Negyvennyolcadik fejezet. - "Should I give up (...)"

Aloha, babócák!
És itt a bumm-bumm-rész :D Ami mellesleg a fejemben valamiért jobb volt, de ezt már kezdem megszokni. Szóval vártam, hogy ide elérjünk, nem tudom miért. Mindenesetre...- a kép, egyébként ne kavarjon meg senkit, mert majd a végéhez lesz köze - írjátok meg, mit gondoltok, mi lesz ezután!
Aztán, az egyik blogon, még elég régen, olvastam azt a 'játék' féleséget, hogy írjatok szavakat kommentbe, és én beleszövöm őket a következő részbe. Mit szóltok hozzá? :) Szóval, ha érkeznek szavak - mondjuk állítok egy alsó határt, mert miért ne? legyen öt szó, minimum, de egy ember maximum kettőt küldhet, szóval elég korrekt voltam :D - akkor megcsinálom, ha nem lesz elég, akkor még elgondolkozok, mit fogok velük csinálni :)
Szóval az első feladat, hogy írjatok szavakat, a második pedig, hogy mit gondoltok, mi lesz ezután. - nem készülök tanárnak, egyébként... :D
A sok-sok oldalmegjelenítést köszönöm, a plusz feliratkozásokat, a visszajelzéseket! :)

Jó olvasást. xx

Azaz érzés, mikor ott állsz valaki ajtaja előtt és nem mersz bemenni. Azaz érzés, mikor a mellkasod dübörög. Azaz érzés, mikor az adrenalin végig száguld a testedben. Azaz érzés, mikor minden vér kiáramlik a testedből, és azt gondolod, hogy itt most elájulsz. Mikor a lábad földbe gyökerezik és egy szó sem jön a ki a torkodon. Azaz érzés, mikor minden darabjaira törik, majd a pulzusod meghatározhatatlan mértékekig felszökik. Mikor nem hiszel a saját szemednek. Mikor hazamész, lefekszel, és azt hiszed csak álmodtál, de pár pillanat múlva ráébredsz, hogy nem, aztán újra megkérdőjelezed magadat. És sokadjára sem szeretnél hinni annak, amit láttál.

