Negyvenkettedik fejezet. - Can't pretend

Aloha babócák!
Ma pont egy éve, hogy megnyitotta a blog kapuit :) (^) Hihetetlennek tűnik, hogy egy éve ilyenkor kezdtem, olyan nosztalgikus érzés fogott el :D A blog szülinapja alkalmából pedig hoztam egy kis meglepetést ;)
Köszönöm a két kommentet az előző részhez :) Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, meg minden ilyesmi.
Ahogy számolgattam,  számolgattam, mintha már előre kész lennék, körülbelül olyan kétharmadánál vagyunk a történetnek...

Utolsó hónap erősen kezdetét vette, ez a hülye idő pedig rettentően nyomasztó, úgyhogy az alap hangulatom adott :D Na, nem is pofázok többet;

Jó olvasást.xx

▶ zene

- Jó reggelt! – köszöntem a fejemre húzva a paplant. 

- Honnan tudtad, hogy fent vagyok? Nem is nyitottad ki még a szemedet. – próbálta lehúzni rólam a takarót Zack, miközben közelebb mászott. 

- Éreztem, hogy figyel valaki. – motyogtam fáradtan. 

- Akkor van még valaki itt. Nem figyeltelek. – morogta fülembe a reggeli rekedtes hangjával. 

- Tényleg? – ültem fel hirtelen ijedtséget tettetve, de Zack-nek nem volt ideje elugrani mellőlem, én pedig nem gondoltam végig, hogy milyen következményekkel járhat, ha ilyen hirtelen váltok pozíciót. 

- Au, Sam. – jajdult fel arcát fogva, mire nevetésbe törtem ki. – Ez nem vicces. – simogatta a sajgó pontot kezével, majd szemét megtörölte.

- Ne haragudj. – nevettem még mindig, kezét arcáról levéve. Majd megfogva fejét megpusziltam a szája felett. 

- Milyen erőset ütsz, jézusom. – állt még mindig a sokk hatása alatt, mire csak még jobban rám jött a nevethetnék. Kacarászva dőltem hátra az ágyban, majd néztem, ahogyan a telefonjában nézegeti az arcát. – Tuti bedagad. – fordítgatta a fejét.

- Akkor feljelenthetsz. – rántottam meg a vállamat, mire szúrós tekintettel fordult felém. – Lehet, a tévében is szerepelsz, mert valljuk be, különleges esetről van szó, majd híres leszel. Egyszer még meg fogod köszönni nekem ezt. – próbáltam komoly maradni, de egyszerűen nem ment. Újra felnevettem, majd ráugrottam, és megpusziltam a száját.

- Vicces, vicces. – motyogta még mindig sértődötten. 

- Nekem így is tetszel. – haraptam el egy mosolyt, majd csípőjére ültem. – Sőt, most így borostásan, kesze-kusza hajjal, újra beléd szerettem. – emeltem karjait feje felé, majd megpusziltam állát, orrát, szemeit, végig az egész arcát, majd végül a szája felett megálltam. – Erre valami nagyon romantikusat kell reagálnod. – beszéltem ajkaiba.

- Szeretlek. – mondta mosolyogva, majd fejemet megfogva megcsókolt. Érzékien, és semmit sem sietett el, csak élveztük egymást. Hirtelen viszont pityegni kezdett telefonja, mire felnyögve befejeztem csókunkat és leszálltam róla. – Most hova mész? – kérdezte lábamat fogva, ami még mindig csípőjét ölelte körbe.

- Sehova, csak gondoltam érdekel, hogy ki írt. – ráztam meg a vállam hanyagul.

- Nem. – felelte egyszerűen. 

- Lehet, fontos. – ültem vissza rá.

- Nem érdekel. – rázta meg a fejét hanyagul. 

- Hm. – hümmögtem, miközben néztük egymást. Megbabonázva éreztem magam a csokoládé barna szemeivel.

- De ha téged érdekel, tessék. – nyúlt ki maga mellé, majd a kezembe nyomta a mobilját.

- Nem érdekel. – ráztam meg a fejem, majd kijelzőjét lefordítva magam mellé raktam. 

- Majd meg esz a kíváncsiság. – nevetett. Jó, tényleg kíváncsi voltam, nem tehetek róla. De még bírtam magam tartani.

- Aztán a telefonszolgáltatód lesz megint. – bólogattam, ugyanis egyszer már ebben a témába befürödtem, és nem akartam még egyszer. 

