Harmincegyedik fejezet.

Jó hétfő estét!
Sajnálom a sok késést, de minden kedves tanáromra most jött rá a dolgozatot írathatnék.
A fejezethez nincs sok minden hozzáfűznivalóm, remélem tetszeni fog :)
Várok minden visszajelzést, és még érvényben vannak az előző részhez írt dolgok - itt -. 

Jó olvasást. xx

- Nem, nincs semmi gond. – mondtam visszanézve rá.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.
- Semmi. – mosolyogtam erőltetetten, amit remélem, hogy nem vett észre, habár tudom, hogy teljesen az arcomra ül, ha valami bajom van. Nem tudom, miért húzódtam el tőle. Valami ’belső hang’, vagy a női megérzések azt súgták, hogy…igazából fogalmam sincs mit. De valamit sugalltak, csak még nem igazán fejtettem meg.
- A hülyét járatod most velem? – nézett felém.
- Dehogyis. – ráztam meg a fejem, miközben megálltam a pincénk ajtajánál. Egy kevésbe kedves pillantást kapva, mire még egyszer hozzátettem; - Nincs semmi bajom, tényleg.
- Még se hagytad, hogy megcsókolhassalak. – vágta hozzám sértetten.
- Ebben igazad van. – motyogtam kelletlenül. – Megijedtem.
- Mitől? Nem én intéztem el, hogy elmenjen az áram. –védekezett, mire megforgattam a szemeim.
- Nem attól… Nem tudom, összezavarodtam. – sóhajtottam magatehetetlenül.
- Ehhez köze van hozzám? – tapogatózott elfojtva egy mosolyt.
- Nem segítenél egy kicsit? – húztam oldalra a számat. Nagyon jól tudtam, hogy ő átlát rajtam.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. – vonta meg a vállát.
- Pontosan tudod. – hunyorogtam közelebb lépve hozzá.
- Mégis honnan tudnám? Nem olyan könnyű rajtad kiigazodni. – nevetett fel, miközben telefonját lejjebb emelte, hogy ne világítson vele az arcomba, így már könnyen a szemébe tudtam nézni. Hirtelen nem volt szükség szavakra, egyszerűen láttam azt a nézésében, a szemeiben, amire szükségem volt. Egy megerősítésre, egy őszinte mosolyra, egy kedves gesztusra. Nem feltétlenül kell kimondani mindig mindent. Néha többet ér egy érintés, mint az üres szavak, amiket egymáshoz dobnak az emberek.
- Mondd mit láttál? – mosolygott édesen, mikor lehajtottam a fejem elpirulva. Megtéve a köztünk lévő távolságot átöleltem. Szorosan magához vont, majd megtalálva a fülem mögötti érzékeny részt megpuszilta, majd a fülembe suttogott.
- Nem akarom, hogy ne bízz bennem, vagy azt hidd, hogy kihasznállak. – nézett a szemembe, mire megállítottam.
- Én nem bizonytalanodtam el, csak megijedtem. Én nem mondom azt, hogy a dolgok gyorsan történtek, mert nem gondolom így, mindössze csak… - álltam meg egy pillanatra. – Úgy érzem, hogy olyan keveset tudunk a másikról, és mégis sokat. – fejeztem be drámaian. – Ez most nagyon közhelyes volt. – kuncogtam idiótán. Igazából zavarban voltam, túlságosan is, és erre még rátett egy lapáttal a közelsége.
- De még sok időnk van megismerni egymást. Egyébként meg nem vagyok ennyire bonyolult. – nevetett.
- Dehogyisnem. – tettem mellkasára kezeimet. – Most se tudom, hogy igaz volt-e az előző nézésed, vagy csak ki akartad belőlem szedni a belső gondolataimat. Ha az utóbbi, akkor az gonosz volt. – ráncoltam a homlokom.
- Túl sokat gondolkodsz. Mondd ki azt, amit ténylegesen, legbelül érzel. – fogta meg a kezem, majd mellkasáról az oldalam mellé rakta, miközben óvatosan megfogta a csípőm. – Minden körítés nélkül. – eresztett meg még egy mosolyt.
- Sok mindent, perpillanat. De egyvalamit kicsit erőteljesebben.
- Hasonlóan.
