszerűen csak otthagyott.
Oké, végül is, eddig milyen szép volt minden. Túl szép. Pontosan nem is értettem, hogy mi baja lett hirtelen, hiszen tudtommal neki nem kellett volna tudni semmiről sem, ugyanakkor mégis rosszul éreztem magamat. Ezért próbáltam félretenni azt, hogy én is lehetnék sértett, tekintve, hogy bennem is vannak kétségek, nyilvánvalóan több mint benne, és utána mentem. Nagy meglepetésemre csak a nappaliban ült le, és a telefonját nyomkodva rázta a lábát az asztalnak támasztva. Szóval ideges.
Háta mögé léptem, és kezemmel átkaroltam a nyakát, majd megpuszilva azt, arcomat nyakába fúrtam.
- Nem akarom, hogy haragudj, nem akarom, hogy olyan dolgok miatt idegeskedj, amik miatt nem kell. Kérlek. – suttogtam a fülébe, mire nagyot sóhajtott, és telefonját maga mellé rakta.
- Annyi mindenből kimaradtam. Kimaradtunk egymás életéből egy teljes évig, és ezt nehéz feldolgozni. – nézett rám, majd ajkait enyémnek nyomta. Vadul csókolt, és a fotelre mászva velem szembe fordult. – Úgyhogy hallgatom az előző évedet. – suttogta ajkaimba, mire én kábultan bólogattam. Hogy tud ilyen gyorsan váltani?
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – rántottam meg vállamat, majd a kávémért visszamentem a konyhába. – Semmi nem történt, médiaszakra mentem, utójelentkezéssel, igazából olyan, majd lesz belőle valami elvén. – kiabáltam, majd ahogy visszaértem hozzá, folyamatosan halkultam, míg végül normális hangon folytattam mellé ülve. – Aztán volt ez az Aaron-ös történet, amit azért nem részleteznék, mert nem fontos, és nem azért mert titkolnék előled bármit is. Az időm legtöbb részét ugyanazokkal töltöttem, akikkel eddig is, szóval tényleg egy ingerszegény környezetben voltam. – fejeztem be végül ránézve. Kezét vállam felé téve húzott magához, és megpuszilta a homlokomat.
- Ugye senki sem bántott meg? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejemet. Vajon a homlokomra vannak írva a dolgok, hogy ilyeneket kérdez?
- Most te jössz. – váltottam gyorsan témát, mielőtt valamit még felfedez az arcomon, mire elkezdte mesélni az utóbbi egy évét.
Kezdve azzal, hogy mikor szakítottunk megfontolta azt a lehetőséget, amit még anno ajánlottak neki, mikor még együtt voltunk, hogy modellként dolgozzon addig, amíg szünetelteti itthon az egyetemet. Végül az egyszeri fotózásból többszöri lett, és Amerikába közvetítette az ügynöksége valamelyik újsághoz. Így töltött ott végül három hónapot, majd legnagyobb megdöbbenésemre hazajött. Hazajött, és még csak senki nem is szólt róla. Miután ebből a sokkból felocsúdtam folytatta azzal, hogy újra kihívták, immáron egy divatbemutatóra, majd újabb fotózásokra, amik mellé jöttek természetesen a rendezvények, és végül Ő kint maradt. Bejárta fél Amerikát, de a legtöbb idejét a keleti parton töltötte. Barátokat, kapcsolatokat szerzett, viszont szerződést csak később hosszabbított, így most kénytelen volt hazajönni. Ekkor jött a második sokk.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy? – néztem rá kérdőn mellkasán könyökölve.
- Azt jelenti, amire gondolsz. – felelte szomorúan. – Meghosszabbítottam, újabb egy évre.

Ötvenharmadik fejezet - Here.

Aloha babócák!
Nem is tudom, hol kezdjem. Az előző bejegyzésben talán már minden olyat leírtam, ami esetleg érdekelhet titeket, meg ami kevésbé, de végül eljött ez az idő is. Számomra is furcsa, de igazából nem köszönök el, vagy ilyesmi, csak ez az 'évad', ahogy itt bloggeres körökben hívják, lezárult. Nem mondom azt, hogy lesz folytatás, de igazából nem akarom ezt befejezni, szóval itt vagyok, ugyanúgy, mint eddig is :D Csak most egy kis zárást olvashattok a következőkben. Kinek mennyire fog tetszeni, nem tudom, nekem személy szerint nem tetszik annyira...
Köszönöm, akik még itt maradtak, akik meg elmentek, azoknak meg köszönöm, hogy benéztek ;)♥
Szóval semmi blog bezárás nem fog történni, viszont ez egy 'évadzáró' féleség, habár ez nem sorozat :'D De ha egyszer így láttam mindenhol, akkor legyen ez, így legalább mindenkinek érthető.
Végül pediglen muszáj megemlíteni, hogy lassan 2 éves a blog, pontosan 1 hét és 1 nap múlva, elég durva :) Na, de nem is rizsázok többet!

u.i.: Esetleges hibákért ne haragudjatok, átolvastam egyszer, de lehet maradt benne pár apróság.

Jó olvasást.xx

▶zene

- Sam! – lengette meg előttem Thea a kezét. – Figyelsz te rám?
- Persze, persze. – bólogattam, mint aki tisztában van, hogy mit mondtak neki.
- Szóval? Mit gondolsz? - sürgetett kicsit idegesebben.
- Bocsi, miről mit gondolok? – fordítottam felé tekintetemet, hátha akkor rá tudok figyelni.
- Eljössz vagy sem? – fújt egy nagyot.
- Miért mennék? Már több mint 12 hónapja nem láttam, semmi keresnivalóm ott, meg egyébként sem érdekel már. – rántottam meg a vállamat, ezzel tudatva Thea-vel, hogy ejtse a témát.
- Nem érdekel, mi? – emelte fel szemöldökét. – Miért ne jönnél el? Nem rosszul váltatok el, barátok maradtatok nem? – kérdezgette a már jól ismert kérdéseit, amik alól mindig kitérek. Így most sem cselekedtem másképp.
- Persze, barátok, meg jól váltunk el, de ettől függetlenül még nem érzem úgy, hogy el kellene mennem, meg kellene nézem, hogy hogy van, mert, ismétlem újra, már nem érdekel. – hazudtam. Újra. De ennyi idő után már tökéletesen begyakoroltam.
- Viszont most van itthon, most tudsz vele beszélni, akkor meg? Mire vársz még? – fokozta tovább.
- Nem akarok vele beszélni.
- Oh, dehogynem akarsz. – sóhajtott. – De tudod mit? Hozz magaddal egy fiút, hogy ne legyen gáz, ha esetleg neki van valakije. – magyarázott mire kínomban felnevettem.
- Azt akarod, hogy tegyem féltékennyé? – csengett egy oktávval magasabban a hangom.
- Csak akkor tudod féltékennyé tenni, ha még érdekled. – kacsintott.

Szóval nem is tudom, hol kezdjem. Egy éve már, hogy nem láttam, pontosan tíz hónapja nincs Angliában, ettől függetlenül abban a két hónapban, ami még az egy évből hiányzik, itt volt Londonban, közel ötutcányira tőlem ugyan, de fényévekre mégis. Az utolsó közös ’programunk’ az Ben meglepetés buliján volt, amikor találkoztunk, majd összevesztünk, és vége. Ennyi. Azóta nem beszélgettünk, látni láttam még, de ennyi. Egymásra se néztünk. Legalábbis Ő rám. Ez a két hónap így eltelt, majd utána kapott egy lehetőséget Amerikában, modellként, így már repült is. És megint csak ennyi. Én beadtam végül a jelentkezésemet egy egyetemre, ahol média szakra mentem, hátha alapon, és itt maradtam, Londonban. Szóval ennyi. Röviden összefoglalva az előző egy évem. Ezenfelül pedig mindenki úgy hiszi, hogy jól váltunk el. Közbe nem, csak elváltunk. Útjaink másfele tartottak.
Ezekután Ő most hazajön, és rendez egy bulit, vagy meglepetés bulit kap. Igen, ilyen egy sztár élete. Az enyém meg nem ilyen, tehát én nem vagyok sztár, logikusan.
Hogy elmegyek-e erre az egészre? Nyílván a józan eszem azt diktálja, hogy nem, viszont a szívem húz. Nem tudom, mit fogok látni, hiszen, nyílván van barátnője, de akkor is látnom kell.