Sokáig gondolkoztam, hogy most elmenjek, ne menjek el, jó ez így, vagy inkább hívjam fel, esetleg hagyjam a fenébe, vagy mégis mi a jó istent csináljak. Végül a házuk előtt kötöttem ki, egyenesen a bejárati ajtó előtt, elég későn. Este hét óra is elmúlhatott, de különösképpen nem izgatott, az viszont már igen, hogy mégis hogyan fogom megnyomni a csengőt. Pár percig még mérlegeltem magamban, majd hajamba túrtam, és hátat fordítottam a háznak, majd hazafelé vettem az irányt.
Mint egy filmben, ami alatt a Chasing Pavements szólt, változtattam meg döntésemet, majd visszafutva a csengőnek dőltem. Mikor az adrenalin, és a zene is a végéhez ért, és még mindig senki nem nyitott ajtót, kicsit megijedtem. Ugyanis a refrénnél kellett volna Zack-nek kinyitnia az ajtót, nekem a karjaiba ugranom, majd a szám végére, mikor Adele énekli az utolsó sort „Should I give up or should I just keep chasing pavements. Even if it leads nowhere?”, Zack-nek meg kellett volna erősíteni, hogy nem, ne add fel, mert igenis van értelme.
Szerintem senkiben sem fogok csalódást okozni, ha azt mondom, hogy nem így történt.
Mikor láttam, hogy feloltódik a lámpa, és hallottam a lépéseket, újra egekbe szökött a pulzusom, a szemem könnybe borult, de próbáltam összeszedni magamat.
Elisabeth engedett be, aki egy ’De jó, hogy itt vagy!’- köszönéssel beengedett, majd megölelt, és egy zsebkendőt vett ki a kardigánja zsebéből, amivel megtörölte a szemét. Szokatlanul sötét ruhában volt, amit abban a pillanatban nem vettem észre, és nem kérdezősködtem, mert mindenkinek vannak depressziós napjai… Mondjuk, én anélkül is hordok feketét, de Elisabeth egészen biztos, hogy nem.
Szóval, megtörölte a szemeit, majd még egyszer megölelt, amire nekem is könny gyűlt a szemembe. Beinvitált a nappaliba, de én elhárítottam, és egy ’Beszélnem kell Zack-kel’- mondattal gyorsan le is zártam a beszélgetést. És innentől nem figyeltem, hogy mit mondott. Néztem a száját, de egy szó sem jutott el hozzám, annyira dobogott a szívem, hogy nem tudtam rákoncentrálni. Mikor bólogattam valamire, és elindultam felfele a lépcsőn még megfogta a karomat, amit leráztam. Mellesleg, fontosat akart mondani…
Határozottan elnehezültek a lábaim. Nem tudtam rakni egymásután őket, és elkezdtem félni. Félni a visszautasítástól. Attól, hogy nem hallgat meg, csak elzavar. Hogy majd ott állok, mint egy idióta, és rám sem figyel. Annyira vert a szívem, hogy látni lehetett a mellkasom szapora emelkedését. A levegőt is kapkodtam, olyan légszomj-szerű állapot volt.
Ez az egész vicces lehet, és eltúlzott, de közel sem volt az. Fájtak a végtagjaim a vérhiánytól, amit az idegesség váltott ki.
Ott álltam az ajtója előtt, és egy hangot sem hallottam. Semmit. El is gondolkoztam, hogy lehet Elisabeth azt mondta, hogy nincs itthon Zack, de végül betudtam annak, hogy túl hangosan hallottam saját szívveréseimet.
Bekopogtam, mert a jó modorság azért még nem veszett el belőlem, ha nem is kaptam sokat, mikor azt osztogatták.
Vártam. És vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt nekem, de egy külső szemlélőnek ez úgy tűnhetett, mintha kopogtam volna, és bumm, be is rontottam a helyiségbe. Egyébként, kopogni csak udvariasságból szoktam, mert nem igazán érdekel a válasz, hiszen ha akarok, akkor bemegyek, mert ezért van nyitva az ajtó. Ha nem akarja valaki, hogy bemenjek, akkor zárja be…
Nyikorogva kinyílt az ajtó, majd én egy aprót léptem be rajta. Tényleg aprót, éppen hogy átléptem a küszöböt az egyik lábammal. És ennél tovább be se jutottam.
Totálisan lefagytam. De nem a döbbenettől, hanem… Még szavakat sem találok rá, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Levegőt sem vettem, csak álltam és bámultam, mint egy idióta.
Zack, az az ember, aki állította, hogy soha sem volt a kapcsolatunk alatt köze Melanie-hoz, most éppen mellette feküdt, konkrétan rajta, egymásba fonódva, azon a helyen, ahol még egy hete én voltam.
Az egész pár másodperc lehetett, mikor Melanie-val összenéztünk – akinek szemei pirosak voltak, annyira, hogy még a sötétben is észre lehetett venni -, ugyanis Zack arcát nem láttam, feltehetőleg aludt, sőt egészen biztosan, mert mély, hosszú és nyugodtakat szuszogott.
Ott akartam hagyni őket, de nem bírtam mozdulni. Rájuk akartam csapni az ajtót, de a kezem feladta a szolgálatot. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem őket. Elég paradoxon pillanat volt. Melanie megmozdult, mire Zack morgott egyet.
- Mindjárt visszajövök. – suttogta neki, majd Zack levette a kezét róla, és szemét félig kinyitotta. Szerintem azt hitte, hallucinál, és én is azt hittem, hogy nem látok jól. Kiszállt az erő a végtagjaimból. Elég furcsa érzés volt.
Minden pillanatok alatt történt, Zack rám nézett, egy ’Sam’ elhagyta a száját, mire Melanie felpattant, és egy ’Nem mondtad el neki?’ – kérdést tett fel. Az egész attól kezdve, hogy beléptem a szobába, szerintem egy perc lehetett, de határozottan egy végtelennek tűnt.
Az szobaajtót becsaptam, és a lépcsőn lefutva próbáltam könnyeimet kitörölni szememből, hogy ne essek le. Zack utánam kiabált, Elisabeth felém futott, és hirtelen minden sok lett. Levegőre volt szükségem. Ha eddig gyorsan vert a szívem, akkor most kiakadt. Ezer darabra tört, és minden darab más ütemet diktált. Szédültem. A hangok összemosódtak. Kicsit megbuktam az utolsó lépcsőfokban, ami észhez térített.
- Sam, állj meg! – rántott meg Zack, ami hátra tántorított. Az anyukája szemében valamiért újra könny csillogott, én pedig egyensúlyomat visszanyerve a lépcső tetejére néztem, ahol Melanie nézett rám vissza döbbenten.
- Engedj el! – szóltam rá Zack-re, mire ő csak még jobban megszorította a karomat, majd kirángatott a konyhába.
- Zack, normális vagy? – húzta most a másik kezemet Elisabeth, akit megrémiszthette, hogy fia durván viselkedett, és magához szorított, mire Zack elengedett.
- Beszélnem kell vele! – emelte fel a hangját Zack, mire Melanie is megjelent valahogyan. Beleugrált a látóterembe, és Zack-et megfogva, csitítgatta őt.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit tehettem volna? Mondtam volna valamit, sőt, annyi minden lett volna bennem, de annyira szorította a torkomat valami, mintha fojtogattak volna. Elisabeth a garázsba rángatott, majd nem foglalkozva se Melanie-val, se Zack-kel, a kocsiba nyomott, és fiatalokat meghazudtoló módon bepattant, majd elindította az autót, és már úton is voltunk.