Még egyet pityegett a telefonja, mire egymásra néztünk, majd a készülékre. Ezután üvöltő hangon kezdett el csengeni. 

- Atyaisten, ha erre ébredtem volna, biztos nem csak az arcodra kaptál volna. – utaltam a zenére, ami szólt a telefonból.

- Elfelejtettem lejjebb venni a hangját. – nézett még mindig engem.

- Nem veszed fel? – kezdte a dobhártyámat irritálni a hang.

- Nem érdekel. – rázta meg a fejét újra, miközben rám mosolygott. Gondolatba már felvettem a telefont, és nagyon nagy késztetést éreztem, hogy tettlegességbe folyamodjak, de ekkor hirtelen elhallgatott. – Hihetetlen nézni, ahogyan nem mered felfordítani. – nevetett, majd derekamat megfogta.

- Nem érdekel. – utánoztam őt.

- Jobban, mint engem. – húzott magához, majd újra megcsókolt. Kezeit bugyim szegélyéhez vezette, mire újra megszólalt telefonja. Nyögve tettem kezemet a készülékre, majd fordítottam fel. Melanie. 

- Tessék. – adtam oda neki, miközben lemásztam róla.

- Ki az? – figyelt kérdőn.

- Barátosnénk. – válaszoltam szűkszavúan, majd kiszálltam a melegséget adó ágyból.

Szemöldökét felhúzva húzta oldalra a kijelzőt, majd felülve várta, hogy beleszóljanak.

- Igen? … Itthon. … Melanie, most nem érek rá. … De. … Nem. … - beszélt a telefonba Zack, miközben én felvettem egy nadrágot és egy pulcsit, majd otthagyva a konyhába mentem. 

- Jó reggelt! – köszönt Rob, Zack apukája.

- Nektek is. – ültem le vele szembe, mire Elisabeth egy bögrét rakott elém. – Köszönöm. – mosolyogtam rá, mikor beleszürcsöltem a kakaóba. 

- Zack? – kérdezte Rob, a sütőtől felém fordulva.

- Telefonál. – feleltem szűkszavúan.

- Melanie-val? – nézett rám aggódva Elisabeth, mire bólogatni kezdtem. – Hívott már minket is. Az apukája az utolsó stádiumba lépett, úgyhogy hazaengedték. – magyarázta.

- Értem. – néztem ki az ablakokon. Borús, nyirkos idő, esőt jelző felhőkkel. 

A lépcső dobogása zökkentett ki a táj bámulásából. Zack nem éppen a legjobb kedvébe lépett be a helyiségbe. 

- ’Reggelt. – puszilta meg anyukája arcát, állmosollyal. Mikor rám nézett, szeméből ezerféle érzelem tükröződött vissza. Félelem, düh, csalódottság, amiket egyből felismertem. Mögém lépett, majd rám húzta a kapucnit, és megpuszilta a fejem búbját. – Otthagytál. – suttogta fülembe, mire bűnbánóan rámosolyogtam.

- Nem akartam zavarni. – rántottam meg vállamat, majd felé nyújtottam a kakaómat. Belekortyolt, majd visszaadta és átkarolta a nyakamat. 

- Szeretnétek beszélni? – kérdezte tapintatosan Elisabeth. – Ismerem ezt a nézését. – kacsintott rám, mire rámosolyogtam.

- Az a baj, hogy én is. – fogtam meg Zack kezét, majd lehámoztam nyakamról. 

- Nem tehetek róla, sajnálom, tényleg. - kezdte. -  De ígérem, hogy nem maradok sokáig, és Mel azt mondta, hogy gyere el te is nyugodtan. – támaszkodott a konyhabútornak, majd sóhajtva hajába túrt.

- Menjek el? És mégis hogy mutatkozok majd be? ’Jó napot, Zack húga vagyok, aki eddig Kínában lakott?’ – néztem rá kérdőn. A hangomat nem emeltem fel, ami nagy szó. Zack apukája halkan kuncogni kezdett, majd óvatosan hátrapillantott. Legalább valaki értékeli a humoromat. Elisabeth viszont szúrós pillantásokat lövellt férje felé, mire az bűnbánóan nézett rám.

- Most szerinted mit csináljak? – vágott dühösen a konyhabútorba Zack.

- Én nem tudom. – ráztam meg a fejem. – Küldjük el pszichológushoz Melanie-t. – jegyeztem meg halkan, mire Rob válla újra rázkódni kezdett. Nem ez az első beszélgetés, amiben már ezt felvetettem.