- Úristen, még nem vagy felöltözve? – nyitott riadtan ajtót Thea, mert úgy beszéltük meg, hogy együtt megyünk.
- Haha, de vicces valaki. – löktem arrébb, de ő csak szemével követett, miközben levettem lábaimról a conversem-et.
- Nem, most komolyan. Remélem, nem gondoltad, hogy így jössz?
- Azért pislogj nyugodtan, hidd el nem fog más ruha lenni rajtam. – forgattam meg szemeimet, majd szobája felé sétáltam.
- Oké, most úgy teszek, mintha nem is láttalak volna. – követett nagyokat lélegezve.
- Most mi bajod van? Így szoktam öltözködni egyébként is. – néztem magamat a tükrében.
- Ez a baj! – csapott egyet a karomra. – Most nem ’egyébként’ van. – kutakodott a ruhásszekrényében.
- Oké, tudod mit? Hazamegyek és átöltözöm, inkább, csak ne kelljen a te ruháidat felvennem. Annyira túl sokat mutat mind. – kezdtem el hátrálni, mikor eszelősen kinézet a szekrényéből.
- Nem, nem, most már maradsz. És, azt hiszem, hogy meg is találtam a tökéletes outfit-tet. – húzott ki egy kék ceruzaszoknyát és egy fehér croptop-ot.
- Kizárt, hogy ezt felvegyem. – hátráltam.
- Miért? Szép vagy, vékony vagy, ne legyél már zsákruhákba állandóan.
- Héé, ez nagyon csúnya volt. Nem is szoktam zsákruhákat hordani. – gondolkoztam el egy pillanatra.
- Persze, nem. Na, vedd fel, aztán menjünk. – adta a kezembe a ruhákat, vagyis adta volna, de én nem fogtam meg. – Sam, hány éves vagy te? – kezdte játszani a felnőttet, aki leszidja éppen a gyerekét. – Haladj! – szólt utánam, mikor becsuktam a fürdőt.
Szerintem semmi baj sem volt azzal a ruhával, amit én kiválasztottam. Egy rövidnadrág, egy póló, egy kardigán, ha hűvösebb lenne, és egy converse. Teljesen egyszerű, mégis nagyszerű. Mikor kiléptem a fürdőből, Thea elismerően bólogatott.
- Akkor már csak egy cipő, és mehetünk. – nézegette a sminkemet, majd mikor elfogadhatónak találta kezembe nyomta a táskám.
- Már előre félek, hogy milyen ’cipőt’ mutatsz. – fintorogtam. – Tíz centin belül lesz a sarka?
- Persze. – bólogatott, majd a kezembe nyomta a telitalpú cipőjét, és még egyszer megszemlélt távolról. – Ebben már garantáltan észre fog venni Zack. – kacsintott, majd kinyitotta előttem az ajtót. Éppen ez az, ami a legjobban zavart, hogy ebben a ruhában biztos észrevesz.

*

- Oké, viselkedj normálisan. – vette fel az álmosolyát Heather, mikor beléptünk Todd-ékhoz.
- Rendben, anyu. – bólogattam, mire szúrós tekintetet lövellt felém.
- Szerintem még nincs itt Zack. – nézett körbe. – Megnézem Ben merre van.
- Most ez komoly? Itt hagysz? – néztem rá ijedten.
- Feltalálod magad, nyugi. – mosolygott majd megölelt, és otthagyott. Ennyi idő alatt már hozzászokhattam volna ehhez, mégis mindig rosszul érint.
Forgolódtam párat, majd elindultam valamerre, igazándiból Todd után kutatva. Hátha valaki örül nekem, ugyanis akik itt voltak mind olyanok voltak, akikkel nem ápoltam jó kapcsolatot sosem.
- Sam? – fordultam meg egy kifejezetten irritáló hangra.
- Áh, Melanie… - torpantam meg, ugyanis nem tudtam mit mondani. ’De jó téged látni’ vagy esetleg, egy ’Annyira örülök, hogy találkozunk’? Egyiket sem találtam a megfelelő üdvözlési formának .
- Örülök, hogy találkozunk. – állt meg előttem mosolyogva. Ahan, ezek szerint ő úgy emlékszik, hogy jóban voltunk. Én nem. Nekem az idő ennyire nem szépítette meg az emlékeket, sőt, semennyire sem.
- Még én mennyire. – próbáltam mosolyogni, de inkább tűnhetett fintornak.
- Nem is tudtam, hogy itt leszel. – ámult-bámult tovább. Ritkán vannak erőltetett beszélgetéseim, de akkor nagyon azok.
- Én se. – adtam neki igazat, mire felnevetett.
- Oh, már azt hittem el se jössz. – kuncogott egy hihetetlenül aranyos hang a hátam mögött.
- Tudod, hogy csak miattad. – fordultam meg mosolyogva, konkrétan Todd karjaiba.
- Igen, csábító a kinézetem. Csodálom, hogy eddig nem voltak elvonási tüneteid. – ölelt jó szorosan magához. – Elképesztően nézel ki. – tartott el magától.
- Nem is tudom, kinek köszönheti. – tűnt fel Thea is Ben-nel, mire megforgattam a szemeimet.
- Szerintem Sam mindenben elképesztően fest. – kacsintott rám Todd, majd nagyon régóta először elpirultam.
- Ne mondj neki ilyeneket, nem bírja az idegrendszere. – súgta oda neki Thea, úgy hogy mi is jól halljuk.
- Oké, elég lesz. – forgattam meg szemeimet.
- Na, együnk-igyunk valamit, beszélgessünk. Ezer éve nem hallottam felőletek. – karolta át vállamat Todd, majd a konyha felé húzott minket, nem foglalkozva a többi emberrel.

