Huszonkettedik fejezet.

Hiii!
Nem, még továbbra sincs gépem, viszont húgomtól elkértem az övét, így meg tudtam írni a következő fejezetet.
Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, megjegyzéseket, és a több mint 2700-as oldalmegjelenítést!:)
Remélem tetszeni fog, bár nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, akármennyire is írtam át...
A következő rész kiléte még bizonytalan, de addig is várok minden visszajelzést, és remélem megmaradtak kedves olvasóim, és nem hagytak el, habár tényleg sokat csúsztam, amit nagyon sajnálok!
Mindenesetre szép hétvégét kívánok mindenkinek!:)

Jó olvasást!xx

Idilli pillanatunkat a telefonom csörgése szakította meg, ami az ágyamon volt így muszáj volt elengednem, hogy felvegyem a szóban forgó készüléket.
- Ne menj! – húzott vissza magához, ami megmosolyogtatott.
- Csak egy pillanat. – fordultam felé, mire elengedett.
A kijelzőn Conny neve villogott, amit nem tudtam hova tenni, mert ilyenkor nem szoktuk keresni egymást.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm mobilomba beleszólva, mert valamiért rosszat sejtettem.
- Sam, gáz van. – hadart. – Eltűnt Ben.
- Tessék? – ráncoltam össze homlokom, mert elég szürreálisnak hangzott ez a mondata.
- Ne most értetlenkedj, kérlek! – kezdett idegessé válni. – Nem tudom hova lett.
- De ti most nem pasis-hétvégét tartotok? – néztem Zack-re, aki ágyamon ülve kémlelt.
- Így volt, de már vége. James-ék most mentek haza, körülbelül 1 órája, viszont mi még itt maradtunk a házba, hogy elpakoljunk. – darálta le gyorsan a történetet.
- És hogy jövök én a képbe? – sétáltam az ablakomhoz.
- Ben 10 perce ment ki a kocsihoz, és nem jött vissza. Már kimentem megnézni, de sehol sem találtam.
- Nem lehet, hogy elkerültétek egymást? – dőltem neki a radiátoromnak.
- Hidd el nem paráznék ennyire, ha nem néztem volna meg mindenhol. Hívtam is, de nem veszi fel.
- Oké. Most mit csináljak? – próbáltam végre kilyukadni annál a résznél, hogy én mit tehetnék.
- Gyere ide, kérlek. – kérlelt, olyan conny-san. – Thea-t nem akarom felhívni, mert pánikba esne, James-éket pedig nem akarom visszahívni. Csak te maradtál. – motyogott.
- 40 perc múlva ott leszek. Ne félj! – próbáltam nyugtatni, mert nem a „bátor férfiú” kategóriába tartozik ugyanis.
- Siess! – rakta le a telefont, amit egy nagy sóhajjal véleményeztem.
- Baj van? – kérdezte Zack, mikor a szekrényembe keresgélni kezdtem valami melegebb ruha után, gondolom hallhatta a beszélgetést, mivel általában lehet hallani, főleg, hogy csönd volt a szobámban.
- Szerintem ez a vészhelyzet kategóriába tartozik már, szóval anyáék biztos ideadnák a kocsit. – húztam ki egy pulcsit, kérdését fülem mellett elengedve.
- Sam, - fordított maga felé; - mi történt?
- Nem bírnak egymásra vigyázni a barátaim, így nekem kell őket kimenteni. – fintorogtam, mire elmosolyogta magát. – Szerintem is ironikus. – bólogattam.
- És most el szeretnél menni? – jött utánam lefele a lépcsőn.
- Muszáj, viszont te itt maradhatsz, ha szeretnél. Anyáék biztos szívesen látnak. – húztam fel a cipőmet. – Vagy most már elmehetsz abba a buliba is. – tettem hozzá, hiszen ez volt az eredeti terve.
- Úgy gondolod, hogy elengednélek egyedül? – tette fel kérdését.
- Ha szeretnél, jöhetsz, de nem akarom rabolni az idődet, meg magam se tudom, hogy mi történt, és bajba se szeretnélek keverni. – hadartam el egy szuszra, majd a kocsi kulcs után kezdtem el kutatni.
- Te kevernél engem bajba? – mosolygott szemtelenül, már felöltözve.
- Sose tudhatod.
- Elviszlek. – állított meg egy pillanatra, mire megráztam a fejem kifejezve nem tetszésemet.
- Szó sem lehet róla, inkább ne is gyere. – hoztam meg a végső döntésemet.