Azt sem tudtam, hogy mi a fene történt most körülöttem. Egyszerűen az összes gondolatom valahol máshol járt. A testem ott volt, a lelkem viszont valahol teljesen máshol. Mire kinyitottam a szememet előttünk álltunk. Szóval öt percre csukhattam le. Elisabeth engem kémlelt, figyelt, mire hirtelen tudatosultak bennem a dolgok. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd ránéztem, és kitört belőlem minden olyan, ami ezen a héten történt velem. Annyit sírtam ezen a héten, mint még soha. Annyira klisés lenne azt mondanom, hogy ’nem értem még, hogy van könny a könnycsatornáimban’, de muszáj ezt mondanom. Nagyon közel álltam egy teljes összeroppanáshoz az elmúlt napokban, és mostanra ez annyira megérett, hogy bele is estem.

Szerintem órákig zokogtam a kocsiban, Zack anyukájával együtt. Paradoxon, ez is. Egyszer Elisabeth megszólalt, a sírástól rekedtesen, de kedvesen – a helyzethez méltán.
- Meghalt Huge, kedden. Melanie végig ott volt mellette, Zack pedig csak akkor ért be a kórházba, mikor Melanie a földre csúszva zokogott, és senkivel sem törődve motyogta, hogy ő most véget vet az életének. – szipogott, kezemet megszorítva.
- Sajnálom. – töröltem meg orromat a pulcsim ujjába, mire keserűen mosolyogva fejét vállamra döntötte.
- Melanie-t nem engedték ki csak tegnap. Megfigyelésre bent tartották, Zack végig vele volt. Nem akarta otthagyni, és őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs mi történt köztük, mert semmit sem mondott nekem, de tegnap idejöttek Melanie-val, mellesleg az édesanyja is itt volt, és azóta nem láttam őket. Felvittem az ebédet, vacsorát, de nem nagyon ettek belőle. – csuklott el a hangja. Miért folyik még mindig a könnyem?
- Perpillanat nem tudok erre mit mondani, csak azt, hogy minden részvétem Melanie-é, és a családjáé, és majd add át nekik. – rántottam meg a vállamat, mire keserűen felnevetett. Kérdő tekintetemet látva, ki is fejtette.
- Miért érzem úgy, hogy te most lemondtál Zack-ről? – nézett mélyen szemeimbe. – El sem tudod hinni, milyen fontos vagy számára. Miután összevesztetek, és hazaért, hajnalban, olyan történt, ami csak kicsi korában. Eltekintve az alkoholszagtól; - nevetett szomorúan. – Rob akkor is éjszakás volt, így nem volt otthon. Befeküdt mellém, majd átölelt, és együtt zokogtunk. Mikor elmondta, hogy most nagyon összevesztetek, és az utóbbi időben eltávolodtatok egymástól, ami az ő hibája, azt hittem megszakad a szívem. Elhiszed nekem, Sam? – nézett rám, mire aprót bólintottam. – És most tudom, hogy érzel. És hidd el én is így érzek, mintha az én szívem is összetört volna. Mikor láttam, hogy mennyire nem tudod mi történt nálunk, féltettelek, hogy elájulsz. Hirtelen a mentőket sem tudtam volna hívni, úgy meg voltam ijedve. – mondta megborzongva, mire egymásra néztünk, és a helyzettől függetlenül is összenevettünk.
Furcsa volt nevetni, de jól esett. 

*

Egy bögrét szorongatva ültem a székemben az ablakon kibámulva. Vasárnap délután volt, és mondhatni a nehezén már túl voltam. Szembenéztem mindenkivel, a családommal, és Heather-rel legalábbis. Ők most számomra a mindenki. Természetesen Vele nem beszéltem, habár keresett, állítólag. Vártam, hogy legyen valami, történjen valami, mert elég sok minden forgott kockán az utóbbi hónapokban. És most itt vagyok, célok nélkül, üresen, minden pillanatban a sírás határán, és nélküle.
Annyit tudtam meg, hogy miután összevesztünk nem Melanie-hoz ment, hanem Elisabeth szerint, valami kocsmában volt. Habár nem csak ott lehet alkoholt inni…
A kakaóm elfogyott, így leraktam az asztalomra, majd egy ötlettől vezérelve forogtam hármat a székemmel. Úgy gondoltam, ha Bellának ment, nekem is menni fog. Izgatottan néztem rá a telefonomra, hogy megnézzem eltelt-e a három hónap, de csalódottan konstatáltam, hogy még csak egy óra sem telt el. Bella-nak sikerült, nekem nem. Bella végül újra egymásra talált Edward-dal. Vajon ebben is kudarcot vallok?