- Öt perc és itt van. – emelte fel Todd a hangját, miután lerakta a telefont. – Mindenki a helyére!
- Most komolyan el kell bújni? – néztem rá kérdőn, mikor felém tartott.
- Te állhatsz a szoba közepén is. – nevetett.
- Kihagynám, de azért köszi. – kerestem meg szemeimmel Thea-t, majd odasétáltam hozzá. – Bújhatok ide?
- Kevesebb szarkazmus, köszi. – forgatta meg szemeit.
- Akkor mindenki megvan? – nézett körbe Todd, majd megszólalt a csengő.
Hirtelen elkezdtem izgulni, és a szoknyám húzogatásával próbáltam ezt elfedni.
- Nyugi, jól nézel ki. – suttogta Thea, mire rámosolyogtam. A következő pillanatban a tömeg előugrott, szó szerint ráestek néhányan Zack-re, majd megállt egy pillanatra a szívverésem.
Elmondhatatlan, mennyit változott. Arca borostásan hagyva, haja kesze-kuszán, szemei mélybarnán pásztázták a tömeget. Néztem egy darabig a már-már éljenző tömeget, majd jobbnak láttam előbújni rejtekhelyemről és kiosonni a hátsóudvaron keresztül.
- Most komolyan el akarsz menni? – szólt rám Todd, miközben már a konyhában tartottam, de nem vettem észre a poharakat előkészítő Todd-ot.
- Igen, talán. Rájöttem, hogy felesleges volt idejönnöm. – ráztam meg a vállamat.
- Miért lett volna? – nézett rám kérdőn a pezsgő öntése közben.
- Mert van, amin már nem kell változtatni. Boldog, itt vannak a barátai, én meg nem akarok zavarni. Nem vagyok benne biztos, hogy ő akarna látni.
- Addig nem tudod meg, amíg oda nem állsz elé. – győzködött.
- Csak az a baj, hogy lehet, nem is akarom tudni. – néztem mélyen kék szemeibe.
- Egy próbát megér, nem? – mosolygott.
- Ha nem tudnám, hogy mi lesz a vége, akkor megérné.
- Tehát tudod, hogy mi lesz a vége? – fojtotta vissza nevetését. – Jósnő is lettél időközben?
- Inkább öntögesd a pezsgőt. – löktem meg a vállát, mire elvesztette az egyensúlyát, így a pezsgő a padlóra ömlött.
- Jól sikerült, Barnes. – tettetett haragot, de a szemei mosolyogtak.
- Tőled tanultam. – kacsintottam rá, majd egy papír törlővel felitattam a foltot.
- Közbe megiszod a felét? – jött be a konyhába Zack, mire teljesen megfagytam. Mivel a konyhapult mögött guggoltam, így nem vett észre, viszont nem tudtam, hogy most felálljak, vagy sem.
- Én nem te vagyok. – rugdosott térdével Todd, hogy ugyan álljak már fel, de én lefogtam azt.
- Segítsek valamit? – kezdett el lépkedni Zack felénk, mire az ütő is megállt bennem.
- Nem kell, vidd ki inkább azt a tálcát. – mutatott valószínűleg Zack háta mögé, ugyanis ő megfordult, és kiment.
- Atyaég, ez de közel volt. – álltam fel még mindig magasabb adrenalin szinttel a szervezetemben.
- Hihetetlen, mennyire ovisan tudsz viselkedni. – röhögött hangosan, mire befogtam a száját.
- Egyedül vagy. Tudod? – suttogtam, majd megvártam, míg bólint és elengedhetem a száját.
- Segítesz bevinni? – nézett rám kérdőn.
- Majdnem sikerült. – mosolyogtam. – Nem, megyek, tényleg.
- Oké, de hova mész? A kertünkbe?
- Nem, a hátsó ajtótokon megyek ki.
- És honnan gondolod, hogy van hátsó ajtónk? – szórakozott.
- Mert általában szokott lenni.
- De nálunk nincs. Csak ott tudsz kimenni, ahol bejöttél. Az élet szívás, Sam. – nyomott a kezembe egy tálcát, majd elkezdett kitessékelni.
- És ha én nem akarom ezt? – torpantam meg egy pillanatra.
- Akkor tedd meg értem. – tette kezét meztelen derekamra, majd még utoljára bólintott.
Igazándiból először észre sem vettem Őt a nappaliban, majd a nevetés felé fordultam és újra megláttam. Még mindig nem vett észre, vagy csak nem akart, úgyhogy elkezdtem mindenki kezébe nyújtani a poharat, majd úgy voltam vele, hogy ezután elmegyek.
- Mindenkinek van? – jött oda hozzám Todd egy újabb adaggal.
- Meddig játszunk még a tűzzel? – kezdtem idegessé válni. Akarva-akaratlanul is bujkáltam mások háta mögött, mint egy idióta.
- Mindenkinek van? – kérdezte meg újra, mintha nem is hallott volna engem.
- Todd, most már eleget játszottad a pin… - akadt meg Zack, mikor észrevett engem felénk közeledve.
- …cért. – segítettem neki befejezni a mondatot, mikor még mindig sokkolódva állt előttünk.
Hirtelen ezernyi érzelem futott át az arcán, és ha akartam sem tudtam volna máshova nézni.
- Szerintem magatokra hagylak, srácok. – köszörülte meg a torkát Tod.
- Nem fontos. – engedtem el Zack pillantását. – Beviszem a tálcákat a konyhába. – vettem el Todd-tól, aki nagyot sóhajtva bólintott.
A konyhába érve muszáj volt egy pohár vizet innom, mert tudtam, hogy utánam fog jönni.
- Szóval eljössz a meglepetés bulimra, holott lassan egy éve semmit sem hallottam felőled. – dőlt neki a falnak, a pult másik oldalán, annyira messze tőlem, amennyire csak tudott.
- Igen, hiba volt. De már úgyis menni készültem. – csavargattam idiótán a hajamat, és mikor erre rájöttem, gyorsan abba is hagytam, és a mosogató felé fordultam.
- Nem kell menned, nem azért mondtam. – nulla érzelem, nulla kifejezés, semmi. Egyszerűen semmit nem tudtam kivenni a hangjából, így muszáj volt megnéznem, hogy ez még biztos Ő e. De Ő volt. Nagyon is, hogy Ő.
- Nem gond, mondom, hogy már menni készültem. – töröltem el a poharat és raktam vissza a helyére.
- Szóval ezért jöttél? Hogy elmondhasd, hogy mész? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, mire én is a pultnak dőltem szembe vele és csak megforgattam a szememet.
- De legalább sikerült teljesítenem. – bólogattam.
- Ennek örülök. Még valami? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Zavart, hogy flegma volt, szemei nem mosolyogtak, mintha kiölték volna belőle az érzelmeket.
- Örülök, hogy egyben vagy még. – próbáltam egy mosolyt kicsikarni belőle, de erre is csak egy rideg nézést kaptam.
- Én is. – vonta meg a vállát
- Szóval most játszod a bunkót? – vontam fel én is a szemöldökömet, és próbáltam a legkevésbé is úgy nézni rá, ahogy régen néztem, mikor még volt olyan, hogy Mi.
- Nem csak nem értem most ezt a szituációt. – vonta meg a vállát. Szorosan összeszorítottam szemeimet, és elszámoltam ötig. Ő továbblépett, nekem is ezt kellett volna tennem.
- Tudtam, hogy hiba idejönnöm. – csaptam le a konyharuhát a pultra, majd elviharzottam mellette.
- Sam, várj! – jött utánam, de nem álltam meg, csak mentem előre, egészen addig, amíg az ajtót be nem csaptam az orra előtt, majd lépteimet gyorsabb tempóra váltottam. Az ajtó újra bevágódott, majd egy pár lépés után mellettem termett. – Megállnál egy pillanatra? – fogta meg karomat, mire nagyot rántottam azon.
- Nem, hülyeség volt idejönnöm. Hülyeség volt másokra hallgatnom. – kerültem tekintetét, majd megérezve a lehűlt levegőt, libabőrösségemet próbáltam eltüntetni, és felmelegíteni magamat. Csak az én ruhámban kellett volna jönnöm.
- Azt hittem, hogy ez már nem lesz téma, ha hazajövök. Mármint ezt lezártuk, nem? – kereste tekintetemet, majd végül megunta és államat megfogva felemelte fejemet.
- Örülök, hogy szakítottunk, mert ez a Zack, már nem ugyanaz a Zack, akit én ismertem. – vettem el kezét államról.
- Pedig ugyanaz vagyok. – nézett bele mélyen a szemembe. Mintha minden elmulasztott percet ezzel az egy pillantással akart volna bepótolni. Mintha ezzel az egy pillantással szeretett volna elmondani mindent, amit nem tudott. És mintha válaszokat keresett volna a ki nem mondott kérdéseire. – Csak fáj, hogy ennyire könnyen elengedtél. – suttogta még mindig tartva a szemkontaktust.
- Nem bírtam volna ki tíz hónapot nélküled. – suttogtam én is.
- És így könnyebben ment?
- Nem, de próbáltam elfogadni.
- És sikerült? – húzódott félmosolyra a szája. Végre valami olyan reakciót láttam arcán, amit jól ismertem.
- Egészen mostanáig. – füllentettem, majd a hirtelen jött hideg szellőtől megborzongtam.
- Nem beszéljük meg ezt bent? – kérdezte aggódva, majd visszamutatott Todd-ék házára.
- Sajnos még mindig nem jövök ki onnan néhány emberrel. – ráztam a fejemet.
- És ezen most nem is tudom, hogy miért lepődtem meg. – mosolygott. – Akkor? Hova menjünk?
- Nem kell ezt csinálnunk. – mosolyogtam én is. – Nem kell rám pazarolnod az idődet.
- Miért pazarolnám?
- Mert a barátaid bent várnak. – mutattam arra, ahonnan jöttünk.
- Lehet, de te viszont itt vagy. Kint. – mosolyogtak szemei. – Eljössz akkor hozzám? Bemegyek, azt mondom, hogy fáradt vagyok.
- De szép is lenne. – nevettem. – A következő az lesz, hogy aludjak nálad? – mosolyogtam.
- Most lelőtted a poént. – mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Tudod, mi a furcsa? – kérdezte még mindig száját homlokomon tartva. – Hogy ez olyan érzés, mintha most mindent újrakezdenénk, mégis mintha sose hagytuk volna abba.
- Várj. – toltam el magamtól, majd borostás arcán végig futtattam kezemet. – Nem, ez sokkal jobb annál, mint amire emlékeztem. – döntöttem homlokomat az övének.
- Folytatjuk nálam? – kérdezte, mire bólintva egyeztem bele.

*

Különös érzés volt újra együtt sétálni vele. Érezni a közelségét, tudni, hogy itt van mellettem. Egyszerre volt furcsa és adott magabiztosságot is. Néha lenézett rám, vagy megpuszilta a homlokomat, majd ugyanúgy mentünk tovább egymás mellett.
- Megérkeztem! – kiabált be a házba, majd engem előre engedett.
- Úristen, de furcsa itt lenni. – néztem körbe.
- Ilyen hamar? – hallottam Elisabeth lépteit a lépcsőn. – Sam? – döbben meg, mikor megpillantott, majd sokat sejtő mosolyra húzta a száját. – Gyere ide, had öleljelek meg! – húzott szorosan magához.
- Régen találkoztunk. – szólaltam meg végül én is, majd mikor elengedett összemosolyogtunk.
- Szerintem, akkor én most nem is zavarnék. – kacsintott, mire Zack megforgatta a szemét.
- Hiányoztál neki is. – rázta meg a fejét mosolyogva, majd rám nézett. – Merre szeretnél menni? Kérsz valamit inni?
- Nem kérek, köszönöm. – ráztam meg a fejem nemlegesen, majd a szobája felé kezdtem el venni az irányt. – Várj! Még mindig ott van a szobád, ahol volt? – torpantam meg, majd hátrapillantottam.
- Tudtommal, igen. – mosolygott. – De én se láttam tíz hónapja.
Minden a régi volt, minden ugyanúgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá. Minden Ő illatú volt, és legszívesebben belevetettem volna magamat az ágyába.
- Hiányzott ez az egész. – kezdte, mire szembefordultam vele. – Látni a szobámban. – húzta csibészes mosolyra a száját, mire közelebb léptem hozzá.
- Nem mondhatom, hogy soha se történt itt semmi, pedig. – léptem még egy aprót előre.
- Most jön a csókolózós rész? – kérdezte komolyan, viszont a szeme sarkából nem tudta elfedni a nevető ráncokat.
- Most a beszélgetős rész jön. – kacsintottam rá, majd immáron annyira közel mentem hozzá, amennyire csak lehetett, de nem érintettük meg egymást még mindig.
- Beszélgessünk, akkor. – hajolt közel arcával immáron úgy, hogy ajkai súrolták az enyémeket, mikor mozgatta azokat.
- Beszélgessünk. – ismételtem szinte már suttogva, majd karomat nyaka köré kulcsoltam, és vele együtt vesztem el a pillanatban.