- Most már mindegy. Vagy megyünk mindketten, vagy nem mész sehova. – kötötte az ebet a karóhoz, miközben az ajtón kitolva a kocsijához mentünk.
- Figyelj, Zack. – állítottam meg keze után nyúlva. – Nem akarok most veszekedni, elmegyek, „megmentem” Conny-t, aki már remélhetőleg megkereste Ben-t, vagy valahogyan előkerült, hazajövök, és elfelejtjük ezt az egészet. – nem voltam benne biztos, hogy ő érti-e, hogy az „egész” szót nem csak erre értem, hanem az előzőleg történtekre is.
- Szerintem meg, elviszlek oda, majd haza is hozlak. – zárta le a vitát. – És nem felejtünk el azért mindent. – rántotta meg a vállát, amivel értésemre adta, hogy értette, amit mondtam. – Nem akarom, hogy bajod essen. – aggódott, ami irtó rendes volt tőle, de fölösleges is, mert nem jön sehova.
- Nem fog bajom esni. – eresztettem meg egy félmosolyt, de nem tudtam enyhíteni borús hangulatán.
- Gondolom. Na, gyere. – húzott a kocsija felé. – Csak jót akarok neked. – ölelt meg, mikor látta, hogy nem tetszik az ötlet. – Egyébként se vagyok benne biztos, hogy a szüleid repesve odaadnák neked a kocsijukat. – mosolygott bele a nyakamba.
- Hé, ez csúnya volt. – toltam el magamtól, majd sértődötten magamra csuktam a kocsija ajtaját. Nevetve szállt be mellém, mire a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Utálok veszíteni.
- Na, - bújt közelebb; - nem akartalak megbántani. – rakta fejét a vállamra. – De, szerintem tudod, hogy igazam van. – próbálta nem elnevetni magát, ami nehezen ment neki.
- Menj a fenébe! – toltam el magamtól sértődötten. – Ha nem akarod, hogy kiszálljak, akkor induljunk el.
- Igenis. – tisztelget. – Ha elmondod, hogy hova menjek… - ráncolta a homlokát, majd elmagyaráztam, hogy merre vannak Conny-ék, és végre elindulhattunk.
- Ki is ez a Conny, ha meg szabad kérdeznem? – fordult felém, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. – Csak mert olyan szívtipró neve van. – adta meg az indokát, mire felnevettem.
- Így van, egy igazi Casanova. – mosolyogtam, mert elég érdekes lenne Conny-ra több mint barátként néznem. – Heather barátjának a haverja, és egyben az enyém is. – mondtam végül, mire fejével bólogatott, bár nem hinném, hogy pontosan tudja, hogy ki-kicsoda, és mi is történt pontosan.
Telefonom újra csörögni kezdett, amit nagy kínszenvedések árán sikerült kihalásznom a zsebemből.
- Megtaláltam. – szólt bele emlegetett barátom a telefonba.
- Te most ugye hülyéskedsz velem? – emeltem fel a hangom.
- Már elindultál? – kérdezte óvatosan, mire Zack-nek szóltam, hogy álljunk félre.
- Áh, dehogy. – nyögtem fel. – Komolyan ugrasztottál, hogy nem találod Ben-t, és most felhívsz, hogy mégis előkerült?
- Ne haragudj, de tényleg azt hittem, hogy eltűnt…
- Te nagyon bolond vagy. – mondtam ki, amit gondoltam.
- De ha elindultál, akkor gyere le nyugodtan, még itt vagyunk. – próbált szépíteni a helyzeten.
- Csak beparázott, a kis házba mentem le, csavarhúzóért. – adta át a telefont Ben-nek, mire megnyugodtam, hogy nem történt baj, ugyanakkor mérges is voltam, mert miért kellett engem egyből ugrasztania?
- Jó, tudjátok mit, mindegy. – raktam rájuk a telefont. – Előkerült. – fordultam Zack felé, aki felnevetett.
- Hála istennek. – mosolygott. – Akkor vissza?
- Igen, gondolom… - ráncoltam a homlokom, mire felém fordult.
- Vagy mehetünk hozzánk is. – dobta fel az ötletet, mire rámosolyogtam.
- Inkább haza szeretnék menni. – motyogtam zavartan, ugyanis ez az egész szituáció kellemetlen volt.
- Na, anyáék biztos szívesen látnának. – kérlelt megfogva kezemet, mire félrehúzva számat bólintottam.
- De hány óra van? – kérdeztem tőle, mire órájára ránézve megmondta a pontos időt. Még csak félnyolc és máris ennyi minden történt. Az unalmas délelőttömet tekintve, izgalmas késő délutánt hagyhattam magam mögött, és még végett sem ért a nap.

