2015. február 1., vasárnap

Ötvenedik fejezet. - Surprise.


Aloha babócák! 
Igen, megérkeztem! Visszatértem! :) Sok hozzáfűznivalóm annyira nincs... Na jó, persze, hogy van :D
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, ezt a hatalmas csúszást/kihagyást, de egyszerűen nem volt időm beletemetkezni a blogba. Ezen próbálok változtatni, most már!
Másodszor pedig, amint látjátok ez azaz 50. fejezet, amire kértem tőletek ötleteket, pár tanácsot, hogy ti hogyan látjátok a folytatást, és stb. Szóval az erre vonatkozó bejegyzést ez alatt találjátok, avagy ha úgy jobban tetszik, ide kattintva is elérhetitek: 
Ahogy Ti látjátok a folytatást.
És végül pedig, remélem, hogy tetszeni fog, köszönöm a több, mint 28,000 megtekintést. Mindjárt 30,000, hihetetlen :) Köszönöm, azoknak is, akik még nem hagyták itt a blogot, ebben a nagy kihagyásban, akik pedig úgy döntöttek, hogy nem érdekli őket a folytatás, remélem, hogy minden kérdésükre választ kaptak! :)
Szóval pipáljatok, véleményezzétek, és nyugodtan kérdezzetek, bárhol, bármikor, mert mindenre válaszolok! ;)