#Frissítés

Aloha, babócák!
Valószínűleg sokatok fejében megfordulhatott, hogy mégis hova tűnhettem, merthogy már egy jó ideje nem volt rész, semmi, még csak egy életjel sem rólam. De jelentem, megvagyok, tényleg, csak -úgy, mint általában - el voltam havazva (legalább valami nem változott).
Őszintén szólva, a blogon nem gondolkoztam már egy jó ideje, viszont így a suli utolsó napjaiban eszembe jutott, hogy jé, nekem olyanom is van. Most felsorolhatnám, hogy miért nem volt rész, de szerintem mindenki ugyanezeket élte át, az utóbbi két és fél hónapban  - jézusom, ennyi a nyári szünet is... - mint én, szóval nem vesztegetném az időmet ilyenekre. Előrehozott érettségi, osztálykirándulás, vizsga, tanulás - mert szívassuk meg a diákokat, így év végén, végül is rohadtul ehhez van még mindenkinek ereje - szóval, nagyszerű volt, és még mindig nincs vége... Kezd elegem lenni. Szóval ennyi, összefoglalva, röviden.
És akkor most egy olyan téma, ami valószínűleg Titeket jobban érdekel, a blog. Valószínűnek tartom, hogy a nyáron vége lesz, mert jövőre végzős leszek, és ha idén nem volt időm írni, akkor jövőre sem nagyon lesz, szerintem. Szóval tekintsétek úgy, hogy a következő részek bármelyike lehet az utolsó rész :( Igazából nem tudom, hogy már mit akarok, sőt nem ártana egy újraolvasás sem.
Nektek, olvasóimnak nagyon hálás vagyok, tényleg mindenért! :) Szeretlek titeket, ha ez ebből a bejegyzésből talán nem is úgy jött le. A blogot is szeretem, csak valahogy nem tudom, néha ilyen, néha olyan. Én úgy érzem, hogy a blogger-élet kezd meghalni, legalábbis az összes olyan blog, amiket én olvastam (körülbelül fél éve legutoljára), azoknak puff, annyi lett. Furcsa ez egyébként, mert magamban lezártam egy eléggé nagy, és jelentős korszakomat, ami miatt úgymond elkezdtem írni, meg blogokat olvasni, szóval úgy érzem, hogy újra kellene építenem az egész történetet, hogy inkább hasonlítson a mostani énemre, mint arra, aki akkor voltam. Most ez nagyon deep volt :D Mert nem úgy változtam, hogy fúú, hanem inkább ez a részem, felnőttem, biztos :D Fogjuk erre!
Szóval, valószínűnek tartom, hogy nem folytatom az előző fejezetet, hanem kicsit előre ugrok, és az úgy pont jó lesz, mert szerintem az utóbbi x fejezetben, már csak így húztam a dolgokat, és egyet léptem előre, kettőt hátra.
Egy dolog viszont biztos, hogy bárhogyan is fejezem be, úgy szeretném, hogy bármikor tudjam folytatni, ha úgy adódik. :)

Röviden, tömören ennyi, Ha bárkinek bármi kérdése van, tegye fel itt és most :) Aki pedig úgy érzi, hogy tudatni szeretné velem, hogy még itt van, az abszolút ne várjon vele!♥

Akkor lassan, de biztosan majd jövök, mert, mint már sokszor hangoztattam, sose hagynám itt a blogot, csak úgy, egyik pillanatról a másikra! ;) xx

Ötvenkettedik fejezet. - You've got the Love.

Aloha, babócák!

Köszönöm szépen a kommenteket, pipákat, a kattintásokat, és a sok-sok türelmet! :)
Következő fejezet időpontja: bizonytalan. 

Jó olvasást.xx

- Ez jó vicc volt. – nevetett Thea hasát fogva. Féltem, hogy leesik a székről, annyira nevet. 

- Nem viccnek szántam, pedig. – mondtam neki komolyan, mire még jobban felnevetett.

- Ilyet pedig nem szoktál mondani. –törölgette a szemét. Hogy én mennyire örülök, hogy ilyen barátaim vannak. Komolyan, minek ellenség. Mivel még mindig nem csatlakoztam hozzá, így egy pillanatra abbahagyta. – Mondd, hogy ezt nem gondoltad komolyan! – próbálta arcvonásait rendezni, ami nehezen ment neki.

- Éppen neked mondtam el először egy elég nagy hírt, erre te kiröhögsz. Kedves… - fontam össze kezemet mellkasom előtt, majd a táskámba elpakoltam a megmaradt ebédemet. 

- Jó, oké, tudod mit? Kezdjük elölről! – fogta meg kezemet, mikor az asztalra támaszkodva fel akartam állni.

- Jól hallottad, nem mondom el többet. Lehet igazad volt, hülye, hirtelen ötlet volt. Felejtsd el. – rántottam meg vállamat, majd az asztalon egy morzsát nézegettem. Igazán érdekes volt.

- Ugyan már, Sam! Nem azért nevettem, hanem, mert olyan szürreális volt… - mosolygott rám, mikor felnéztem rá. – De, természetesen, mint legjobb barátnőd, veled tartanék, mint, mindig. – kacsintott rám barnahajú bohokás barátnőm, majd ő is csomagolni kezdett. – Suli után gyere át hozzám, megbeszéljük ezt is, meg a buli részleteit is. – ölelte át vállamat.

- Rendben van. – mosolyogtam rá.

*

Thea-hez menet végig azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg hülye ötlet volt ez az egész 'egy évig utazgassunk a nagyvilágban'- ötlet? Nem tudom, miért gondoltam egyáltalán erre. De valamiért olyan szabadnak tűnik az egész, hogy ki szeretném próbálni. Lehet csak örököltem valamit a szüleimtől…

- Gondolkoztam. – kezdtem bele egyből, mikor kinyitotta az ajtót az első csöngetésem után nem sokkal. 

- Én is, és figyelj, ha neked ez segít, megteszem érted, mert tudom, hogy jó buli lesz, és utána is mehetünk egyetemre meg minden, és legalább te neked is lenne még egy kis időd dönteni. – mosolygott rám, mire magamhoz húztam és szorosan átöleltem.

- Te mindig olyan jó vagy hozzám. – suttogtam nyakába, és próbáltam nem elsírni magamat.

- Te is elég sok mindent tettél már meg értem. – simogatta meg a hátamat. 

- De ez akkor is annyira kedves tőled. – toltam el magamtól szipogva. – De nem kérhetem ezt tőled. 

- Nem kell kérned, szívesen tenném.

- Nem, nem, itt van neked Ben, terveid a jövőre nézve, ezt nem hagyom, hogy felrúgd. Szóval téma lezárva. – erőltettem magamra egy mosolyt.

- Itt most arról van szó, hogy szeretnélek kihúzni ebből az egészből. – rázta meg a vállamat, hogy ránézzek. 

- Nem, hirtelen ötlet volt. Meg egyébként is miből mennénk? – ráztam meg a fejemet végiggondolva az egészet. 

- Jó, ezt te is tudod, hogy megoldanánk.

- Mindegy, Thea. Ne beszéljünk erről többet, oké? – néztem mélyen zöld szemeibe. – Örülök, hogy megosztottam veled, de nem gondoltam eléggé végig. 

- Ahogy gondolod, de bármikor beszélhetünk erről, rendben? Ha bármi van, mondd el! – ölelt még egyszer magához. – Akkor lássuk csak, hogy is kéne elkezdeni? – nézett rám, majd a házra. Elnevettem magamat tanácstalanságát látva. 

- Lehet, hogy máshova kéne szervezni ezt a szülinapi bulit, nem? – kuncogtam. 

- Nem tudom. – ült le a földre tehetetlenül, így tud a legjobban gondolkozni. – Szerettem volna Ben-nek megmutatni, hogy fergeteges bulit tudok szervezni, de már egyáltalán nem érzem ezt.

- Miért? Még csak most kezdjük el. – ültem le mellé.

- Tudom, csak annyi minden van a fejemben, hogy nem tudom, hogyan tudnám kivitelezni. – sóhajtott.

- Kezdjük azzal, hogy hozol egy füzetet, és felírjuk ezeket a fergeteges ötleteidet. – löktem meg a vállát, hogy kicsit felviduljon. 

*

Ben hihetetlenül örült a meglepetés bulijának. Nem gondoltam volna, hogy öt nap alatt meg tudjuk szervezni, de sikerült. Imádtam az arcát, mikor meglátta az embereket, akik csak miatta vannak itt. A nagy örülés után természetesen kezdődött a kemény ünneplés. Ha jól láttam az előbb a telefonomon hajnal egy körül lehetett, ami - végig nézve a társaságon - nagyon koránnak tűnik. Még kevesen vannak illuminált állapotban, ami elég nagy kitartásra vall. 

- Mizu, Sammy? – karolt át hátulról egy ismerős. Meg se kellett fordulnom, hogy tudjam ki az. – Gyönyörű vagy, ma is. – puszilta meg arcomat oldalt, mire próbáltam lerázni magamról.

Természetes, hogy az egyetlen részeg talál meg.

- Aaron, keress már valaki mást. – forgattam meg szemeimet. – Szerintem azok közül válogathatsz is. – mutattam egy pár sarokban álló lányra, akik az este folyamán rámásztak.

- Meguntam őket. – grimaszolt, mire akaratlanul is elnevettem magamat. 

- Sokan vannak még. – kacsintottam rá, majd meghallottam a kedvenc számom felcsendülését, és meggondolatlanul megfogtam a kezét, és táncolni húztam.

- Nehéz rajtad kiigazodni. – karolta át nyakamat táncolás közben.

- Csak nem akartam egyedül táncolni. – biggyesztettem le szám sarkát, majd elkezdtem a refrént kiabálni. – Tudom, hogy megy ez neked is. – hajoltam füléhez közel, mire derekamat közelebb húzta, így teljesen összegabalyodtunk. 

- Mit adsz cserébe? – döntötte homlokát enyémnek egy pillanatra.

