Negyvennegyedik fejezet.

Halihó, babócák!

Gyanúsan vége a nyárnak, ami abból is látszik, hogy máris csúsztam egy hetet :D

A részről; nem tetszik, rövid, borzalmas, és elment a kedvem attól, hogy tovább írjam, így gyorsan véget vetettem neki, ezért ilyen rövid. Elértem arra a pontra, mikor nem esne nehezemre megválni a blogtól. Ami baj, de igaz. Nem fogom abbahagyni, de perpillanat annyira nem látom a végét, hogy az katasztrofális. Belebonyolódtam a saját történetembe. *taps-taps*

Úgyhogy egy kis türelmet kérek tőletek, amíg kilábalok a gödörből, amit magamnak ástam, és egyenesbe viszem a történetet. De magam sem tudom elképzelni néha, hogy milyen hosszú egy fejezet megírása.

Sietek, meg minden, de tényleg türelmeteket kérem. :)

Köszönöm a kommenteket,a sok-sok kattintást, ami hihetetlen számomra, és üdvözlöm az új olvasókat. Köszönöm, tényleg! ♥:)

Jó olvasást.xx

Sosem ültem Aaron-nel motoron, vagy még anno a robogóján. Gyorsan ment, a szívem dübörgött minden előzésénél, és képtelen voltam kezeimet hátul tartani, így átkaroltam. Hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd kezemet megütögette, mire megforgattam a szememet a bukósisak alatt. Azt hittem kellemetlenebb lesz ez a helyzet, de mégse éreztem azt, hogy el kellene húzódnom, vagy bármit tennem az ellen, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz. 

Erősen összeszorítottam szemeimet, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen hirtelen léptük át azt a sebességet, amit már egyébként is soknak tartottam. Jó pár percnyi motorozás után, hirtelen csökkentette a sebességet, majd egy erős balra kanyarral megállt. Megmozdulni se mertem, és kisebb szívrohamot kaptam, mikor a motor leállítása után jobbra dőlt a gép.

- Megérkeztünk. – vette le a bukósisakot fejéről, majd még mindig görcsösen derekát átkaroló kezemet nézte. Zavartan engedtem el, majd egy kevésbé összetett mozdulattal konkrétan átlendültem a motor másik oldalára. Aaron nevetett szerencsétlenkedésemen, majd látva, hogy nem sikerül kikapcsolnom a bukósisakot segített. – Most olyan ’csókolj meg’ nézésed volt. – szabadította ki fejemet, mire felhorkantam.

- Én inkább ’most megöllek’ nézésnek hívnám. De kinek mi. – rántottam meg a vállamat, majd hajamat próbáltam kibogozni, ugyanis hála a meggondoltságomnak, nem gumiztam össze, így a szél tökéletesen összekapcsolta hajszálaimat egymással. A kétkerekű visszapillantójába nézegettem a fejemet, majd rájöttem, hogy teljesen mindegy, így felkötöttem egy lófarokba. 

- Nagyon jól nézel most már ki. – véleményezett Aaron, mire megforgattam szemeimet. Követtem tekintetemmel, ahogyan leült egy padra, majd körbefordulva realizáltam, hogy hova is hozott. Kezeimet felemelve nevettem hitetlenkedve, majd háta mögé lépkedtem. 

- Bevált ez a hely? – ültem fel mellé a padtámlára.

- Nem tudom, miről beszélsz. – nézett rám értetlenül. 

Aaron nem kispályás, ugyanis ezen a dombon volt az első randink. London kül-, kül-, külvárosában van, és idejönnek az elcsépelt romantikázni vágyó párocskák. Tehát akkor ezt pont nekünk találták ki, most már inkább tűnt giccsesnek.

- Ugyan, valld be, hogy mindenkit ide szoktál hozni! – löktem meg mosolyogva, mire féloldalasan rám sandított. 

- Igazából csak veled voltam itt. – sütötte le zavartan a szemét.

- Milyen aranyos vagy. – lepődtem meg kislányosan, mire fülemhez hajolt.

- A többieket oda vittem. – mutatott három méterrel arrébb, egy másik padra.

- Nem semmi. – ráztam meg a fejemet nevetve, mire ő is velem nevetett.

- Na, de mesélj inkább. Troy-jal van valami baj? – kérdezte, mire elég furcsán nézhettem rá.

- Troy? – ráncoltam homlokomat.

- Ja, vagy, hogy hívják a barátodat. – legyintett, mintha ez csak egy mellékes információ lenne.

- Zack. – néztem még mindig furcsán.

- Troy? Zack? Nem mindegy? Olyan, mint Miley meg Hannah. Egy és ugyanaz. – értetlenkedett, mire homlokomra csaptam.

- De hülye vagy. – nevettem idióta viccén. 

- Nem hagyhattam ki, szerintem akkora poén. – rázta meg vállát. 

Nem értettem, hogy hogyan jön ide Troy, meg Miley és Hannah, de Aaron-nak kifinomult humorérzéke van. Valahogy összekötötte Zac Efron-t a High School Musical-ben alakított Troy-jal. Nem hinném, hogy minden rendbe van nála. 

- Nem akarok erről beszélni. – válaszoltam neki végül komolyan.

- Oké, ha nem, hát nem. Felejtsünk el mindenkit egy pár órára, gyere. – pattant fel a padról, majd kezét felém nyújtotta. Ez az egyik dolog, amit szerettem benne. Mindig látta rajtam, hogy mi az, amiről nem akarok beszélni, és azt a témát nem boncolgatta tovább. Csak később…

- Ez már a sokadik félreérthető mondatot volt. – csaptam bele tenyerébe, mintha pacsi miatt nyújtotta volna. 

- Vagy csak piszkos a fantáziád. – korholt, majd kezem után nyújt, és felhúzott a padról. 

- Hova megyünk? – kíváncsiskodtam, mikor a kezembe nyomta a két bukósisakot és a motort tolva elindultunk a házak felé. 

- Egy jó helyre. – kacsintott, mire kicsit félve ugyan, de követtem. 

*

- … Félelmetes egy lány volt. – rázta meg a fejét, mintha ki akarná verni a fejéből. – Szerencse, hogy könnyen le tudtam kaparni magamról. – borzongott meg, mire felnevettem.

- Ne mondd már! – korholtam, mire megdöbbenten rám emelte tekintetét.

- Ha tudnád milyen ijesztő volt, néha. Féltem, hogy meggyilkol, miközben alszok. – állt meg egy fehér kapu mellett. 