- Ne haragudj, nem bírok komoly maradni. – nevettem. – Tudod, hogy nagyon-nagyon kedvellek, sőt… - halkultam el. Nehéz ilyen szavakat kimondani, legalábbis számomra nagyon. Mikor utoljára kimondtam nagyon megbántam, és nem akartam, hogy még egyszer az megtörténjen. Zavartan néztem fel rá, mikor hirtelen újra minden kivilágosodott. Valahol mélyen megnyugodtam, hogy nem kell lemennem semmi sötét helyre, ugyanakkor még jobb lett volna, ha egy kicsit sötét van. Úgy valahogy könnyebb kimondani sok mindent.
- Visszajött az áram. – mondta, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Jó megállapítás. – tettem hozzá egy kevés szarkazmussal a hangomban, mire égnek emelte a szemeit. Annyira heather-ös volt ez a kijelentése, hogy kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam.
- Nem csinálunk valamit? – kérdeztem tőle, megpróbálva terelni az előző témánkat.
- Mire gondolsz? – kérdezte perverz mosollyal az arcán, miközben csípőmet megfogva közelebb húzott. Arcához közelítve megcsókoltam, mire felgyorsultak az események, és lángra kaptak a köztünk lévő szikrák. Hevesebben csókolt, majd a falhoz nyomva felemelt, és lábaimat csípője köré fűzte. Számról nyakamra csúsztatta ajkait, majd puha csókokkal hintette be a vállaimat. Halkan felnyögtem, mire újra visszatért ajkaimhoz.
Pólója széléhez nyúltam, hogy levegyem róla, de így, hogy végig ő fogott, nehéz volt bármit megmozdítani köztünk, nemhogy a pólóját levenni. Látva ügyetlenkedéseimet lerakott a földre, majd gyakorlatiasan áthúzta fején a ruhadarabot. Mosolyogva konstatálta, hogy milyen reakciót sikerült kiváltania belőle.
Tudtam, hogy kidolgozott a felsőteste, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Természetesen sikerült elpirulnom, amiért olyan idiótán éreztem magam. Arcomat karommal próbáltam eltakarni. Legalább sötét lett volna… Nem tudom, miért hozott ennyire zavarba, hiszen én kezdeményeztem, nem Ő.
- Visszavegyem? – mosolygott suttogva, homlokát nekem döntve. Ami nem ment neki olyan könnyen, hiszen továbbra sem szerettem volna karomat elvenni az útból.
- Nem tudom, melyik lenne zavarba ejtőbb. – motyogtam ajkamat beharapva.
- Nem akarok olyat csinálni, amit nem akarsz. – puszilta meg a homlokom, mire megráztam a fejem. Rosszul éreztem magam, mert nem akartam azt a helyzetet kelteni, hogy… esetleg úgy érezze, kényszerít.
- Dehogyis, nem erről van szó. – karoltam át a derekát, felnézve Rá.
- Ugyan, nem kell magyarázkodnod, tényleg. – mosolygott kedvesen.
- Én szeretném. – motyogtam. Nem tudom, hogy tudtam kimondani ilyet, minden feszélyezettség nélkül. Látva zavaromat fülig érő mosollyal csókolt meg. Azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot, de Ő nem így gondolta.
- Én is, baby. De nem így, és most. A szüleid is bármikor hazajöhetnek, vagy Brad. – állt meg egy pillanatra, majd lehajolva a fülembe suttogta. – Engem nem zavarna, de szerintem haragudnál rám másnap, hogy nem állítottalak meg. - Puszilta meg a fülem mögötti részt, mire megborzongtam. – Habár kíváncsi lennék mennyire lennél zavarban. – kacsintott rám, mire oldalba vágtam.
- Akkor, most… - ásítottam egyet.
- Feküdjünk le. – mosolygott.
- Ez azt jelenti, hogy itt alszol? – karoltam át a nyakát.
- Ha apukád nem öl meg.
- Örülök, hogy maradsz. – öleltem át pipiskedve.
A szobámba igyekezve a faliórára rápillantva meglepődtem, hogy ilyen későre jár. Anya viszont még nem hívott, hogy elindultak, vagy sem, amin meglepődtem. Remélem, minden rendben van velük, és végül meggondolták, hogy hazautazzanak.
- A pólóm lent maradt, mindjárt jövök. – mondta Zack, mire bólintottam.

„Nem megyünk ma este haza. Nem biztos, hogy találkozunk reggel, szóval ne ijedj meg ;). De sietünk. Jó éjt! :*
u.i.: Brad, bármennyire is szerettem volna, nem megy haza. Azt mondta, hogy már elég nagy vagy, hogy egyedül legyél otthon. Ha bármi baj van, hívd fel!”