- Nem vagyok elég részeg hozzá, Aaron, sajnálom. – kacsintottam rá, mire éreztem, hogy megdöbbent. Elengedtem, majd próbáltam bevegyülni a tömegbe. 

- Sam? – pislogott felém egy szőke hajú srác tekintetemet keresve. Nehezemre esett kapcsolni, hogy mit is keres itt Todd, de végül leesett, hogy Ben-nel jóba lettek, és végül úgy döntöttünk, hogy meghívjuk.

- Rég találkoztunk. – öleltem meg mosollyal az arcomon. 

- Részegen? – nevetett, majd kezemet megfogva a pultnak kialakított asztalhoz húzott, és kérdezés nélkül kezdte el kiönteni a röviditalokat. 

- Lehet, nem jó ötlet. – szóltam rá a harmadik sztoriját félbeszakítva, és jó pár kiöntött alkohol után. 

- Hidd el, kelleni fog ez a kis erősítő még mára. – döntötte hátra fejét, majd a poharat az asztalra csapta.

- Mire gondolsz? – próbáltam felfogni, hogy mit mondott, és a köd alól a felszínre jutni, de nem igazán sikerült ép ésszel gondolkodnom. 

- Majd meglátod te. - legyintett kicsit bizonytalanul, mire mindketten elnevettük magunkat. – Kijössz cigizni? – kérdezte közelebb hajolva, mire bólintottam, habár ő is nagyon jól tudja, hogy nem élek ennek a szenvedélynek.

Mikor végig verekedtük magunkat a tömegen, és az izzadtságon, és végre kiléphettünk a hideg levegőre, majdnem visszatántorodtam. Fel sem tűnt, hogy ennyire nincs levegő bent. 

- Mit akar ez az Aaron már megint tőled? – gyújtotta meg cigijét, majd hanyagul a falnak dőlt. 

- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza, mert abszolút nem értettem, hogy honnan is jön neki ez a kérdés.

- Láttam az előbb is milyen jól elvoltatok. – rántotta meg a vállát. – Csak érdekelt, mi van köztetek.

- Semmi nincs. Abszolút. – ráztam meg a fejemet, majd a földre szegeztem a tekintetemet. 

- Tudom, hogy szenvedsz. Ő is szenved, miért csináljátok ezt egymással? – váltott témát, legalábbis gondolom, hogy még nem az Aaron-nel való, nem létező kapcsolatomról beszélgetünk. 

- Vége van, ezen már nincs mit beszélni. – néztem rá gondterhelten.

- Meg se hallgattad egyszer se. Nem is tudod, mi történt. – fújta ki a füstöt. 

- Eleget láttam. – sóhajtottam nagyot, majd ráemeltem tekintetemet. Tartotta a szemkontaktust, majd féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Gyere ide! – hívott magához, mire elé léptem, és ölelésébe burkolóztam. – Szeretném, ha minden rendben lenne köztetek. Zack egy idegroncs, komolyan. Kibaszottul nincs rendben ez így. – puszilta meg fejem búbját.

- Hogy nincs egy ilyen kedves srácnak barátnője? – mosolyogtam rá, mikor elengedtük egymást.

- Nem tán rám akarsz hajtani? - vetette be csajozós kacsintását, mire felnevettem.

- Erősen gondolkozok rajta. – kacsintottam rá én is. – Elszívtad? – néztem a kezében lévő szenvedélyt okozó vékony szálra. 

- El, persze. Menjünk be, mielőtt még megfázol, aztán ez is az én hibám lesz. – engedett előre. 

Ugráltunk pár bulit felperzselő számra, majd közölte, hogy nem baj-e, ha rámegy valamilyen lányra, akivel már egy ideje szemez a sarokban, és azt se venné rossz néven, ha elmondanám a nevét, meg a kedvenc színét. Mivel sajnos a kedvenc színét nem tudtam elmondani Lisa-nak, így megelégedett azzal, hogy elmondtam ’szingli, nyugodtan menj oda hozzá, persze’ tájékoztatással is, ami rettentően nem érdekelte, ugyan. Ezután Thea-vel és a többiekkel is töltöttem egy kis időt, majd gondoltam leszakadok a csapattól és keresek valami ehetőt, ugyanis így hajnal három környékén rettentően megéheztem. 

A konyhában ismerős terepként nyitogattam a hűtőt, majd nézegettem, hogy vajon mi lehetne a tökéletes korai reggelim/késői vacsorám menüje. A telefonom rezgése a zsebemben viszont gondolkozásomból felébresztett. Kíváncsian oldottam fel a képernyőt, mikor ezzel az üzenettel találtam szemben magamat. 

„Komolyan fogadnom kellett volna, hogy a konyhában leszel. ;)” 

Egy pillanatig azt hittem, hogy csak képzelődöm, ezért megfordultam, de mivel nem láttam az SMS feladóját, ezért elmebajra hivatkozva folytattam tovább az alapanyagok keresését. Ekkor hirtelen megtorpantam, újra előkaptam a telefont, és megnéztem, hogy jól láttam-e. Mikor újra megfordultam, már tudtam, hogy nem képzelődöm. Ott állt előttem Ő. Próbáltam úgy tenni, mintha érteném, hogy miért van itt, és nem zavarba lenni az engem felfaló tekintetétől, de nem igazán ment. 

- Szia! – köszönt, mire összeszedtem magamat, és a hűtő felé visszafordultam, majd a pultra tettem a szendvicsnek szánt töltelékeimet. 

- Most megkérdezném, hogy ’jé, te hogy hogy itt?’, de gondolom, lenne rá egy jó magyarázatod, ami ugyebár nem érdekel, szóval ne is fárasszuk egymást. – kentem meg a toast kenyeret vajjal, majd próbáltam a legnagyobb közönnyel hozzá beszélni. Segítségemül volt, hogy nem kellett a szemébe néznem, így tökéletesen tudtam szerepemet alakítani. 

- Meghívtak, eljöttem, ennyi. – beszélt nagyon közel hozzám. Annyira, hogy éreztem, ahogy szemével lyukat váj hátamba. 

- Meghívtak? Mégis kicsoda? – fordultam felé egy pillanatra.

- Szerintem nem tartozom neked magyarázattal. – valahogy mikor ő felel közönnyel, az mindig ezerszer durvábban hangzik, mint mikor én.

- Így van. – fordultam tányérral egyenes az arcába. Közelebb volt, mint gondoltam. – Légy szíves arrébb állnál, hogy az asztalhoz tudjak ülni? 

- Kerülj ki. – mutatott két oldalra maga mellé, ahol pont háromembernyi hely volt. 

- Én itt szeretnék elmenni. – álltam hozzá még közelebb, éreztetve vele, hogy nem érdekel, mennyi hely van körülötte.

- Ha le akarsz ülni, akkor ki kell kerülnöd. – fojtott el egy apró mosolyt arcán. Jól szórakozott, már megint. 

- Ne akard, hogy keményebb eszközökhöz folyamodjak. – fenyegettem dühösen. 

- Isten ments! – emelte fel kezeit, mint aki megadta magát, majd ha létezik, még annál is közelebb lépett, mint ahogy az előbb volt. Még jó, hogy tányér volt a kezemben. 

- Zack! – szóltam rá indulatosabban. 

- Sam! – szólított nevemen. Istenem, de rég hallottam már így a nevemet. 

- Cope!

- Barnes! – utánzott, mire kifújtam a bent tartott levegőt. 

- Tudod, hogy nem foglak kikerülni.

- Tudod, hogy nem foglak elengedni, mikor nem állok az utadba.

- Dehogyisnem, éppen ott állsz. – háborogtam.

- Nem, te állsz az én utamba. – harapott el egy újabb mosolyt, mire nagyot fújtatva kikerültem.

- Az agyamra mész, Zack Cope. – ráztam a fejem mérgesen. 

Kihúztam a széket a konyhaszigetnél, és a tányért hanyagul magam elé raktam. Fortyogtam a dühtől. Ekkor mellém lépett, elvette a tányéromról a szendvicsemet, és beleharapott. 

- Ez már mindennek a teteje! – akadt el a levegő a torkomon. – Most csinálj egy másikat! – fontam karomat össze mellkasomon. 

- Nem ettem meg, csak beleharaptam. 

- És úgy gondolod, hogy én ezt meg fogom enni? – mutattam a szendvicsre, majd rá.

- Hát, ja. – rántotta meg vállát.

- Akkor elég rosszul gondolod. – löktem arrébb a tányért, majd kész voltam felrobbanni. Felpattantam a pulttól, és minél távolabb akartam kerülni tőle. 

- Szerintem nincs a szendvicsnek semmi baja. – fogta meg karomat, majd a pulthoz tolt, és elém állva odabilincselt. 

- A mostani barátnőd biztos megenné, vidd haza neki. Biztos nem fogok egy olyan szendvicsből enni, ami ki tudja hány ember nyálától csorog. – hunyorogtam rá mérgesen, karomat visszakulcsolva a mellkasom elé. 

- Kevés olyan embert láttam már, aki a saját nyálától így retteg. – szórakozott rajtam, méghozzá elég jól. 

- Mindketten tudjuk, hogy nem a sajátomtól félek. – forgattam meg a szememet. 

