The wedding.

Aloha, babócák! Ez bizony az a novella, melyet még szeptemberben szavazhattatok meg. Remélem tetszeni fog! :) A rendes fejezet pedig az őszi szünet időszakára tehető. 

Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem most is írtok páran! Nem is húznám tovább a szót ;) 

Jó olvasást. xx

▶ zene

London egyik legszebb napjára ébredhettünk. Július közepét írva, minden tökéletesen passzolt egy esküvőhöz. Mesébe illő jelenetként rajzolódott ki mindenkiben ez a nap. A madarak csicsergése, a virágok illata, a kék minden árnyalatában tündöklő ég. A járókelők mosollyal díszített arcai, egy igazán beteljesült világ képét keltették. Pedig mindenki más miatt volt boldog.
Az anyuka, ki a gyermekét tolta a babakocsiban, azért mosolygott, mert a kislánya éppen gügyögve magyarázott a csüngő állatokról. A férfi, aki ezt az utca túloldaláról figyelte, a kocsijában ülve, feleségére várva, mosollyal gondolt vissza, hogy milyen volt, mikor az ő gyermekei okoztak ilyen kis csekélységekkel hatalmas örömöt a családnak. A felesége, aki éppen kilépett egy márkás bolt ajtaján, mosolyogva ült vissza férje mellé. Szatyrából elővette azt a ruhát, amit egy jeles eseményre tartogatott. Már hónapokkal ezelőtt kinézte az üzletben, de sajnos csak félrerakatni tudta, mert a drágaság szó legnagyobb fokát is megütötte az ára. Először meg sem akarta venni, úgy volt vele, hogy keres valami mást. De a férje látta azt a csillogást a szemében, amiért mindent megadott volna pár évvel ezelőtt. Mikor a kapcsolatuk közel sem volt a legjobb. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy ha kell plusz műszakot vállal, de ő szeretne lenni az a férfi, aki örömet szerezhet egy ilyen csodás nőnek.
Az autó hamar besorolt a forgalomba, és az anyuka is eltűnt az a járókelők rengetegében.

A családi házban már hatalmas volt a sürgés-forgás. Egy esküvőkor ez természetes, nem igaz? Esküvő, mely nemcsak a menyasszony és a férj számára fontos, hanem a szeretteiknek is. Mindenki izgul, hogy a legjobb formájukban láthassák őket.
Az ételeket szállító cég épp időben érkezett meg, csengetniük sem kellett, mert a barna hajú nyoszolyólány már nyitotta is ajtót. Ínycsiklandozó kinézetű hústálak, körettel, előételek, saláták, sütemények szállingóztak be a házba. Mintha csak az ételek repkedtek volna, mindenki úgy sietett velük.
- Visszaszámlálás megkezdődött! – ütötték össze kezeiket a koszorúslányok, mikor megállapították, hogy már csak két óra maradt hátra a boldogító igenig.

A menyasszony mindeközben görcsösen kapaszkodott a székében, miközben kozmetikusa az utolsó szemöldökszedését finomította. A sminkes már a fésülködőasztal előtt válogatta a színeket, alapozót, rúzst, és minden egyéb kellékjét, amivel a vőlegénybe belefojtja a szót, mikor meglátja újdonsült felesége arcát.
- El fogunk késni. – sóhajtott egyre idegesebben a menyasszony, aki már nem bírta kivárni, míg a kozmetikusa végez, így telefonját feloldva próbált hívást kezdeményezni.
- Sajnos, nincs beszélgetés esküvő előtt! – kapta ki gyorsan a barna hajú koszorúslánya a készüléket a kezéből.
- De már egy napja nem is beszéltünk. – duzzogott egyből a nemsokára nővé érő lány.
- Szívás, tudom, de utána hidd el, visszasírod ezt a napot, mikor nem kellett vele beszélned. – dobott bele egy cukorkát a szájába a félig már felöltözött barátnő. Ő tavaly élte át ugyanezeket az izgalmakat.
Mindenki megmosolyogta kijelentését, és titkon arra gondoltak, hogy valahol igaza van.
- Kifordulnál egy kicsit? – mosolygott a sminkes, majd hozzákezdett megfesteni a képet vásznára. Először felmérte a terepet, majd mindenkit kiterelve a szobából hozzá is fogott a munkának.

- Gyönyörű ez a ruha! – csodálkozott mindenki az örömanyán, aki hirtelen rosszul kezdte érezni magát, hiszen ez nem az ő napja, és nem kitűnni akart a ruhával, csupán csak megfelelően szeretett volna kinézni gyermeke esküvőjén.
- Nem jöhetnek be ide fiúk! – kiabált a földszintről egy vékony kis hangocska, melyre mindenki odafigyelt, és egy hullám elindításával az összes koszorúslány lent termett az előszobában, hogy kiterelje a pasikat.
- Csak egy pillantás, kérlek. – próbált kisfiús bájával a lányokra hatni a vőlegény.
- Felejtsétek el! – nevetett az egyik elkapott koszorúslány, akit barátja felkapva csikizni kezdett. – Tegyél le! – ütögette a karját, mire az magához fordítva megcsókolta.
- Hányingerem van. – jegyezte meg őket látva a szőke copfos kislány.
- Megállj csak! Ha nem szólsz, már rég láthatnánk a menyasszonyt. – hagyta ott barátnőjét a srác, és a kislány után szaladt, aki sikítozva rohangált, valami menedéket keresve.
- Ne legyetek ilyen kegyetlenek! – kérlelte tovább a vőlegény a még mindig útját álló lányokat.
- Ne legyél gusztustalan, egy egész hetetek lesz egymásra. Most csak a miénk. – nyújtotta rá a nyelvét testvére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a házból a fiúkat.

