Negyvenharmadik fejezet.

Aloha!
Körülbelül 2 perce nézem a monitort, és még mindig nem tudom, mit írhatnék ide. Igen, jelentkeztem egy versenyre, ahol holnaptól tudtok rám/a blogra szavazni, nem tudom, még milyen formában, szerintem ilyen pipálos, felméréses-modulban, ITT, vagy ha a képre kattintotok oldalt valahol, akkor onnan is eltudjátok érni az oldalt :) Előre is köszönöm! Meg minden mást is!! :*
Remélem tetszeni fog, írjátok meg, hogy mit gondoltok, mi lesz a folytatás, esetlegesen Sam kit választ, ez nagyon hülyén hangzott mintha..nem is tudom, majd ha elolvastátok a részt, hátha könnyebb lesz értelmezni szerény fogalmazáson :D, Zack-kel és Melanie-val mi fog történni...
A következő résszel pedig nagyon sietek!

Jó olvasást. xx

▶ zene

- Sziasztok. – dobtam le a kulcscsomómat a cipőtartó tetejére, majd egyenesen a konyhába vettem az irányt, ahol anya és Brad ült. 

- Téged is lehet itthon látni? – mosolygott Brad. Fejemet megrázva vettem ki egy poharat a szekrényből majd egy kis vízzel megtöltve, beleszürcsöltem.

- Ami még meglepőbb, hogy téged lehet itthon látni. – morogtam.

- Na! De jó kedvedben vagy. – húzta fel bal szemöldökét.

- Másra sincs szükségem, csak arra, hogy kioktass. – csaptam le a poharamat az asztalra, amit anya fájdalmasan nézett végig. Lábaimat gyorsan szedtem fel a lépcsőfokokon. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, lefürödni, és mindenféle megjegyzés, ’mi történt’, ’jól vagy’ kérdések nélkül egyedül lenni. Gondolkozni, és döntéseket hozni, miközben a kedvenc zenéim a maximumon bömbölnek a fülembe.

Miközben a ruháimat próbáltam magamról lehámozni, nyikorogva kinyílt az ajtóm, majd a bátyám aggódó arca jelent meg benne. A küszöböt átlépte, és a falnak nekidőlve kémlelt.

- Megváltoztál. – nézett végig rajtam. – Teljesen megváltoztál. Anyáék aggódnak érted, és én is. – összezavarodottan fordítottam neki hátat. – Sam, nézz rám! – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon.

- Mégis honnan veszed, hogy megváltoztam? Itt sem voltál, az utóbbi négy hétben. – emeltem fel a hangom dühösen. – Aggódtál? Értem? Hagyjál az üres szavaiddal, Brad. – meredtem mellé, az egyik képet nézve a falamon.

- Attól, hogy nem voltam itt, még tudom, hogy mi van veled. Milyen üres szavakról beszélsz? Hallod te egyáltalán magadat? – nézett rám szánakozva.

- Ugyan már. Tudod, mi van velem? Csoda, hogy még emlékszel rám. – fokoztam tovább a vitánkat, ami kezdett egy elég nagy veszekedésbe fulladni. Sérelmek, amiket eddig nem mondtunk ki, most csattani fognak.

- Na, ezt most fejezd be! – lépett elém, államat megfogva, hogy szemébe nézzek. – Lógsz az iskolából? Az utolsó évedben, amikor már éppen, hogy be kellene, nőjön a fejed lágya? – kérdezte a nem kérdésnek szánt szemrehányásait.

- Úristen, egyszer hamarabb eljöttem… - emeltem kezemet szám elé. – De nagydolog.

- Te is tudod, hogy nem csak egyszer volt. – újra az a szánalommal teli nézése. – És nyilván mindketten tudjuk, hogy halogatod a jelentkezésedet.

- Na, ez most nagyon hiányzik a napomból. – kerültem ki dühösen.

- Megfutamodsz? A problémák nem fogják megoldani magukat. – rántotta meg erősen a karomat.