- Nem tudom, mit csinálhatnék. Már mondtam Melanie-nak, hogy mondjuk el, de nem bírta. Én nem mondhatom el, ez nem az én ügyem. – emelte fel a hangját Zack.

Homlokomat simítva sóhajtottam, majd a kakaós bögrét a mosogatóba tettem és felviharzottam Zack szobájába. Mikor Mel apja felébredt a kómából, majd az altatásból, és szembesült azzal a ténnyel, hogy nem kis időt töltött öntudatlan állapotban, Melanie és Zack már szakítottak, sőt már én is a képben voltam. Február közepén történhetett ez, mikor Melanie apja, Hugh, aki egyébként nagyon szerette/ti Zack-et, megkérdezte a lányát, hogy még együtt van-e a fiúval, akit ő szinte a fiának tekint/ett. Melanie, tudva, hogy mennyit is jelent apjának Zack, azt mondta, hogy igen, még együtt vannak, és ezzel elindítva egy lavinát. Hazugságok, hazugságok hátán. A lány azt mondta, hogy képtelen elmondani a haldokló apjának, hogy szakítottak, és nem is szeretné, nem szeretné, hogy csalódjon benne. Ezért fenntartunk egy látszatot az apjának. Egy látszatot, melyben Zack és Melanie még mindig egy pár, én meg a ködbe burkolózott árnyalak vagyok. 

Így az óta, mióta Hugh felébredt, kétszer voltam bent a kórházban, de akkor is csak kint vártam meg Zack-et. 

Mikor visszaértem a szobába, megkerestem ruháimat, majd a fürdőbe siettem, hogy gyorsan összeszedjem magamat. Mivel nem zártam be az ajtót, nem lepődtem meg, hogy Zack bejött. Bejött, és leült a kád szélére, és onnan nézte, ahogy öltözni próbáltam.

- Kimennél? – kérdeztem, mikor a melltartómat próbáltam úgy bekapcsolni, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. De valamiért iszonyatosan úgy éreztem. Zavarba voltam, hogy nézett, hogy itt volt, és hogy semmit sem szólt.

- Nem. – nézett szemembe, majd felállt és mögém sétált. Kezeimet ellökte a kapocsról, majd segített. 

- Viszont én szeretném, ha kimennél. – álltam még mindig háttal neki, mire visszaült az előző helyére.

- Miért? – kérdezte a csempét bámulva. Tekintete üres volt.

- Mert elegem van. – húztam fel a nadrágomat, majd dühösen magamra kaptam a felsőmet, és rácsaptam a fürdőszoba ajtót. A szobájában a táskámba beletűrtem a dolgaimat, majd a szekrényéhez sétáltam és kivettem egy kapucnis felsőmet, amit még egyszer hagytam itt.

- Hova mész? – állta el az utamat az ajtóban.

- Meglátogatom a kínai rokonaimat. – vágtam hozzá, majd belebújtam a pulóverbe. 

- Elmondom Hugh-nak. – beszélt halkan.

- Tedd azt, amit jónak látsz. – álltam meg előtte.

- Ennyi? – emelte fel kezeit.

- Most, igen. – kaptam el tekintetemet róla, mire arcát kezeibe temette. Szomorúan léptem elé, majd pipiskedve megpusziltam homlokát. – Nem rád haragszok, de a helyembe mit csinálnál? Tapsolva néznéd végig az egészet? – dobtam le táskámat a földre, és kezeit lefejtettem arcáról, hogy az enyéimmel helyettesíthessem. 

- Megfejelném a srácot. – csukta le szemeit, mikor mutató ujjammal cirógatni kezdtem állát. 

- Sajnálom, de most inkább elmegyek. – döntöttem homlokomat az övének, majd megpusziltam a száját. 

- Nem maradsz még? Olyan egy elcseszett reggel ez, kérlek, maradj. – nézett rám könyörögve.

Sóhajtva léptem hátra pár lépést, mielőtt megfordultam volna, majd lábaimat törökülésbe fonva ültem le a kanapéra. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, majd felém közeledett, mikor újra megszólalt a telefonja. Kérdőn néztem rá, mire kinyomta és az ágyára hajította. Mellém ült majd fejét ölembe hajtotta. Egyik kezemet hajába vezettem, majd elkezdtem ujjaimra tekergetni tincseit.

- Szeretem, mikor ezt csinálod. Megnyugtat. – csukta le szemeit, majd kinyitotta, és kereste tekintetemet. Kezét felemelte, hogy megsimogassa arcomat. Belepusziltam tenyerébe, majd halványan rámosolyogtam. A telefonom rezgése rázta meg a idilli pillanatunkat, mire zsebemből kihalásztam.