- Nem kell mindenkivel összefeküdni. – követtem tekintetét, miközben letámasztotta a motort, majd rá néztem a fehér falra, ami körülvette a házat. Nagyon nagy portának tűnt, eléggé nagynak ahhoz, hogy szomszédokat ne lássak sehol sem. – Hol vagyunk?

- Családi nyaraló. – rántotta meg a vállát hanyagul, majd a kapu jobb oldalán felemelt valamit, és kinyitotta azt, egy kóddal.

- Bejött az élet. – döbbentem le, mire megfogta a karom és behúzott. Nagyon úgy tűnt, hogy hátsó ajtón jöttünk be, mert egyből egy medence keresztezte utunkat, majd a hatalmas kert látványától maradt nyitva szám. Mikor elengedett, beljebb lépkedtem és a hatalmas villát megpillantva az állam a földet súrolta. – Ha ezt hamarabb tudom, még együtt lennénk. – mosolyogtam vissza rá. 

- Nem olyan rég vettük. – vakarta meg a tarkóját zavartan, mire homlokomat összeráncoltam.

- Csak vicceltem. – kezdtem én is zavarba érezni magamat, mert valamiért nem értette viccemet, ugyanis annak szántam. Volna.

- Tudom. – mosolygott aprót, majd a medence felé mutatott. – Na, mit gondolsz? Csobbanunk? – csábított, szemöldökét emelgetve. 

- Mindjárt esik. – nevettem hitetlenkedve. 

- És? Víz, víz. – vetette le pulcsiját, majd nadrágját, és végül cipőjéből és zoknijából is kibújt, mire szememet eltakartam. – Ugyan, láttál ennél kevesebb ruhában is. – fejtette le kezeimet arcomról, úgy, hogy mindeközben csak egy alsónadrág volt rajta. 

- Mindenféleképpen szeretnél teljesen zavarba hozni, igaz? – sütöttem le zavartan a szememet, mire felnevetett, és a medence széléhez sétált. 

- Gyerünk, Sammy. – kurjantott egyet, mire megforgattam szemeimet. 

- Hideg van, Aaron. Mindjárt esik. Május eleje van, csoda, hogy nincs befagyva a víz. 

- Most felejtünk, tudod. – bólogatott, mire én megráztam a fejemet. Tudtam, hogy fájni fog, de még megpróbáltam elfutni előle. Láttam, ahogy átsuhant a gondolat a fejében, majd egy rántással átkarolt hátulról és felemelve a medence széléhez vitt. 

- Kérlek, ne tedd! – kérleltem vékony hangon. Próbáltam kicsit izegni, és kiszabadulni. – Aaron, kérlek! – csimpaszkodtam nyakába, teljesen feleslegesen.

- Jó lesz. – mosolygott rám, majd szemeimet összeszorítottam, orromat befogtam és vártam, hogy csobbanjak. De nem csobbantam, nem lettem vizes, ehelyett óvatosan kinyitottam bal szememet, és Aaron-re néztem, aki éppen meg akart pukkadni a nevetéstől. – Úgy gondoltad, hogy belelöknélek, így, ruhástól? – engedett el, hangosan felnevetve, mire zavarodottan fordultam felé. Volna, ugyanis hirtelen felkapott és beleugrott velem a vízbe. Az orrom, fülem, szám mindenem tele ment vízzel, miközben próbáltam a víz felszínére kapálózni.

- Te idióta. – töröltem meg szemeimet, majd mikor megláttam, ráugrottam, mire ő újra lemerült. Mielőtt el tudtam volna úszni előle, lábamat megfogta és újra a víz alá rántott. Fuldokolva próbáltam a vizet kijuttatni a tüdőmből, miközben térben és helyben elhelyeztem magamat. A medence széléhez úsztam, és próbáltam újra éledni.

- Nem vagy normális. – törölgettem szememet, ami nehezen ment, mert a vizes kabátom a kezemet teljesen ellenkező irányba húzta, így a fejemet kellett a kezemig ledöntenem, ami a nyakamnak nem tett jót, ugyanis a csuromvíz hajam így előre csapódott. 

- Kicsit hideg a víz. – úszott mellém nevetve.

- Igen? – néztem rá. – Nézz már végig rajtam! – vált hisztérikussá a hangom.

- Szerintem jó móka volt. – rántotta meg vállát. 

- Úgy gondolod? – nyomtam le a víz alá újra, majd dühösen a lépcső felé kezdtem úszni. 

- Ne legyél már ilyen ünneprontó. – jött fel a felszínre, majd hajából kicsapta a vizet. – Egy új közös élmény. – bólogatott mosolyogva, miközben visszanéztem rá az utolsó fokról.

- Ez mind nagyon jó, de miért nem tudtál idehozni nyáron? Fürdőruhában? Negyvennégy fokban? – vacogtam, majd a kabátomat a földre dobtam, a felsőmet pedig elfordulva levettem, és pólóját felvéve a földről, belebújtam. 

- Akkor kétlem, hogy el tudunk jönni ide, de elintézem. – szállt ki a vízből utánam. – Jól áll a pólóm. – nézett rajtam végig, olyan ’ezt-most-komolyan-gondoltad-?’-stílusban. 

- Ez az egy száraz ruhadarab van. Úgyhogy így jártál. – kulcsoltam át karomat mellkasomon. 

- Oké, vedd fel nyugodtan. – tartotta maga elé kezeit, arcomat látván. A hajamból kicsavartam a vizet, vagyis amennyit tudtam, Aaron pedig próbálta magát felmelegíteni.

- Jobb is, ha megijedsz! – bólogattam, mire ajkát lekonyította, és én nem bírtam, hogy ne nevessem el magamat. 

- A gót csaj után, már senkitől se félek. – kapta fel nadrágját, majd az ajtó felé ment. 

- Pedig kellene. – boxoltam bele vállába, mire rám kacsintott.

- Inkább nézzük meg miből élünk. – húzta el az átlátszó üveges ajtót. Egy pillanatra viszont meghökkent, majd óvatosan felém nézett. Kérdőn indultam el felé, mire megszólalt a riasztó. Az egész ház hangos sípoló hangtól zengett. 

- Állítsd már el! – fogtam be egyik fülemet, mert a mási kezemmel belöktem, ugyanis nem akart beljebb menni. 