- Akkor az enyémtől? – hajolt közelebb. – Mert ezen hamar segíthetünk. – mosolyodott el. 

- Pff. – pufogtam hangosan. 

- Ennyi? – kérdezte. – Semmi szarkasztikus megjegyzés? 

- Kifogytam belőlük. – rántottam meg a vállamat.

- Ezen hamar segíthetünk. – hajolt fülemhez. – Észvesztően nézel ki. – tette egyik kezét derekamra, majd másik kezével combomat kezdte el simogatni. 

- Megtanultam nem bedőlni ennek, múlt héten, végleg. – emlékeztettem vissza a mozis esetre, mikor nagyon közel voltam hozzá, hogy megcsókoljam. 

- Az csak egy teszt volt. – puszilta meg a nyakamat oldalt, mire kezemmel megpróbáltam ellökni magamtól.

- Örülök, hogy neked még tesztelgetésre is van időd. – közöltem vele megbántottan. 

- Muszáj, mert ha te nem, legalább én tudjam, hogy mit akarsz. – fogta meg arcomat, mit sem törődve azzal, hogy éppen szabadulni próbálnék vasmarkai közül. 

- Én pontosan tudom, hogy mit akarok. – ennyire nagyképű legyen valaki.

- De mégsem úgy cselekszel. – rázta meg a fejét, majd engedte el arcomat, mikor abbahagytam az ellene való küzdelmemet. 

- Éppen próbálok továbblépni, de te az utamat állod. – néztem mélyen a szemébe. 

- Isten ments, hogy az utadba álljak. – emelte fel kezeit, majd kiengedett a pult és az általa bezárt éden börtönből. 

- Megyek is továbblépni. – rántottam meg a vállamat, majd erősen elkezdtem törni a fejemet, hogy mégis miért erőltettem ennyire ezt a témát. Kinek akarok hazudni? 

- Na, ezt a határozottságot szeretem. – nézett rám elismerően.

- Azt hiszed, nem mernék lesmárolni valakit? – kérdeztem vakmerően.

- Azt. – mosolygott, mint aki belement a játékba.

- Mutass rá valakire bentről. – rántottam meg a vállamat hanyagul, mint akinek ez természetes. Péntek este arról beszélgetni a volt baráttal, hogy kit csókoljak meg. Abszolút mindennapi… – Bárkit szívesebben megcsókolnék, mint téged.

- Na, nézzük. – lökte el magát a konyhaszekrénytől, majd karomat megfogva elkezdett a nappaliba húzni. Azt hiszem eléggé felhúztam őt ahhoz, hogy rámutasson egy olyan emberre, akihez soha hozzá nem nyúlnék. Habár teljesen mindegy kire mutat, tudjuk, hogy nem vagyok olyan, aki ilyet csinálna. De ha ezen múlik, hogy békén hagyjon… Akarom én egyáltalán, hogy békén hagyjon? 

- Ott van az a srác. – kiabálta a fülembe, és még így is elég nehezen értettem. – Ott áll a falnak dőlve, és merengve gondolkozik. – áh, Dylan, a suli fotósa. 

- Szerintem ő lenne a megfelelő. – mutattam egy másikra, akit történetesen ő is ismert. Kíváncsi voltam, hogy meddig mehetek el. 

Gonoszan elmosolyodott, majd egy lássuk kifejezéssel elengedte karomat.

Ötvenegyedik fejezet.

Aloha, babócák!

Sajnálom a sok csúszást, de szerintem lassan mindenki hozzászokik ehhez, ami engem is elszomorít, higgyétek el. Viszont azt hiszem, hogy akkor legalább a havi egy részt megpróbálom betartani, ami tudom, hogy gonosz, de cserébe most hoztam egy részt! ;) Szóval, akit még így is érdekel a történet, az ne habozzon. mert folytatom!
A részről, ahogy már megszokhattátok szoktam ilyen kis véleményt írni róla, a sajátomat írom le, mondjuk, szóval valószínűleg senkit sem érdekel... A rész egyébként annyira nem lett rövid, de a hosszú kategóriába se sorolható, akkor már inkább a rövidbe. Legszívesebben egyébként nem írtam volna neveket, hanem kíváncsi lettem volna, hogy ti kire gondoltok, kivel találkoztak. Szóval ha elolvastátok a részt, a komment részlegben írjátok meg, hogy kire gondoltatok, először. Ugyanis sokat gondolkoztam rajta, mert talán egyértelműnek fog tűnni, de ez közel sem volt az... Nem ők voltak ugyanis az első ötleteim, de végül ebből a szituációból a legtöbbet próbáltam kihozni. :)
Szóval, ennyi lennék mára, meg úgy még elég sok időre... :D

Jó olvasást.xx

▶zene

- Már ne is haragudj, de te hogy kerülsz ide? – kérdeztem vádlón Thea-t kicsit félrelökve.
- Tudod, ez egy nyilvános hely, és tudtommal nem volt sehova sem kiírva, hogy ezt a filmet Sam Barnes-nak vetítik le. – rázta meg a fejét, majd egy mosolyt elharapva, tekintetét visszaemelte rám.
- Neked tudnod kellett volna, hogy ezt a filmet csak nekem vetítik le. – akadékoskodtam tovább a többi mozizni vágyó ember legnagyobb örömére.
- Ne haragudj, de sem telepátia, sem gondolatolvasó képességem sincs. Majd gyakorolni fogom, ígérem. – forgatta meg a szemeit.
- Akkor most, hogy már tudod, elmennél? – kérdeztem felháborodottan, mert ez mégiscsak már mindennek a teteje, hogy az én filmemre ül be.
- Sam, szerintem le kellene ülnöd. – rángatta meg a kabátom végét Thea, aki már helyet foglalt.
- Előtte még kiküldöm a nem kívánatos személyeket innen. – néztem végig a mellettem ülő két emberen.
- Tudtommal te jöttél ide később, szóval neked kellene távoznod. – dőlt hátra hanyagul, mintha élvezné ezt az egészet.
- Ne haragudjon, de leülne, mert elkezdődött a film? – szólt rám egy negyvenes éveiben járó férfi, jogosan.
- Persze, elnézést. – néztem körbe a teremben, majd zavartan leültem a helyemre. – Helyet cserélünk? – néztem rá Thea-re, mert ha már el kell viselnem az exbarátomat és az ő haverját egy teljes filmen keresztül, méghozzá egy moziban, akkor legalább már ne mellette üljek már. – Ti amúgy tényleg mit kerestek egy romantikus filmen? Mert akaratlanul is rosszra gondol az ember, ilyenkor. – mosolyogtam gonoszan, mire Zack felemelte a szemöldökét.
- Humoros vagy, Sam. – forgatta meg szemeit, amit a sötétben nem igazán láttam, de hangsúlyából minden kivehető volt. – Azt hiszem nincs miről beszámolnom neked.
- Nem is érdekelt a beszámolód. – néztem rá lenézően, majd áthajolva rajta, Todd-nak is feltettem ugyanezt a kérdést.
- Lepattintottak. – rázta meg a vállát, érezhetően maga alatt volt. – Ő volt az egyetlen reményem, különben kidobtam volna egy csomó pénzt. – mondta szomorúan, mire még mindig Zack-en feküdve, megöleltem Todd-ot. – Köszi. – mosolygott rám.
- Nem szeretnél leszállni rólam végre? – ütögette meg Zack a vállamat, mire visszamásztam a székembe.
- Amúgy, nem akarok megzavarni semmit, de kezd mindenki agyára menni, hogy ti itt veszekedtek. – hajolt felénk Thea.
- Bocsánat, csöndbe maradunk. – húztam meg magamat.
- Én eddig se pofáztam. – legyintett Zack.
- Persze, itt egyedül én vagyok a hibás, mint mindig mindenben, igaz? – egyenesedtem ki a székemben, elememben voltam.
- Egy moziban vagyunk, ne itt veszekedjünk, kérlek. – fogott vissza szavaival, amik hatottak rám. Nagyon is hatottak rám.
- Tudtommal ott veszekszek, ahol akarok. – durcáskodtam, mint egy gyerek.
- Szeretnék veled beszélni, de nem most, és főleg nem itt. – hajolt közel fülemhez.
- Honnan gondolod, hogy én akarok-e veled beszélni? – hajoltam el tőle, ami rosszul esett neki.
- Nem kell így viselkedned. – rázta meg a fejét komolyan.
- Abszolút nem viselkedek úgy. Szimplán csak nem érdekelsz. – rántottam meg a vállamat.
- Igen, te mindig így viselkedsz, mikor nem érdekel valaki, tudom. – dőlt vissza a székébe.
- Persze, te már csak tudod, mikor, hogy viselkedek. – pufogva dőltem hátra én is, majd kezeimet keresztbe fontam mellkasomon.
- Képzeld, ismerlek. – nézett rám, mint egy idiótára. Mintha ez lenne a világ legelfogadottabb kijelentése.
- Sajnos. – sóhajtottam, majd a film további részén nem szóltunk egymáshoz. A fezsültség fogható volt köztünk, de kibírtuk, hogy ne szóljunk többet egymáshoz. Pontosabban én bírtam ki, ő nála ez nem nagy szó. Ő egyébként is kibírja.
- Jó film volt. – szürcsölt bele Thea a kólájába egy utolsót, mielőtt kidobta volna a mozi szemetesébe.
- Ja, még jobb lett volna, ha ezek nem pofázzák végig az egészet. – nézett hátra, rám és Zack-re, Todd.
- Menjetek előre, mi még beszélni akarunk. – jelentette ki Zack, majd a legnagyobb megdöbbenésemre megfogta a karomat, és az ellentétes irányba húzott.
- Örülnék, ha nem rángatnál. – néztem rá haragosan.
- Sajnos máshogy nem ment, bocs. – támaszkodott neki a falnak.
- Oka van mindennek. – rántottam meg a vállamat.
- Akkor mondj légy szíves két okot.
- Nem érdekel, és leszarom a magyarázatodat. – tettem keresztbe kezeimet.
- Összességében ez a kettő ugyanazt jelenti, szóval várok egy másikat is.
- Már nem akarok tőled semmit sem, ezért felesleges bármit is mondanod. – erre a kijelentésemre, hirtelen karomért nyúlt, majd a falnak döntött úgy, hogy ő szorosan felém magasodott.
- Ha most nem akarnál tőlem semmit sem, nem lenne a kezed a derekamon, és nem dobogna így a szíved. – kijelentésére kezemet elvettem derekáról, amit csak azért raktam oda, hogy megvédjem magam a falnak ütődéstől.
- A szívem azért dobog, mert megijedtem, a kezem meg azért volt ott, mert nem tudtam, mit fogsz tenni. – sóhajtottam. – Közömbös vagy számomra. – ráztam meg a fejemet.
- Közömbös vagyok számodra? – nevetett fel keserűen, majd száját arcom felé emelte. A testem egyből reagált. Több mint két hete nem láttam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy közömbös számomra, de ennél a pillanatnál szemeimet automatikusan lecsuktam, és vártam, hogy ajkait enyémre tegye. Éreztem leheletét, ahogy a levegőt kifújja, éreztem az illatát, a közelségét. Egy pillanatra elhittem, hogy megcsókol, és ezt testem is elárulta. Ajkaim aprót szétnyíltak, és szaporábban vettem a levegőt.
- Miért hazudsz magadnak is? – kérdezte ajkaimba suttogva, mire ellöktem magamtól, és futólépésben otthagytam. Minél messzebb akartam tőle kerülne. A sarkon láttam meg Thea-t és Todd-ot.
- Mehetünk. – karoltam bele Thea-be, és elköszöntem Todd-tól. Hallottam, ahogy Zack magyaráz Todd-nak, de örültem, hogy nem jött utánam.