„Elég nagy vagyok”, mintha még sose lettem volna itthon egyedül. Még mindig elgondolkoztat, hogy miért félt/féltenek ennyire a szüleim. Tény, hogy néha hangoztatom, hogy milyen ijesztő a sötét lakásban lenni egyedül. Ami azért van, mert egyszer Brad a frászt hozta rám. Azóta sose hallgatok zenét fülhallgatóval egyedül, itthon.
- Megtaláltam. – mutatott magára Zack büszkén.
- Nem mintha nagyon kellett volna keresni, de örülök, ha örülsz. – kacsintottam rá, mire rácsapott a fenekemre. – Héé!
- Letusolok. Kérhetek egy törölközőt? – sietett a fürdőszoba felé.
- Az ajtó mellett balra, találsz.
- Sietek. – dobott puszit, mire nevetve megforgattam a szemeimet.

*

- Tudod, nem tartok magamnál férfi pizsama szetteket.
- Nem hinném, hogy olyan sok férfi alszik pizsamában. – fintorgott.
- Engem nem zavar. – pirultam el.
- Azt mindjárt gondoltam. – kacsintott. – De most késő van bármihez is, és holnap iskolába kell menned. – korholt, befeküdve az ágyamba.
- Mintha neked nem kéne. – mondtam halkan, még mindig háttal állva neki.
- Én el tudom intézni, hogy ne kelljen. – mondta magabiztosan.
- De biztos valaki magában. – fortyogtam. Néha olyan nagyképű…
- Nem akarsz lefeküdni? – fojtotta el a mosolyát.
- Nem. – hunyorogtam.
- Oké. Akkor, jó éjt! – fordult a másik oldalára. Hm.
Hirtelen csönd és nyugalom borult a házra. Én még mindig álltam az ágyam szélénél, Ő úgy tett, mint aki elaludt. Az időjárás pedig úgy gondolta, hogy rám hozza a frászt, és valamelyik ablakhoz vágja a ház melletti faágat. Hasonló esetben fel se tűnt volna, de így, háromszor erősebben ért a zörej nagysága. Az ajtó felé pillantottam, mintha várnék valakit, majd megadva magam megszólaltam.
- Te is hallottad? – suttogtam.
- Nem. – suttogott ő is vissza.
- Már elaludtál?
- Persze, álmodtam is. – motyogta.
Végül lassan leültem az ágyam szélére, és a takarómat felhajtottam, hogy könnyebben le tudjak feküdni. Lehet pár hangos sóhajtást elejtettem, amivel Zack agyára kezdhettem menni, ugyanis felém fordult.
- Még meddig pufogsz? – mosolygott arcát félig eltakarva a takaró alól.
- Nem pufogok. – takaróztam be, de még mindig nem feküdtem le a párnámra. Valahogy össze-vissza volt a huzatomban a paplan, így képtelen voltam nyugton maradni.
- Ha ennyi fölös energiád van, nem állítottalak volna le. – figyelt továbbra is, mire egy gyilkos pillantást lövelltem felé. Végül felkeltem, felkapcsoltam a lámpát – Zack nagy örömére – és megigazítottam az alvásomat eddig gátoló tényezőket.
- Na, most már minden rendben van? – kérdezte közelebb csúszva hozzám, mikor újra visszafeküdtem.
- Igazából… - kezdtem – szomjas vagyok.
- Nem csodálom. – nevetett.
- Most jönne az a rész, amikor felajánlod, hogy hozol nekem inni valamit. – húztam közelebb.
- Ezt hamar elfelejtheted. – mormolta ajkaimba.
- Kösz. – löktem el, hogy az ellentétes oldalamra fordulhassak.
- Örülnék, ha lassan lenyugodnál.
- Nyugodt vagyok, csak szomjas.
- Nem mondtam, hogy ne igyál.
- De félek lemenni egyedül.
- Ha itthon van a családod többi része, kit kérsz meg?
- Senkit. Akkor azelőtt iszok, hogy lefeküdnék. Csak most valaki elcsavarta a fejem. – fújtam mérgesen, mire nevetve a hátamra fordított, és rám ült.
- Elcsavartam az fejedet? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Teljesen.
- Sajnálom. – mosolygott apró puszikat adva a számra.