- Itt az idő lelépni! – fordított vissza, majd kezemet megfogva, futva összeszedte ruháinkat, és kezembe nyomta, majd a bukósisakokat is felkapva, az kapu kirántotta helyéről. A motorra pattanva megfordult, majd felhúzott rá, és hangosan pörgetve azt, a lehető legtávolabb hajtott. Teljesen összezavarodva fogtam a cuccokat, amiket a kezembe nyomott, majd félve a következményektől, inkább kiabálva próbáltam megállítani. Mind sikertelenül, így kész voltam arra, hogy leugorjak a gépről, mikor már akció lesz, ugyanis nem reagált semmire, csak teljes gázzal száguldott vissza a városba. Szemembe könny gyűlt a széltől, és alig vártam, hogy megálljunk és minél távolabb kerüljek Aaron-től, de azelőtt még remélem kapok valami magyarázatot erre, ami most történt. 

Negyvenharmadik fejezet.

Aloha!
Körülbelül 2 perce nézem a monitort, és még mindig nem tudom, mit írhatnék ide. Igen, jelentkeztem egy versenyre, ahol holnaptól tudtok rám/a blogra szavazni, nem tudom, még milyen formában, szerintem ilyen pipálos, felméréses-modulban, ITT, vagy ha a képre kattintotok oldalt valahol, akkor onnan is eltudjátok érni az oldalt :) Előre is köszönöm! Meg minden mást is!! :*
Remélem tetszeni fog, írjátok meg, hogy mit gondoltok, mi lesz a folytatás, esetlegesen Sam kit választ, ez nagyon hülyén hangzott mintha..nem is tudom, majd ha elolvastátok a részt, hátha könnyebb lesz értelmezni szerény fogalmazáson :D, Zack-kel és Melanie-val mi fog történni...
A következő résszel pedig nagyon sietek!

Jó olvasást. xx

▶ zene

- Sziasztok. – dobtam le a kulcscsomómat a cipőtartó tetejére, majd egyenesen a konyhába vettem az irányt, ahol anya és Brad ült. 

- Téged is lehet itthon látni? – mosolygott Brad. Fejemet megrázva vettem ki egy poharat a szekrényből majd egy kis vízzel megtöltve, beleszürcsöltem.

- Ami még meglepőbb, hogy téged lehet itthon látni. – morogtam.

- Na! De jó kedvedben vagy. – húzta fel bal szemöldökét.

- Másra sincs szükségem, csak arra, hogy kioktass. – csaptam le a poharamat az asztalra, amit anya fájdalmasan nézett végig. Lábaimat gyorsan szedtem fel a lépcsőfokokon. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, lefürödni, és mindenféle megjegyzés, ’mi történt’, ’jól vagy’ kérdések nélkül egyedül lenni. Gondolkozni, és döntéseket hozni, miközben a kedvenc zenéim a maximumon bömbölnek a fülembe.

Miközben a ruháimat próbáltam magamról lehámozni, nyikorogva kinyílt az ajtóm, majd a bátyám aggódó arca jelent meg benne. A küszöböt átlépte, és a falnak nekidőlve kémlelt.

- Megváltoztál. – nézett végig rajtam. – Teljesen megváltoztál. Anyáék aggódnak érted, és én is. – összezavarodottan fordítottam neki hátat. – Sam, nézz rám! – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon.

- Mégis honnan veszed, hogy megváltoztam? Itt sem voltál, az utóbbi négy hétben. – emeltem fel a hangom dühösen. – Aggódtál? Értem? Hagyjál az üres szavaiddal, Brad. – meredtem mellé, az egyik képet nézve a falamon.

- Attól, hogy nem voltam itt, még tudom, hogy mi van veled. Milyen üres szavakról beszélsz? Hallod te egyáltalán magadat? – nézett rám szánakozva.

- Ugyan már. Tudod, mi van velem? Csoda, hogy még emlékszel rám. – fokoztam tovább a vitánkat, ami kezdett egy elég nagy veszekedésbe fulladni. Sérelmek, amiket eddig nem mondtunk ki, most csattani fognak.

- Na, ezt most fejezd be! – lépett elém, államat megfogva, hogy szemébe nézzek. – Lógsz az iskolából? Az utolsó évedben, amikor már éppen, hogy be kellene, nőjön a fejed lágya? – kérdezte a nem kérdésnek szánt szemrehányásait.

- Úristen, egyszer hamarabb eljöttem… - emeltem kezemet szám elé. – De nagydolog.

- Te is tudod, hogy nem csak egyszer volt. – újra az a szánalommal teli nézése. – És nyilván mindketten tudjuk, hogy halogatod a jelentkezésedet.

- Na, ez most nagyon hiányzik a napomból. – kerültem ki dühösen.

- Megfutamodsz? A problémák nem fogják megoldani magukat. – rántotta meg erősen a karomat.

- Most mit játszol? Nem az apám vagy. Menjél inkább, csináljatok valami programot Ally-vel, az megy legalább. – löktem meg a mellkasát.

- Ez pont idetartozik. Inkább próbálj már meg felnőttként gondolkozni, mert nem leszünk ott mindig, hogy fogjuk a kezedet. – kiabált utánam, mire megfordultam és dühösen visszatrappoltam elé.

- Brad veled mégis mi történt? Mik ezek a nagy szavak? Ezeket az okosságokat mégis honnan szedted? Facebook-ról? Valamelyik idézetes oldalról? Te is pont ugyanolyan lettél, mint az összes többi papucs, akik ha összeköltöznek a barátnőjükkel, és találnak valami rettentően jó munkahelyet, ahol eljátszhatják, hogy ők most a nagy főnökök, habár csak kávét visznek be valamilyen alkalmazottnak, és még ezt is az apjuknak köszönhetik. Gratulálok, igazi férfi lettél. – tapsoltam állmosollyal, mire szemei elhomályosodtak, arca elkomorult, és bal keze nagyot csattant arcomon. Kezemet a fájó pontra emeltem, majd szemeimet összeszorítva próbáltam könnyeimet visszanyomkodni oda, ahova valók. – De nagy ember lettél. – néztem mélyen szemeibe, majd kifutottam a szobámból, le, egészen az előszobáig, ahol könnyeimmel küszködve húztam fel hanyagul cipőmet lábaimra, majd a farmerkabátomat lekaptam a fogasról.