- Most mit játszol? Nem az apám vagy. Menjél inkább, csináljatok valami programot Ally-vel, az megy legalább. – löktem meg a mellkasát.

- Ez pont idetartozik. Inkább próbálj már meg felnőttként gondolkozni, mert nem leszünk ott mindig, hogy fogjuk a kezedet. – kiabált utánam, mire megfordultam és dühösen visszatrappoltam elé.

- Brad veled mégis mi történt? Mik ezek a nagy szavak? Ezeket az okosságokat mégis honnan szedted? Facebook-ról? Valamelyik idézetes oldalról? Te is pont ugyanolyan lettél, mint az összes többi papucs, akik ha összeköltöznek a barátnőjükkel, és találnak valami rettentően jó munkahelyet, ahol eljátszhatják, hogy ők most a nagy főnökök, habár csak kávét visznek be valamilyen alkalmazottnak, és még ezt is az apjuknak köszönhetik. Gratulálok, igazi férfi lettél. – tapsoltam állmosollyal, mire szemei elhomályosodtak, arca elkomorult, és bal keze nagyot csattant arcomon. Kezemet a fájó pontra emeltem, majd szemeimet összeszorítva próbáltam könnyeimet visszanyomkodni oda, ahova valók. – De nagy ember lettél. – néztem mélyen szemeibe, majd kifutottam a szobámból, le, egészen az előszobáig, ahol könnyeimmel küszködve húztam fel hanyagul cipőmet lábaimra, majd a farmerkabátomat lekaptam a fogasról.

- Mégis mit csináltatok? – kérdezte anya aggódva, a konyhából kilépve. Nem foglalkoztam a kérdése megválaszolásával, és igazából fel sem fogtam, ugyanis csak el akartam tűnni innen. Az ajtót nagy csattanással magam után rántottam, majd kifutottam a bejárónkról és nagy lépésekkel folytattam az utamat egyenesen. Könnyeim mardosták szemem, és másra sem vártak, mint hogy kitörhessenek, ezzel egy egész cunamit elindítva. Nem néztem se jobbra, se balra, és igazából nem is nagyon érdekelt a forgalom, vagy bármi más. Gondolkodni sem tudtam, mert annyi minden keveredett a fejemben, hogy egymást ölték gondolataim.

- Figyelj már! – kiabált egy sofőr, hozzáteszem, teljesen jogosan, mikor tájékozódás nélkül rontottam kocsija elé. Nem néztem rá, csak siettem tovább egyenes.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, mikor az út elágazott, ugyanis eddig csak az egyenest követtem, és mikor felnéztem megpillantottam a pub-ot, ahol annyiszor, de annyiszor megfordultam, mikor Aaron-nel voltam. Egy kis hezitálás után, immáron szétnézve, gyorsan átfutottam a túloldalra, majd egy nagyot sóhajtva belöktem az ajtót.

Ugyanazok a fa székek és ugyanazok az üvegasztalok, egy valami viszont változott, a poszterek mennyisége. Ugyanis minden hétvégén, különböző undergorund együttesek lépnek fel, a nagynak nem mondható helyen. Egy kis színpad van kialakítva a pulttal szembe, a bár másik oldalán, ahol minden fajta-féle karakterek fordulnak meg, és minden fellépés után egy-egy közös képet nyomnak a közönséggel, ami felkerül a falra. Ez már okot adhatna arra, hogy nagy kultuszt szerezhessen magának a hely, de nem csak emiatt járnak ide ilyen sokan, és a koncertek is inkább a fiatalabbakat vonzzák, viszont délelőtt-délután, mint kocsma üzemel, idősebb emberkéknek. Sört isznak, jól érzik magukat, beszélgetnek, az asztalra dőlnek, mikor már elérték állapotuk fénypontját.