- Kiengesztelhetsz. – mosolyogtam oldalát megsimítva.
- Tehát, csak hogy tisztán lássuk a dolgokat. Mi van ha – állításod szerint – tényleg van lent valaki. Te megvédesz engem?
- Természetesen. Lesietek a lépcsőn és ráugrok az illető hátára, míg te újra magadhoz térsz, és elmész vízért. – adtam meg a számomra teljesen logikus választ.
- Egyszer majd kipróbáljuk. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan kivitelezhető, tekintve, hogy nem egy filmbe vagyunk. – húzta óvatos mosolyra a száját.
- Úgy gondolod, hogy nem tudnék ráugorni valaki hátára? – ráncoltam a homlokom.
- Nem. Habár ez is elgondolkodtató. – töprengett.
- Szoktam ám edzeni. – hazudtam magabiztosan. Igazság szerint, amikor legutóbb Heather rávett, hogy menjünk el „gyúrni”, mert állítása szerint milyen menő, megkérdezte valamelyik izomagy, hogy eltévedtünk-e. Azóta nem igazán fordulok meg egy edzőterem ajtajában sem. És általában a tesi órákat is kihagyom.
- Ne viccelj! – nevetett ledőlve rólam. Oké, azért ennyire nem lehet rám írva, hogy nem szeretek mozogni.
- Én a helyedben nem nevetnék. – fenyegettem.
- Tudod mit? Szerdán MJ az edzőterembe lesz, elviszlek. Megnézzük, meddig bírod a kiképzést. – húzta fel provokatívan a szemöldökét.
- MJ?
- Mike Jelly, az egyik edző, és egyben nagyon kedves barátom is. Szóval?
- Szóval, mi?
- Eljössz?
- Mi az hogy. Nem is kérdés. – tetettem magabiztosságot. – Ugyan, annyira csak nem lehet durva.
- Fogadjunk? – provokált tovább.
- Fogadjunk. – nyújtottam felé a kezem, mire megrázta. – Mit kap a nyertes?
- Azt majd ő eldönti. – kacsintott.
Bólintva beleegyeztem, habár féltem, a vesztéstől. Végül ásítva fordultam felé, abbahagyva a témát. Talán, tényleg késő van már.
- Aludjunk, rendben? – nyomott puszit a homlokomra, majd karját kinyújtva szorosan mellé bújtam.
- Jó éjt. – adtam puszit a szájára, amit meglepődve ugyan, de viszonzott.
- Neked is, Sammy.
- Ne hívj így. – mondtam még gyorsan, mielőtt elaludhattam volna.
- Rendben, Samantha. – kuncogott.
- Így se. – könyököltem mellkasára.
- Rendben, baby. – nyomta vissza a fejem a vállára.
- Inkább nem mondok semmit. – mosolyogtam a sötétben.
- Hidd el, tudom még fokozni. – nevetett, majd végleg csöndben maradtunk.
Az egyenletes szuszogását hallgatva engem is hamar elnyomott az álom. Örömmel töltött el, hogy itt van, és nem ment haza. Megnyugtatott a közelsége, az, hogy szorosan átölel, és nem enged el.

Harmincadik fejezet.

Sziasztok!
Ahogy látható megújult a blog design-na. Remélem tetszik nektek is, ugyanis szerintem jobb lett, mint az előző volt. :)
Arra gondoltam, hogy kommentbe leírhatnátok olyan dolgokat (legyen szó, mondjuk egy új szereplőről, egy másik szemszögről, vagy netán valami - nem is tudom - más szerepelő történetéről), amiket szívesen olvasnátok. Ha érkeznek erre ötletek, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy  beleépítsem a blogba :)
A fejezetről annyit, hogy alig hiszem el, hogy ez már a 30. rész. Nem terveztem előre meg, hogy hány részes lesz a blog, szóval nem tudok olyanokat mondani, hogy most vagyunk a történet felénél, vagy egyebek. Igazság szerint, fogalmam sincs, mennyire vagyunk közel, vagy távol a végétől. Azt is szívesen elolvasnám, hogy ti mit gondoltok, mi lesz a történet vége.
Nem írogatok tovább feleslegesen :D
Most is várom a visszajelzéseket, az előző fejezetekhez érkezőket pedig köszönöm :*

Jó olvasást.xx

Hétfő, eső, iskola.