#Következő részek.

A cím direkt nem a szünet, mert nem szüneteltetni akarom a blogot, mindössze a gépemet szervizbe kell küldeni, ami nem tudom meddig fog tartani, mert valószínűleg (vagyis remélem) a mostani egy gépcserés szerviz lesz. Nem is akarok ezzel senkit se fárasztani, mert elég hosszú történet...
A lényeg az, hogy nagyon röstellem, de most a következő rész csúszni fog, valószínűleg 1-2 hétig nem igazán lesz gépem. Én olyan őszi szünetre tippelek, amikor jó lesz minden, és új részt is tudok hozni.
Tényleg nagyon, nagyon sajnálom, de ne veszítsetek el teljesen, mert itt vagyok, nem zárom be, és nem is ihlethiány miatt szüneteltetem hónapokig... Mindössze 2 hét (hozzáteszem, hogy szerintem) és újra lesz rész, remélhetőleg gépem is. ;)
Addig is mindenkinek szép hetet, mindjárt itt a szünet, szóval kitartás :) De nem akarok búcsúzkodni, mert itt vagyok én, csak a gépem tűnik el :D
Még egyszer ne haragudjatok, és azért se annyira, mert most hétvégén nem volt rész, ami időhiány miatt történt, és a gépem körül forogtak a gondolataim, hogy mi legyen vele...

Ha időben visszakapom a gépet, és jó is lesz, akkor a 28.-i héten hozom az új részt, biztos extra hosszú lesz, és akkor majd megpróbálom bepótolni ezeket a heteket!

Dorottya xx :)

Huszonegyedik fejezet.

Jó estét mindenkinek!:)
Nem gondoltam volna, hogy sikerül még a mai nap folyamán megírom a részt, de itt vagyok, a rész is, és remélem tetszeni fog.
Köszönöm a több mint 2300-as nézettséget, a kommenteket, a pipákat, és úgy ámblokk mindent.
Remélem nem hajazik a fejezet semmiféle Bánk bán-os jelenetre/felvonásra, ugyanis péntekig egy beadandót kell írnom belőle, és közbe gondolkoztam azon is. De nem sikerült elkezdenem még(!)
Továbbra is várok minden visszajelzést a fejezethez, történethez, mindenhova :D

Jó olvasást. xx

- Te hova mész este? – nyitott be a szobámba másnap délután Brad.
- Sehova. – emeltem fel a tekintetem a laptopomról.
- Akkor miért nem jössz vacsorázni mamáékhoz? – ült le az ágyamra.
- Tanulok. – nyújtottam fel magam mellől a papírokat.
- És miért nem most teszed? - adta az értetlent.
- Most is azt csinálom. – kezdett az agyamra menni.
- Nekem nem úgy tűnik. – hajolt a gépem felé.
- Ne idegesítsél már! – ütöttem meg egy párnával, mire felnevetett.
- Most komolyan, mi van Zack meg közted?
- Ahogy már a mai nap folyamán ezerszer elmondtam, semmi. – sóhajtottam. – Úgyhogy hagyjál békén. – toltam ki a szobámból.