Jó olvasást.xx


- Csak egy szót mondj! - kiabált kicsit indulatosan Thea.
- Neked mégis mi a fene bajod van? - hátráltam meg tőle. - Mondtam, hogy nem történt semmi, ne aggódj, nem lesz köztünk semmi se, soha többet. – bizonygattam, amit nem tudom, miért teszek, már több mint egy órája.
- Csak tudom, milyen vagy, és Őt is tudom, milyen. És annyira biztos vagyok, hogy megbocsátasz neki, minthogy itt állok. – mutatott egyenesen a padlóra. De örülnék, ha nem a szobámban kiabálna úgy, hogy a családom többi része is itthon van.
- Majd akkor most meg fogsz lepődni. – kacsintottam rá, majd mindketten a telefonom hirtelen csipogására figyeltünk fel.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha így őt sem érdekli annyira. De tervem nem jött össze, mert hirtelen mindketten a telefonom felé vetődtünk.
- Thea! Add vissza! – próbáltam kivenni kezéből.
- Csak leellenőrzöm, hogy elolvashatod-e. – kezdte el nyomkodni.
- Az én telefonom! – szóltam rá, majd ráültem, mire ő hangosan olvasni kezdte.
- „Nyolcra legyél kész. Nem kell kiöltöznöd. xx”. Oh, valami rajongód? – kerekedett el a szeme gonoszan.
- Nem tudom, ki az. – kaptam ki végre a mobilomat a kezéből. Ismeretlen szám.
- Egy embert ismerek, aki ilyen gagyi x-eket rak az üzenete végére, és tudd meg, hogy nem foglak elengedni vele! – fenyegetett ujjaival hadonászva.
Valami viszont azt súgta, hogy ez nem azaz ember lesz, akire Thea gondol.
- Jó, amúgy se mennék sehova sem, szóval nem lesz nehéz visszatartanod. – forgattam meg szemeimet, majd visszaültem a laptopomhoz.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben. – mutatott rám, fenyegetően.
- Egyébként neked mi bajod van, most már tényleg? – fordultam felé unottan.
- Nem akarom, hogy megint csalódj. – rázta meg a fejét.
- Már késő, megint csalódtam. – görgettem a képeket az egyik internetes oldalon.
- Sajnálom. – jött oda mellém, majd átölelt. – Nem akartam bunkó lenni, csak egyszerűen nem értem, miért csinálod azt, amit csinálsz.
- Miért, mit csinálok? – kérdeztem, homlokomat összeráncolva.
- Tagadsz.
- Tagadok?
- Igen, a tagadás fázisában ragadtál.
- Mi van? – nevettem fel.
- Mondom, egy kapcsolat, egy élet véget ér, és először a tagadás fázisába kerülünk. Csak az a baj, hogy te itt ragadtál. – guggolt le mellém.
- Téged elraboltak az ufók? – néztem rá kérdőn.
- Nem, de tudom, milyen ez.
- Könyörgöm, ne hasonlítsd a nagyapád elvesztését a kapcsolatom végéhez. Te is tudod, hogy ez ég és a föld. – sóhajtottam. Igen, most már eszembe jutott, hogy mire érti. Aaron után is ezt mondta, csak ott az volt a baj, hogy kimaradt a tagadás fázisa… Biztos, most pótlom.
- De, Sam, értsd meg, hogy ki kell magadból beszélned. – rázta a fejét. Ő nem értett engem, én pedig őt. Van ez így. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, ez az egyetlen magyarázat.
- Kibeszéltem már. Hagyjuk ezt, könyörgöm. – próbáltam pontot tenni a mondat végére.
- Meddig fog még tagadni? – tette fel inkább magának a kérdést, mire megforgattam a szemeimet.
- Kértek kaját? Anya kérdezi. – rontott be George.
- Menjünk, együnk. – karoltam bele Thea-be.
- Te tényleg te vagy? – kérdezte meglepetten Brad, mikor beértünk a konyhába.
- Személyesen, Heather Bell. – rázott vele kezet Thea, mire mosolyogva kikerültem őket.
- Rég nem láttalak, Thea. – húzta magához Brad.
- Ha most nem tudnám, hogy mi van közted és Ally között, és nem lenne barátom, komolyan elgondolkoznék, hogy itt és most lesmároljalak. – mosolygott Heather, elengedve Brad-et. - Jól nézel ki. – kacsintott rá, mire Brad kinyújtotta rá a nyelvét.
Különös kapcsolat az övéké. Thea-nek sokáig tetszett Brad, Brad pedig imádja a lányokat hitegetni. Thea szeret játszani, így még a nagy kapcsolatok előtt, volt köztük egy egészséges flört. De ez elmúlt, ettől függetlenül, ha találkoznak, általában széjjelszívatják egymást. Szórakoztató kívülről nézve.
- Sam-mel beszélni kellene. – köszörülte meg a torkát Thea, mikor mindenki az asztalhoz ült.
- Hagyjuk. Ezt. – temettem arcomat kezeimbe.
- Miért? Mi a baj? – kérdezte George, mire fogtam magam és felálltam az asztaltól.
- Utoljára mondom, semmi bajom sincs. Túl vagyok rajta, látjátok, mosolygok! – mosolyogtam idiótán. – Nem fogok erről többet beszélni, pontot tettem a végére. Komolyan, miért érzem úgy, hogy nektek nehezebb ezen túltenni magatokat?
- Én nem azt mondtam, csak tudom, hogy később fogsz rádöbbeni, hogy hoppá, mégsem beszéltetek meg mindent, és hogy szereted. Ő viszont már nem fog veled törődni, és akkor megint kikészülsz. – hadarta Thea. – Ezért szeretném, hogy elmond, mi jár a fejedben! – állt fel ő is az asztaltól.
- Az idegeimre mész, komolyan mondom. – mondtam egyenes a szemébe, majd nagy léptekkel otthagytam őket.
Miért nem értik meg? Majd beszélek róla, ha akarok, de nem akarok. Senkire sem tartozik. Belefáradtam magyarázkodni.

„Csak mondom, hogy ne gyere 8-ra értem! Könyörgöm, ne nehezítsd meg!”

Küldtem el az üzenetet, válaszolva az előbbire. Nagyon jól tudtam, hogy ki küldte…

„Milyen 8?”jött a válasz.

„Tudod te, nagyon jól…”

„Honnan tudnám? Miről is beszélgetünk tulajdonképpen, Sammy?”

„Jó, mindegy, hagyjuk.”

„Nem, nem, mondd el, ha már elkezdted!”

„Majd meglátod, mikor ideérsz, és vársz.”

„Nem tudom még mindig, hogy miről beszélsz.”

„De, tudod, csak most tetteted a hülyét.”

„Nem szoktam.”

„Valóban, te tényleg ennyire idióta vagy.”

