Harmincötödik fejezet.

Halihóó!
Rövidebb rész lett, de kevésbé kellett rá sok időt várni :D
Nemsokára 10 000 kattintásnál járunk, nagyon durva :) Kevésbé kreatív pillanatomba arra gondoltam, hogy lehetne valamiféle-fajta játékot csinálni, vagy... Igen, eddig jutottam az ötletelésben. Szóval ha átlépjük a bűvös 10 000-et, valami meglepetésben részesítelek titeket - ami még egyelőre számomra is az. De ami késik, nem múlik.
Remélem tetszeni fog a rész!

Jó olvasást. xx

~zene~

A szívem a torkomban dobogott, mikor rákattintottam a megjelölt névre. Sajnos egy Zack Cope-t ismerünk, mindketten. Utálom, ha hülyének néznek. Mivel már megesett velem, kategorizáltam a kétféle lehetőséget. Van, mikor csak szimplán sodródik az ember az árral és egyszer csak a szituáció úgy hozza, hogy megtud mindent, ami eddig a háta mögött zajlott. A második, amikor saját magukat árulják be a tettesek anélkül, hogy tudatában lennének, majd még az átvert ember érzi magát rosszul, hogy rájött a háttérben folyó dolgokra.
Azt hiszem az utóbbiban magamra ismertem. A reakció is két fajta lehet, ebben az esetben. Az első, hogy tetetem tovább a hülyét. A második pedig, hogy beolvasok mindenkinek. Igazából, itt is az utóbbiban ismernék magamra, de nem tudom, hogy meg akarom-e adni bárkinek is azt az örömet, hogy lássa azt, mikor kiakadok. Ugyanis úgy gondolom, hogy ha valakit utálok az egy kedves dolog, hiszen foglalkozok vele, azzal, hogy utálom. Viszont az, ha már csak nem is utálok valakit, hanem egyszerűen nem érdekel, semmit sem vált ki belőlem, az az igazi pofán csapás. Mert lehet valakit szeretni, vagy utálni, de ha egyik kategóriába sem tartozik, akkor onnan nincs visszaút. Egyszerűen az ott rekedt, és még csak utálatra sem fordítok rá energiát. Ide nem sokan jutnak el, és azt kell, hogy mondjam, ennyire senki sem volt még ellenszenves számomra, hogy az utálatomból ide csússzon, mert úgy istenigazából senkit sem utálok. Csak szimplán zavar, ami utálatot vált ki belőlem, tehát lehet, hogy meg se bántott semmivel sem. Viszont akit tényleg utálok, mert okot adott rá, az is nehezen csúszik le arra a szintre, hogy ne érdekeljen. Mert akit utálunk, az egy ideig még érdekel minket, aztán vagy megbocsátunk neki, vagy sem. Viszont páran már igazán közel álltak ehhez az állapothoz.
Úgyhogy most várok, és maga leszek a naivság megtestesítője. Várom, hogy valaki megtörjön, és elmondja az igazat. Ami elég könyörtelenül hangzik... és az is.
Perpillanat nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. A brazil szappanopera rendezők busásan megfizetnék a körülöttem lévő dolgokat. Mintha egy szerelmi négyszögbe csöppentem volna. A helyzet iróniája természetesen nem más, mint hogy az exek összejönnek egymással. Tökéletes felhozatal, egyszerűen vászonra termett történet. Még tovább is tudnám gondolni, egy pár plusz pontért az IMDb-n. És ha nem egy brazil, hanem egy amerikai rendező veszi meg az ötletet, garantált lesz a siker a fiatalok körében is. Szép jövőkép.
- Mizu, Sam? – nyitott be a szobámba Brad, mire összerezzentem. – Valakinek rossz a lelkiismerete? – ült le az ágyamra, majd megpuszilta a homlokomat vigyorogva.
- Már megijedni sem szabad? – ráncoltam a szemöldököm.
- Van rá engedélyed? – szórakozott tovább.
- Várjál! – csettintettem, majd a fiókomat kihúzva úgy tettem, mintha keresnék valamit. – Pedig az előbb itt volt. Így kénytelen leszel megbízni bennem. – fogtam a fejem, majd elnevettem magam.
- Hiányoztál. – nevetett ő is.
- Te is nekem.