* 

- Akkor meg leszel egyedül? – ölelt meg anya.
- Ööö…csak 3 utcányira lesztek. – vágtam fura arcot.
- Tudom, tudom. Viszont hívj fel, ha elmész valahova, de addigra már biztos hazaérünk.
- Mint már mondtam, nem megyek sehova. – ráztam meg a fejem.
- Én ezt az ötletet támogatom. – bólogatott apa, majd nagy sokára elindultak. Nem gondoltam volna, hogy valaha elmennek, nem mintha zavarnának, csak olyan furcsán viselkedtek ma.
Szobámba érve Heather számát tárcsáztam fel.
- Merre vagytok? – kérdeztem tőle.
- Én itthon vagyok, éppen körmöt festek. – visszhangzott, gondolom, ki vagyok hangosítva. – Te mit csinálsz? Készülődsz már?
- Készülődök a lefekvéshez. – takaróztam be.
- Bolond. – nevetett. – Keresett ma?
- Dehogyis, de most már kezd elegem lenni, hogy mindenki Zack-kel van elfoglalva. – bosszankodtam.
- Oké, nem piszkállak akkor, de azért hívj majd fel, ha nem jössz holnap.
- Ha-ha-ha. – imitáltam nevetést.
- Komolyan mondtam.
- Én is annak értettem. – zártuk le végül, mikor csöngettek. – Most leteszem, Thea. Csöngettek.
- Uuuh. – vidult fel. – Megérkezett a hősünk.
- Vagy a kaszás. – forgattam meg a szemem.
Az ajtó felé igyekezve zsebembe vágtam a telefonom, amolyan elővigyázatosságból. Ki tudja, ki jött. Valójában a horrorfilmek tesznek ilyen ijedőssé, szerintem. Pedig nem mostanában néztem.
- Kész vagy? – nyitottam ki az ajtót Zack-nek, aki frissen, üdén, és illatosan mosolygott rám, mire lenézve magamra, és ő is végignézve rajtam elnevettük magunkat. Ami azért volt furcsa, mert furcsa volt és kész.
- Nem azért, mintha nem néznél ki jól így is, de van egy olyan sejtésem, hogy ahogy általában most is dacolsz velem egy sort. – mondta beljebb lépve, hogy becsukhassam az ajtót.
- Általában? – horkantam fel, megragadva a mondata közepét.
- Eddigi tapasztalataim alapján. – javította ki magát, kibújva kabátjából és cipőjéből.
- Nem azért, mintha nem… - hirtelen nem tudtam folytatni a mondatot, mikor rám nézve várta, hogy folytassam, így fejemet megrázva felfele indultam a szobámba. Míg egy kéz vissza nem rántott, a falhoz nyomva.
- Nincs kedved eljönni, igaz? – mosolygott, miközben fejemről lehúzva a sapkámat az övére tette.
- Nem igazán. – húztam el a számát, majd zavartan lesütöttem a szeme. Régen voltunk már ilyen közeli szituációban. – Egyébként is hány óra van? – bújtam ki fogásából, hogy a faliórára nézzek. – Fél hét. Nem azért, mintha annyira figyeltem volna, de nem 9-re mondtad, hogy jössz? – kelt fel bennem a gyanú miszerint valamit rejteget előlem.
- De, úgy volt. – követett a szobámba.
- És mi változott azóta? – túrtam bele a hajamba, ami igazán kifinomult látványt nyújthatott, mivel egésznap egy sapka volt a fejemen. Megmagyarázhatatlan okok miatt.
- Ez a te szobád? – jött be utánam, előző kérdésemet elengedve füle mellett.
- Először én kérdeztem. – fordultam felé, mire felnevetett.