„Kösz. :(”

„Nincs mit. :)”

„Mindig elgondolkozok rajta, hogy ki volt a bunkóbb kettőnk közül. És mostanában egyre többet jutok arra, hogy te;)”

„Kösz. :( ”

„Nincs mit. :)”

„ :( ”

„ ;) ”

Kedves, még mindig… Ha egyszer megkérdezné valaki, hogy érzek-e valamit még iránta, azt válaszolnám, hogy nem. Viszont ha most kérdezné meg valaki, akkor inkább egy bizonytalan nemet válaszolnék. Annyira össze vagyok zavarodva a saját érzéseimmel kapcsolatban, hogy szavakba önteni nem tudom. Levegőre van szükségem úgy, hogy senki sem zaklat, senki sem szól bele a fejembe, és legfőképpen nem vagyok olyan emberekkel körülvéve, mint a barátaim, a szüleim, és bármilyen ismerősöm.
- Ne haragudj! – nyitott be a szobámba Thea, majd mellém ült és átölelt.
- Most ne ölelj meg, kérlek! – toltam el magamtól, mire csak még jobban szorított.
- Nem lennék a legjobb barátnőd, ha nem ezt csinálnám. Én csak jót akarok neked, hidd el. – szipogott, mire megenyhült rajta a szívem. – Csináljunk valami közös programot! Menjünk el moziba, vagy bármi. Kérlek! – nézett rám nagy szemekkel. Átgondoltam ötletét, és még tetszett is, őszintén. Lehet ez lesz a legjobb, egy filmnézés a legjobb barátnőmmel.

*

- Sa-a-a-am! – kiabált George a földszintről. – Csö-ö-öngettek!
- Akkor nyisd ki az ajtót! – kiabáltam neki vissza, félig felöltözve, ugyanis Thea itt hagyott, hogy varázsoljak magamból embert, mert így mégsem mehetek moziba.
- Anya, azt mondta, hogy nem nyithatom ki-i-i! – kiabált tovább, mire lefutottam a lépcsőn, és a fülébe suttogtam.
- Ilyenkor nem vagy tökös, igaz? – kérdeztem, majd vállába belebokszoltam. A gesztusomat ő is vissza akarta adni, de már nem ért tetten. Így én az ajtó felé futottam, ő pedig utánam, majd egy nagy rántással kinyitottam az ajtót, és egyenesen kiestünk rajta George-dzal a vendégünk karjaiba.
- Ööö, sziasztok! – nevetett Aaron, mire kicsit zavartan kihúztam magamat, majd George-ot visszanyomtam a házba.
- Mondtam, hogy ne gyere ide. – sóhajtottam, kezeimet összefűzve mellkasomon, és hátamat a bejárati ajtónak döntöttem.
- Tudom, de egyszerűen nem tudtam otthon maradni. – túrt bele hajába.
- Kértem, hogy ne nehezítsd meg. – ráztam meg a fejemet.
- Azt se tudod, hogy miért vagyok itt.
- Sejtem, az a baj. – néztem rá, amit egyből megbántam.
Aaron az utóbbi időben annyit változott, mint még soha. Teljesen benőtt a feje lágya, és hülye lennék, ha azt mondanám, hogy nem segített.
Szemeiből kétségbeesést véltem felfedezni, és ez volt az a pillanat, mikor szavak nélkül beszélgettünk. Közelebb hajolt, majd arcomat megsimogatta, és mélyen belefúrta zöld szemeit a tekintetembe.
- Az egyetlen dátum, amit sosem felejtettem el… - kezdte, de én félbe szakítottam.
- Nem akarom, hogy azt hidd, játszok az érzéseiddel. Úgyhogy még most megmondom, bár, lehet már ez is késő, hogy nem tudom, mit érzek. De azt te is tudod, hogy ebből már sohasem lesz szerelem, mert akármennyire is tűnt úgy az utóbbi napokban, hogy talán lehet belőle valami… - sóhajtottam, majd kezeit levettem oldalamról.
- Azt hittem, tudod, hogy megváltoztam. – nézte kezeit.
- Persze, de akkor sem tudom elfelejteni. Az első csalódásom volt, hogy is tudnám elfelejteni? – tettem fel a kérdést inkább magamnak.
- Tudom, és sajnálom.
- Mindegy, ezen már rég túlléptünk, és nem is akarok erről többet beszélni. – hajtottam le a fejemet.
- Mit csinálsz ma? – váltott témát.
- Thea-vel moziba megyek.
- Akkor jó szórakozást, de szerintem inkább töltsetek le valamit, és itthon nézzétek. – lépett hátra, majd megfordult.
- Várj! – értem utol. – Nem akartalak megbántani.
- Tudom, de emiatt most ne érezd magad rosszul. Én is tudtam, hogy ebből úgy se lesz semmi, nem is értem, miért gondoltam ezt. Semmi baj, Sammy, tényleg. – emelte fel államat, majd egy aprót mosolygott. – Remélem, megtalálod a számodra megfelelő személyt, és azt is remélem, hogy ez nem azaz idióta lesz.
- Ettől nem kell félned. – ráztam meg a fejemet, majd vártam, hogy elmenjen, de ő csak nézett tovább. – Na, gyere. – vontam magamhoz, mire felnevetett.
- Látod, csak ismerjük már egymást. – kacsintott rám, majd immáron tényleg otthagyott.