*

Brad-del sok mindent meg lehet beszélni, de mikor Zack-ről kérdezett elegánsan hárítottam, majd témát váltottam. Olyan bonyolult ez az egész már is, hogy még a fejem is belefájdult, komolyan.
Örültem is, meg nem is mikor estefelé csöngettek. Egyrészt mert valahol hiányzott a közelsége, másrészt mikor megláttam a letörölhetetlen vigyort a képéről valamiért megnyugodtam.
- Hello. – köszönt, majd mikor a szobám ajtaja elé ért, ahol álltam, derekamat átfonta karjaival és magához húzva megcsókolt. – Milyen volt a napod? – kérdezte, miközben becsuktam az ajtót mögötte.
- Csodálatos. – ráztam meg a fejem mosolyogva, mire felhúzta a szemöldökét.
- Ennyire borzalmas volt?
- Nem, csak furcsa. – néztem bele mélybarna szemeibe, melyek most sokkal sötétebbnek látszottak, mint máskor.
Az ablakpárkányomhoz mikor odaért, felém fordult, majd ajkait mosolyra húzta.
- Ki gondolná, hogy veled mindig történik valami. – tetetett meglepődöttséget, de hangjában minden arra utalt, hogy jól szórakozik.
- És azt vajon gondoltad volna, hogy kinek volt ez köszönhető? – vittem fel a hangsúlyt a mondatom végén, majd odasétáltam hozzá és pár centire tőle, keresztbe fontam kezeimet a mellkasomon.
- Majd megöl a kíváncsiság. – játszott döbbentet, majd utánozta a mozdulataimat.
- Akkor sajnálom. – töröltem le egy nem létező könnycseppet az arcomról, mire szemeit összehúzva rám hunyorgott.
- Még sokáig húzod az agyamat? - nézett rám kérdőn, mire elgondolkoztam egy pillanatra, majd bólintottam.
Megfogta a vállamat és óvatosan arrébb tolt, hogy elléphessen az ablaktól. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg akar ölelni, de hamar bebizonyosodott, hogy ezt csak hittem.
- Most hova mész? – nyúltam keze után.
- El. A barátnőm nem akar beszélgetni velem, nekem meg nincsen most kedvem veszekedni vele. Ugyanis feltételezem, hogy az lesz belőle. – nézett rám fáradtan. – Se kedvem, se energiám. Majd ha lenyugodtál, hívj fel. – mondta majd a kilincs után nyúlva kinyitotta az ajtót.
Mire felfogtam, amit mondott, már késő volt. Utána futottam a folyóson, majd hátulról megöleltem. Először még lépett párat, majd kezeimet lefejtve magáról szembe fordult velem.
- Sajnálom. – mondtam bűntudattal teli hanggal, majd arcomat nyakába fúrtam.
- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. – puszilta meg a homlokom. – És az igazság az, hogy Melanie apjának állapota súlyossá vált. Nagyon súlyossá. És be kell mennem még a kórházba. – mondta, mire elengedtem.
- Délelőtt még nagyon szórakozott volt. – suttogtam inkább csak magamnak.
- Hallottam, hogy beszéltetek. – mosolygott újra.
- Ja. – húztam fel a szemöldököm, mire összeráncolta a homlokát.
- Ez már rosszul kezdődik. – mondta, majd kezemet megfogva a szobám felé akart húzni.
- Én is így gondolom. – haraptam be az alsó ajkamat. – Viszont ezt majd később megbeszéljük, menj be inkább a kórházba. Habár ilyenkor hol van a barátja? – mondtam, mire megállt.
- Aaron-re gondolsz? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem tudja, hogy beteg az apukája. Ez nem az a dolog, amit Melanie először elmond a másiknak.
- Értem. – sóhajtottam. Vissza szerettem volna szívni az előző kérdést, de már késő volt. Hirtelen nagyon sajnáltam azt a lányt. Mindentől eltekintve jószívűnek találom, és ilyet az ellenségének sem kíván az ember, amin ő most keresztül mehet.
- Biztos nem baj, ha elmegyek? – lépet elém, majd homlokát enyémnek támasztotta. Nemlegesen megráztam a fejem, mire egy búcsúcsókot nyomott a számra. – Bepótoljuk, ígérem.
Miután kikísértem, legszívesebben az ajtóba vertem volna a fejem. Iszonyú nagy bűntudatot éreztem, amiért úgy viselkedtem, ahogy.

Harmincnegyedik fejezet.

Halihó!
Szünet van. Végre. El se hiszem, komolyan.
Remélem sikerül egy kicsit felzárkóztatnom a történetet oda, ahol valóban tartani szeretnék, mert tudom, hogy eléggé elhanyagoltam a blogot suliidőben.