* 

Thea nehezen értette meg, hogy mi történt. Állítása szerint túl bonyolultak vagyunk az ő fejéhez.
Az ágyamban feküdve próbáltam végig gondolni a mai napot, viszont telefonom pityegése megakadályozott ebben. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, mikor megláttam, hogy ki írt. Tudtam, hogy írni fog, és valahol jól esett, hogy nem csak az én gondolataim kétszáznegyvennyolc százalékát teszi ki megint Ő, hanem talán az ő fejében is megfordulok.

„Hiányzik ez a pillanat…”


Többször olvastam el az üzenetét, mire felfogtam, hogy ezt tényleg ő írta. A képet látva összeszorult a szívem. Tudja, hogyan kell hatni rám. Ez a kép akkor készült, mikor még minden rendben volt. Mikor átjött hozzám és közölte, hogy van egy meglepetése. Elvitt egy közeli étterembe vacsorázni, majd vacsora után rám nézett, és azt mondta, hogy szeretne rólunk egy olyan igazán elcsépelt képet, mint amilyet a sok tinédzser akar, akiknek a legnagyobb álmuk a tumblr-ön szereplés. Ekkor odahívta a pincért az asztalhoz, a kezébe adta a telefont, majd magához húzott, és elkészült ez a kép. Megmosolyogtatott az emlék, ugyanis ekkor tényleg boldog voltam. Mivel este volt, sötét, és ekkor egyébként is nyíltabb vagyok, mint általánosságban és, mert délután úgy bedőltem neki, visszaírtam;

„Félek, már nem lehet ilyen…”

Ötvenedik fejezet. - Surprise.

Aloha babócák! 
Igen, megérkeztem! Visszatértem! :) Sok hozzáfűznivalóm annyira nincs... Na jó, persze, hogy van :D
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, ezt a hatalmas csúszást/kihagyást, de egyszerűen nem volt időm beletemetkezni a blogba. Ezen próbálok változtatni, most már!
Másodszor pedig, amint látjátok ez azaz 50. fejezet, amire kértem tőletek ötleteket, pár tanácsot, hogy ti hogyan látjátok a folytatást, és stb. Szóval az erre vonatkozó bejegyzést ez alatt találjátok, avagy ha úgy jobban tetszik, ide kattintva is elérhetitek: Ahogy Ti látjátok a folytatást.
És végül pedig, remélem, hogy tetszeni fog, köszönöm a több, mint 28,000 megtekintést. Mindjárt 30,000, hihetetlen :) Köszönöm, azoknak is, akik még nem hagyták itt a blogot, ebben a nagy kihagyásban, akik pedig úgy döntöttek, hogy nem érdekli őket a folytatás, remélem, hogy minden kérdésükre választ kaptak! :)
Szóval pipáljatok, véleményezzétek, és nyugodtan kérdezzetek, bárhol, bármikor, mert mindenre válaszolok! ;)

Jó olvasást.xx

►zene.

- Csak egy szót mondj! - kiabált kicsit indulatosan Thea.

- Neked mégis mi a fene bajod van? - hátráltam meg tőle. - Mondtam, hogy nem történt semmi, ne aggódj, nem lesz köztünk semmi se, soha többet. – bizonygattam, amit nem tudom, miért teszek, már több mint egy órája.

- Csak tudom, milyen vagy, és Őt is tudom, milyen. És annyira biztos vagyok, hogy megbocsátasz neki, minthogy itt állok. – mutatott egyenesen a padlóra. De örülnék, ha nem a szobámban kiabálna úgy, hogy a családom többi része is itthon van.

- Majd akkor most meg fogsz lepődni. – kacsintottam rá, majd mindketten a telefonom hirtelen csipogására figyeltünk fel.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha így őt sem érdekli annyira. De tervem nem jött össze, mert hirtelen mindketten a telefonom felé vetődtünk.

- Thea! Add vissza! – próbáltam kivenni kezéből.

- Csak leellenőrzöm, hogy elolvashatod-e. – kezdte el nyomkodni.

- Az én telefonom! – szóltam rá, majd ráültem, mire ő hangosan olvasni kezdte.

- „Nyolcra legyél kész. Nem kell kiöltöznöd. xx”. Oh, valami rajongód? – kerekedett el a szeme gonoszan.

- Nem tudom, ki az. – kaptam ki végre a mobilomat a kezéből. Ismeretlen szám.

- Egy embert ismerek, aki ilyen gagyi x-eket rak az üzenete végére, és tudd meg, hogy nem foglak elengedni vele! – fenyegetett ujjaival hadonászva.

Valami viszont azt súgta, hogy ez nem azaz ember lesz, akire Thea gondol.
- Jó, amúgy se mennék sehova sem, szóval nem lesz nehéz visszatartanod. – forgattam meg szemeimet, majd visszaültem a laptopomhoz.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben. – mutatott rám, fenyegetően.
- Egyébként neked mi bajod van, most már tényleg? – fordultam felé unottan.
- Nem akarom, hogy megint csalódj. – rázta meg a fejét.
- Már késő, megint csalódtam. – görgettem a képeket az egyik internetes oldalon.
- Sajnálom. – jött oda mellém, majd átölelt. – Nem akartam bunkó lenni, csak egyszerűen nem értem, miért csinálod azt, amit csinálsz.
- Miért, mit csinálok? – kérdeztem, homlokomat összeráncolva.
- Tagadsz.
- Tagadok?
- Igen, a tagadás fázisában ragadtál.
- Mi van? – nevettem fel.
- Mondom, egy kapcsolat, egy élet véget ér, és először a tagadás fázisába kerülünk. Csak az a baj, hogy te itt ragadtál. – guggolt le mellém.
- Téged elraboltak az ufók? – néztem rá kérdőn.
- Nem, de tudom, milyen ez.
- Könyörgöm, ne hasonlítsd a nagyapád elvesztését a kapcsolatom végéhez. Te is tudod, hogy ez ég és a föld. – sóhajtottam. Igen, most már eszembe jutott, hogy mire érti. Aaron után is ezt mondta, csak ott az volt a baj, hogy kimaradt a tagadás fázisa… Biztos, most pótlom.
- De, Sam, értsd meg, hogy ki kell magadból beszélned. – rázta a fejét. Ő nem értett engem, én pedig őt. Van ez így. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, ez az egyetlen magyarázat.
- Kibeszéltem már. Hagyjuk ezt, könyörgöm. – próbáltam pontot tenni a mondat végére.
- Meddig fog még tagadni? – tette fel inkább magának a kérdést, mire megforgattam a szemeimet.
- Kértek kaját? Anya kérdezi. – rontott be George.
- Menjünk, együnk. – karoltam bele Thea-be.
- Te tényleg te vagy? – kérdezte meglepetten Brad, mikor beértünk a konyhába.
- Személyesen, Heather Bell. – rázott vele kezet Thea, mire mosolyogva kikerültem őket.
- Rég nem láttalak, Thea. – húzta magához Brad.
- Ha most nem tudnám, hogy mi van közted és Ally között, és nem lenne barátom, komolyan elgondolkoznék, hogy itt és most lesmároljalak. – mosolygott Heather, elengedve Brad-et. - Jól nézel ki. – kacsintott rá, mire Brad kinyújtotta rá a nyelvét.
Különös kapcsolat az övéké. Thea-nek sokáig tetszett Brad, Brad pedig imádja a lányokat hitegetni. Thea szeret játszani, így még a nagy kapcsolatok előtt, volt köztük egy egészséges flört. De ez elmúlt, ettől függetlenül, ha találkoznak, általában széjjelszívatják egymást. Szórakoztató kívülről nézve.
- Sam-mel beszélni kellene. – köszörülte meg a torkát Thea, mikor mindenki az asztalhoz ült.
- Hagyjuk. Ezt. – temettem arcomat kezeimbe.
- Miért? Mi a baj? – kérdezte George, mire fogtam magam és felálltam az asztaltól.
- Utoljára mondom, semmi bajom sincs. Túl vagyok rajta, látjátok, mosolygok! – mosolyogtam idiótán. – Nem fogok erről többet beszélni, pontot tettem a végére. Komolyan, miért érzem úgy, hogy nektek nehezebb ezen túltenni magatokat?
- Én nem azt mondtam, csak tudom, hogy később fogsz rádöbbeni, hogy hoppá, mégsem beszéltetek meg mindent, és hogy szereted. Ő viszont már nem fog veled törődni, és akkor megint kikészülsz. – hadarta Thea. – Ezért szeretném, hogy elmond, mi jár a fejedben! – állt fel ő is az asztaltól.
- Az idegeimre mész, komolyan mondom. – mondtam egyenes a szemébe, majd nagy léptekkel otthagytam őket.
Miért nem értik meg? Majd beszélek róla, ha akarok, de nem akarok. Senkire sem tartozik. Belefáradtam magyarázkodni.