A tulaj, aki mellesleg Aaron nagypapája, Jack mikor megnyitotta a helyet kevés tapasztalattal rendelkezett, és valamiért úgy gondolta, hogy az üvegasztalok megfelelőek lesznek egy pub-ba. Utólag már megbánta, mert rájött, hogy mások nem foglalkoznak az ő ’kúl’ asztalaival, így ugyanúgy, mint máshol előszeretettel csapkodják a söröskorsókat az asztalra. Így először kiírta mindenhova kívül, belül, hogy óvatosan a berendezéssel, ami, természetesen senkit sem érdekelt. Jack-nek új ötlet után kellett néznie, ami nem más volt, mint a mindent megváltó poháralátétek. Igen, egy remek ötlet, nehéz kivitelezéssel. Minden asztal szélére, tehát szögletes alátéteket ragasztott, ami a körülbelüli személyek italai alá passzolhattak. Maga a dizájn nem is nézett ki rosszul, átlátszó üveg asztal, piros alátétekkel.

Az első hónapokban sikerült hellyel-közzel ezeket a dolgokat rendeltetésszerűen használni, majd jöttek a lázadó és burjánzó karakterek, most nem fiatalokra gondolok, mert volt köztük idősebb is, akik rájöttek, hogy mekkora szórakozás lenne, hogy mennyi poharat tudsz úgy az asztalra rakni, hogy ne érj az alátétekhez. Természetesen, poharat nem kaptál csak úgy, hanem ahhoz inni is kellett. Így elég nagy hangja lett a kis kocsmának. A rekordot negyvenhét pohár tartja, amiből állítólag huszonkettő landolt a földön a nagy ünneplésben.

Az emlékek melegséggel töltöttek el, hiszen tényleg sokat jártunk ide. Elsősorban, mert Aaron beállhat a pultba, amit a barátai nagyra értékeltek, másodszor, mert minden családi esemény itt foglalt színhelyet, és ez az egyetlen hely, ahol meglehet találni Jack-et, ugyanis miután meghalt pár éve a felesége, Aaron nagymamája, minden idejét itt tölti.

- Bocsi. – tessékelt arrébb egy alak az ajtóból, ami felébresztett gondolataimból, és a pult felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy délután fél kettő körül járhatott az idő, sokan voltak. Ez az az idő, amikor a célközönség hatvan felett van.

- Szia. Mit adhatok? – kérdezte a pincércsaj, akit még sosem láttam, bár, ha az tekintjük, hogy majdnem egy éve nem jártam erre, akkor annyira nem meglepő.

- Egy kólát szeretnék. – mosolyogtam rá, majd a színpad felé néztem, amit most teljes panorámába láthattam be. Egy punk zenekarnak látszó csapat hangolt, érdekes egyénekkel. Egy dobos, akinek fehér haja az égig fel volt zselézve és fejbőrébe valami tetoválás volt ráfirkantva, amit ilyen távolból nem láttam tisztán. Az énekes, vagyis gondolom, hogy az, egy, valamilyen basszusgitár félével hajolgatott a zsinórokat huzigálva. Ő nézett ki talán a legemberibben, érdekesen nyírt hajával, aminek barnás színe volt, egy piercinggel az orrában, szájában, ezer tetkóval a kezén – már amennyi kilátszott a pólója alól. A harmadik tag, aki pedig a legpolgárpukkasztóbb megjelenést választotta, összeszaggatott póló, ami alól színesnél-színesebb tetoválásai kilátszottak, minden létező helyen az arcán piercinggel, fültágítóval, fehér-zöld félig felkötött, félig leengedett hosszú hajjal vakargatta homlokát. Mindhárman az elmaradhatatlan, fekete, hosszú, kiszaggatott nadrággal és egy-egy bakanccsal lézengtek. Kíváncsian várom mit fognak produkálni, ugyanis ha ők tényleg punk zenekar, punk zenével, és nem punk külsőbe bújt operett sztárok, akkor valószínűleg hörögni is fognak. Vagyis üvöltözni. Ha nem csal emlékezetem, bár nem szoktam ilyen zenét hallgatni, szóval lehet ez csak egy sztereotípia az ilyen kinézet ellen.

- Jól néznek ki, igaz? – rakta le elém az italomat egy kellemesen rekedtes hang, ami ismerősnek tűnt.