Általában megpróbálom mindegyik napba a pozitívumot keresni, tényleg. De most nem sikerült megtalálnom. Nem tudom 14 évesen mi vezérelt arra, hogy ilyen döntéseket hozzak…
Az egyetlen pozitívum a napban, hogy boldogan ébredtem fel, eltekintve attól, hogy egész éjszaka szakadt az eső, és reggelre sem sikerült elállnia. A gondolatok még mindig cikáztak a fejemben, de megpróbáltam kizárni őket, és csak a jelent élvezni. Ez volt az utolsó bölcsesség, ami az eszembe jutott a mai nap folyamán. Miután felöltöztem írtam egy SMS-t Zack-nek, hogy sok sikert kívánjak a mai vizsgájához. Nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Ugyanis mi tegnap tanultunk, tényleg. Együtt. Teljes mértékben a tanulással foglalkozva. Néha viszont szünetet kellett tartani.
Az iskolába igyekezvén – apa felajánlotta, hogy elvisz – eszembe jutott, hogy nemcsak Zack-nek kellett volna tanulnia, hanem nekem is. A hangsúly a ’kellett volna’-n van.
- Utálom az esőt. – fortyogott Heather, mikor utolért a kapuban. – Nem is értem, miért keltem fel ma? – dühöngött, mire felnevettem.
- Már igazán megszokhattad volna. – karoltam át.
- Van, amit nem lehet. – fintorgott. – Na, de mesélj Csipkerózsika. – mosolygott most már ő is.
- Csipkerózsika?
- És még ez se a jó hasonlat. Nem is értem, hogy nem jöttetek össze eddig?
- Még meddig fogod ezt kérdezgetni?
- Amíg be nem látod, hogy naiv voltál. – húzta fel a szemöldökét.
- Ez így volt megírva. – érzelmeskedtem, ugyanis Thea utálja ezeket a közhelyeket.
- Oké, nem is érdekel annyira. – motyogta, mire kinyújtottam rá a nyelvemet. – Remélem, nem szeretne megint „megismerkedni a biológia-tudásommal’, Doug. –mosolygott, mikor beléptünk a terembe. És, ekkor bumm, beigazolódott, hogy nem hiába jutott eszembe, hogy tanulnom kellett volna. Mikor Thea látta rajtam a kétségbeesést, megnyugtatóan átkarolt.
- Ne aggódj, úgy se feleltet, mindig csak ijesztget minket.
- Igen csak a kettő között az a különbség, hogy azokra tudatosan nem tanultam, mára viszont tudat alatt felejtettem el. Szóval most tuti lapokat oszt elénk. – ültünk le a padunkhoz.
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – mosolygott. – Nincs miért aggódnod. – kacsintott, mire felhorkantottam.
- Ez gonosz volt. – hunyorogtam rá, mikor belépett Mr. Darke.
Szerintem az egyedüli ember, akinek félnivalója volt, az én voltam. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy megbuktasson. Annyira közel, hogy még egy versenyt is elvállaltam. Annyira közel, hogy megbántam azt a napot, amikor megláttam Mr. Doug Darke-ot, anno 4 éve. Egy ábrándozó tinilány voltam, aki – a többi 300 diáklány-társammal – belezúgott a fiatal biológia tanárba.
- Mivel mindig csak ígérgetem a dolgozatokat, és lassan már nevetség tárgyává válok a társaság között; - mosolygott kedvesen. – most muszáj számon kérnem az anyagot. Igazság szerint nekem sincs ínyemre; - csitította a hurrogásokat. – de kaptam pár figyelmeztetést. – mondta bűnbánóan. – Szerintem mindenki tudja, hogy kinek van szüksége javításra, így lassan félév környékén, úgyhogy azokat szeretném egy kis könnyed beszélgetésre invitálni az asztalomhoz. – mutatott a gesztenyebarna asztalra maga alatt.
Mindenki fellélegzett, és folytatta a sutyorgást. Én viszont lehajtottam a fejem az asztalra, feltűnés nélkül. Tudtam, hogy én közte leszek azoknak, akik egy ’könnyed beszélgetésben’ vehetnek vele részt.
Négy éve, mikor a gimnáziumi éveimet elkezdtem és választás elé kerültem, hogy a fő tantárgyak mellet, mit is tanuljak, nem gondolkoztam sokáig, habár nem ártott volna.