- Mégis mit csináltatok? – kérdezte anya aggódva, a konyhából kilépve. Nem foglalkoztam a kérdése megválaszolásával, és igazából fel sem fogtam, ugyanis csak el akartam tűnni innen. Az ajtót nagy csattanással magam után rántottam, majd kifutottam a bejárónkról és nagy lépésekkel folytattam az utamat egyenesen. Könnyeim mardosták szemem, és másra sem vártak, mint hogy kitörhessenek, ezzel egy egész cunamit elindítva. Nem néztem se jobbra, se balra, és igazából nem is nagyon érdekelt a forgalom, vagy bármi más. Gondolkodni sem tudtam, mert annyi minden keveredett a fejemben, hogy egymást ölték gondolataim.

- Figyelj már! – kiabált egy sofőr, hozzáteszem, teljesen jogosan, mikor tájékozódás nélkül rontottam kocsija elé. Nem néztem rá, csak siettem tovább egyenes.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, mikor az út elágazott, ugyanis eddig csak az egyenest követtem, és mikor felnéztem megpillantottam a pub-ot, ahol annyiszor, de annyiszor megfordultam, mikor Aaron-nel voltam. Egy kis hezitálás után, immáron szétnézve, gyorsan átfutottam a túloldalra, majd egy nagyot sóhajtva belöktem az ajtót.

Ugyanazok a fa székek és ugyanazok az üvegasztalok, egy valami viszont változott, a poszterek mennyisége. Ugyanis minden hétvégén, különböző undergorund együttesek lépnek fel, a nagynak nem mondható helyen. Egy kis színpad van kialakítva a pulttal szembe, a bár másik oldalán, ahol minden fajta-féle karakterek fordulnak meg, és minden fellépés után egy-egy közös képet nyomnak a közönséggel, ami felkerül a falra. Ez már okot adhatna arra, hogy nagy kultuszt szerezhessen magának a hely, de nem csak emiatt járnak ide ilyen sokan, és a koncertek is inkább a fiatalabbakat vonzzák, viszont délelőtt-délután, mint kocsma üzemel, idősebb emberkéknek. Sört isznak, jól érzik magukat, beszélgetnek, az asztalra dőlnek, mikor már elérték állapotuk fénypontját.

A tulaj, aki mellesleg Aaron nagypapája, Jack mikor megnyitotta a helyet kevés tapasztalattal rendelkezett, és valamiért úgy gondolta, hogy az üvegasztalok megfelelőek lesznek egy pub-ba. Utólag már megbánta, mert rájött, hogy mások nem foglalkoznak az ő ’kúl’ asztalaival, így ugyanúgy, mint máshol előszeretettel csapkodják a söröskorsókat az asztalra. Így először kiírta mindenhova kívül, belül, hogy óvatosan a berendezéssel, ami, természetesen senkit sem érdekelt. Jack-nek új ötlet után kellett néznie, ami nem más volt, mint a mindent megváltó poháralátétek. Igen, egy remek ötlet, nehéz kivitelezéssel. Minden asztal szélére, tehát szögletes alátéteket ragasztott, ami a körülbelüli személyek italai alá passzolhattak. Maga a dizájn nem is nézett ki rosszul, átlátszó üveg asztal, piros alátétekkel.

Az első hónapokban sikerült hellyel-közzel ezeket a dolgokat rendeltetésszerűen használni, majd jöttek a lázadó és burjánzó karakterek, most nem fiatalokra gondolok, mert volt köztük idősebb is, akik rájöttek, hogy mekkora szórakozás lenne, hogy mennyi poharat tudsz úgy az asztalra rakni, hogy ne érj az alátétekhez. Természetesen, poharat nem kaptál csak úgy, hanem ahhoz inni is kellett. Így elég nagy hangja lett a kis kocsmának. A rekordot negyvenhét pohár tartja, amiből állítólag huszonkettő landolt a földön a nagy ünneplésben.

Az emlékek melegséggel töltöttek el, hiszen tényleg sokat jártunk ide. Elsősorban, mert Aaron beállhat a pultba, amit a barátai nagyra értékeltek, másodszor, mert minden családi esemény itt foglalt színhelyet, és ez az egyetlen hely, ahol meglehet találni Jack-et, ugyanis miután meghalt pár éve a felesége, Aaron nagymamája, minden idejét itt tölti.

- Bocsi. – tessékelt arrébb egy alak az ajtóból, ami felébresztett gondolataimból, és a pult felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy délután fél kettő körül járhatott az idő, sokan voltak. Ez az az idő, amikor a célközönség hatvan felett van.

- Szia. Mit adhatok? – kérdezte a pincércsaj, akit még sosem láttam, bár, ha az tekintjük, hogy majdnem egy éve nem jártam erre, akkor annyira nem meglepő.

- Egy kólát szeretnék. – mosolyogtam rá, majd a színpad felé néztem, amit most teljes panorámába láthattam be. Egy punk zenekarnak látszó csapat hangolt, érdekes egyénekkel. Egy dobos, akinek fehér haja az égig fel volt zselézve és fejbőrébe valami tetoválás volt ráfirkantva, amit ilyen távolból nem láttam tisztán. Az énekes, vagyis gondolom, hogy az, egy, valamilyen basszusgitár félével hajolgatott a zsinórokat huzigálva. Ő nézett ki talán a legemberibben, érdekesen nyírt hajával, aminek barnás színe volt, egy piercinggel az orrában, szájában, ezer tetkóval a kezén – már amennyi kilátszott a pólója alól. A harmadik tag, aki pedig a legpolgárpukkasztóbb megjelenést választotta, összeszaggatott póló, ami alól színesnél-színesebb tetoválásai kilátszottak, minden létező helyen az arcán piercinggel, fültágítóval, fehér-zöld félig felkötött, félig leengedett hosszú hajjal vakargatta homlokát. Mindhárman az elmaradhatatlan, fekete, hosszú, kiszaggatott nadrággal és egy-egy bakanccsal lézengtek. Kíváncsian várom mit fognak produkálni, ugyanis ha ők tényleg punk zenekar, punk zenével, és nem punk külsőbe bújt operett sztárok, akkor valószínűleg hörögni is fognak. Vagyis üvöltözni. Ha nem csal emlékezetem, bár nem szoktam ilyen zenét hallgatni, szóval lehet ez csak egy sztereotípia az ilyen kinézet ellen.

- Jól néznek ki, igaz? – rakta le elém az italomat egy kellemesen rekedtes hang, ami ismerősnek tűnt.

- Jack… - fordultam felé mosolyogva, mire kilépett a pult mögül, és megöleltük egymást.

- Mi járatban, Sam? Ezer éve nem láttalak erre. – engedett el, majd a poharamat megfogva egy asztalra rakta. Követtem, majd leültem vele szembe.

- Kis nyugalomra vágytam. – legyintettem egyet. – Inkább te mesélj! Hogy vagytok? Hogy van a kis Zozo? – utaltam Aaron unokahúgára, aki kimeríti a cuki kategóriát. Egyszerűen több mint aranyos.

- Jól vagyunk. – mosolygott. – Zozokám is. Hiányzol neki, és nekünk is. – fogta meg kezemet olyan nagypapásan.

Aaron nagyon sok időt töltött a nagyapjával, aminek köszönhetően én is. Sokkal többet láttam Jack-et, ez a tegezésből is következtethető, mint a szüleit. Ami tekintve, hogy nem igazán jöttem ki az anyukájával, szerencse volt. Sőt Steven-nel, a bátyjával sem lettünk best friend-ek. Kifejezetten irritált. Így örültem, amikor Jack-ket látogattuk.

- Aaron is azt mondta, hogy benéz később. – rántott vissza a valóságba.

- Oh, de jó. – fintorogtam, mire felnevetett.

- Olyan kis butusok vagytok. Vagyis Aaron volt az, hogy elengedett. – hajolt közelebb, ugyanis a mondata végén már csak suttogott.

- Már régen volt. Túltettük magunkat rajta. – ittam kólámból.

- Tudom én. – kacsintott rám. Háta mögül, a ’backstage’-ből, ahogy Jack hívja, Steven árnyékát véltem felfedezni.

- Papa, kész vagyok. – kereste Jack-et a pultba, majd meglátott engem. Nagy mosollyal arcán közeledett felénk.

- Rendben, akkor majd este várlak. – fordult Steven felé Jack, aki már asztalunk mellet állt.

- Oh, drága Sammy! Nem tán öcsikémet keresed? – ült le Jack helyére, aki inkább kimászott mielőtt még ráült volna Steven.

- Nem. – ráztam meg a fejem, mire ő hátradőlt és kezét hasán összekulcsolta.

- Pedig képzeld, ő is pont most tart ide. – mosolygott megint.

- Mit akarsz, Steven? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

- Pár perce hívott a bátyád. – kezdte, kezeit tarkójára emelve. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Lemondta a ma esti iszogatásunkat, mert a kishúga eltűnt. – kerekítette o alakra száját. – És pont ide futottál? Ennyire megijesztett valami? – dőlt előre, kezeit az asztalra rakva.

- Ehhez szerintem pont semmi közöd sincs. – próbáltam minél távolabb húzódni tőle, ami azt eredményezte, hogy természetellenesen feszülten a szék háttámlájának. Brad pedig nagyobb seggfej, mint gondoltam.

- Állandóan ez a sok baj… - dőlt hátra újra. – Nem is értem mit evett rajtad Aaron. – sóhajtott.

- Én sem értem mit eszik rajtad az a sok lány, akiket hazaviszel nap, mint nap. – forgattam meg szemeimet.

- Hidd el, tudnának mesélni. – mosolyodott el.

- Itt is vagyok. – csörtetett be Aaron, majd a pultra ledobta a bukósisakját, és a kulcsokat. – Sam? – lepődött meg, mikor meglátott.

- Személyesen, de már megyek. – álltam fel, majd a zsebembe nyúlva kerestem valami aprót. Igen, egy pillanatig én is elhittem, hogy egy filmben vagyok, és valahogy egy egész pénztárca maradt a nadrágomban. A következő pillanatban a kegyetlen valóságot viszont már éreztem is, ugyanis egy használt zsebkendőn kívül nem tudtam mással szolgálni. - Nem hoztam magammal pénzt, de majd visszaszaladok. – szisszentem fel. Kellemetlen helyzet.

- Ugyan már, a ház vendége vagy, tudod. – kacsintott kedvesen Jack.

- Nem, nem, kifizetem. – ráztam a fejemet.

- Sam, hagyjad már. – nézett rám Aaron is, mikor a pultból kimászott.

- Persze, támogassunk az összes exét Aaron-nek. – csapkodott felháborodottan Steven.

- A te exeidről meg már ne is beszéljünk. – szólt bele Jack is, mire Steven inkább felállt és távozott. – Ne haragudj miatta, tudod milyen. – nézett rám bocsánatkérően.

- Sajnos, volt időm megtapasztalni. – jegyeztem meg halkan, mire Aaron újra rám nézett. – Most megyek is, a kólát meg majd kifizetem. – sétáltam a pult felé, hogy elköszönjek Jack-től. Megölelt, majd megígértette velem, hogy nem jövök vissza ilyen felesleges dolgokért.

- Tőlem már el se köszönsz? – mosolygott féloldalasan Aaron. – Ez azt jelenti, hogy hazavihetlek? Van egy plusz bukó hátul.

- Ezt a mosolyt másnak tartogasd. – kacsintottam rá, mire felnevetett.

- Azt hittem, beválik. – ölelt meg, mire hirtelen reagálni sem tudtam, végül egy kis hezitálással, kezeimmel hanyagul visszaöleltem. – Elfogadod, hogy hazavigyelek? – suttogta fülembe.

- Még nem tudom, hogy haza akarok-e menni. – engedtem el zavartan.

- Mi történt, Barnes? – hívott a vezetéknevemen, amin akaratlanul is felkuncogtam.

- Hosszú. – legyintettem, mire a punk zenekar rázendült. Nagyot ugrottam ijedségemben, mikor újra visszanéztem volna, már Aaron sehol sem volt. Kérdőn néztem Jack-re, aki jelezte, hogy mindjárt jön.

- Elmegyünk egy körre, az majd kiszellőzteti a fejedet. Nekem is segíteni szokott. – fogta meg karomat és a bejárat felé húzott.

- Erre semmi szükség. – mondtam, mikor megláttam a motorját. – Lecserélted a robogód? – kerekedtek el szemeim.

- Ezzel könnyebb csajozni. – rántotta meg vállát, mire felnevettem. – Örülök, hogy mosolyogsz. – adta kezembe a bukósisakot.

- Nem biztos, hogy felmerek erre szállni, veled. – hátráltam, mire ő felült a motorra.

- Ugyan, Sam, legyél rossz egy picit. – pörgette fel a motort.

- Ez nagyon csúnyán hangzott a szádból. – ráztam meg a fejemet mosolyogva.