*

- Csak tud még meglepetést okozni, Aaron. – hümmögött Thea, mikor éppen a popcornunkért álltunk sorba, és elmeséltem neki, hogy mi is történt.
- Én annyira nem lepődtem meg, mondjuk. – adtam oda a pénzt a büfésnek, majd kólámba beleszürcsölve indultunk el a mozitermek felé.
- Keresek én neked valaki normálist. – legyintett.
- Most egyelőre nem szeretnék senkit sem. – sétáltunk be a terembe, és kerestük hunyorogva a székeinket.
- Most ki fogsz akadni. – fordult hozzám Thea, ugyanis ő ment elől. – Szerintem nem is akarom már megnézni ezt a filmet.
- Ugyan Thea, ne hülyéskedj, jó lesz ez. – toltam befelé a sorba, ugyanis a két belső szék volt a miénk.
- Nem, nem, túl romantikus. Nem tenne jót neked. – akadékoskodott.
- Mondtam, hogy oké. – magyaráztam neki tovább, és még mindig lökdöstem beljebb, de ő nem akart mozdulni. – Mi van már? – néztem ki mögüle, mire egy régi ismerőssel sikerült tekintetemet összekulcsolnom. 

Ötvenedik fejezet avagy Ahogy mások fejében megszületett a folytatás.


Aloha babócák!
Ahogy már a címből is láthattátok, itt nem mást mint olvasói gondolatokat fogtok találni. Két leányzótól kaptam ötleteket, ebből az egyiktől konkrétan egy fejezetet, hozzá teszem profin megírva. A másik babócától pedig email-ben kaptam meg az általa elképzelt folytatást. Mind a kettőt próbáltam valahogy beleszőni a blogba, amit ha minden igaz már el is olvastatok, mármint az 50. fejezetet, ami immáron az én tollamból íródott.
Szóval szerintem egy hatalmas ölelést érdemelnek mindketten, és egy nagy-nagy köszönetet ugyanis tényleg hasznosak voltak számomra az ötleteik! :)♥


----------------------------------------------------



Kronológiai sorrendben először a lelkes olvasóm névre hallgató olvasóm (most ez elég hülyén hangzott, tudom, szóismétlés :D) rövid, de annál kedvesebb és tartalmasabb email-éből csippentenék egy részletet.

"Béküljön ki Zack és Sam. :D Annyira imádom őket együtt. És esetleg csak egy ötletnek mondom, vagyis írom, hogy esetleg Aaron nem is olyan jó fej és ő az aki, keresztbe tesz a szerelmeseknek. Zack és Melanie közt tényleg nincs semmi."

Szóval, nagyon szépen köszönöm neki, remélem nem haragszik meg, hogy most ezt megosztottam mindenkivel :D Remélem, hogy sikerül valahogyan, valamelyik résznek eleget tennem, de majd minden ki fog derülni, szépen, sorrendben ;) 


----------------------------------------------------



A második, pedig nem más, mint Jane volt. Igen, ő az a bloggerina, akihez talán már elkalauzolhattalak titeket, de ha eddig nem akkor most itt megtekinthetitek az ő blogját: http://have-a-nice-journey-in-our-minds.blogspot.hu/
Ő tudja, hogy neki ezt mennyire köszönöm, úgyhogy nem is ömlengenék itt oldalakat :) Ha elolvastad az 50. fejezetet, akkor igen, olvashatod, hogy lesznek benne egyezések, ez pedig pontosan azért van, mert most talán ennek köszönhető, hogy csak(!) ennyit késtem a fejezettel. Ugyanis úgy hiszem, hogy enélkül, még most se lenne rész.