Szerintem a tini lányok 98%-a – aki ide jár - valamilyen szinten első látásra beleszeretett a biológia tanárba. Nem hülyéskedem. Ő, Doug, a maga 32 évével nagyon jól néz ki. Nem is nagyon jól, hanem hihetetlenül jól. Úgy tudnám leírni, mint Christian Grey, csak nem üzletemberként. Mármint külsőleg, a többiről nem tudok nyilatkozni.
Kedves, őszinte mosoly, aranyos nevetés, pont-jól-kidolgozott felsőtest, laza, de mégis elegáns stílus, humor, és ami – szerintem – mindenkinek a kedvence benne a feszes fenék. Az utolsóhoz csak annyit fűznék, hogy nem kell rosszra gondolni.
Szóval ezek miatt jelentkeztem az ő órájára, Thea-vel együtt, aki megpróbált egy korrepetálást elintézni hozzájuk, de sajnos nem sikerült neki. Majd, később egy vacsorameghívással is próbálkozott, miszerint az anyukája polipot csinált, és azon biztos könnyebb lenne bemutatni a tanultakat. Természetesen ő, kedvesen visszautasította barna hajú barátnőmet.
Egy valamit viszont mindenki elfelejtett említeni, hogy az, amikor az ember szereti az állatokat, nem összehasonlítható azzal, hogy biológiát is szeretni fog tanulni. Én vagyok az élő példa. Lehet, ezzel kellene foglalkoznom, és járhatnám az iskolákat, hogy példát mutassak.
Amikor elindult az év, rajtunk kívül még 19 lány jelentkezett a 25, maximum fős csoportba. Mondanom sem kell, kit mennyire érdekelt a biológia. Abból is megmutatkozott, hogy sokan csak Mr. Darke miatt jöttek erre a tantárgya, mikor a második évben kiderült, hogy barátnője van. A pletyka hullámként söpört végig az iskolában, és rögtön mínusz hét lánnyal lett kevesebb a csoportja, ugyanis ők a friss diplomás fizika tanár óráit látogatták inkább. Mi, Thea-vel maradtunk, hiszen – akkor – még mindketten szerettük a tantárgyát.
Majd jött a tavalyi év, amikor elvesztettem a fonalat, és „szerelmes lettem”, szóval még csak nem is érdekelt az, hogy megértsem. Idén pedig csak szimplán hoztam a tavalyi év átlagát. Pedig próbálkozok, és Doug is rettentő rendes, de egyszerűen nem megy nekem ez a tárgy. Azzal bíztatott tavaly évvégén, hogy ne aggódjak, mert pingvinek nem csak a Déli-sarkon élnek, és nem kell ahhoz kutatónak lenni, hogy találkozhassak velük.
- Sam. – szólított végül mosolyogva, mire én szomorúan felkeltem a székemről és mellé battyogtam. – Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nincs. – motyogtam magam elé bámulva. Mindenki önfeledten nevetgélt a teremben.
- Tudod, hogy nem akarok rosszat neked, de az eddigi teljesítményed sajnos, ha fáj is kimondani, de értékelhetetlen. – mosolygott.
- Az értékelhetetlennél van rosszabb? – kérdeztem félszegen.
- Mindjárt kiderül. – nevetett, mire végül megeresztettem egy fél mosolyt.

*

- Ne nevess már! – vágtam Zack-hez egy párnát.
- Ne haragudj, de hogyan lehet megbukni biológiából? – terült szét az ágyamon.
- Így. – mutattam magamra. - De otthon is tudsz nevetni, szóval kitalálsz egyedül is, szerintem. – próbáltam felkelni az ágyból, sikertelenül. Ugyanis ő átölelve magához húzott.
- Most megsértődtél? – simogatta meg az arcom.
- Nem. – fújtattam mérgesen. – Engedj már el! – ráncoltam a homlokom, kezét lehúzva a derekamról.
- Ne durcázz már. – feküdt fölém, kezeimet fejem fölé emelve.
- Szállj le rólam. – rántottam balra a fejemet, ezzel megelőzve, hogy megcsókoljon. Féloldalas mosolyra húzva száját adott puszit az arcomra.
- Jó, igazad van, bunkó voltam. – nézett mélyen a szemembe. Egy teljes pillanatig el is hittem, hogy komolyan gondolja, de sajnos – vagy sem – nem tudja palástolni sokáig a valós érzéseit, így a következő pillanatban már félszeg mosoly virított az arcán.