- Pár dolog változott.
- Milyen pár dolog? – kíváncsiskodtam továbbra is.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – simogatta meg orrom mutatóujjával.
- Ne már, Zack. – mosolyogtam. – Mond már el! – bíztattam.
- Vannak dolgok, amiket nem kell tudni. – nézte meg a képeimet a falon.
- Ha változtak a dolgok, akkor miért jöttél? – próbáltam kiszedni valamit belőle.
- Hogy végre nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni. – húzta féloldalas mosolyra a száját, elfordulva a könyveimtől.
- Nincs is semmiféle „házibuli”? – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
- Van, de gondolom, nem szeretnél elmenni. – fordult vissza felém, mikor végzett szobám feltérképezésével.
- És te nem szeretnél menni? – kérdeztem, mert igazán nem értettem, hogy most hova tart ez a beszélgetés.
- Most fontosabb dolgom van. – mosolygott rám, mire zavartan lesütöttem a szemem.
- Akkor menj, és intézd gyorsan. – ültem fel az ágyamra, lábamat felhúzva.
- Ááá, már helyben vagyok. – legyintett aranyos mosollyal az arcán. Pár pillanat múlva éreztem, hogy az ágy besüpped alattam. – Bár ne így történtek volna a dolgok. – döntötte oldalra a fejét, mikor ránéztem.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – szólaltam meg végül én, mire közelebb hajolva megpuszilta az arcom.
- Veled lenni. – döntötte arcomnak fejét.
- Kérdezhetek valamit? – ráncoltam a homlokom, mire mosolyogva bólintott egyet. – Mi volt közted és Melanie között? – tettem fel azt, ami már egy ideje foglalkoztat.
Hirtelen megváltozott a légkör, és visszahúzódva eredeti helyére kinézett az ablakomon.
- Nem akarok róla beszélni. – mondta végül.
- Engem viszont érdekel. Csak mond azt, hogy nem voltatok együtt a nyáron. – halkultam el, mert lehet, hogy udvariatlan volt ilyet megkérdezni tőle, de szerettem volna tudni a válaszát, és a reakcióját is látni szerettem volna. Mert néha az többet jelent, mint a kimondott szavak.
- Jesszusom, Sam. – háborodott fel egyből. – Minek nézel engem? – pattant fel az ágyamból, majd az ablakomhoz sétált.
Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Kérjek bocsánatot, vagy addig üssem a vasat, amíg meleg.
- Persze, hogy nem voltam vele együtt. Ugyan; - sóhajtott, majd folytatta. – most is csak a véletlen folytán akadtunk össze. Amikor hazajöttünk, eljött hozzánk, miszerint mondani szeretne valamit. Beadta a hiányzok-dumáját, majd elsírta magát, hogy őt senki sem érti meg. – állt meg egy pillanatra, mire felkeltem az ágyamból, hogy mellé menjek.
- A részletekre nem vagyok kíváncsi. – fintorogtam, mire mosolyogva felém fordult, és kezét derekamra tette.
- Van még több kérdésed? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Ha adsz egy kis időt, biztos akadni fog pár. – kulcsoltam kezeimet nyakára, mire mosolyogva nyakamba fúrta a fejét és megpuszilta a fülem mögötti részt.