- Gyere már! – gurult mellém, majd kezemet megfogta és maga mellé húzott. Ezt még anélkül tette, hogy bármelyikünk is kellemetlenül érezze magát.

Egyszer ültem már ilyen motoron, apának volt valami hasonlója, de nem tiszták az emlékeim már ezzel kapcsolatban.

- Tedd át a lábad az ülésen, majd ülj fel. – utasított, mire a sisakot a fejemre húztam és tettem, amit mondott. Leállította a motort, amire a szívem kihagyott egy ütemet. Féltem, hogy csak szórakozott, és éppen most estem bele egy hibába. Amibe mindenféleképpen beleestem, mondjuk…

- Kényelmesen ülsz? – fordult felém, mire bólogatni kezdtem. – Akkor itt tudsz fogódzkodni. – vezette kezeimet felsőtestére, mire gyorsan elhúztam őket.

- Idióta. - csaptam rá hátára.

- Most ez nem ilyen felszedős duma. – nevetett felém fordulva. – Nem akarom, hogy leess, mert tudjuk, milyen ijedős vagy. – bökött egyet hasamba, mire összerándultam.

- Ne is álmodj róla! – nyújtottam rá a nyelvemet.

- Rendben, Sammy, te tudod. – hörgött fel a motor, majd egy 180 fokos fordulattal megfordultunk. Már akkor tudtam, hogy hiba volt, de késő volt újragondolni a helyzetet…

Negyvenkettedik fejezet. - Can't pretend

Aloha babócák!
Ma pont egy éve, hogy megnyitotta a blog kapuit :) (^) Hihetetlennek tűnik, hogy egy éve ilyenkor kezdtem, olyan nosztalgikus érzés fogott el :D A blog szülinapja alkalmából pedig hoztam egy kis meglepetést ;)
Köszönöm a két kommentet az előző részhez :) Remélem tetszeni fog ez a fejezet is, meg minden ilyesmi.
Ahogy számolgattam,  számolgattam, mintha már előre kész lennék, körülbelül olyan kétharmadánál vagyunk a történetnek...

Utolsó hónap erősen kezdetét vette, ez a hülye idő pedig rettentően nyomasztó, úgyhogy az alap hangulatom adott :D Na, nem is pofázok többet;

Jó olvasást.xx

▶ zene

- Jó reggelt! – köszöntem a fejemre húzva a paplant. 

- Honnan tudtad, hogy fent vagyok? Nem is nyitottad ki még a szemedet. – próbálta lehúzni rólam a takarót Zack, miközben közelebb mászott. 

- Éreztem, hogy figyel valaki. – motyogtam fáradtan. 

- Akkor van még valaki itt. Nem figyeltelek. – morogta fülembe a reggeli rekedtes hangjával. 

- Tényleg? – ültem fel hirtelen ijedtséget tettetve, de Zack-nek nem volt ideje elugrani mellőlem, én pedig nem gondoltam végig, hogy milyen következményekkel járhat, ha ilyen hirtelen váltok pozíciót. 

- Au, Sam. – jajdult fel arcát fogva, mire nevetésbe törtem ki. – Ez nem vicces. – simogatta a sajgó pontot kezével, majd szemét megtörölte.

- Ne haragudj. – nevettem még mindig, kezét arcáról levéve. Majd megfogva fejét megpusziltam a szája felett. 

- Milyen erőset ütsz, jézusom. – állt még mindig a sokk hatása alatt, mire csak még jobban rám jött a nevethetnék. Kacarászva dőltem hátra az ágyban, majd néztem, ahogyan a telefonjában nézegeti az arcát. – Tuti bedagad. – fordítgatta a fejét.

- Akkor feljelenthetsz. – rántottam meg a vállamat, mire szúrós tekintettel fordult felém. – Lehet, a tévében is szerepelsz, mert valljuk be, különleges esetről van szó, majd híres leszel. Egyszer még meg fogod köszönni nekem ezt. – próbáltam komoly maradni, de egyszerűen nem ment. Újra felnevettem, majd ráugrottam, és megpusziltam a száját.

- Vicces, vicces. – motyogta még mindig sértődötten. 

- Nekem így is tetszel. – haraptam el egy mosolyt, majd csípőjére ültem. – Sőt, most így borostásan, kesze-kusza hajjal, újra beléd szerettem. – emeltem karjait feje felé, majd megpusziltam állát, orrát, szemeit, végig az egész arcát, majd végül a szája felett megálltam. – Erre valami nagyon romantikusat kell reagálnod. – beszéltem ajkaiba.

- Szeretlek. – mondta mosolyogva, majd fejemet megfogva megcsókolt. Érzékien, és semmit sem sietett el, csak élveztük egymást. Hirtelen viszont pityegni kezdett telefonja, mire felnyögve befejeztem csókunkat és leszálltam róla. – Most hova mész? – kérdezte lábamat fogva, ami még mindig csípőjét ölelte körbe.

- Sehova, csak gondoltam érdekel, hogy ki írt. – ráztam meg a vállam hanyagul.

- Nem. – felelte egyszerűen. 

- Lehet, fontos. – ültem vissza rá.

- Nem érdekel. – rázta meg a fejét hanyagul. 

- Hm. – hümmögtem, miközben néztük egymást. Megbabonázva éreztem magam a csokoládé barna szemeivel.

- De ha téged érdekel, tessék. – nyúlt ki maga mellé, majd a kezembe nyomta a mobilját.

- Nem érdekel. – ráztam meg a fejem, majd kijelzőjét lefordítva magam mellé raktam. 

- Majd meg esz a kíváncsiság. – nevetett. Jó, tényleg kíváncsi voltam, nem tehetek róla. De még bírtam magam tartani.

- Aztán a telefonszolgáltatód lesz megint. – bólogattam, ugyanis egyszer már ebben a témába befürödtem, és nem akartam még egyszer. 

Még egyet pityegett a telefonja, mire egymásra néztünk, majd a készülékre. Ezután üvöltő hangon kezdett el csengeni. 

- Atyaisten, ha erre ébredtem volna, biztos nem csak az arcodra kaptál volna. – utaltam a zenére, ami szólt a telefonból.

- Elfelejtettem lejjebb venni a hangját. – nézett még mindig engem.

- Nem veszed fel? – kezdte a dobhártyámat irritálni a hang.