- Hello-bello, baby. – köszönt Thea, mire Zack furcsán nézett rám. 

- Szia? – hangzott inkább kérdésnek köszönésem. 

- Képzeld el, annyi pletykát gyűjtöttem össze tegnap, hogy szétrobban a fejem. – kezdte, mire mosolyogva kifújtam a levegőt. – Bánhatjátok, hogy kihagytátok. Úgyhogy most sürgősen el kell mondanom mindet, mert aztán elfelejtem. – folytatta felpörögve.

- Most nem igazán alkalmas. – mondtam óvatosan.

- Nem kérdeztem, hogy ráérsz-e. – mondta komolyan, mire a levegő is megállt bennem. – Csak vicceltem. – mosolygott a hangja. – Gondoltam, amúgy, hogy nem lesz jó neked. Pedig a nyugdíjasok általában ráérnek. – gúnyolódott.

- Nem vagy vicces, T. – grimaszoltam.

- Többek között azt is hallottam, hogy kiengedték az exének az apját a kórházból. – utalt Hugh-ra, mire Zack felnézett rám. 

- Tudom. – suttogtam, mire Zack kivette a kezemből a mobilt és kihangosította.

- Mesélj, Thea, pletykára éhes vagyok. – ásított.

- Oh, Zack, azt hittem már vissza se jössz. – kuncogott Heather.

- Már ezért megérte. – mosolygott Zack.

- Azt meghiszem, de sajnos rólad is van egy pár dolog, Z. – húzta Zack agyát.

- Akkor még jobb. – ült fel az ölemből mosolyogva.

- Na, jól van, Thea. Majd felhívlak. Később. – zártam le gyorsan a beszélgetést, míg rosszul nem sült el, majd meg sem várva Heather válaszát bontottam a vonalat.

- Nem is érdekelt mit pletykálnak rólam? – kérdezte kíváncsian.

- De, csak nem úgy, hogy te is itt vagy. – kacsintottam rá, majd aprót sikítottam, mikor hirtelen rám ugrott és elkezdte puszilgatni a nyakamat. Ekkor hallottam, valami hangzavart a földszintről, amit Zack is észrevehetett, mert megállt egy pillanatra, majd lemászott rólam. Éppen időben, ugyanis a következő pillanatban kivágódott a szobaajtó, és megjelent benne Melanie kisírt szemekkel. 

- Nem bírom már ezt a hazudozást. – szipogta, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. – Apa állandóan felőled érdeklődik. Egyszerűen nem bírok már a szemébe se nézni. – nézett ránk, mire Zack fejét megvakarta és felállt.

- Akkor mondd el az igazat. – mondtam kedvesen, mire teljesen rám förmedt.

- Te már csak tudod! – kiabált. – Semmit sem értesz, minek avatkozol ebbe bele? – sírta el magát.

- Bocsánat. – emeltem fel kezeimet, majd a táskámat felkaptam mellette a földről.

- Hé, várj! Ne haragudj, csak össze vagyok zavarodva. – fogta meg karomat, szemét megtörölve. – Nem rád kellett volna förmednem. – hajtotta le a fejét. 

- Jó, beszéljétek meg. – sóhajtottam, majd otthagytam őket. Hallottam, ahogy Zack pár percet kér Melanie-tól, majd utánam szaladva magához húzott.

- Elküldöm, ne menj el. – kérte, mire megráztam a fejem.

- Beszéljétek meg, nem érdekel. – sóhajtottam, mire megfogta az államat.

- Ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen, aki fontos számomra? – babonázott nézésével, mire kirántottam fejemet kezei közül.

- Persze. – bólogattam hamisan. 

- Sam… - nyögte, mikor otthagytam és leviharzottam az emeletről, majd Elisabeth-be beleütközve felnéztem. 

- Megpróbáltam visszatartani. – utalt Melanie-ra, mire legyintettem egyet.

- Beszéljék meg, rendezzék le egymás között, se kedvem, se energiám ezzel foglalkozni többet. – húztam a cipőmet. – Mindenesetre belőlem nem fognak hülyét csinálni. – néztem tehetetlenül Elisabeth-re, perpillanat nagyon sebezhetőnek éreztem magamat. 

- Beszélek Zack-kel. – ölelt meg, mire egy fránya könnycsepp kigördült szememből. Szomorúan rámosolyogtam, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtójukat.