Negyvenhatodik fejezet.

Aloha, babócák!
Sajnálom, hogy ilyen rég volt rész, és ez sem lett valami hosszú, de próbálkoztam.
Nem tudom, hányan vagytok még, de ha elolvastátok a fejezetet valamilyen formában jelezzétek, hogy még van-e értelme folytatni a történetet. Habár, tudom, hogy én mondom állandóan, hogy csak úgy nem lesz vége a blognak, ami nem is lesz, de bármikor lebírom zárni :D Nem fenyegetésnek szántam :) Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien vagytok, és mit gondoltok!
Köszönöm a feliratkozásokat és pipákat!! :)
u.i.: Kinek milyen a suli? Hogy telt az első hónap? :)

Jó olvasást.xx

Elképzeltem, hogy az FBI, rendőrség, kommandós egységek fognak várni a házunk előtt. Valahol örültem, hogy erre nem került sor, valahol pedig meglepődtem. Ennyire azért még én sem érdekelhetem a családomat. Lomha lépésekkel közeledtem a bejárati ajtónk felé, ami nagy meglepetésemre zárva volt. A csöngőre feküdve próbáltam valakit felugrasztani, hogy engedjen be, de tervem meghiúsulni látszott. Először hosszan, majd röviden is csöngettem, rövid-hosszú felváltva, végül feladtam. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, majd egy nagy sóhaj kíséretében belerúgtam anyáék egyik házassági évfordulójukra kapott virágos váza-ládába. A lendület pedig akkora volt, hogy már épp riadtan ugrottam volna fel, mikor a váza nagy dörrenéssel tört össze a betonon.
- Istenem. – fortyogtam, miközben néztem szegény megrongálódott virágot. Végül tehetetlenségemben visszaültem a lépcsőre, fejemet pedig kezeimmel alátámasztottam. Mondanom sem kell, hogy mindenki megnézett, és valószínűleg okkal.
- Sam? – hallottam Debora-t, aki az egyik szomszédunk. Igazán kedves nő, próbált segíteni még három évvel ezelőtt matekból, szegény hamar rájött, hogy menthetetlen vagyok.
- Szia! – mosolyogtam rá, mikor kérdőn nézett rám és a vázára.
- Összevesztetek? – ült le mellém, mire keserűen felnevettem.
- Rossz helyen volt. – rántottam meg a vállamat.
- Valami baj van? Miért nem mész be, nem hiszem, hogy Karen-nek ez lenne a legújabb gyereknevelési ötlete. – mosolygott.
- Lényegében. De én nem vittem kulcsot, most pedig várok. Bárhol is vannak. – néztem rá fáradtan.
- Addig bejöhetsz hozzánk, ha szeretnél. Megiszunk egy teát, és trécselünk! – kacsintott rám.
Mindig is annyira imádtam Debora-t. Annyira kedves, és mindig segíteni szeretne. De sajnos most senkihez nem volt kedvem, csak be szerettem volna jutni a házamba.
- Aranyos vagy, de majd máskor inkább. – mosolyogtam rá.
- Te tudod. Viszont sietnem kell, egyedül hagytam a fiúkat. Ezt meg takarítsd fel, amíg Karen meg nem látja – ölelt meg.
- Meg teszek minden tőlem telhetőt . – öleltem vissza, mire nevetve elindult a szemközti házba.
Néztem távolodó alakját, majd minden egyes járókelőt megszemléltem. Még kiskoromban játszottam azt, hogy addig néztem a járdán az embereket, míg azok el nem tűntek. Amolyan kihívásként.
Mikor végig néztem, ahogy a nap lemegy, és elkezdtem fázni, elgondolkoztam, hogy a családom elköltözött, és engem itt hagytak, de pár pillanattal később nagy gázzal és kis szerencsével a bátyám megállt a felhajtón, és mindenki egy emberként lélegezett fel a kocsiban, mikor megláttak. A fényszórót a nagy örömben elfelejtették kikapcsolni, retinámat félig kiégetve.
- Mégis hol voltál? – kiabált apa.
- Itt ültem. – vágtam hozzá, mire anya magához ölelt.
- Halálra aggódtam magam, már mindenhol kerestünk. – tartott el magától, majd újra megölelt.
- Na, most, hogy megvan Sammy, bemehetnénk, mert halálra unom magamat. – köszörülte meg a torkát George.
- Egyenesen mehetsz a szobádba, lefürödhetsz és majd reggel találkozunk. – emelte fel a hangját apa, mire George szemöldökét felhúzva fogta meg a kulcsot, amit apa nyújtott neki, és egy ’ezeknek mi bajuk van?’ megjegyzéssel csukta be maga mögött az ajtót.
- Mit képzelsz magadról, Sam? – kiabált apa.
- Az én hibám volt. – szólt közbe Brad.
- Majd arról később beszélünk. - hallgattatta el Brad-et. - Sam?  – nézett rám újra. Nem tudtam mit mondani… Mit lehet erre válaszolni?
- Kiszellőztettem a fejemet. – rántottam meg a vállamat. – Nem történt semmi, megvagyok, sőt még én vártam rátok. Úgyhogy sajnálom, meg minden, de nyilván tudjátok mi történt, és teljesen érthető módon szükségem volt egy kis nyugalomra. - hadartam.
- A lényeg, hogy jól vagy. – szorította meg anya a kezemet. – Habár mi történt itt? – nézett a lába alá, ami szilánkokkal volt tele.
- Már így találtam. – hazudtam. – Engem is meglepett. – rántottam meg a vállamat, majd elindultam otthagyva őket.
- Ezzel még nincs lerendezve semmi. – szólt utánam apa.
- Persze, tudom. – motyogtam. Már éppen nyitni akartam az ajtót, mikor egy újabb kocsi fordult be a feljáróra. Zack idegesen szállt ki belőle, majd mikor meglátott egy pillanatra megnyugodott.
- Teljesen meghibbantál? – jött oda hozzám, majd lenézve rám megfogta államat, hogy ráfigyeljek.
- Majd bent megbeszéljük. – sóhajtottam.
- Mellesleg, Sam, mit kerestél Aaron-éknál? Louise telefonált, hogy náluk voltál. – követett apa. A konyhából összeszedte a söprűt és egy lapátot, majd visszafele menet még hozzátette. – Szóval örülnék, ha majd elmagyaráznál mindent. – hagyott végül minket az előszobában. Zavarban voltam. Feszengtem, mert úgy éreztem, hogy rosszat csináltam. Zack semmit sem mondott, csak levetkőzött, majd otthagyva a lépcsőn felsétált.
Nem tudom, mit kellene mondanom bárkinek is, és apa miért pont Zack előtt említette meg Aaron-t, mindenesetre biztosan nyomos oka volt rá. Ha vissza akart adni valamit, akkor sikerült neki. Jól csinálta.
Nagyot sóhajtva, próbáltam összeszedni minden bátorságomat és Zack-et követni. Mikor a szobámba léptem, határozottan féltem, hogy mi lesz, mikor következőleg kilépek innen.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodva figyeltem. Háttal állt az ablakomba, és istenért sem akart megfordulni.
- Mi újság? – törtem meg a csendet. Inkább ne tettem volna…
- Mi újság? Mi újság? Sam mégis hol voltál? Halálra aggódtam magamat! Mikor anyukád felhívott azzal, hogy nem tudják hova mentél, mert összevesztetek Brad-del, egyből arra tudtam gondolni, hogy valami történt veled. Azt hittem, hogy annyit legalább érek neked, hogy felhívsz, vagy küldesz egy üzenetet, sőt még ez sem kell, csak elviszed azt a kurva telefont magaddal, és felveszed mikor hívlak. – kiabált, miközben mindvégig tartotta a szemkontaktust.
- Azt csodálom, hogy itt vagy. Huge hogy van? Melanie-val elég jól játszottátok a szerepet? Elhitte, hogy együtt vagytok? – vágtam hozzá, mire megdöbbent, és szemei lángba borultak.
- Már megint ezzel jössz! – kiabált. – Nem mentem el sehova, otthon voltam, és hívtalak volna téged, mikor Karen szólt, hogy eltűntél. Zárd már ki Melanie-t, könyörgöm! Vége van vele, és ezzel az egész szarral is! Megmondtam neki.
- És meg is értette? – mosolyogtam rá gúnyosan, mire elém lépett, majd kezeit felemelte, aztán visszaejtette oldala mellé.
- Mit akarsz, mit tegyek? Sam, neked semmi sem elég? – suttogta fejét lehajtva. – Ennél többet nem tudok neked adni magamból. Értsd már meg, hogy nincs köztünk semmi Melanie-val. – fogta meg gyengéden derekamat, majd homlokát enyémnek döntötte. Könnyeim végigcsurogtak arcomon.
- És soha nem is volt, mióta együtt vagyunk? – kérdeztem elhalló hangon.
- Ezt Aaron mondta? – mordult fel újra, majd egyik közös képünket megfogta. – Egyáltalán mit mondott apukád? Mit kerestél nála? – emelte rám tekintetét, majd a képet visszarakta az asztalomra.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. – suttogtam megtörölve arcomat.
- Felesleges, ha már megkérdezel ilyet, akkor már nincs mit válaszolnom rá. – nézett rám. Szemei annyi fájdalmat tükröztek, hogy rosszul éreztem magamat, mert ilyen felmerült egyáltalán bennem. – Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte elém lépve, mire fejemet leszegtem. – Sam, mondd ki! Bízol bennem vagy nem? – tette fel újra a kérdést, arcomat felemelve. Számat összeszorítva próbáltam könnyeimet és sírásomat visszaszorítani. Annyira akartam neki válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem szemeibe, amiben könny csillogott. Fejét gúnyos mosollyal megrázta. – Ez is megteszi. – lökött arrébb, majd kiviharzott a szobámból.
Az ajtónak támaszkodva csúsztam le a földre, majd könnyeim utat törtek maguknak, és sírásom töltötte be szobám nyugtalanító csendjét.