Negyvenhetedik fejezet.

Aloha, babócák!

Igen, újra itt vagyok, és egy csomó mindent is akarok mondani. Ami lehet titeket annyira nem érdekel, de hátha felkelti az érdeklődéseteket.
Először is, kezdeném ott, hogy köszönöm, annak, aki valamilyen formában jelezte itt létét az előző bejegyzésekhez! :) Nélkületek mi lenne velem?
Másodszor, képzeljétek el, hogy első helyezést értem el a 'Legjobb romantikus történet' kategóriában We can help U! által megrendezett versenyen. Fúú, annyira, de annyira megörültem, mikor megláttam! :) Nagyon sokat jelent, úgyhogy köszönöm még egyszer!
Harmadszor pedig, egy kis reklám féleség fog következni - amiért igen, sajnos nem fizettek :D az én ötletem volt, egyébként - vagy kinek hogy tetszik. Nem gondoltam volna, hogy így a neten keresztül meg lehet ismerni, vagy inkább szűkítem a kört, a bloggerek világában meg lehet ismerni másokat, barátságokat kötni stb., de mégis! Úgyhogy egy remek - immáron - bloggerinát ismerhettem meg! :) Akihez be tudtok kukkantani, ide kattintva - Endless Paradise -. Aztán mondjátok el ott, mit gondoltok a történetéről! ;)
Azt hiszem ennyi... Vagy... Rövid lett - mármint a fejezet, nem ez a bevezető, tudom kifinomult a humorom :D - , tudom, de itt most abba kellett hagynom, mert innentől megint valami bumm-bumm lesz, és nem láttam volna értelmét, ha belekezdek. Mert az úgy túl hosszú lett volna, és ennek a fejezetnek nem az lenne a fő mondanivalója, ami majd a következőeknek lesz.
Várom most is véleményeiteket, úgyhogy ne habozzatok! - micsoda lelkesítő szöveg :D

Jó olvasást. xx

▶ zene

Úgy döntöttem, hogy a mai estét hivatalosan is az önsajnálatomnak szentelem. Sírni akartam, annyira, mint még soha. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egy valakivel, akivel nem tudtam. Úgy éreztem a világ összes fájdalma rajtam csapódott le, és nekem kell velük szembenéznem. Mikor egy pillanatra nem fájt ez az egész, rá néztem a csuklómra, amin a hülye karkötője volt. Még Amerikában vette magának, de egyik este levettem a kezéről és felhúztam a csuklómra. Azt mondta, ha elhagyom, csúnya következményei lesznek, majd arcomat látva rám mosolygott, és felém magasodva végig csókolta a nyakamat. Szinte égették testemet csókjai, mintha még most is ajkai rajtam futkosnának.
Elhajítottam a karkötőt a falnak, ami hangtalan puffanással ért földet. Vajon ez lenne a szakítás? Mármint, tudom milyen egy szakítás, mert egyet átélhettem, de az minden tekintetben más volt. Most én rontottam el, és teljesen jogosan viharzott el. Mindig is máshogy gondoltam a kapcsolatunkra, hogy ez más. Jó, nyílván mindenki ezt gondolja a saját kapcsolatáról. De tényleg, más volt. Míg el nem romlott.
Haragszik rám, szinte érzem, ahogy csalódott. Igen, csalódott, magam előtt látom az arcát, mikor azt mondtam, hogy nem tudok egy nevet sem a focicsapatából, akiket szeret. Rossz példa volt, tudom…
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Hívjam fel Thea-t? Az igazság az, hogy nem volt kedvem tőle is hallgatni, hogy mekkora egy lúzer vagyok. Mert ezt mondaná, és ezt is fogja… A szüleim az utolsók, akikkel most beszélni akarok, így a lehetőségek fogytak. Konkrétan mondhatnám azt is, hogy kifújtak, de még volt egy ember…
- Sam! – kopogott az ajtómon bátyám.
- Hagyjatok békén! – szipogtam, majd éreztem, hogy az ajtó megmozdul mögöttem.
- Engedj be. - szólt nyugodtan, mire szaggatottat sóhajtva arrébb kászálódtam.
Belépett a szobámba, majd lenézett rám. Megcsóválta a fejét, leguggolt elém, és nyakamnál fogva magához húzott. Jól esett végre, hogy itt van. Minden ellenére, szorosan magamhoz öleltem, és arcomat ingjébe rejtettem.
- Ne haragudj. Amiket mo-ondtam… Megérdemeltem… - suttogtam.
- Igazad volt. – simogatta meg a hajamat. – Haza is költözök egy időre. Elhanyagoltalak, túl sok időmet felölelte a költözés, Ally, a munka, az egyetem. Kell egy kis pihenés, neked pedig szükséged van rám.
- Már megedződtem, Ally nem érdemli meg, hogy ott hagyd. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Ally meg fogja érteni. - mosolyodott el keserédesen.
- Miattam nem kell… - szakított félbe.
- Sam, már döntöttem, kész. – zárta le a vitát. – Min vesztetek össze? – tért vissza hozzám, mire megráztam a fejemet, hogy nem akarok erről beszélni, de ő folytatta. – Azt mondta, reméli, visszakapja azt a lányt, akibe beleszeretett. – fokozta így is elég rossz kedvemet. Szinte tudtam, hogy ezt mondta. De nem csak én változtam… - Mit mondtál neki? – kérdezte újra. – Ugye nem megint ugyanazt? Nem háborgattad fel a múltját? – utalt arra az időszakra, mikor karácsony után összevesztünk. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb vitánk sose lesz. Tévedni emberi dolog, mindenki téved. Én is tévedtem, mert ez nagyobb volt.
- Egyszerűen nem bírtam tovább. Betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna… - soroltam fel az összes szólás-közmondást (számomra ez a kettő összefonódott), ami a ’kész vagyok’ kategóriámat merítette ki.
- Mit mondtál neki, Sam? – kérdezte egyre idegesebben. Néha megkérdezem magamtól, hogy Brad miért válik ennyire ingerülté, mikor arról van szó, hogy én rontottam el a dolgokat.
- Azt, hogy kavart-e Melanie-val, mióta együtt vagyunk. – nyögtem ki.
- Te teljesen meghülyültél? – rázta meg a vállamat. – Te is tudod, hogy nem. – túrt idegesen a hajába.
- Mégis honnan tudnám? Nem vagyunk együtt állandóan. És Melanie-val nem tudom, mikor találkozik. – pattantam fel dühösen. Mert álljunk meg egy pillanatra. Neki az én pártomat kellene fognia, és meggyőznie, hogy milyen jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Tudod, Sam, egy kapcsolat alapja a bizalom. – nézett felém. – És te nem bízol benne…
- Bízok benne, de… Istenem, a volt barátnőjével játsszák el, hogy együtt vannak. Mégis hogy ne merülne fel bennem ilyen? Minden épeszű emberben felmerülne! – próbáltam érvelni magam mellett.
- Te pedig egy iskolába jársz a volt barátoddal. Mindennap találkozol vele a szünetekben. Ma pedig vele töltöttél egy egész délutánt. – állt fel ő is. – Még sem kérdezte meg Zack, sose, hogy mit csináltok, mikor találkoztok. Sose vádolt meg azzal, hogy Conny-val mit csinálsz. És tudod miért, mert bízott benned. – nézett rám szemrehányóan.
És ekkor elkapott azaz érzés, amit senkinek sem kívánok. Ha eddig szarul éreztem magamat, akkor ezután már belül eltemettem magamat. Ebben a pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki itt hibás, az én vagyok. Az egyedüli, aki itt valamit nagyon elnézett, az bizony nem más, mint szerény személyem. Egy bizonyos este jutott eszembe, egy bizonyos emberrel, egy bizonyos csókkal. Pontosan azzá váltam, akiket elítélek. Veszekedtem a barátommal, aki nem is tett semmit, miközben a vádak, amiket hozzávágtam, rejtett utalások voltak. Amiket a tudatalattim szeretett volna a felszínre hozni…
- Igazad van. – nyögtem ki végül. Nem bírtam elmondani Brad-nek, egyszerűen ez nem tartozott rá. Ez csak egy emberre tartozott, az pedig azaz ember, akinek belemondtam a szemébe, hogy nem bízok benne. Bár kimondtam volna, de ehelyett csak bámultam rá, ami még rosszabb.
- Fürödj le, utána pedig feküdj le és találd ki, hogy hogyan hozod helyre a dolgokat. – húzott magához Brad egy ölelés erejéig, majd otthagyott a szobámban.

*

Beszélni akartam vele, de tudtam, hogy idő kell neki. A veszekedésünk utáni első reggelen, úgy éreztem magamat, hogy arra szavakat sem találok. Nem beszéltem senkivel, csak bementem az iskolába – ahova nem akartam, de anyáék nem engedték meg, hogy kihagyjam – és néztem ki a fejemből. Sajnos, tükörbe néztem, mielőtt elindultam volna, és tudtam milyen vidám látványt nyújtottam. Heather valahogy tudta, mi bajom lehet, így nem kérdezősködött, csak ott volt mellettem. Várta, hogy beszéljek én. Én viszont nem tudtam mit mondani. Melanie-val mikor összefutottam, a szemembe nézett és eltátogott egy ’gratulálok’-ot. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, kihez ment el, miután összevesztünk. Ugyanis csak hajnalban ért haza…
Úgy voltam vele, hogy hagyom, még leülepednek a dolgok, de titkon reméltem, hogy egyik délután ott fog állni előttünk. Nem volt ott, miért is lett volna? Én bántottam meg.
Hiányzott, annyira, mint még soha. Mert tudtam, hogy most nem elutazott, és azért nincs velem. Itt volt, de mégsem. A bűntudat felemésztett, megával ragadott, és elpusztított. Nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem vele. Annyira féltem az elutasítástól, hogy nem ment az utolsó lépés megtétele. Péntek délután, mikor már öt napja nem beszéltünk, eldöntöttem, hogy végett vetek ennek, és beszélek vele.
Ha így utólag visszagondolok, mert ekkor mindig okosabb az ember, nem kellett volna elmennem hozzá. Rosszul döntöttem, de mégis mikor döntöttem volna jól? Ha maradok, és várok még hetekig, és utána szembesülök a dolgokkal, vagy ha inkább hamarabb teszem meg a békülésünkhöz vezető utat? Őszintén nem tudom, mi számított volna hamarabbnak. Valószínűleg, ha utána rohanok egyből. Igen, azt kellett volna tennem… De nem tettem, csak húztam az időt. Ez alatt az öt nap alatt, pedig minden olyan megtörtént, amitől már kilenc hónapja tartok. Ha figyeltem volna a jelekre, amiket küldtek felém, feltűnt volna. Feltűnt volna, hogy egy ember hiányzik az iskolából, aki eddig előszeretettel kezdeményezett bájcsevejeket velem, habár mindketten a pokolba kívántuk a másikat. Én viszont el voltam foglalva Vele, akit úgy tűnik közel sem én foglalkoztattam…