(folyt. köv.)

Huszadik fejezet.

Halihó!
És *dobpergés*, meghoztam a következő részt, amit ígértem, így a hét közepe felé. Talán ma volt a "legnagyobb" szabadidőm, hogy felrakjam, mert holnap ilyen "bolondokháza" napom lesz. Túl sokáig tart a spanyol fakultáció.. Na, sebaj! Nem panaszkodni akartam :)
Btw, ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj, avagy iratkozz fel:) Oh, még el nem felejtem köszönöm, új, lelkes olvasómnak a kommenteket, nagyon jól estek!<3
A következő rész viszont nem tudom, mikor jön. Hétvégén azért szeretném felrakni, ez inkább egy bónuszrész, amit sikerült hamar megírnom.
Nem is írogatok tovább feleslegesen...

Jó olvasást. xx

- Sam, de régen találkoztunk. – mosolygott kedvesen Rob*, mikor megölelt. Elisabeth-et is megölelve leültem George mellé. A lehető legtávolabb Zack-től.
Mikor ránéztem megrázva a fejét elmosolyogta magát. Remélem nem gondolta azt, hogy őt is meg fogom ölelni, vagy bármiféle kedves gesztussal üdvözlöm.
- Szóval, hol is tartottunk? – gondolkozott anya, mire megszólalt a telefonom. Elnézést kérve, és pár szúrós tekintetett kapva szüleimtől a nappaliba sétáltam. Megrendezettnek tűnhetett, pedig közel sem volt az.
- Igen? – szóltam bele a telefonomba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heather, mire az ablakhoz sétáltam.
- Családi vacsora… - fintorogtam.
- És engem meg se hívtál? – dramatizált, mire felnevettem.
- Hidd el, jobban örülnék, ha te is itt lennél.
- Valamit rejtegetsz előlem, Sam. – szinte láttam, ahogy homlokát összeráncolja.
- Majd elmesélem, ha elmennek. – zártam le gyorsan, mert nem akartam most belekezdeni bármibe is.
- Nagyon gyanús vagy. Ki van ott? – kíváncsiskodott.
- Nekem most mennem kell, Thea, majd felhívlak. – raktam le, mielőtt még tovább kérdezősködik. Telefonomat zsebembe ejtve elfordultam az ablaktól. Az ajtófélfának támaszkodva megpillantottam azt, akiből már kezd elegem lenni, pedig még nem is kellett vele beszélgetnem.
- Beszélhetünk? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, mire majdnem én is elmosolyodtam. De aztán eszembe jutott pár dolog, és sikerült közömbösnek maradnom iránta.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Sajnálom, esküszöm, van rá magyarázat. – lépet közelebb.
- Most teljesen fölöslegesen kezdesz bele bármiféle magyarázkodásba is. – próbáltam kikerülni, de nem igazán hagyta.
- Várj már! – fogta meg a karom, hogy visszarántson.
- Nem érdekel, Zack. – rántottam ki a kezéből a karomat.
- Nem akartalak megbántani, legfőképp nem akartam, hogy miattam legyél rosszul, amikor a parkolóban találkoztunk… - túrt bele a hajába.
- Nem voltam rosszul miattad, csak átcseszettnek éreztem magamat. Komolyan, te mindenkivel ilyen jól szórakozol? – emeltem fel a hangom.
- Félreértetted. – védte magát.
- Mit?
- Amit láttál, Melanie-val.
- Persze, persze. Mindenki ezt mondja. – sóhajtottam. – Azt egyetlen dolog, ami nagyon rosszul esett, az az volt, hogy elhitetted velem, amit elhitettél. És utána mit látok, 2 hónap múlva? – feleltem haragosan. Igen, mérges voltam rá is, de legfőképp magamra, hogy hittem neki.
- Lenyugodtál? – mosolygott szemtelenül, mire felhorkantottam.
- Ennyit tudsz mondani?
- Nem, de hiába mondok bármit is, úgyse hiszed el. – lépett közelebb.
- Ezt jól látod. – fojtottam el egy mosolyt. – De legalább megpróbálhatnád. – mondtam halkan, mire valaki megköszörülte a torkát Zack háta mögött.
- Nem jöttök enni? – kérdezte apa.
- De, megyünk. – mondtam, majd utána indultam.
- Adsz esélyt, hogy megpróbáljam? – súgta a fülembe Zack, mikor apa otthagyott minket.
- Nem tudom még. - sóhajtottam szememet lehunyva.
- Hihetetlen vagy. – nevetett.
- Viszont te elég hihető dolgokat csináltál. – néztem mélyen a szemébe.
- De nem vagyok együtt Melanie-val. – komorodott el.
- Én is csókkal üdvözlöm a barátaimat. – forgattam meg a szemeimet.
- Akkor még együtt voltam, de most már nem. – emelte fel az állam.
- Nagyszerű. Akkor válogass a többi lány közül, gondolom sorba állnak. Engem meg hagyj békén. – húztam ki a kezéből az állam, és egy apró lökéssel kikerültem.
- Azt akarod, hogy hagyjalak békén? – húzta fel a szemöldökét egy apró mosolyt elfojtva.
- Töröld már le azt az idétlen vigyort a képedről. – hagytam válasz nélkül kérdését.
- Nem is vigyorgok. – mosolyodott el, mire csak legyintettem.