- Miért nem engedtétek be? – nyögött fel fájdalmasan az ara, mikor meghallotta, hogy mi történt egy emelettel lejjebb, mikor őt sminkelték.
- Ne vágj már ilyen fájdalmas fejet, mondom, hogy visszasírod még ezt az egy napot. – jegyezte meg újra barátnője, aki immáron már talpig ruhában volt.
- Ne idegesítsetek! – kezdett feszülté válni a menyasszony, ami annak volt köszönhető, hogy mindössze egy órája maradt.
- Minden tökéletes lesz. – léptek be szülei a szobába, mire könnyes szemmel fordult feléjük a lány.

Mindenki fél az esküvőjétől. Egy természetes izgalom fogja el az embereket, ha arra a napra gondolnak, ami nem múlik el egészen addig a pillanatig, amíg nem mondják ki a boldogító igent. Habár tudjuk, mit fog válaszolni a másik felünk, valahol mégis félünk. Az a pillanat, mikor megkérdezik, a kérdést, habozol egy pillanatig, majd válaszolsz rá. Abban a pillanatban leforog előtted minden, egy örökkévalóságnak tűnik, mégis csak egy pár tized másodperc. A levegő megfagy, mindenki egy pillanatra elfelejt mindent, csak nézi azt a két embert, akik egymásnak szentelik az életüket.
Nem két igen köt össze két embert, hanem az, ami abban a két igenben benne van. Az, ami mássá teszi azt az igent. Mert azaz igen, nem azaz igen, amelyiket akkor használsz mikor megkérdezik, hogy ’Segítenél nekem?’, vagy ’Jól vagy?’.

A násznép helyett foglalt, a koszorúslányok mosolyogva sétáltak be a templomba, majd ültek le az első sorban. Mindenki halkan sutyorgott, majd páran izgatottan csapták össze tenyerüket, a legközelebbi hozzátartozok zsebkendőt morzsoltak kezeikben.
A vőlegény bejövetele nem igazán rázott meg senkit sem, majd mikor már az oltár előtt állt, páran észrevették, és a fiúval együtt nevettek, oldva a feszültséget. A zene megszólalt az ajtó kinyílt, a násznép felállt, minden szó megfagyott a levegőben. A menyasszony nagyot sóhajtott, majd édesapja fülébe suttogott.
- Köszönöm. – mosolygott rá, majd szemét megtörölte. Ekkor az ajtó takarásából nagyot mordult a sminkese, majd fájdalmas arccal próbált a menyasszonyra fókuszálni, akinek nagy szerencséjére nem kenődött el a sminkje. Vízálló smink ide, vagy oda.
A menyasszony próbált visszaemlékezni a próbákra, mikor a bevonulást nézték, majd kizárni mindenkit. Csak egy valakire koncentrált, ki rá nézve összekapcsolta tekintetüket. Mindössze egy elköszönés erejéig nézett édesapjára, majd utána újra visszanézett szerelmére.
Az első mondatok után, és a pap pár humoros megjegyezését követően, előkerültek az eldugott zsebkendők, majd mindenki visszafojtott lélegzettel várta a következő pár sort.
- Kijelented-e Allyson Peter, hogy az itt jelenlévő vőlegényeddel, Brad Barnes-sal, házasságot kötsz? – visszhangoztak a pap szavai. Allyson Brad-re nézett, majd édesanyjára, aki könnyei fátyola miatt alig látott valamit, de nem akarta megtörölni a szemét, mert félt, hogy akár egyetlen fél pillanatot is elmulaszt.
- Igen! – remegett Ally hangja.
- Köszönöm. – mosolygott a pap, majd a vőlegény felé fordult. - Kijelented-e Brad Barnes, hogy az itt jelenlévő menyasszonyoddal, Allyson Peter-rel házasságot kötsz? – tette fel újra ugyanazt a kérdést.
Brad hirtelen megfagyott, és nem azért, mert nem akarta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Ally mindene… Valamiért nem jött ki egy hang sem a torkán.
A násznépre nézett, majd egy valakin megállapodott a tekintete.

Idegesen szuggerálta bátyját, Sam, aki ettől félt. Tudta, hogy Brad le fog fagyni, hiába nagy mindig a szája, és elviccelte az egészet, mikor mondta neki, hogy gyakoroljunk, mert stresszhelyzetben sose tudsz megszólalni. Brad viszont csak legyintett, majd hozzátette ’ez most nem egy középiskolás felelés lesz’. Most már viszont tudta, hogy igaza volt Sam-nek.

Sam rá nézett, majd mosolygott, és egy aprót bólintott.
- Hát persze, hogy igen! – mondta ki kicsit erőteljesebben a választ Brad, majd nem foglalkozva a protokollal Ally-t felkapva megcsókolta…