- Nem érdekel. – rázta meg a fejét újra, miközben rám mosolygott. Gondolatba már felvettem a telefont, és nagyon nagy késztetést éreztem, hogy tettlegességbe folyamodjak, de ekkor hirtelen elhallgatott. – Hihetetlen nézni, ahogyan nem mered felfordítani. – nevetett, majd derekamat megfogta.

- Nem érdekel. – utánoztam őt.

- Jobban, mint engem. – húzott magához, majd újra megcsókolt. Kezeit bugyim szegélyéhez vezette, mire újra megszólalt telefonja. Nyögve tettem kezemet a készülékre, majd fordítottam fel. Melanie. 

- Tessék. – adtam oda neki, miközben lemásztam róla.

- Ki az? – figyelt kérdőn.

- Barátosnénk. – válaszoltam szűkszavúan, majd kiszálltam a melegséget adó ágyból.

Szemöldökét felhúzva húzta oldalra a kijelzőt, majd felülve várta, hogy beleszóljanak.

- Igen? … Itthon. … Melanie, most nem érek rá. … De. … Nem. … - beszélt a telefonba Zack, miközben én felvettem egy nadrágot és egy pulcsit, majd otthagyva a konyhába mentem. 

- Jó reggelt! – köszönt Rob, Zack apukája.

- Nektek is. – ültem le vele szembe, mire Elisabeth egy bögrét rakott elém. – Köszönöm. – mosolyogtam rá, mikor beleszürcsöltem a kakaóba. 

- Zack? – kérdezte Rob, a sütőtől felém fordulva.

- Telefonál. – feleltem szűkszavúan.

- Melanie-val? – nézett rám aggódva Elisabeth, mire bólogatni kezdtem. – Hívott már minket is. Az apukája az utolsó stádiumba lépett, úgyhogy hazaengedték. – magyarázta.

- Értem. – néztem ki az ablakokon. Borús, nyirkos idő, esőt jelző felhőkkel. 

A lépcső dobogása zökkentett ki a táj bámulásából. Zack nem éppen a legjobb kedvébe lépett be a helyiségbe. 

- ’Reggelt. – puszilta meg anyukája arcát, állmosollyal. Mikor rám nézett, szeméből ezerféle érzelem tükröződött vissza. Félelem, düh, csalódottság, amiket egyből felismertem. Mögém lépett, majd rám húzta a kapucnit, és megpuszilta a fejem búbját. – Otthagytál. – suttogta fülembe, mire bűnbánóan rámosolyogtam.

- Nem akartam zavarni. – rántottam meg vállamat, majd felé nyújtottam a kakaómat. Belekortyolt, majd visszaadta és átkarolta a nyakamat. 

- Szeretnétek beszélni? – kérdezte tapintatosan Elisabeth. – Ismerem ezt a nézését. – kacsintott rám, mire rámosolyogtam.

- Az a baj, hogy én is. – fogtam meg Zack kezét, majd lehámoztam nyakamról. 

- Nem tehetek róla, sajnálom, tényleg. - kezdte. -  De ígérem, hogy nem maradok sokáig, és Mel azt mondta, hogy gyere el te is nyugodtan. – támaszkodott a konyhabútornak, majd sóhajtva hajába túrt.

- Menjek el? És mégis hogy mutatkozok majd be? ’Jó napot, Zack húga vagyok, aki eddig Kínában lakott?’ – néztem rá kérdőn. A hangomat nem emeltem fel, ami nagy szó. Zack apukája halkan kuncogni kezdett, majd óvatosan hátrapillantott. Legalább valaki értékeli a humoromat. Elisabeth viszont szúrós pillantásokat lövellt férje felé, mire az bűnbánóan nézett rám.

- Most szerinted mit csináljak? – vágott dühösen a konyhabútorba Zack.

- Én nem tudom. – ráztam meg a fejem. – Küldjük el pszichológushoz Melanie-t. – jegyeztem meg halkan, mire Rob válla újra rázkódni kezdett. Nem ez az első beszélgetés, amiben már ezt felvetettem.

- Nem tudom, mit csinálhatnék. Már mondtam Melanie-nak, hogy mondjuk el, de nem bírta. Én nem mondhatom el, ez nem az én ügyem. – emelte fel a hangját Zack.

Homlokomat simítva sóhajtottam, majd a kakaós bögrét a mosogatóba tettem és felviharzottam Zack szobájába. Mikor Mel apja felébredt a kómából, majd az altatásból, és szembesült azzal a ténnyel, hogy nem kis időt töltött öntudatlan állapotban, Melanie és Zack már szakítottak, sőt már én is a képben voltam. Február közepén történhetett ez, mikor Melanie apja, Hugh, aki egyébként nagyon szerette/ti Zack-et, megkérdezte a lányát, hogy még együtt van-e a fiúval, akit ő szinte a fiának tekint/ett. Melanie, tudva, hogy mennyit is jelent apjának Zack, azt mondta, hogy igen, még együtt vannak, és ezzel elindítva egy lavinát. Hazugságok, hazugságok hátán. A lány azt mondta, hogy képtelen elmondani a haldokló apjának, hogy szakítottak, és nem is szeretné, nem szeretné, hogy csalódjon benne. Ezért fenntartunk egy látszatot az apjának. Egy látszatot, melyben Zack és Melanie még mindig egy pár, én meg a ködbe burkolózott árnyalak vagyok. 

Így az óta, mióta Hugh felébredt, kétszer voltam bent a kórházban, de akkor is csak kint vártam meg Zack-et. 

Mikor visszaértem a szobába, megkerestem ruháimat, majd a fürdőbe siettem, hogy gyorsan összeszedjem magamat. Mivel nem zártam be az ajtót, nem lepődtem meg, hogy Zack bejött. Bejött, és leült a kád szélére, és onnan nézte, ahogy öltözni próbáltam.

- Kimennél? – kérdeztem, mikor a melltartómat próbáltam úgy bekapcsolni, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. De valamiért iszonyatosan úgy éreztem. Zavarba voltam, hogy nézett, hogy itt volt, és hogy semmit sem szólt.

- Nem. – nézett szemembe, majd felállt és mögém sétált. Kezeimet ellökte a kapocsról, majd segített. 

- Viszont én szeretném, ha kimennél. – álltam még mindig háttal neki, mire visszaült az előző helyére.

- Miért? – kérdezte a csempét bámulva. Tekintete üres volt.

- Mert elegem van. – húztam fel a nadrágomat, majd dühösen magamra kaptam a felsőmet, és rácsaptam a fürdőszoba ajtót. A szobájában a táskámba beletűrtem a dolgaimat, majd a szekrényéhez sétáltam és kivettem egy kapucnis felsőmet, amit még egyszer hagytam itt.