*

- Köszönjük a meghívást. – álltak fel az asztaltól Rob-ék.
- Ugyan, mi köszönjük. – mosolygott anya.
- Örülünk, hogy el tudtok jönni a házassági évfordulónkra. – mondta Elisabeth már az ajtóhoz igyekezve. Mivel én nem éreztem, hogy ki kellene kísérnem bárkit is, így a lépcső felé igyekeztem.
- Na, akkor eljössz holnap? – állított meg Zack.
Vacsora közben felmerült a szó a bulizásokról, otthonról való eljárásokról. Nem tudom, hogy terelődött ide a szó, de a szülők ezt rettentő érdekes témának találták. Ekkor mondta Zack, hogy holnap megy valami házibuliba, és ha van kedvem, menjek én is.
- Nem hiszem, hogy kedvem van hozzád. – fordultam vele szembe, mire felnevetett. Nem hatotta meg a hangnemem.
- Érted jövök 9-re. – hagyta annyiban.
- Gyere. – vontam vállat. – De ha pár perc csöngetés után nem nyitunk ajtót, menj el nyugodtan, mert akkor nem vagyunk itthon.
- Oké. – mosolygott féloldalasan.
- Nehogy el gyere! – rántottam vissza, mikor úgy láttam, hogy komolyan vette. Pedig én nem annak szántam.
- Ugyan, Sam. – nézett a kezemre, ami még mindig az ő kezén volt. Mikor tekintetünk találkozott zavartan húztam vissza magamhoz.
- Egyébként ne gondold azt, hogy most mi jóba vagyunk, vagy, hogy én esetleg a továbbiakban szóba állok veled. – zavarodtam össze, elvesztve határozottságomat, amit az elején még tartani szerettem volna.
- Nem gondolom. – mosolygott reakciómon. – De szeretném, ha eljönnél, és visszanyerhetném a bizalmadat.
- Ehhez hamarabb kellett volna felkelned. – bólogattam.
- Brad is állandóan ezt mondta. – nevetett. – Álmodj szépeket. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – ment a kijárat felé, mire utána futottam.
- Most te teljesen komolyan megpusziltál, itt? – mutattam a homlokomra.
- Teljesen komolyan. – nevetett, majd elkezdte húzni a cipőjét. Úgy látszik a szülei meguntak rá várni, legalábbis kimentek anyáékkal. – És ha tudnád hova akartam adni először... – kacsintott.
- Olyan hihetetlen vagy. Mi nem vagyunk ám jóban, sőt. – próbáltam tudtára adni, hogy nem csinálhat ilyeneket csak úgy. Jó, jelen példa szerint igen, de egyébként nem.
- Előbb még hihető voltam. – nevetett, felegyenesedve.
- Most te direkt mérgelsz? – háborodtam fel most már teljesen. Hihetetlenül szemtelen.
- Nem mérgellek, saját magad hergeled.
- Nagyon kiborító vagy. – sóhajtottam végül. – Holnap este nem leszek itthon, egyébként is hétfőn iskola van. – találtam végre egy tökéletes indokot.
- Időben visszahozlak, ígérem.
- Ne ígérj semmit inkább. – mondtam.
- Oké, te nyertél. – adta meg magát. – A többit, majd megbeszéljük. Szia! – kacsintott mosolyogva, majd maga után becsukva az ajtót otthagyott.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, páran öngyilkosságra adva magukat.
- Esetleg szeretnél valamit mondani nekünk? – jöttek be anyáék.
- Inkább nem. – nevettem kínosan hajamba beletúrva. – Most lefekszek. – mutattam a szobám felé, majd kapva pár értetlen arckifejezést el is indultam, mert még valakinek tartoztam egy telefonhívással.

*Rob, Zack apukája