- Jack… - fordultam felé mosolyogva, mire kilépett a pult mögül, és megöleltük egymást.

- Mi járatban, Sam? Ezer éve nem láttalak erre. – engedett el, majd a poharamat megfogva egy asztalra rakta. Követtem, majd leültem vele szembe.

- Kis nyugalomra vágytam. – legyintettem egyet. – Inkább te mesélj! Hogy vagytok? Hogy van a kis Zozo? – utaltam Aaron unokahúgára, aki kimeríti a cuki kategóriát. Egyszerűen több mint aranyos.

- Jól vagyunk. – mosolygott. – Zozokám is. Hiányzol neki, és nekünk is. – fogta meg kezemet olyan nagypapásan.

Aaron nagyon sok időt töltött a nagyapjával, aminek köszönhetően én is. Sokkal többet láttam Jack-et, ez a tegezésből is következtethető, mint a szüleit. Ami tekintve, hogy nem igazán jöttem ki az anyukájával, szerencse volt. Sőt Steven-nel, a bátyjával sem lettünk best friend-ek. Kifejezetten irritált. Így örültem, amikor Jack-ket látogattuk.

- Aaron is azt mondta, hogy benéz később. – rántott vissza a valóságba.

- Oh, de jó. – fintorogtam, mire felnevetett.

- Olyan kis butusok vagytok. Vagyis Aaron volt az, hogy elengedett. – hajolt közelebb, ugyanis a mondata végén már csak suttogott.

- Már régen volt. Túltettük magunkat rajta. – ittam kólámból.

- Tudom én. – kacsintott rám. Háta mögül, a ’backstage’-ből, ahogy Jack hívja, Steven árnyékát véltem felfedezni.

- Papa, kész vagyok. – kereste Jack-et a pultba, majd meglátott engem. Nagy mosollyal arcán közeledett felénk.

- Rendben, akkor majd este várlak. – fordult Steven felé Jack, aki már asztalunk mellet állt.

- Oh, drága Sammy! Nem tán öcsikémet keresed? – ült le Jack helyére, aki inkább kimászott mielőtt még ráült volna Steven.

- Nem. – ráztam meg a fejem, mire ő hátradőlt és kezét hasán összekulcsolta.

- Pedig képzeld, ő is pont most tart ide. – mosolygott megint.

- Mit akarsz, Steven? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

- Pár perce hívott a bátyád. – kezdte, kezeit tarkójára emelve. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Lemondta a ma esti iszogatásunkat, mert a kishúga eltűnt. – kerekítette o alakra száját. – És pont ide futottál? Ennyire megijesztett valami? – dőlt előre, kezeit az asztalra rakva.

- Ehhez szerintem pont semmi közöd sincs. – próbáltam minél távolabb húzódni tőle, ami azt eredményezte, hogy természetellenesen feszülten a szék háttámlájának. Brad pedig nagyobb seggfej, mint gondoltam.

- Állandóan ez a sok baj… - dőlt hátra újra. – Nem is értem mit evett rajtad Aaron. – sóhajtott.

- Én sem értem mit eszik rajtad az a sok lány, akiket hazaviszel nap, mint nap. – forgattam meg szemeimet.

- Hidd el, tudnának mesélni. – mosolyodott el.

- Itt is vagyok. – csörtetett be Aaron, majd a pultra ledobta a bukósisakját, és a kulcsokat. – Sam? – lepődött meg, mikor meglátott.

- Személyesen, de már megyek. – álltam fel, majd a zsebembe nyúlva kerestem valami aprót. Igen, egy pillanatig én is elhittem, hogy egy filmben vagyok, és valahogy egy egész pénztárca maradt a nadrágomban. A következő pillanatban a kegyetlen valóságot viszont már éreztem is, ugyanis egy használt zsebkendőn kívül nem tudtam mással szolgálni. - Nem hoztam magammal pénzt, de majd visszaszaladok. – szisszentem fel. Kellemetlen helyzet.

- Ugyan már, a ház vendége vagy, tudod. – kacsintott kedvesen Jack.