Thea ma kikészített az örökös okoskodásával és a sarkamban járásával, néha igazán lazíthatna. Nem kell állandóan velem foglalkoznia és a szerelmi életemmel. Egyébként is van saját kapcsolata, amitől mostanában menekül, de nem tudom az okát. Miért van az, hogy mostanság csak velem törődik és, hogy elhanyagolja a barátját. Mi újság lehet a paradicsomban? Egyikük sem mond nekem semmit ezzel kapcsolatban, én meg nem kérdezek rá, ha el akarják mondani, akkor én itt leszek. Szívesen meghallgatom őket. Túl türelmes vagyok, szerintem. Thea valamit elhallgat, én általában mindent elmondok neki, nincs mit titkolnom előle, persze azon az egyetlen estén kívül mikor a buli után magamra hagyott és csókot cseréltem Zack egyik kuzinjával. Azt azóta is bánom, gyenge pillanatomban történt, bár tettemre nincsen mentségem, hiába keresek rá. Sokszor utáltam magam ezért, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy hibázni emberi dolog. És én sokat hibáztam, nem egyszer. 

- Sam nyisd az ajtót. – kiabált át Brad a szobájából, ahol épp a barátnőjével volt. Egyre több időt töltenek itthon kettesben, pedig van saját lakásuk. Sok mindenből kimaradok, úgy érzem.

- Megy a halál. – kiáltottam vissza Bradnak. Még mindig fájt a hasam anya banán turmix-ja miatt, túlságosan szeretem, ahhoz, hogy ne igyam meg az összeset amit csinálni szokott. Miután egy egész kancsónyit eltüntettem lefeküdtem aludni, amit megjegyzek nem jött össze, mivel a fájdalom nem hagyta, hogy álomba merüljek.

- Sam! – kiáltotta egyszerre az álompár.

- Hogy az a…. – szitkozódtam miközben nagy nehezen feltápászkodtam a puha meleg ágyamból. Elindultam a szobám ajtaja felé, mikor csipogni kezdett a mobilom, visszamentem az asztalomhoz és mobillal a kezemben indultam le a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, az üzenetem olvasása közben nyitottam ki az ajtót: ,, Ne merd kinyitni az ajtót!” olvastam az üzenetet, melyet Theatól kaptam.

- Szia. – néztem fel az üdvözlő hangra.

- Szia. – néztem értetlenül a vendégemre, összezavarodtam, gyakorlatilag mindentől. Az elmúlt két évem bizonytalanságokból állt. És azaz ember aki a legnagyobb bizonytalanságot jelentette a számomra úgy még egy éve, most itt állt a házam küszöbén, egy csokor színes tulipánnal a kezében, a kedvenc virágommal. – Aaron? – szedtem össze magamat. – Te mit keresel itt? Te írtad azt az üzenetet? – kérdeztem még mindig összezavarodva és meghökkenve.

- Igen Sam, ha nem tudnád ma van az évfordulónk, ma négy éve, hogy először találkoztunk, gondoltam megünnepelhetnénk. – vakító mosollyal az arcán engedte be magát a házunkba . – Itt semmi sem változott. – jegyezte meg miközben körül nézett. Ez most komoly? Nem hiszem el. Ide jön és azt mondja, hogy megakarja ünnepelni a kapcsolatunkat? Begolyózott? Mi üthetett belé? – Szóval..- kezdett bele. - ugye nem ebben az öltözékben akarsz eljönni a kedvenc olasz éttermünkbe, a I Dolci Sapori dell Ella-ba? – nézett végig rajtam. Egy szürke pulcsiban voltam, egy fekete nadrágban, ami már szakadt és kopott volt, de nem is az öltözékemmel kellene nekem foglalkoznom, hanem ezzel a személlyel előttem.