- Ha most nem szállsz le rólam, nagyon fájni fog. – fenyegettem térdemet feljebb nyomva.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. – feküdt rám, hogy ne bírjam mozgatni a lábaimat.
- Sikítok. – hunyorogtam.
- Úgy sincs itt senki. – oké, ez igaz, de valaki csak meghallaná, nem? – Maximum egy madár vinné hírül, hogy sikítasz, de lehet ő is meggondolná magát, hiszen nem is ismer, sőt te sem ismered őket. – húzta fel a szemöldökét nevetve.
- Ha-ha. Azért még a madarak megkülönböztetése megy.
- Na, ne már. – tettetet meglepődést.
- Olyan bunkó vagy. – ráncoltam a homlokom dühösen. – Szállj már le rólam. – löktem le magamról végül.
- Nem úgy volt, hogy a rosszfiúkat szereted? – nevetett szemtelenül, mire még nagyobbat fújtatva kimentem a szobámból.
- Én a romantikus jófiúkat szeretem. – mondtam halkan. Kezdett teljesen az idegeimre menni. Nem elég, hogy Ben is egész nap ezzel fárasztott, még ő is rátesz egy lapáttal, habár tudom, hogy nem gondolja komolyan. Elég lesz majd Brad-et hallgatni egész hónapban ezzel a témával kapcsolatban, meg anyáékat. Lehet magántanulónak kellene lennem, és akkor nem lennének ilyen gondjaim.
A sötét lakást átszelve rájöttem, hogy nemsokára hazaérnek a szüleim Georgei-val. Az eső még mindig esett, a hangulatom is szar volt, úgyhogy már csak egy sötét alak hiányzott, aki kilép az ajtó mögül, és magával visz. Remélhetőleg nem egy biológiai teszten fog múlni az életem.
Egy bögrét kivéve a szekrényből, teát próbáltam készíteni. A víz fortyogását hallgattam, mikor hirtelen két kéz ölelte át a derekamat hátulról.
- Sajnálom. – tette fejét vállamra Zack, és puszilt nyakamba. Kezemet hajába túrtam, majd nyakát megsimogatva hátulról, léptem ki az öleléséből.
A vízforraló villogva jelezte, hogy kész van, így a tea filtert megkeresve és egy másik bögrét elővéve húztam ki a konnektorból.
- Én nem kérek, köszi. – mondta Zack a konyhapultnak támaszkodva.
Bólintva tettem vissza a neki szánt bögrét, majd magamnak elkészítve forró italomat, szembe álltam vele. Szemöldökét felhúzva nézett rám, és várta, hogy mondjak valamit, mire én orromat felhúzva jeleztem, hogy nem akarok beszélgetni.
Szemét megforgatta, majd megrázta a fejét, és az előszoba felé vette az irányt. Utánanyúlva próbáltam visszatartani, hogy elmenjen, de lerázta a kezemet magáról. Nem akartam, hogy elmenjen, persze, hogy nem. Sőt azt is belátom, hogy gyerekesen viselkedtem, de ha egyszer rosszul esett, amit mondott, nem tudok neki mit csinálni.
Telefonom csörgése megijesztett, hiszen az esőcseppek hangos koppanásán kívül csönd volt az egész házban.
- Ne menj sehová. – mondtam Zack-nek, majd teámat a pultra rakva a telefonom irányába kezdtem igyekezni.
- Sam, valószínű, hogy később fogunk hazaérni, mert nagyon nagy a vihar. – mondta anya a telefonba. George-nek ma foci meccse volt Birmingham-ben, és apával elkísérték.
- Rendben. – motyogtam. – De inkább ne induljatok el.
- Nem tudjuk még. Pillanatnyilag az össze kisfocistával és a családjaikkal vagyunk elszállásolva. – szinte láttam, ahogy mosolyog.
- Akkor biztos gyorsan telik az idő. – nevettem.
- George nagyon élvezi. – nevetett ő is. – Mindenesetre ma még hívlak, ha meg itt kell maradnunk, felhívom Brad-et, hogy menjen haza.
- Aludtam már egyedül. – ráztam meg a fejem.
- Majd én azt tudom.
- Vigyázzatok.
- Vigyázunk. Szia, kicsim. – köszönt el, mire felsóhajtottam. Remek.
A köntösömet magamra kapva siettem le a földszintre. Zack már a kabátját is magára vette, kész volt az indulásra.
- Elmész? – kérdeztem, habár elég nyilvánvaló volt.