„Csak mondom, hogy ne gyere 8-ra értem! Könyörgöm, ne nehezítsd meg!”

Küldtem el az üzenetet, válaszolva az előbbire. Nagyon jól tudtam, hogy ki küldte…

„Milyen 8?” – jött a válasz.

„Tudod te, nagyon jól…”

„Honnan tudnám? Miről is beszélgetünk tulajdonképpen, Sammy?”

„Jó, mindegy, hagyjuk.”

„Nem, nem, mondd el, ha már elkezdted!”

„Majd meglátod, mikor ideérsz, és vársz.”

„Nem tudom még mindig, hogy miről beszélsz.”

„De, tudod, csak most tetteted a hülyét.”

„Nem szoktam.”

„Valóban, te tényleg ennyire idióta vagy.”

„Kösz. :(”

„Nincs mit. :)”

„Mindig elgondolkozok rajta, hogy ki volt a bunkóbb kettőnk közül. És mostanában egyre többet jutok arra, hogy te;)”

„Kösz. :( ”

„Nincs mit. :)”

„ :( ”

„ ;) ”

Kedves, még mindig… Ha egyszer megkérdezné valaki, hogy érzek-e valamit még iránta, azt válaszolnám, hogy nem. Viszont ha most kérdezné meg valaki, akkor inkább egy bizonytalan nemet válaszolnék. Annyira össze vagyok zavarodva a saját érzéseimmel kapcsolatban, hogy szavakba önteni nem tudom. Levegőre van szükségem úgy, hogy senki sem zaklat, senki sem szól bele a fejembe, és legfőképpen nem vagyok olyan emberekkel körülvéve, mint a barátaim, a szüleim, és bármilyen ismerősöm.
- Ne haragudj! – nyitott be a szobámba Thea, majd mellém ült és átölelt.
- Most ne ölelj meg, kérlek! – toltam el magamtól, mire csak még jobban szorított.
- Nem lennék a legjobb barátnőd, ha nem ezt csinálnám. Én csak jót akarok neked, hidd el. – szipogott, mire megenyhült rajta a szívem. – Csináljunk valami közös programot! Menjünk el moziba, vagy bármi. Kérlek! – nézett rám nagy szemekkel. Átgondoltam ötletét, és még tetszett is, őszintén. Lehet ez lesz a legjobb, egy filmnézés a legjobb barátnőmmel.

*

- Sa-a-a-am! – kiabált George a földszintről. – Csö-ö-öngettek!
- Akkor nyisd ki az ajtót! – kiabáltam neki vissza, félig felöltözve, ugyanis Thea itt hagyott, hogy varázsoljak magamból embert, mert így mégsem mehetek moziba.
- Anya, azt mondta, hogy nem nyithatom ki-i-i! – kiabált tovább, mire lefutottam a lépcsőn, és a fülébe suttogtam.
- Ilyenkor nem vagy tökös, igaz? – kérdeztem, majd vállába belebokszoltam. A gesztusomat ő is vissza akarta adni, de már nem ért tetten. Így én az ajtó felé futottam, ő pedig utánam, majd egy nagy rántással kinyitottam az ajtót, és egyenesen kiestünk rajta George-dzal a vendégünk karjaiba.
- Ööö, sziasztok! – nevetett Aaron, mire kicsit zavartan kihúztam magamat, majd George-ot visszanyomtam a házba.
- Mondtam, hogy ne gyere ide. – sóhajtottam, kezeimet összefűzve mellkasomon, és hátamat a bejárati ajtónak döntöttem.
- Tudom, de egyszerűen nem tudtam otthon maradni. – túrt bele hajába.
- Kértem, hogy ne nehezítsd meg. – ráztam meg a fejemet.
- Azt se tudod, hogy miért vagyok itt.

- Sejtem, az a baj. – néztem rá, amit egyből megbántam.
Aaron az utóbbi időben annyit változott, mint még soha. Teljesen benőtt a feje lágya, és hülye lennék, ha azt mondanám, hogy nem segített.
Szemeiből kétségbeesést véltem felfedezni, és ez volt az a pillanat, mikor szavak nélkül beszélgettünk. Közelebb hajolt, majd arcomat megsimogatta, és mélyen belefúrta zöld szemeit a tekintetembe.
- Az egyetlen dátum, amit sosem felejtettem el… - kezdte, de én félbe szakítottam.
- Nem akarom, hogy azt hidd, játszok az érzéseiddel. Úgyhogy még most megmondom, bár, lehet már ez is késő, hogy nem tudom, mit érzek. De azt te is tudod, hogy ebből már sohasem lesz szerelem, mert akármennyire is tűnt úgy az utóbbi napokban, hogy talán lehet belőle valami… - sóhajtottam, majd kezeit levettem oldalamról.
- Azt hittem, tudod, hogy megváltoztam. – nézte kezeit.
- Persze, de akkor sem tudom elfelejteni. Az első csalódásom volt, hogy is tudnám elfelejteni? – tettem fel a kérdést inkább magamnak.
- Tudom, és sajnálom.
- Mindegy, ezen már rég túlléptünk, és nem is akarok erről többet beszélni. – hajtottam le a fejemet.
- Mit csinálsz ma? – váltott témát.
- Thea-vel moziba megyek.
- Akkor jó szórakozást, de szerintem inkább töltsetek le valamit, és itthon nézzétek. – lépett hátra, majd megfordult.
- Várj! – értem utol. – Nem akartalak megbántani.
- Tudom, de emiatt most ne érezd magad rosszul. Én is tudtam, hogy ebből úgy se lesz semmi, nem is értem, miért gondoltam ezt. Semmi baj, Sammy, tényleg. – emelte fel államat, majd egy aprót mosolygott. – Remélem, megtalálod a számodra megfelelő személyt, és azt is remélem, hogy ez nem azaz idióta lesz.
- Ettől nem kell félned. – ráztam meg a fejemet, majd vártam, hogy elmenjen, de ő csak nézett tovább. – Na, gyere. – vontam magamhoz, mire felnevetett.
- Látod, csak ismerjük már egymást. – kacsintott rám, majd immáron tényleg otthagyott.

*

- Csak tud még meglepetést okozni, Aaron. – hümmögött Thea, mikor éppen a popcornunkért álltunk sorba, és elmeséltem neki, hogy mi is történt.
- Én annyira nem lepődtem meg, mondjuk. – adtam oda a pénzt a büfésnek, majd kólámba beleszürcsölve indultunk el a mozitermek felé.
- Keresek én neked valaki normálist. – legyintett.
- Most egyelőre nem szeretnék senkit sem. – sétáltunk be a terembe, és kerestük hunyorogva a székeinket.
- Most ki fogsz akadni. – fordult hozzám Thea, ugyanis ő ment elől. – Szerintem nem is akarom már megnézni ezt a filmet.
- Ugyan Thea, ne hülyéskedj, jó lesz ez. – toltam befelé a sorba, ugyanis a két belső szék volt a miénk.
- Nem, nem, túl romantikus. Nem tenne jót neked. – akadékoskodott.
- Mondtam, hogy oké. – magyaráztam neki tovább, és még mindig lökdöstem beljebb, de ő nem akart mozdulni. – Mi van már? – néztem ki mögüle, mire egy régi ismerőssel sikerült tekintetemet összekulcsolnom.