- Nem, nem, kifizetem. – ráztam a fejemet.

- Sam, hagyjad már. – nézett rám Aaron is, mikor a pultból kimászott.

- Persze, támogassunk az összes exét Aaron-nek. – csapkodott felháborodottan Steven.

- A te exeidről meg már ne is beszéljünk. – szólt bele Jack is, mire Steven inkább felállt és távozott. – Ne haragudj miatta, tudod milyen. – nézett rám bocsánatkérően.

- Sajnos, volt időm megtapasztalni. – jegyeztem meg halkan, mire Aaron újra rám nézett. – Most megyek is, a kólát meg majd kifizetem. – sétáltam a pult felé, hogy elköszönjek Jack-től. Megölelt, majd megígértette velem, hogy nem jövök vissza ilyen felesleges dolgokért.

- Tőlem már el se köszönsz? – mosolygott féloldalasan Aaron. – Ez azt jelenti, hogy hazavihetlek? Van egy plusz bukó hátul.

- Ezt a mosolyt másnak tartogasd. – kacsintottam rá, mire felnevetett.

- Azt hittem, beválik. – ölelt meg, mire hirtelen reagálni sem tudtam, végül egy kis hezitálással, kezeimmel hanyagul visszaöleltem. – Elfogadod, hogy hazavigyelek? – suttogta fülembe.

- Még nem tudom, hogy haza akarok-e menni. – engedtem el zavartan.

- Mi történt, Barnes? – hívott a vezetéknevemen, amin akaratlanul is felkuncogtam.

- Hosszú. – legyintettem, mire a punk zenekar rázendült. Nagyot ugrottam ijedségemben, mikor újra visszanéztem volna, már Aaron sehol sem volt. Kérdőn néztem Jack-re, aki jelezte, hogy mindjárt jön.

- Elmegyünk egy körre, az majd kiszellőzteti a fejedet. Nekem is segíteni szokott. – fogta meg karomat és a bejárat felé húzott.

- Erre semmi szükség. – mondtam, mikor megláttam a motorját. – Lecserélted a robogód? – kerekedtek el szemeim.

- Ezzel könnyebb csajozni. – rántotta meg vállát, mire felnevettem. – Örülök, hogy mosolyogsz. – adta kezembe a bukósisakot.

- Nem biztos, hogy felmerek erre szállni, veled. – hátráltam, mire ő felült a motorra.

- Ugyan, Sam, legyél rossz egy picit. – pörgette fel a motort.

- Ez nagyon csúnyán hangzott a szádból. – ráztam meg a fejemet mosolyogva.

- Gyere már! – gurult mellém, majd kezemet megfogta és maga mellé húzott. Ezt még anélkül tette, hogy bármelyikünk is kellemetlenül érezze magát.

Egyszer ültem már ilyen motoron, apának volt valami hasonlója, de nem tiszták az emlékeim már ezzel kapcsolatban.

- Tedd át a lábad az ülésen, majd ülj fel. – utasított, mire a sisakot a fejemre húztam és tettem, amit mondott. Leállította a motort, amire a szívem kihagyott egy ütemet. Féltem, hogy csak szórakozott, és éppen most estem bele egy hibába. Amibe mindenféleképpen beleestem, mondjuk…

- Kényelmesen ülsz? – fordult felém, mire bólogatni kezdtem. – Akkor itt tudsz fogódzkodni. – vezette kezeimet felsőtestére, mire gyorsan elhúztam őket.

- Idióta. - csaptam rá hátára.

- Most ez nem ilyen felszedős duma. – nevetett felém fordulva. – Nem akarom, hogy leess, mert tudjuk, milyen ijedős vagy. – bökött egyet hasamba, mire összerándultam.

- Ne is álmodj róla! – nyújtottam rá a nyelvemet.

- Rendben, Sammy, te tudod. – hörgött fel a motor, majd egy 180 fokos fordulattal megfordultunk. Már akkor tudtam, hogy hiba volt, de késő volt újragondolni a helyzetet…