Jó olvasást. xx

~zene~

Az eget felhők lepték el, mikor a negyedik óra közepén kinéztem az ablakon. Heather próbált nem elaludni a matekóra kellős közepén, ami nehezen ment neki. Az elején még megpróbált figyelni, de aztán hamar feladta, és leborult az asztalra. Jól tudja ignorálni a környezetét. Sajnos nekem ez nem igazán ment sohasem, így nem igazán tudtam átsiklani Aurora-ék igazán tapintatos megjegyzésein.
Minden ott kezdődött, hogy reggel, mikor a mosdóba mentem, ők is ott voltak, és ’gratuláltak’ a kapcsolatomhoz. Először nem is igazán értettem, hogy mi bajuk is van, tulajdonképpen. Végül Melanie a második szünetben átölelte a vállamat (?) és azt mondta, hogy idézem; „Tudtam, hogy jól döntesz”. Nem tudom, mit éreztem – vagy éppen ő mit érzett - , valószínűleg zavarban voltam, mert mindenki hirtelen ránk nézett. Ezek után sem sikerült rájönnöm, hogy most mire ez a nagy felhajtás, valahogy nem kapcsolódtak össze a fejemben a szálak.
- Te jó isten! – súgtam Thea-nek, aki nem is próbálta meg a látszatát fenntartani, hogy esetleg nem unatkozik annyira.
- Mi az? – csillant fel a szeme, annak reményében, hogy végre valami történik, majd begöndörített barna haját másik vállára helyezte.
- Jött reggel Aurora, majd Melanie, és azt hiszem sikerült megfejtenem, hogy mi is volt ez. - ráncoltam a homlokom.
- Ne mondd, hogy azóta is ezen gondolkozol. – rázta meg a fejét.
- Elfelejtettem, hogy Melanie és Zack egész jóban voltak. – szisszentem, mire felnevetett, ami kicsit hangosra sikeredett.
- Egész jóban, mi? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Túl jóban. – helyesbítettem fejet rázva.
- Ez egyre érdekesebb. – dőlt hátra a székében, amolyan lökjed-stílusban.
- Ne legyél már ilyen. – ütöttem meg a vállát, mire feljajdult.
- Bocsánat a zavarásért, Sam, de befejeztétek, vagy még van valami megbeszélnivalótok? Mert, ha esetleg valamelyikőtöknek nem tűnt volna fel a matekórám kellős közepén vagyunk. – állított meg minket Mr. Myers, szemüvegét letolva orrhegyére.
- Igazából még nem végeztünk. De tudja mit tanár úr, befejezzük, csak Önért! – kacsintott egyet Thea, mire a tanár mosolyogva megrázta a fejét.
- A tanárokkal ne flörtölgessen, Ms. Bell. – fordult vissza a táblához Mr. Myers, de nem tudott sokáig komolyságot színlelni. – Minden nap meglepnek a diákok.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy Thea-t csak azért engedik át a vizsgákon, mert mindenkinek jól esik egy kis visszajelzés, nap, mint nap. Értem ez alatt, a ’Tanárnőnek milyen jól áll ez a szín!’ vagy ’Tanár úr annyira zavarba hoz, ezzel a kedves mosolyával.’ Ezek mindenki más szájából idegenen hangzanak, de tőle már megszokottak. Számára mindegy, hogy a matektanár már az ötvenes éveiben jár.
- Na, szóval, ott hagytam abba, hogy ezek szerint még mindig jó kapcsolatot ápolnak. – tettem táskám fülét vállamra, mikor kicsöngettek.
- Most ezen mi a meglepő? Tudtuk eddig is, hogy jóban vannak. – rántotta meg a vállát Thea.
- De most komolyan vele beszéli meg ezeket a dolgokat?
- Ezért most ne húzd fel ennyire magad. Szerintem csak kicsúszott a száján. De egyébként is, nem mindegy, ameddig veled jár? – karolt belém, miközben az ebédlőbe tartottunk.
- Nem, nem mindegy. – ráncoltam a homlokom. – Neked most azt kellett volna mondanod, hogy igazam van, és mennyire gonosz dolog volt ez tőle.
- Valahol igazad van, nyílván. Melanie-tól meg a hideg ráz, ahogyan a másik két barátnőjétől is, de ezt tudtad eddig is. Viszont Zack, amennyit eddig tudok róla, rendes srác. Erről jut eszembe, elmegyünk páros randira? – terelte el a témát.
- Kivel? Veled meg Ben-nel? – kérdeztem, mire vadul bólogatott. – Felejtsd el! – nevettem.
- Miért?
- Mert erre még nem készültem fel.
- Na. Kösz. – konyította le a száját, majd Ben ölébe ült, mikor megérkeztünk az ebédlőbe.
- Nektek meg mi bajotok van már megint? – kérdezte Ben kedvesen.
- Elutasította a páros randit. – motyogta még mindig sértetten Thea, mire Ben hálásan rám nézet. Az áruló.
- Conny? – kérdeztem Ben-től, aki időközben maga mellé ültette barátnőjét, hogy folytathassa ebédjét.
- Nemtom’. Elment valahova, asszem’ a telefonja csörgött. – legyintette meg a vállát hanyagul.
- Áh, csakhogy megtaláltalak titeket. – ült le mellénk Melanie mosolyogva. – Annyira kíváncsi vagyok, Sam. – nézett rám izgatottan.
- Ööö, mire is? – érdeklődtem homlokomat ráncolva, mire kedves barátaim csendben felálltak majd egy „eszünkbe jutott valami”-vel arrébb sétáltak. Thea még óvatosan hátranézett mire jeleztem neki, hogy ezt még megbánják.
- Zack-re. – rántott vissza Mel hangja az asztalhoz. – Azt mondta tetszett neked a rét, habár nem hittem volna, hogy elvisz futni is. – rázta meg kuncogva a fejét. A mondata fejen ütött, habár semmi rosszindulatot nem éreztem benne.
- Micsoda? – kérdeztem újra, mert nem akartam addig semmire sem gondolni – legalábbis hangosan, a fejemben -, míg az ő szájából nem hallom a történetet.
- Ezt lehet nem kellett volna mondanom. – kapott hirtelen szájához.
- Most már ha elkezdted, folytasd nyugodtan.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – mosolygott újra. – Remélem normális volt veled… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Melanie, mit mondott neked Zack?
- Igazából semmit. Jaj, annyira sajnálom. Ezt nem szabadott volna elmondanom. – túrt bele a hajába.
- Igazán érdekelne, hogy mit nem szabad tudnom. Mondd el nyugodtan. - mosolyogtam rá, habár inkább éreztem egy grimasznak a szám húzódását.
- Zack megöl, ha elmondom.
- Nem fog. De lassan kezdek valami nagyon rossz dologra gondolni. – húztam fel szemöldököm. – Miért beszélt meg veled ilyeneket Zack? – próbáltam kevésbé csípős hangot megütni, mert nem megbántani akartam vele őt.
- Igazából, megkérdezte, hogy szerinte hova vigyen el, és én mondtam neki, hogy mutassa meg a „rétjét” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
- Te is jártál már ott? – kérdeztem meg a lehető leghülyébb kérdést.
- Igen, párszor. – mosolygott szeretetteljesen, gondolom az emlékek miatt. Habár ha arra gondoltam, hogy bármilyen emlék is ragadt ott, és én is ott voltam tegnap, hánynom kellett. – Szereti azt a helyet, tudod.
- Ja, mintha említett volna ilyesmit. – mormogtam, mire rám emelte tekintetét.
- Sam, ne gondolj rosszra, komolyan. Nem akartam kellemetlenséget okozni. – csillant fel a félelem a szemében.
- Ugyan, jobb megtudni az ilyet hamarabb.
- Hé, csak találkoztunk, és beszélgettünk. – fogta meg a karom. Néha megijesztenek ezek az erős érzelem megnyilvánulásai.
- Oké, semmi baj. – hazudtam. Számára ennyi elég volt, hogy megkönnyebbüljön, és értelmetlen fecsegésbe kezdett.
Valahol belül rosszul esett, hogy ők még mindig ennyire jóban vannak, habár gondolhattam volna. A házassági évfordulón is ott volt Melanie, és akkor is voltak együtt. Fogalmam sincs, hogy akkor miről beszélgettek és igazából nem is érdekel, különösképpen. De ha ez igaz, és feltételezem, hogy az, akkor ez már egy kicsit jobban foglalkoztatna.
- Szóval mit gondolsz? – nézett rám nagy szemekkel Melanie.
- Bocsi, nem figyeltem. Miről? – ráztam meg a fejem. Melanie rendes lány, de nincsen kedvem se most, se máskor csevegni vele.
- Aaron-ről. Zack szerint hülyeség lenne vele összejönnöm, de annyira rendes fiú. – áradozott, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Két olyan személy is szerepelt mondatában, akiket nem akartam az ő szájából hallani.
- Aaron Davis? – kérdeztem vissza, mert nem akartam hinni a fülemnek. Mindössze csak egy bólintással válaszolt. – Ő most nem Lia-val van? – kérdeztem, hiszem pár hónapja még nagy volt a szerelem.
- Áh, vele már rég szétmentek. – legyintett. Jó tudni. – Viszont Zack-től tudom, hogy ti jártatok, és mondta, hogy nem volt mindig fényes a kapcsolatotok. Úgyhogy előtte meg akartam kérdezni, hogy te mit gondolsz erről?
- Rólad meg Aaron-ről? – ráncoltam a homlokom.
- Igen.
- Igazából? Semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy kivel kavar. – legyintettem meg a vállam, habár valami teljesen érthetetlen dolgot éreztem.
- Pedig azt hittem, hogy ellenezni fogod. – mosolygott megkönnyebbülten.
- Miért? – erőltettem magamra én is egy mosolyfélét.
- Nem tudom. Csak, Aaron is mondta, hogy még jóba vagytok, és nem akartam kellemetlenséget. – vallotta be végül, mire felnevettem.
- Azt mondta, hogy jóban vagyunk? Ez teljesen hibbant. Nem is szoktam még csak látni sem. – forgattam meg a szemem mosolyogva. Aaron humora mindig is értékelhető volt.
- Igazából nekem mindegy, csak gondoltam elmondom. – vonta meg a vállát, mire hirtelen összeállt a kép.
- Ti az én engedélyemre vártatok? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát, az igazat megvallva, én akartam, hogy tőlem tud meg és ne mástól. – nézett rám, majd megölelt. Mosolyogva öleltem vissza. Azt hiszem kedvesebb lányt nem is találhatott volna Aaron.
- Ez aranyos volt tőled, de tényleg nem zavart volna. – mondtam eltolva magamtól. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – bólogatott.
- Milyen gyakran találkozol Zack-kel?
- Nem olyan gyakran, csak néha. De tegnap pont nála voltam. – mondta még mindig boldogan.
- És rólam is szoktatok beszélni? – kérdeztem most már komoly arccal, amit ő is észrevett.
- Nem igazán. – húzta oldalra a száját. – De ne érts félre semmit, habár magamból kiindulva tudom milyen ez. De mi tényleg csak barátok vagyunk. Semmi több. Soha többet. – nevetett, mire bólintottam.
- Rendben. Nem azért, csak furcsa volt, hogy ennyi mindenről tudsz. – magyarázkodtam.
- Hidd el addig jó, míg nekem mondja, és nem másnak. – forgatta meg a szemét mosolyogva. Úgy látszik, jó emlékei vannak. – Ha bármi van, nekem nyugodtan mondhatod. Tényleg nem mondom el senkinek, Neki se. – kacsintott, majd az órájára nézve közölte, hogy sietnie kell. Még utoljára megölelt, majd puszit nyomva arcomra otthagyott.
Ha az ölelésein meglepődtem, ezen egyenesen ki kellett volna akadnom. Akármennyire is rendes, látszik, hogy kik a barátnői.

*

Az esőben sétálni felemelő érzés, ha valaki esetleg még nem élt volna át ilyet, annak üzenem, hogy nem tudja mit hagyott ki. Az esernyőmet a szél kicsavarta, de még mindig erősen kapaszkodtam belé, attól félve, hogy elrepít a szél. Mikor nagy sokára beléptem az ajtónkon, mérgesen rúgtam bele a cipőtartó szekrénybe, majd nagy erővel csaptam az ázott táskámat a földre. A szobám felé vonszolva magamat, a táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal pár lépcsőfokot visszacsúszva,  amitől nem csak mérges lettem, hanem egyenesen fortyogtam a dühtől.
Egy ideje már nem kapcsoltam be a gépemet, és mivel a délelőtt történtek kíváncsivá tettek, egyből a t betűs közösségi oldal címét ütöttem be a klaviatúrán. Ha azt mondom nem csalódtam, hazudnék. Számítottam rá, hogy olyat fogok látni, ami kevésbé tetszik, de ez mégis rosszul esett.