- Én nem megyek veled sehová Aaron. – mondtam egy kicsit túlságosan is indulatosan, nem bírom elfojtani hirtelen jött mérgemet.

- Tudtommal nincsen senkid, nekem sincs, mi akadálya annak, hogy együtt jó érezzük magunkat, mint a régi szép időkben? – érvelt. Próbáltam valami ellenérvet találni, kétszer is kinyitottam a számat, de válasz nem jött ki rajta, látva Aaron öntelt vigyorát, muszáj volt mondanom valamit, hogy ha az neki nem is nagyon nagy érv.

- Nem akarok veled menni sehová.

- Múltkor semmi bajod nem volt a személyem ellen. Mi változott? – kérdezte. Én meg mint előbb most sem tudtam mit mondani. A szavak bennem rekedtek, nem jött ki a nagy számon semmi. A szívem és az eszem sem reagált, pont ilyenkor hagynak cserben. Máskor meg tombolnak bennem, szép, mondhatom.

A testem automatikusan elindult fel a lépcsőn, a lépcsőtől egyenesen a szobámba mentem, Brad kérdésére nem is válaszolva. Felvettem a piros ruhámat, hozzá a fekete csizmámmal és leindultam a lépcsőn, a lépcső aljában várt rám Aaron, aki láthatólag nagyon örült.

*

Olyan régen voltam ebben az étteremben, el is felejtettem, hogy mennyire jó itt. Mindig is érdekesnek találtam a helyet, a kinézete régi Chicagot tükrözte, az ételek olasz kaják voltak, az zenészek meg 20-as évek számait játszották, ami még furcsa, hogy a legtöbb alkalmazott barna bőrű. érdekes hely, nagyon jó a hangulata. A jazz énekes Ella még mindig olyan jó, mint másfél éve volt, az illatok és a táncosok még mindig remekek. Semmi sem változott itt, csak a benne ülő vendégek, köztük mi is Aaronnal. Régen rengeteget jártunk ide, Aaron titkos tulajdonsága, hogy hihetetlenül jól táncol, szerettem nézni. Én csak nagyon ritkán merészkedtem fel mellé, mivel kétballábas vagyok. A másik ok az volt, hogy lámpalázam is van.

- Tudod gyönyörű vagy. – szakított ki hízelgésével Aaron a gondolataimból

- Köszönöm. – mondtam feszengve a székemben. Végre kapcsolni kezdtek az érzékeim és a szívem meg az eszem egyszerre mondta, hogy nem teszem jól amit teszek, hogy el kellene mennem. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok ura magamnak, ilyenkor kell egy jó kiadós alvást lebonyolítanom, hogy tisztábban lássak, de pillanatnyilag nem adatott meg ez nekem. – de ez nem így van, a hajam össze vissza áll, nem vagyok kisminkelve és a ruha is mint kiderült nagy rám, lehetne ennél is borzalmasabban kinéznem? – fújtam el az egyik hajtincsemet az arcomból.

- Ha sáros lenne a fejed, ha egy madár letojna vagy, hogy ha felszednél pár kilót, te akkor is istenien néznél ki. – erre a kijelentésére, sajnos a testem válaszolt, elpirultam. Nem szabadna azt mutatnom, hogy hatnak rám szavai, de úgy látszik, hogy még is hatnak. Ez nem jó jel a továbbiakban. – Hiányoztál..- akarta még folytatni, mikor egy ismerős szám csendült fel. A mi számunk volt az. (https://www.youtube.com/watch?v=NhN-GhH5oxU ) Jaj ne. Ezt nem hiszem el, miért játszadozik velem így az élet?

- Erre muszáj. – áll fel Aaron, akinek a lábai már mozognak.

- Nem hiszem Aaron, hogy ez jó ötlet. – mentegetőztem.

- Gyere már. - és felhúzott a székről maga után egyenesen táncparkettre. Magához húzott annyira, hogy tudjunk mozogni. Forgatott jobbra, balra, ide oda cibált, mint ha a bábúja lennék, pörgetett, dobált. Uram atyám el sem hiszem, hogy most itt táncolok, vagyis ugrálok Aaronnal, az első szerelmemmel, aki megcsalt és elhagyott. El sem hiszem, hogy azok után amit tett velem, én jól érzem magamat vele.