- Azt akartad, nem? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, de menj, ha menned kell. – dőltem a falnak, mire ő utánozva az ajtónak támaszkodott.
- Anyukád hívott? – kérdezte, mire bólintottam.
- George focimeccsén voltak Birmingham-ben, de a köd meg eső miatt most nem tudnak hazajönni.
- Akkor egyedül leszel? – kérdezte, mire óvatosan elmosolyodtam.
- Lehet, hogy hazajönnek. – vontam meg a vállam.
- Rendben. – fordult el, elfojtva egy mosolyt.
- Hé, várj! – fogtam meg a kezét.
- Miért?
- Mit szeretnél hallani? – léptem hozzá közelebb.
- Az igazat.
- Nem akarom, hogy elmenj. Oké, gyerekesen viselkedtem, csak egésznap ezt hallgattam, és már elegem volt. – hajtottam le a fejem.
- Nem bántani akartalak.
- Tudom.
- Olyan buta vagy. – puszilta meg a fejem búbját, mire átöleltem és arcomat vállába fúrtam.
- Nem akarsz maradni? – mormoltam kabátjába.
- Csábító ajánlat. – vezette le kezét a gerincemen, mire kirázott a hideg.
- Ne menj haza ilyen rossz időben. – próbáltam marasztalni.
- Nem gyalog vagyok.
- Tudom. – forgattam meg a szemem. – Most élvezed, hogy szinte könyörgök, hogy maradj, igaz? – néztem a szemébe mosolyogva.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imponál. – kacsintott, mire megpusziltam az arcát. – Érzelmi zsarolás? – mosolygott, mire meglöktem a karját.
- Tudod mit? Akkor menjél. – ráztam meg a fejem.
- Ha ezt akarod. – vonta meg a vállát egy mosolyt elfojtva.
- Most te szórakozol? – ráncoltam a homlokom.
- Olyan aranyos vagy, amikor kezdesz ideges lenni. – nevetett magához húzva.
Először egy nagy fénylobbanással majd pár másodperccel egy hangos dörrenéssel folytatódott a villám, ami kicsapta az áramot, az egész lakásban. Szememet összeszorítva és fülemet befogva próbáltam megakadályozni, hogy nagyon megijedjek, de arra nem számítottam, hogy mire kinyitom a szemem, semmit nem fogok látni. Az utcáról viszont bejött némi fény, szóval csak nálunk verte le az áramot az égi csoda, ha jól gondolkodtam.
- Mondd, hogy nem ment el az áram. – kérleltem Zack-et, aki a telefonjával próbált több fényt kreálni.
- Nemtán’ félünk a sötétben? – mosolygott kedvesen, miközben levetkőzött.
- Nemtán’ itt maradunk? – kérdeztem vissza, majd valami főkapcsolós beszélgetésre próbáltam visszaemlékezni apával.
- Áh, gondoltam csak nem hagylak egyedül. – vonta meg a vállát hanyagul. – Most ha azt mondod, hogy tudod, hol van a főkapcsolótok, akkor holnap az első dolgom lesz, hogy átírassalak fizikára, baby. – mosolygott mire nevetve felé világítottam az én telefonommal.
- És még kiderülne, hogy fizikusnak születtem.
- Azért ennyire nem mennék messzire, de akár. – nyomott a falnak, majd pár milliméterre ajkaimtól magállt, és telefonomat kivette a kezemből, hogy zsebembe csúsztassa. Orromat az övének dörgöltem, mire felnevetett. – Még szerencse, hogy nem eszkimók vagyunk, és megcsókolhatjuk rendesen egymást. Habár a déli-sarkon lehet csak ilyenre lesz alkalmad. – fogta meg kezeimet, hogy nyaka köré csavarja.
- Elég valószínű, hogy csak az állatkertben fogok pingvineket látni.
- Menő állatkert-gondozós ruhában. – puszilta meg a szám szélét, majd ajkaimat is. Megpróbálta elmélyíteni csókunkat, de nem hagytam neki, hanem a fal mentén lecsúszva kibújtam alóla.
- Hozzuk vissza az áramot, mielőtt kijönne bármiféle niktofóbiám. – vontam meg a vállam kérdő tekintetére, majd köntösöm kapucniját fejemre húzva mentem a pince felé.
- Hé, - nyúlt utánam. – valami rosszat csináltam? – kérdezte aggódva.