- Hova mész? – állta el az utamat az ajtóban.

- Meglátogatom a kínai rokonaimat. – vágtam hozzá, majd belebújtam a pulóverbe. 

- Elmondom Hugh-nak. – beszélt halkan.

- Tedd azt, amit jónak látsz. – álltam meg előtte.

- Ennyi? – emelte fel kezeit.

- Most, igen. – kaptam el tekintetemet róla, mire arcát kezeibe temette. Szomorúan léptem elé, majd pipiskedve megpusziltam homlokát. – Nem rád haragszok, de a helyembe mit csinálnál? Tapsolva néznéd végig az egészet? – dobtam le táskámat a földre, és kezeit lefejtettem arcáról, hogy az enyéimmel helyettesíthessem. 

- Megfejelném a srácot. – csukta le szemeit, mikor mutató ujjammal cirógatni kezdtem állát. 

- Sajnálom, de most inkább elmegyek. – döntöttem homlokomat az övének, majd megpusziltam a száját. 

- Nem maradsz még? Olyan egy elcseszett reggel ez, kérlek, maradj. – nézett rám könyörögve.

Sóhajtva léptem hátra pár lépést, mielőtt megfordultam volna, majd lábaimat törökülésbe fonva ültem le a kanapéra. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, majd felém közeledett, mikor újra megszólalt a telefonja. Kérdőn néztem rá, mire kinyomta és az ágyára hajította. Mellém ült majd fejét ölembe hajtotta. Egyik kezemet hajába vezettem, majd elkezdtem ujjaimra tekergetni tincseit.

- Szeretem, mikor ezt csinálod. Megnyugtat. – csukta le szemeit, majd kinyitotta, és kereste tekintetemet. Kezét felemelte, hogy megsimogassa arcomat. Belepusziltam tenyerébe, majd halványan rámosolyogtam. A telefonom rezgése rázta meg a idilli pillanatunkat, mire zsebemből kihalásztam.

- Hello-bello, baby. – köszönt Thea, mire Zack furcsán nézett rám. 

- Szia? – hangzott inkább kérdésnek köszönésem. 

- Képzeld el, annyi pletykát gyűjtöttem össze tegnap, hogy szétrobban a fejem. – kezdte, mire mosolyogva kifújtam a levegőt. – Bánhatjátok, hogy kihagytátok. Úgyhogy most sürgősen el kell mondanom mindet, mert aztán elfelejtem. – folytatta felpörögve.

- Most nem igazán alkalmas. – mondtam óvatosan.

- Nem kérdeztem, hogy ráérsz-e. – mondta komolyan, mire a levegő is megállt bennem. – Csak vicceltem. – mosolygott a hangja. – Gondoltam, amúgy, hogy nem lesz jó neked. Pedig a nyugdíjasok általában ráérnek. – gúnyolódott.

- Nem vagy vicces, T. – grimaszoltam.

- Többek között azt is hallottam, hogy kiengedték az exének az apját a kórházból. – utalt Hugh-ra, mire Zack felnézett rám. 

- Tudom. – suttogtam, mire Zack kivette a kezemből a mobilt és kihangosította.

- Mesélj, Thea, pletykára éhes vagyok. – ásított.

- Oh, Zack, azt hittem már vissza se jössz. – kuncogott Heather.

- Már ezért megérte. – mosolygott Zack.

- Azt meghiszem, de sajnos rólad is van egy pár dolog, Z. – húzta Zack agyát.

- Akkor még jobb. – ült fel az ölemből mosolyogva.

- Na, jól van, Thea. Majd felhívlak. Később. – zártam le gyorsan a beszélgetést, míg rosszul nem sült el, majd meg sem várva Heather válaszát bontottam a vonalat.

- Nem is érdekelt mit pletykálnak rólam? – kérdezte kíváncsian.

- De, csak nem úgy, hogy te is itt vagy. – kacsintottam rá, majd aprót sikítottam, mikor hirtelen rám ugrott és elkezdte puszilgatni a nyakamat. Ekkor hallottam, valami hangzavart a földszintről, amit Zack is észrevehetett, mert megállt egy pillanatra, majd lemászott rólam. Éppen időben, ugyanis a következő pillanatban kivágódott a szobaajtó, és megjelent benne Melanie kisírt szemekkel. 

- Nem bírom már ezt a hazudozást. – szipogta, mire kikerekedett szemekkel néztem rá. – Apa állandóan felőled érdeklődik. Egyszerűen nem bírok már a szemébe se nézni. – nézett ránk, mire Zack fejét megvakarta és felállt.

- Akkor mondd el az igazat. – mondtam kedvesen, mire teljesen rám förmedt.

- Te már csak tudod! – kiabált. – Semmit sem értesz, minek avatkozol ebbe bele? – sírta el magát.

- Bocsánat. – emeltem fel kezeimet, majd a táskámat felkaptam mellette a földről.

- Hé, várj! Ne haragudj, csak össze vagyok zavarodva. – fogta meg karomat, szemét megtörölve. – Nem rád kellett volna förmednem. – hajtotta le a fejét. 

- Jó, beszéljétek meg. – sóhajtottam, majd otthagytam őket. Hallottam, ahogy Zack pár percet kér Melanie-tól, majd utánam szaladva magához húzott.

- Elküldöm, ne menj el. – kérte, mire megráztam a fejem.

- Beszéljétek meg, nem érdekel. – sóhajtottam, mire megfogta az államat.

- Ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen, aki fontos számomra? – babonázott nézésével, mire kirántottam fejemet kezei közül.

- Persze. – bólogattam hamisan. 

- Sam… - nyögte, mikor otthagytam és leviharzottam az emeletről, majd Elisabeth-be beleütközve felnéztem. 

- Megpróbáltam visszatartani. – utalt Melanie-ra, mire legyintettem egyet.

- Beszéljék meg, rendezzék le egymás között, se kedvem, se energiám ezzel foglalkozni többet. – húztam a cipőmet. – Mindenesetre belőlem nem fognak hülyét csinálni. – néztem tehetetlenül Elisabeth-re, perpillanat nagyon sebezhetőnek éreztem magamat. 

- Beszélek Zack-kel. – ölelt meg, mire egy fránya könnycsepp kigördült szememből. Szomorúan rámosolyogtam, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtójukat.