Ötvenedik fejezet avagy Ahogy mások fejében megszületett a folytatás.

Aloha babócák!

Ahogy már a címből is láthattátok, itt nem mást mint olvasói gondolatokat fogtok találni. Két leányzótól kaptam ötleteket, ebből az egyiktől konkrétan egy fejezetet, hozzá teszem profin megírva. A másik babócától pedig email-ben kaptam meg az általa elképzelt folytatást. Mind a kettőt próbáltam valahogy beleszőni a blogba, amit ha minden igaz már el is olvastatok, mármint az 50. fejezetet, ami immáron az én tollamból íródott.
Szóval szerintem egy hatalmas ölelést érdemelnek mindketten, és egy nagy-nagy köszönetet ugyanis tényleg hasznosak voltak számomra az ötleteik! :)♥

----------------------------------------------------

Kronológiai sorrendben először a lelkes olvasóm névre hallgató olvasóm (most ez elég hülyén hangzott, tudom, szóismétlés :D) rövid, de annál kedvesebb és tartalmasabb email-éből csippentenék egy részletet.

"Béküljön ki Zack és Sam. :D Annyira imádom őket együtt. És esetleg csak egy ötletnek mondom, vagyis írom, hogy esetleg Aaron nem is olyan jó fej és ő az aki, keresztbe tesz a szerelmeseknek. Zack és Melanie közt tényleg nincs semmi."

Szóval, nagyon szépen köszönöm neki, remélem nem haragszik meg, hogy most ezt megosztottam mindenkivel :D Remélem, hogy sikerül valahogyan, valamelyik résznek eleget tennem, de majd minden ki fog derülni, szépen, sorrendben ;) 

----------------------------------------------------

A második, pedig nem más, mint Jane volt. Igen, ő az a bloggerina, akihez talán már elkalauzolhattalak titeket, de ha eddig nem akkor most itt megtekinthetitek az ő blogját: http://have-a-nice-journey-in-our-minds.blogspot.hu/
Ő tudja, hogy neki ezt mennyire köszönöm, úgyhogy nem is ömlengenék itt oldalakat :) Ha elolvastad az 50. fejezetet, akkor igen, olvashatod, hogy lesznek benne egyezések, ez pedig pontosan azért van, mert most talán ennek köszönhető, hogy csak(!) ennyit késtem a fejezettel. Ugyanis úgy hiszem, hogy enélkül, még most se lenne rész.

Thea ma kikészített az örökös okoskodásával és a sarkamban járásával, néha igazán lazíthatna. Nem kell állandóan velem foglalkoznia és a szerelmi életemmel. Egyébként is van saját kapcsolata, amitől mostanában menekül, de nem tudom az okát. Miért van az, hogy mostanság csak velem törődik és, hogy elhanyagolja a barátját. Mi újság lehet a paradicsomban? Egyikük sem mond nekem semmit ezzel kapcsolatban, én meg nem kérdezek rá, ha el akarják mondani, akkor én itt leszek. Szívesen meghallgatom őket. Túl türelmes vagyok, szerintem. Thea valamit elhallgat, én általában mindent elmondok neki, nincs mit titkolnom előle, persze azon az egyetlen estén kívül mikor a buli után magamra hagyott és csókot cseréltem Zack egyik kuzinjával. Azt azóta is bánom, gyenge pillanatomban történt, bár tettemre nincsen mentségem, hiába keresek rá. Sokszor utáltam magam ezért, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy hibázni emberi dolog. És én sokat hibáztam, nem egyszer. 

- Sam nyisd az ajtót. – kiabált át Brad a szobájából, ahol épp a barátnőjével volt. Egyre több időt töltenek itthon kettesben, pedig van saját lakásuk. Sok mindenből kimaradok, úgy érzem.

- Megy a halál. – kiáltottam vissza Bradnak. Még mindig fájt a hasam anya banán turmix-ja miatt, túlságosan szeretem, ahhoz, hogy ne igyam meg az összeset amit csinálni szokott. Miután egy egész kancsónyit eltüntettem lefeküdtem aludni, amit megjegyzek nem jött össze, mivel a fájdalom nem hagyta, hogy álomba merüljek.

- Sam! – kiáltotta egyszerre az álompár.

- Hogy az a…. – szitkozódtam miközben nagy nehezen feltápászkodtam a puha meleg ágyamból. Elindultam a szobám ajtaja felé, mikor csipogni kezdett a mobilom, visszamentem az asztalomhoz és mobillal a kezemben indultam le a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, az üzenetem olvasása közben nyitottam ki az ajtót: ,, Ne merd kinyitni az ajtót!” olvastam az üzenetet, melyet Theatól kaptam.

- Szia. – néztem fel az üdvözlő hangra.

- Szia. – néztem értetlenül a vendégemre, összezavarodtam, gyakorlatilag mindentől. Az elmúlt két évem bizonytalanságokból állt. És azaz ember aki a legnagyobb bizonytalanságot jelentette a számomra úgy még egy éve, most itt állt a házam küszöbén, egy csokor színes tulipánnal a kezében, a kedvenc virágommal. – Aaron? – szedtem össze magamat. – Te mit keresel itt? Te írtad azt az üzenetet? – kérdeztem még mindig összezavarodva és meghökkenve.

- Igen Sam, ha nem tudnád ma van az évfordulónk, ma négy éve, hogy először találkoztunk, gondoltam megünnepelhetnénk. – vakító mosollyal az arcán engedte be magát a házunkba . – Itt semmi sem változott. – jegyezte meg miközben körül nézett. Ez most komoly? Nem hiszem el. Ide jön és azt mondja, hogy megakarja ünnepelni a kapcsolatunkat? Begolyózott? Mi üthetett belé? – Szóval..- kezdett bele. - ugye nem ebben az öltözékben akarsz eljönni a kedvenc olasz éttermünkbe, a I Dolci Sapori dell Ella-ba? – nézett végig rajtam. Egy szürke pulcsiban voltam, egy fekete nadrágban, ami már szakadt és kopott volt, de nem is az öltözékemmel kellene nekem foglalkoznom, hanem ezzel a személlyel előttem.

- Én nem megyek veled sehová Aaron. – mondtam egy kicsit túlságosan is indulatosan, nem bírom elfojtani hirtelen jött mérgemet.

- Tudtommal nincsen senkid, nekem sincs, mi akadálya annak, hogy együtt jó érezzük magunkat, mint a régi szép időkben? – érvelt. Próbáltam valami ellenérvet találni, kétszer is kinyitottam a számat, de válasz nem jött ki rajta, látva Aaron öntelt vigyorát, muszáj volt mondanom valamit, hogy ha az neki nem is nagyon nagy érv.

- Nem akarok veled menni sehová.

- Múltkor semmi bajod nem volt a személyem ellen. Mi változott? – kérdezte. Én meg mint előbb most sem tudtam mit mondani. A szavak bennem rekedtek, nem jött ki a nagy számon semmi. A szívem és az eszem sem reagált, pont ilyenkor hagynak cserben. Máskor meg tombolnak bennem, szép, mondhatom.

A testem automatikusan elindult fel a lépcsőn, a lépcsőtől egyenesen a szobámba mentem, Brad kérdésére nem is válaszolva. Felvettem a piros ruhámat, hozzá a fekete csizmámmal és leindultam a lépcsőn, a lépcső aljában várt rám Aaron, aki láthatólag nagyon örült.

*

Olyan régen voltam ebben az étteremben, el is felejtettem, hogy mennyire jó itt. Mindig is érdekesnek találtam a helyet, a kinézete régi Chicagot tükrözte, az ételek olasz kaják voltak, az zenészek meg 20-as évek számait játszották, ami még furcsa, hogy a legtöbb alkalmazott barna bőrű. érdekes hely, nagyon jó a hangulata. A jazz énekes Ella még mindig olyan jó, mint másfél éve volt, az illatok és a táncosok még mindig remekek. Semmi sem változott itt, csak a benne ülő vendégek, köztük mi is Aaronnal. Régen rengeteget jártunk ide, Aaron titkos tulajdonsága, hogy hihetetlenül jól táncol, szerettem nézni. Én csak nagyon ritkán merészkedtem fel mellé, mivel kétballábas vagyok. A másik ok az volt, hogy lámpalázam is van.

- Tudod gyönyörű vagy. – szakított ki hízelgésével Aaron a gondolataimból

- Köszönöm. – mondtam feszengve a székemben. Végre kapcsolni kezdtek az érzékeim és a szívem meg az eszem egyszerre mondta, hogy nem teszem jól amit teszek, hogy el kellene mennem. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok ura magamnak, ilyenkor kell egy jó kiadós alvást lebonyolítanom, hogy tisztábban lássak, de pillanatnyilag nem adatott meg ez nekem. – de ez nem így van, a hajam össze vissza áll, nem vagyok kisminkelve és a ruha is mint kiderült nagy rám, lehetne ennél is borzalmasabban kinéznem? – fújtam el az egyik hajtincsemet az arcomból.

- Ha sáros lenne a fejed, ha egy madár letojna vagy, hogy ha felszednél pár kilót, te akkor is istenien néznél ki. – erre a kijelentésére, sajnos a testem válaszolt, elpirultam. Nem szabadna azt mutatnom, hogy hatnak rám szavai, de úgy látszik, hogy még is hatnak. Ez nem jó jel a továbbiakban. – Hiányoztál..- akarta még folytatni, mikor egy ismerős szám csendült fel. A mi számunk volt az. (https://www.youtube.com/watch?v=NhN-GhH5oxU ) Jaj ne. Ezt nem hiszem el, miért játszadozik velem így az élet?

- Erre muszáj. – áll fel Aaron, akinek a lábai már mozognak.

- Nem hiszem Aaron, hogy ez jó ötlet. – mentegetőztem.

- Gyere már. - és felhúzott a székről maga után egyenesen táncparkettre. Magához húzott annyira, hogy tudjunk mozogni. Forgatott jobbra, balra, ide oda cibált, mint ha a bábúja lennék, pörgetett, dobált. Uram atyám el sem hiszem, hogy most itt táncolok, vagyis ugrálok Aaronnal, az első szerelmemmel, aki megcsalt és elhagyott. El sem hiszem, hogy azok után amit tett velem, én jól érzem magamat vele.

Ötvenedik fejezet?

Aloha, babócák!

Először is kezdeném ott, hogy B.Ú.É.K! 2015... durva :D Remélem mindegyikőtöknek jól teltek az ünnepek, a szünet, ettetek sokat, pihentetek, Reszkessetek, betörők! - et néztetek. :)
Másodszor, ahogy leírtam chat-ben és az egyik kommentben is, szervizben van a gépem, és ezért nem volt rész, eddig. Sajnálom, nagyon, de hirtelen kellett visszaküldenem, és nem volt időm semmire sem. Úgyhogy tényleg sajnálom :( Igazából nem mondok semmi olyat, amiből félrevezetnélek titeket, így továbbra sem tudom, hogy mikor lesz végre igazi rész.
Most gondolkoztam, és végül úgy döntöttem, hogy kiposztolom ezt a részletet, habár közel sem biztos, hogy így fogom folytatni. Szóval arra gondoltam, hogy döntsetek ti! Mivel ez lenne majd az ötvenedik fejezet, és méltó ötvenedik fejezetet szeretnék írni, ezért úgy gondoltam, hogy ha van kedvetek, küldjétek el nekem a Ti fejetekben megszületett folytatást! Az email címem: everybodycaresbutnobodyknows@hotmail.com . Igen, tudom, rettentő kreatív :D
Minden email-re reagálni fogok, és a legjobbakat - szóval mindet, mert mindenki ügyes! - jutalmazni is fogom! :)

Itt egy eléggé alternatív változat:

- Csak egy szót mondj! - kiabált kicsit indulatosan Thea.
- Neked mégis mi a fene bajod van? - hátráltam meg tőle. - Mondtam, hogy nem történt semmi, ne aggódj, nem lesz köztünk semmi se, soha többet. – bizonygattam, amit nem tudom, miért teszek, már több mint egy órája.
- Csak tudom, milyen vagy, és Őt is tudom, milyen. És annyira biztos vagyok, hogy megbocsátasz neki, minthogy itt állok. – mutatott egyenesen a padlóra. De örülnék, ha nem a szobámban kiabálna úgy, hogy a családom többi része is itthon van.
- Majd akkor most meg fogsz lepődni. – kacsintottam rá, majd mindketten hirtelen a telefonom csipogására figyeltünk fel.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha így őt sem érdekli annyira. De tervem nem jött össze, mert hirtelen mindketten a telefonom felé vetődtünk.
-Thea! Add vissza! – próbáltam kivenni kezéből.
- Csak leellenőrzöm, hogy elolvashatod-e. – kezdte el nyomkodni.
- Az én telefonom! – szóltam rá, majd ráültem, mire ő hangosan olvasni kezdte.
- „Nyolcra legyél kész. Nem kell kiöltöznöd. xx”. Oh, valami rajongód? – kerekedett el a szeme gonoszan.
- Nem tudom, ki az. – kaptam ki végre a mobilomat a kezéből. Ismeretlen szám.
- Egy embert ismerek, aki ilyen gagyi x-eket rak az üzenete végére, és tudd meg, hogy nem foglak elengedni vele! – fenyegetett ujjaival hadonászva.
Valami viszont azt súgta, hogy ez nem azaz ember lesz, akire Thea gondol…

Negyvenkilencedik fejezet.

Aloha babócák!
Sajnálom a sok csúszást. Köszönöm a kommenteket, a kattintásokat. Következő fejezet időpontja bizonytalan még, de folyamatban van.
Még el nem felejtem, boldog mikulást, mindenkinek :)
Úgy látszik a 'játék' senkit sem hozott lázba, amit az előző fejezetnél(?) 'hirdettem'. Úgyhogy ugyanolyan fejezet lett, mint a többi.
Ennyit, akartam, gyorsan, lényegre törően. Írjátok meg, hogy mit gondoltok Sam helyzetéről, és szerintetek mit kellene csinálnia.
:)

Jó olvasást.xx

- Mosolyogj már! – tartotta elém a telefonját Heather. Motyogtam valamit artikulátlanul, majd belevigyorogtam a kamerába. – Jó kép lett. – állapította meg Thea, majd rám nézve hangosan felnevettünk.

- Inkább nem mondok semmit. – nevettem még mindig. Thea felhúzott a fotelből, majd a nappaliba rángatott, és nem foglalkozva a felháborodott tekintetekkel, elkezdett ugrálni a zene ütemére. Nem tudom, mennyit ittam, de ahhoz éppen eleget, hogy elengedjem magamat.
Thea azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni a nyúzott fejemet. Egy hét telt el azóta, hogy… Szörnyű egy hét volt, de sok mindenre ráébredtem. Legfőképp arra, hogy sürgősen ki kell valamit találnom a jövőmet illetően, ugyanis nem szeretném abbahagyni a tanulást. Így hát egész héten mással sem foglalkoztam, csak iskolába mentem, tanultam, hazamentem, tanultam, egyetemeket böngésztem, és tanultam. Sok időm felszabadult, és semmiképpen sem akartam az önsajnálat bugyraiban főni. Ettől függetlenül belül égtem a fájdalomtól. Ami csak még jobban megnehezítette, vagy könnyítette, ezt még nem sikerült eldöntenem, a dolgomat, hogy Melanie egész héten nem volt, kivéve a mai napot. Nem értettem, miért jön be péntekre. Nem láttam, csak hallottam, hogy kihozta el. Ekkor összetört bennem valami, bár nem tudom, hogy milyen egész volt még bennem. Lehet, hogy csak pletyka, vagy sem, de akkor sem hagyott nyugodni, ki akartam deríteni, hogy igaz-e.
Ezért vagyunk most itt, valami Ethan szülinapi buliján. Párszor láttam már a suliba, de nem nagyon foglalkoztam vele. Thea viszont azt mondta, hogy menjünk el, és szórakozzunk egy jót, majd holnap átgondolunk mindent.
Egy kart éreztem a derekam köré fonódni, mire összerezzentem és megfordultam. Soha nem láttam a fiút, aki ajkait felém közelítette, és még éppen volt annyi lélekjelenlétem, hogy elfordítsam arcomat, így az szinte a fülembe puszilt. Próbáltam ellökni magamtól, de annyira részeg volt, hogy szerintem egy széket is letepert volna.
- Hagyjál már békén! – kiabáltam fülébe, mire belekapaszkodott a vállába egy másik lány, és ő elfordult vele.
Annyira sokként ért ez az incidens, hogy kijózanodtam. Thea-t kerestem a tömegben, aki Ben-be csimpaszkodva tekergőzött a számra. Körbenéztem ismerős után kutatva, majd meglátva, hogy senki értelmeset nem találok a mosdó felé igyekeztem.
- Sam? – fordultam meg egy hangra. Aaron utolért, majd egy baráti ölelésbe vont. – Mi szél hozott erre? – kiabálta fülembe, mire megráztam a fejemet, hogy tisztábban tudjak gondolkodni.
- Thea elrángatott. – dörzsöltem meg a bal szememet, majd ráhunyorogtam.
- Pont ide? – ráncolta össze a homlokát. Nem értettem, mi baja van pontosan, hiszen ő is éppen itt állt. – Sam, minden rendben? – kérdezte, mikor forogni kezdett velem a szoba.
- Igen, azt hiszem, csak le kell ülnöm. – felvezetett az emeletre, majd kinyitott egy ajtót, és leültetett az ágyra. A hangzavar lecsöndesült, így érezhettem csengő füleimet.
- Kaptál welcome-drink-et? – kérdezte leguggolva elém, mire egyre nehezedő fejemet rázni kezdtem. – Istenem. – suttogta, majd államat megfogva kényszerítette, hogy ránézzek.
Próbáltam nyitva tartani a szememet, de mindig lecsukódott. Szédültem, fejemben gondolatok cikáztak.
- Hazaviszlek. – rántott fel aggódva, majd derekamat átkarolva vonszolt vissza a tömegbe.
- Vigyél ki innen! – kiabáltam, mert nem bírtam a hangzavart a fejemben, úgy éreztem, hogy szétrobban.
- Mindjárt, Sam, ígérem, mindjárt, jobb lesz. – suttogta fülembe, majd kirángatott az ajtón, ekkor eszembe jutott Thea, akinek megígértem, hogy nála alszok.
- Thea. – mutogattam vissza. – Vele-vele vagyok. Sz-szólnom kell neki. – dadogtam össze-vissza.
- Felhívom, de előbb hazaviszlek. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, majd beültetett a kocsijába, és bekötött. Az üvegnek dőlve vártam, hogy elinduljunk.
- Mindenem fáj. – nyögtem, mikor beszállt mellém.
- Tudom, nemsokára vége. – simogatta meg arcomat, majd motyogott valamit, inkább magának. – Hol van ilyenkor az a nyomorék?

*

- Aú. – jajdultam fel, mikor a szememet kinyitottam, és a fejembe belehasított a fájdalom. Próbáltam óvatosan nyitogatni azt, és felmérni, hogy hol vagyok, és mennyire kell hangosan kiabálnom. Egy pillanatig teljesen azt hittem, hogy otthon vagyok a szobámba, majd elhessegettem a gondolatot, mert ez elég valószínűtlennek tűnt. Aztán körbenéztem, oldalra fordítottam a fejemet, és tényleg a szobámban voltam. Két kérdés merült fel bennem. Egyik, hogy hogyan jutottam haza, és ugyan mit láthattak a szüleim. Szerintem senki sem szeretne részegen a szülei előtt mutatkozni, mert az olyan, furcsa. És miután láttam a szüleimet berúgni, ami elég érdekes volt…é-é-érdekes.
A szobámban sötét volt, az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy pohárvíz és egy gyógyszer hevert. Milyen kedvesek. Ezek szerint eléggé össze voltam törve tegnap, ha már anya gyógyszert adott. A telefonom a párnámon pihent. Próbáltam úgy belenézni, hogy ne vakuljak meg, természetesen nem sikerült, mert a képernyő fényereje a maximumon volt. Üzenet érkezését jelezte ki Aaron nevével. Gyanúsan nyitottam meg, majd megmosolyogtam fogalmazását.

„Nem tudom, hogy mikor néztél ki ilyen rosszul, de esküszöm, még ez is jól állt. Helyetted is megvertem a gyereket! Majd hívj fel, ha képes leszel a kuncogáson kívül mást is mondani. A.”

Remélem nem gondolta komolyan a második mondatát, főleg azért, mert fogalmam sincs, miről lehetett szó. Gondoltam, hogy felhívom, de végül felkeltem, és összeszedtem magamat, így délután hat táján.

*

- Örültem volna, ha felhívsz, de úgy látszik, még mindig zavarba tudlak hozni. – suttogta Aaron, mikor mellém ért a folyóson.
- Honnan gondolod, hogy zavarba hoztál? – ránk néztek páran, konkrétan a fél iskola minket bámult, miközben az ebédlőbe mentem, ő pedig jött mellettem, és elég bizalmasan közelebb hajolt.
- Mert ha nem így lett volna, visszahívtál volna. – mosolygott, majd rám kacsintott és otthagyott. Visszaszólás helyett csak megforgattam a szemeimet, és leültem Thea és Ben mellé.
- Zack hívott. – közölte Ben, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Próbáltam közönyös arccal ránézni, de szemem csillogása mindent elárulhatott. Nem tudtam erre mit felelni, így csak megrántottam a vállamat, majd előszedtem a gondosan becsomagolt szendvicsemet.
- Nem érdekel, hogy mit akart? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire újra csak megrántottam a vállamat. – Azt kérdezte, hogy hogy vagy. – folytatta anélkül is, hogy kértem volna. Érdekelt, persze, hogy érdekelt, de nem mondhattam ki. Egyrészt mert Ben és Thea nagyon haragszik Zack-re, másrészt pedig azért, mert múlt héten kikényszerítették belőlem azt, hogy mielőtt bármit beszélek vele, őket is megkérdezem, hogy mit gondolnak róla. Lányuknak fogadtak, ami nagyon szép meg minden, de véges ideig bírom ezeket a dolgokat. – Azt mondtam, hogy még sose láttalak ilyen boldognak, és kifejezetten jót tesz neked, hogy nem vagytok együtt. Egészen lefogytál, nem mintha eddig kövér lettél volna… - mondta, mire Thea megcsapta a karját.
- Idióta. – rázta a fejét.
- Kösz. – haraptam bele a szendvicsembe.

Ben tényleg nem viccelt, hogy ezt mondta Zack-nek, ugyanis mire hazaértem a konyhába egy gyorséttermes szatyor fogadott, tele kajával és egy Z betűvel az egyik hamburger csomagolásán.
- Te mekkora egy szemét vagy! – hívtam Ben-t.
- Te is hiányoztál. – köszörülte meg a torkát.
- Örülnék, ha leakadnátok rólam. - fújtattam, majd kinyomtam a telefonomat. Annyira zavarban éreztem magamat. Hogy mondhatott ilyet neki? Megfogtam a zacskót és beraktam a hűtőbe, majd a szobám felé igyekeztem. Anya viszont megállított. Nem is tudtam, hogy itthon van.
- Sam, jönnél egy kicsit? – kérdezte, mire idegesen megfordultam, és a nappali felé mentem. Ő honnan tudta, hogy én vagyok az? Éreztem, hogy valami nincs rendben. Megváltozott a légzésem, a szívem gyorsabban vert, mikor megláttam, hogy ő is ott ül. Anya mellett. Legszívesebben elfordultam volna, de ehelyett, eszembe jutott, hogy nem érezhetem magamat így, mert már vége. Végeztem vele. Ha belül nem is éreztem így, legalább kívülről mutassam a látszatát, a minden rendbenségemnek.
- Igen? – kérdeztem közömbös arccal, mire anya rám mordult.
- Zack beszélni szeretne veled. – mondta bólogatva.
- Beszéljen. – rántottam meg a vállamat, mire anya megveregette a Zack vállát, aki eddig kerülte a tekintetemet. Kiment a nappaliból, majd az egész házból is. Furcsálva fordultam az ajtócsukódás felé.
Éreztem, hogy figyel, de nem tudtam rá nézni, úgy, hogy tudtam engem néz. Nem akartam a szemébe nézni.
- Akarom, hogy tudd, sajnálom. – feszengett, zavarban volt. Hangja furcsán csengett.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Felállt és megállt előttem. Még mindig nem néztem rá. Féltem, ha megteszem olyat látok, amit nem akarok. – Rám néznél? – éreztem, ahogy felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtva ránéztem, majd behunytam a szememet. – Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Én is. – ráztam meg a fejemet, hogy tisztán lássak.
- Van rá mód, hogy…
- Nincs. – vágtam szavába.
- Tudnod kell, hogy mi történt valójában. – magyarázkodott.
- Félek, csak rosszabb lenne. – léptem hátra, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz.
- Nem akarlak elveszíteni. – nyúlt utánam, majd jobbnak látta, ha nem ér hozzám. Pedig vágytam érintésére, de nem bizonytalanodhattam el.
- Már sikerült. – suttogtam, majd próbáltam nem lefelé nézni. Megelőzve, hogy kibuggyanjon a könnycsepp a szememből.
- Sam, figyelj rám – kezdte – nem történt köztünk semmi. Semmi. – nézett mélyen szemeimbe.
- El akarod velem hitetni, hogy semmi sem történt. Ne higgyek a saját szememnek, hanem higgyek neked? – nevettem fel keserűen. – Mégis mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem nézünk egymásra úgy, Sam. Már annak vége. Olyan mintha a testvérem lenne. – túrt bele a hajába gondterhelten.
- Értem. – bólogattam. – Akkor ezért választottad őt, helyettem?
- Nem választottam őt, helyetted.
- Mégsem kerestél eddig. – vontam kérdőre jogtalanul.
- Kerestelek, de nem vetted fel. – nézett rám, alsó ajkát beharapva.
- Ha most ebből is viccet csinálsz, akkor menj el. – intettem az ajtó felé.
- Sam, könyörgöm, vedd észre, hogy mi folyik körülötted. – szólt rám. – Felhívtalak, nem vetted fel, eljöttem ide is, anyukád azt mondta, hogy még korai lenne, Thea-t mikor felhívtam elküldött melegebb éghajlatokra, majd mikor felhívtalak szombaton, hajnalban, ugyanis te hívtál engem előtte fel, Aaron vette fel, és azt mondta, hogy ne merjelek keresni. Én próbáltam veled beszélni, de te ignoráltál. - felhívtam volna?
- Pénteken mégis elhoztad Melanie-t iskolába.
- Megint megragadtad a lényeget. – sóhajtott. – Ő mondta, hogy vigyem el, és majd ott tudok veled beszélni.
- Szóval ő a már nem létező kapcsolatunk megmentője? – tettettem csodálkozást.
- Ne legyél szarkasztikus. – korholt. – Csak azt akartam hangsúlyozni, hogy ő is azt akarja, hogy megbeszéljük a dolgainkat.
- Dolgainkat? – kezdtem belelendülni a magabiztos-Sam alakjába. – Tudtom szerint vannak az én dolgaim és a tieid. Nincs olyan, hogy mi dolgaink.
- De az, amiről beszélünk a mi dolgunk volt. – oké, ott a pont.
- Hát, akkor megbeszéltük, további jó életet, remélem, sose találkozunk többet. – hadartam el, miközben elsétáltam mellette, felvettem a kabátját a karfáról és a kezébe nyomtam.
- Gyerekesen viselkedsz, Sam. – rázta meg a fejét, úgy, mint aki belefáradt. De egy tapodtat sem mozdult.
- Akkor még egy ok, amire rá lehet fogni, szakításunkat. – álltam előtte, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és néztem mélyen a szemeibe. Pillantása megváltozott és szeme szélénél nevetőráncok jelentek meg.
- És még egy ok, amiért folytatni fogjuk. – mosolygott el féloldalasan, mire nekem is mosolyognom kellett. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, majd próbáltam tudtára adni, hogy nem szívesen látott vendég.
- Nagyon örültem, hogy láttalak. – húztam számat állmosolyra.
- Ennél valódibban még sose mosolyogtál rám. – rázta meg a fejét nevetve.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel bármit megbocsájtottam vagy elfelejtettem, tévedsz. – komolyodtam el, és máris megbántam, mikor láttam szemeit felragyogni.
- Miért kellene megbocsájtanod, ha egyszer nem vagyunk együtt? – kacsintott rám, mire szemeimet összehúzva ujjammal mellkasára böktem.
- Kiforgatod a szavaimat, és azt hiszed, hogy azzal, hogy megpróbálsz megnevettetni, ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És most azért, mert nem sírom el magamat, még nehogy azt hidd, hogy nem fájt, amit láttam, és ez az egész helyzet. – csuklott el a hangom a végén.
Egy fél pillanatig néma csöndben figyeltük egymást majd egészen közel lépett. Annyira, hogy egy tűt sem lehetett volna közénk ejteni. De nem ért hozzám, csak hallgatta egyre szaporább levegővételeimet.
- Tudom. – döntötte nekem homlokát, majd derekamat óvatosan átfogta. A levegő megakadt bennem, majd szívem dübörögni kezdett. Utáltam, hogy így reagál a testem. – De meg fogok mindent tenni, hogy ne így legyen. – kapkodta ő is a levegőt. – Azt is tudom, hogy még nincs minden elveszve, mert érzem, ahogy reagálsz, és azt is tudom, hogyha most megcsókolnálak, visszacsókolnál. De nem leszek még nagyobb seggfej. – puszilta meg a homlokomat, majd elengedett. Fájt a hiánya, fázni kezdtem az általa hagyott űrben. Eközben utáltam, hogy átlát rajtam.
Nem akartam, de kezem anélkül cselekedett, hogy agyam gondolkozhatott volna. Utána nyúltam, amin meglepődött, ugyanis összerándult, mikor kezéhez értem. Megfordult és édesen elmosolyodott.
- Még a kezeim nem tudják kezelni a helyzetet. – jöttem zavarba teljesen. – Annyira lenyűgözted őket az előbbi kis szédítsük-meg-teljesen-Sam-et projekteddel. – tettetem közönyt, és kezeimet összekulcsoltam mellkasomon, hogy ne történhessen meg újra az előbbi.  Úgy éreztem, hogy fejem színe nem csak pirosabb lett, hanem egyenesen tűzpirosan égett.
- Őszintén mondtam, amit mondtam.
- Vagy csak tudod, hogyan zavarj össze egy lányt, aki érzett valamit irántad.
- Persze. – nevetett. – Állandóan ezt csinálom. – forgatta meg a szemét. Majd visszalépett elém. – Te döntesz. – nézett rám, mire próbáltam nyugodt maradni, ebben segítettek a még mindig mellkasom előtt összekulcsolódott kezeim.
- Már döntöttem. – léptem egyet hátra, mire tudatosult bennem, hogy a falnak ütköztem.
- Látom. – mosolygott. – Jó étvágyat! – majd otthagyott.
Nem tudom, hogy ennél jobban össze tud-e zavarni valaki, de neki mindig sikerül. Most úgy érzem, hogy bármit megtennék, hogy vele lehessek, de nem tudnék elbánni a lánnyal, aki állandóan körülötte mozog.
Ürességet érzek, mert erre a beszélgetésre vártam egész múlthéten, és valahogy úgy érzem, hogy a mostani köztünk lévő valami, pont ugyanolyan, mint mikor összejöttünk. Az pedig már nem hiányzik.
Valami másra vágyom, de nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mire.

Negyvennyolcadik fejezet. - "Should I give up (...)"

Aloha, babócák!
És itt a bumm-bumm-rész :D Ami mellesleg a fejemben valamiért jobb volt, de ezt már kezdem megszokni. Szóval vártam, hogy ide elérjünk, nem tudom miért. Mindenesetre...- a kép, egyébként ne kavarjon meg senkit, mert majd a végéhez lesz köze - írjátok meg, mit gondoltok, mi lesz ezután!
Aztán, az egyik blogon, még elég régen, olvastam azt a 'játék' féleséget, hogy írjatok szavakat kommentbe, és én beleszövöm őket a következő részbe. Mit szóltok hozzá? :) Szóval, ha érkeznek szavak - mondjuk állítok egy alsó határt, mert miért ne? legyen öt szó, minimum, de egy ember maximum kettőt küldhet, szóval elég korrekt voltam :D - akkor megcsinálom, ha nem lesz elég, akkor még elgondolkozok, mit fogok velük csinálni :)
Szóval az első feladat, hogy írjatok szavakat, a második pedig, hogy mit gondoltok, mi lesz ezután. - nem készülök tanárnak, egyébként... :D
A sok-sok oldalmegjelenítést köszönöm, a plusz feliratkozásokat, a visszajelzéseket! :)

Jó olvasást. xx

Azaz érzés, mikor ott állsz valaki ajtaja előtt és nem mersz bemenni. Azaz érzés, mikor a mellkasod dübörög. Azaz érzés, mikor az adrenalin végig száguld a testedben. Azaz érzés, mikor minden vér kiáramlik a testedből, és azt gondolod, hogy itt most elájulsz. Mikor a lábad földbe gyökerezik és egy szó sem jön a ki a torkodon. Azaz érzés, mikor minden darabjaira törik, majd a pulzusod meghatározhatatlan mértékekig felszökik. Mikor nem hiszel a saját szemednek. Mikor hazamész, lefekszel, és azt hiszed csak álmodtál, de pár pillanat múlva ráébredsz, hogy nem, aztán újra megkérdőjelezed magadat. És sokadjára sem szeretnél hinni annak, amit láttál.

Sokáig gondolkoztam, hogy most elmenjek, ne menjek el, jó ez így, vagy inkább hívjam fel, esetleg hagyjam a fenébe, vagy mégis mi a jó istent csináljak. Végül a házuk előtt kötöttem ki, egyenesen a bejárati ajtó előtt, elég későn. Este hét óra is elmúlhatott, de különösképpen nem izgatott, az viszont már igen, hogy mégis hogyan fogom megnyomni a csengőt. Pár percig még mérlegeltem magamban, majd hajamba túrtam, és hátat fordítottam a háznak, majd hazafelé vettem az irányt.
Mint egy filmben, ami alatt a Chasing Pavements szólt, változtattam meg döntésemet, majd visszafutva a csengőnek dőltem. Mikor az adrenalin, és a zene is a végéhez ért, és még mindig senki nem nyitott ajtót, kicsit megijedtem. Ugyanis a refrénnél kellett volna Zack-nek kinyitnia az ajtót, nekem a karjaiba ugranom, majd a szám végére, mikor Adele énekli az utolsó sort „Should I give up or should I just keep chasing pavements. Even if it leads nowhere?”, Zack-nek meg kellett volna erősíteni, hogy nem, ne add fel, mert igenis van értelme.
Szerintem senkiben sem fogok csalódást okozni, ha azt mondom, hogy nem így történt.
Mikor láttam, hogy feloltódik a lámpa, és hallottam a lépéseket, újra egekbe szökött a pulzusom, a szemem könnybe borult, de próbáltam összeszedni magamat.
Elisabeth engedett be, aki egy ’De jó, hogy itt vagy!’- köszönéssel beengedett, majd megölelt, és egy zsebkendőt vett ki a kardigánja zsebéből, amivel megtörölte a szemét. Szokatlanul sötét ruhában volt, amit abban a pillanatban nem vettem észre, és nem kérdezősködtem, mert mindenkinek vannak depressziós napjai… Mondjuk, én anélkül is hordok feketét, de Elisabeth egészen biztos, hogy nem.
Szóval, megtörölte a szemeit, majd még egyszer megölelt, amire nekem is könny gyűlt a szemembe. Beinvitált a nappaliba, de én elhárítottam, és egy ’Beszélnem kell Zack-kel’- mondattal gyorsan le is zártam a beszélgetést. És innentől nem figyeltem, hogy mit mondott. Néztem a száját, de egy szó sem jutott el hozzám, annyira dobogott a szívem, hogy nem tudtam rákoncentrálni. Mikor bólogattam valamire, és elindultam felfele a lépcsőn még megfogta a karomat, amit leráztam. Mellesleg, fontosat akart mondani…
Határozottan elnehezültek a lábaim. Nem tudtam rakni egymásután őket, és elkezdtem félni. Félni a visszautasítástól. Attól, hogy nem hallgat meg, csak elzavar. Hogy majd ott állok, mint egy idióta, és rám sem figyel. Annyira vert a szívem, hogy látni lehetett a mellkasom szapora emelkedését. A levegőt is kapkodtam, olyan légszomj-szerű állapot volt.
Ez az egész vicces lehet, és eltúlzott, de közel sem volt az. Fájtak a végtagjaim a vérhiánytól, amit az idegesség váltott ki.
Ott álltam az ajtója előtt, és egy hangot sem hallottam. Semmit. El is gondolkoztam, hogy lehet Elisabeth azt mondta, hogy nincs itthon Zack, de végül betudtam annak, hogy túl hangosan hallottam saját szívveréseimet.
Bekopogtam, mert a jó modorság azért még nem veszett el belőlem, ha nem is kaptam sokat, mikor azt osztogatták.
Vártam. És vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt nekem, de egy külső szemlélőnek ez úgy tűnhetett, mintha kopogtam volna, és bumm, be is rontottam a helyiségbe. Egyébként, kopogni csak udvariasságból szoktam, mert nem igazán érdekel a válasz, hiszen ha akarok, akkor bemegyek, mert ezért van nyitva az ajtó. Ha nem akarja valaki, hogy bemenjek, akkor zárja be…
Nyikorogva kinyílt az ajtó, majd én egy aprót léptem be rajta. Tényleg aprót, éppen hogy átléptem a küszöböt az egyik lábammal. És ennél tovább be se jutottam.
Totálisan lefagytam. De nem a döbbenettől, hanem… Még szavakat sem találok rá, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Levegőt sem vettem, csak álltam és bámultam, mint egy idióta.
Zack, az az ember, aki állította, hogy soha sem volt a kapcsolatunk alatt köze Melanie-hoz, most éppen mellette feküdt, konkrétan rajta, egymásba fonódva, azon a helyen, ahol még egy hete én voltam.
Az egész pár másodperc lehetett, mikor Melanie-val összenéztünk – akinek szemei pirosak voltak, annyira, hogy még a sötétben is észre lehetett venni -, ugyanis Zack arcát nem láttam, feltehetőleg aludt, sőt egészen biztosan, mert mély, hosszú és nyugodtakat szuszogott.
Ott akartam hagyni őket, de nem bírtam mozdulni. Rájuk akartam csapni az ajtót, de a kezem feladta a szolgálatot. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem őket. Elég paradoxon pillanat volt. Melanie megmozdult, mire Zack morgott egyet.
- Mindjárt visszajövök. – suttogta neki, majd Zack levette a kezét róla, és szemét félig kinyitotta. Szerintem azt hitte, hallucinál, és én is azt hittem, hogy nem látok jól. Kiszállt az erő a végtagjaimból. Elég furcsa érzés volt.
Minden pillanatok alatt történt, Zack rám nézett, egy ’Sam’ elhagyta a száját, mire Melanie felpattant, és egy ’Nem mondtad el neki?’ – kérdést tett fel. Az egész attól kezdve, hogy beléptem a szobába, szerintem egy perc lehetett, de határozottan egy végtelennek tűnt.
Az szobaajtót becsaptam, és a lépcsőn lefutva próbáltam könnyeimet kitörölni szememből, hogy ne essek le. Zack utánam kiabált, Elisabeth felém futott, és hirtelen minden sok lett. Levegőre volt szükségem. Ha eddig gyorsan vert a szívem, akkor most kiakadt. Ezer darabra tört, és minden darab más ütemet diktált. Szédültem. A hangok összemosódtak. Kicsit megbuktam az utolsó lépcsőfokban, ami észhez térített.
- Sam, állj meg! – rántott meg Zack, ami hátra tántorított. Az anyukája szemében valamiért újra könny csillogott, én pedig egyensúlyomat visszanyerve a lépcső tetejére néztem, ahol Melanie nézett rám vissza döbbenten.
- Engedj el! – szóltam rá Zack-re, mire ő csak még jobban megszorította a karomat, majd kirángatott a konyhába.
- Zack, normális vagy? – húzta most a másik kezemet Elisabeth, akit megrémiszthette, hogy fia durván viselkedett, és magához szorított, mire Zack elengedett.
- Beszélnem kell vele! – emelte fel a hangját Zack, mire Melanie is megjelent valahogyan. Beleugrált a látóterembe, és Zack-et megfogva, csitítgatta őt.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit tehettem volna? Mondtam volna valamit, sőt, annyi minden lett volna bennem, de annyira szorította a torkomat valami, mintha fojtogattak volna. Elisabeth a garázsba rángatott, majd nem foglalkozva se Melanie-val, se Zack-kel, a kocsiba nyomott, és fiatalokat meghazudtoló módon bepattant, majd elindította az autót, és már úton is voltunk.

Azt sem tudtam, hogy mi a fene történt most körülöttem. Egyszerűen az összes gondolatom valahol máshol járt. A testem ott volt, a lelkem viszont valahol teljesen máshol. Mire kinyitottam a szememet előttünk álltunk. Szóval öt percre csukhattam le. Elisabeth engem kémlelt, figyelt, mire hirtelen tudatosultak bennem a dolgok. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd ránéztem, és kitört belőlem minden olyan, ami ezen a héten történt velem. Annyit sírtam ezen a héten, mint még soha. Annyira klisés lenne azt mondanom, hogy ’nem értem még, hogy van könny a könnycsatornáimban’, de muszáj ezt mondanom. Nagyon közel álltam egy teljes összeroppanáshoz az elmúlt napokban, és mostanra ez annyira megérett, hogy bele is estem.

Szerintem órákig zokogtam a kocsiban, Zack anyukájával együtt. Paradoxon, ez is. Egyszer Elisabeth megszólalt, a sírástól rekedtesen, de kedvesen – a helyzethez méltán.
- Meghalt Huge, kedden. Melanie végig ott volt mellette, Zack pedig csak akkor ért be a kórházba, mikor Melanie a földre csúszva zokogott, és senkivel sem törődve motyogta, hogy ő most véget vet az életének. – szipogott, kezemet megszorítva.
- Sajnálom. – töröltem meg orromat a pulcsim ujjába, mire keserűen mosolyogva fejét vállamra döntötte.
- Melanie-t nem engedték ki csak tegnap. Megfigyelésre bent tartották, Zack végig vele volt. Nem akarta otthagyni, és őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs mi történt köztük, mert semmit sem mondott nekem, de tegnap idejöttek Melanie-val, mellesleg az édesanyja is itt volt, és azóta nem láttam őket. Felvittem az ebédet, vacsorát, de nem nagyon ettek belőle. – csuklott el a hangja. Miért folyik még mindig a könnyem?
- Perpillanat nem tudok erre mit mondani, csak azt, hogy minden részvétem Melanie-é, és a családjáé, és majd add át nekik. – rántottam meg a vállamat, mire keserűen felnevetett. Kérdő tekintetemet látva, ki is fejtette.
- Miért érzem úgy, hogy te most lemondtál Zack-ről? – nézett mélyen szemeimbe. – El sem tudod hinni, milyen fontos vagy számára. Miután összevesztetek, és hazaért, hajnalban, olyan történt, ami csak kicsi korában. Eltekintve az alkoholszagtól; - nevetett szomorúan. – Rob akkor is éjszakás volt, így nem volt otthon. Befeküdt mellém, majd átölelt, és együtt zokogtunk. Mikor elmondta, hogy most nagyon összevesztetek, és az utóbbi időben eltávolodtatok egymástól, ami az ő hibája, azt hittem megszakad a szívem. Elhiszed nekem, Sam? – nézett rám, mire aprót bólintottam. – És most tudom, hogy érzel. És hidd el én is így érzek, mintha az én szívem is összetört volna. Mikor láttam, hogy mennyire nem tudod mi történt nálunk, féltettelek, hogy elájulsz. Hirtelen a mentőket sem tudtam volna hívni, úgy meg voltam ijedve. – mondta megborzongva, mire egymásra néztünk, és a helyzettől függetlenül is összenevettünk.
Furcsa volt nevetni, de jól esett. 

*

Egy bögrét szorongatva ültem a székemben az ablakon kibámulva. Vasárnap délután volt, és mondhatni a nehezén már túl voltam. Szembenéztem mindenkivel, a családommal, és Heather-rel legalábbis. Ők most számomra a mindenki. Természetesen Vele nem beszéltem, habár keresett, állítólag. Vártam, hogy legyen valami, történjen valami, mert elég sok minden forgott kockán az utóbbi hónapokban. És most itt vagyok, célok nélkül, üresen, minden pillanatban a sírás határán, és nélküle.
Annyit tudtam meg, hogy miután összevesztünk nem Melanie-hoz ment, hanem Elisabeth szerint, valami kocsmában volt. Habár nem csak ott lehet alkoholt inni…
A kakaóm elfogyott, így leraktam az asztalomra, majd egy ötlettől vezérelve forogtam hármat a székemmel. Úgy gondoltam, ha Bellának ment, nekem is menni fog. Izgatottan néztem rá a telefonomra, hogy megnézzem eltelt-e a három hónap, de csalódottan konstatáltam, hogy még csak egy óra sem telt el. Bella-nak sikerült, nekem nem. Bella végül újra egymásra talált Edward-dal. Vajon ebben is kudarcot vallok?

Negyvenhetedik fejezet.

Aloha, babócák!

Igen, újra itt vagyok, és egy csomó mindent is akarok mondani. Ami lehet titeket annyira nem érdekel, de hátha felkelti az érdeklődéseteket.
Először is, kezdeném ott, hogy köszönöm, annak, aki valamilyen formában jelezte itt létét az előző bejegyzésekhez! :) Nélkületek mi lenne velem?
Másodszor, képzeljétek el, hogy első helyezést értem el a 'Legjobb romantikus történet' kategóriában We can help U! által megrendezett versenyen. Fúú, annyira, de annyira megörültem, mikor megláttam! :) Nagyon sokat jelent, úgyhogy köszönöm még egyszer!
Harmadszor pedig, egy kis reklám féleség fog következni - amiért igen, sajnos nem fizettek :D az én ötletem volt, egyébként - vagy kinek hogy tetszik. Nem gondoltam volna, hogy így a neten keresztül meg lehet ismerni, vagy inkább szűkítem a kört, a bloggerek világában meg lehet ismerni másokat, barátságokat kötni stb., de mégis! Úgyhogy egy remek - immáron - bloggerinát ismerhettem meg! :) Akihez be tudtok kukkantani, ide kattintva - Endless Paradise -. Aztán mondjátok el ott, mit gondoltok a történetéről! ;)
Azt hiszem ennyi... Vagy... Rövid lett - mármint a fejezet, nem ez a bevezető, tudom kifinomult a humorom :D - , tudom, de itt most abba kellett hagynom, mert innentől megint valami bumm-bumm lesz, és nem láttam volna értelmét, ha belekezdek. Mert az úgy túl hosszú lett volna, és ennek a fejezetnek nem az lenne a fő mondanivalója, ami majd a következőeknek lesz.
Várom most is véleményeiteket, úgyhogy ne habozzatok! - micsoda lelkesítő szöveg :D

Jó olvasást. xx

▶ zene

Úgy döntöttem, hogy a mai estét hivatalosan is az önsajnálatomnak szentelem. Sírni akartam, annyira, mint még soha. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egy valakivel, akivel nem tudtam. Úgy éreztem a világ összes fájdalma rajtam csapódott le, és nekem kell velük szembenéznem. Mikor egy pillanatra nem fájt ez az egész, rá néztem a csuklómra, amin a hülye karkötője volt. Még Amerikában vette magának, de egyik este levettem a kezéről és felhúztam a csuklómra. Azt mondta, ha elhagyom, csúnya következményei lesznek, majd arcomat látva rám mosolygott, és felém magasodva végig csókolta a nyakamat. Szinte égették testemet csókjai, mintha még most is ajkai rajtam futkosnának.
Elhajítottam a karkötőt a falnak, ami hangtalan puffanással ért földet. Vajon ez lenne a szakítás? Mármint, tudom milyen egy szakítás, mert egyet átélhettem, de az minden tekintetben más volt. Most én rontottam el, és teljesen jogosan viharzott el. Mindig is máshogy gondoltam a kapcsolatunkra, hogy ez más. Jó, nyílván mindenki ezt gondolja a saját kapcsolatáról. De tényleg, más volt. Míg el nem romlott.
Haragszik rám, szinte érzem, ahogy csalódott. Igen, csalódott, magam előtt látom az arcát, mikor azt mondtam, hogy nem tudok egy nevet sem a focicsapatából, akiket szeret. Rossz példa volt, tudom…
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Hívjam fel Thea-t? Az igazság az, hogy nem volt kedvem tőle is hallgatni, hogy mekkora egy lúzer vagyok. Mert ezt mondaná, és ezt is fogja… A szüleim az utolsók, akikkel most beszélni akarok, így a lehetőségek fogytak. Konkrétan mondhatnám azt is, hogy kifújtak, de még volt egy ember…
- Sam! – kopogott az ajtómon bátyám.
- Hagyjatok békén! – szipogtam, majd éreztem, hogy az ajtó megmozdul mögöttem.
- Engedj be. - szólt nyugodtan, mire szaggatottat sóhajtva arrébb kászálódtam.
Belépett a szobámba, majd lenézett rám. Megcsóválta a fejét, leguggolt elém, és nyakamnál fogva magához húzott. Jól esett végre, hogy itt van. Minden ellenére, szorosan magamhoz öleltem, és arcomat ingjébe rejtettem.
- Ne haragudj. Amiket mo-ondtam… Megérdemeltem… - suttogtam.
- Igazad volt. – simogatta meg a hajamat. – Haza is költözök egy időre. Elhanyagoltalak, túl sok időmet felölelte a költözés, Ally, a munka, az egyetem. Kell egy kis pihenés, neked pedig szükséged van rám.
- Már megedződtem, Ally nem érdemli meg, hogy ott hagyd. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Ally meg fogja érteni. - mosolyodott el keserédesen.
- Miattam nem kell… - szakított félbe.
- Sam, már döntöttem, kész. – zárta le a vitát. – Min vesztetek össze? – tért vissza hozzám, mire megráztam a fejemet, hogy nem akarok erről beszélni, de ő folytatta. – Azt mondta, reméli, visszakapja azt a lányt, akibe beleszeretett. – fokozta így is elég rossz kedvemet. Szinte tudtam, hogy ezt mondta. De nem csak én változtam… - Mit mondtál neki? – kérdezte újra. – Ugye nem megint ugyanazt? Nem háborgattad fel a múltját? – utalt arra az időszakra, mikor karácsony után összevesztünk. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb vitánk sose lesz. Tévedni emberi dolog, mindenki téved. Én is tévedtem, mert ez nagyobb volt.
- Egyszerűen nem bírtam tovább. Betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna… - soroltam fel az összes szólás-közmondást (számomra ez a kettő összefonódott), ami a ’kész vagyok’ kategóriámat merítette ki.
- Mit mondtál neki, Sam? – kérdezte egyre idegesebben. Néha megkérdezem magamtól, hogy Brad miért válik ennyire ingerülté, mikor arról van szó, hogy én rontottam el a dolgokat.
- Azt, hogy kavart-e Melanie-val, mióta együtt vagyunk. – nyögtem ki.
- Te teljesen meghülyültél? – rázta meg a vállamat. – Te is tudod, hogy nem. – túrt idegesen a hajába.
- Mégis honnan tudnám? Nem vagyunk együtt állandóan. És Melanie-val nem tudom, mikor találkozik. – pattantam fel dühösen. Mert álljunk meg egy pillanatra. Neki az én pártomat kellene fognia, és meggyőznie, hogy milyen jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Tudod, Sam, egy kapcsolat alapja a bizalom. – nézett felém. – És te nem bízol benne…
- Bízok benne, de… Istenem, a volt barátnőjével játsszák el, hogy együtt vannak. Mégis hogy ne merülne fel bennem ilyen? Minden épeszű emberben felmerülne! – próbáltam érvelni magam mellett.
- Te pedig egy iskolába jársz a volt barátoddal. Mindennap találkozol vele a szünetekben. Ma pedig vele töltöttél egy egész délutánt. – állt fel ő is. – Még sem kérdezte meg Zack, sose, hogy mit csináltok, mikor találkoztok. Sose vádolt meg azzal, hogy Conny-val mit csinálsz. És tudod miért, mert bízott benned. – nézett rám szemrehányóan.
És ekkor elkapott azaz érzés, amit senkinek sem kívánok. Ha eddig szarul éreztem magamat, akkor ezután már belül eltemettem magamat. Ebben a pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki itt hibás, az én vagyok. Az egyedüli, aki itt valamit nagyon elnézett, az bizony nem más, mint szerény személyem. Egy bizonyos este jutott eszembe, egy bizonyos emberrel, egy bizonyos csókkal. Pontosan azzá váltam, akiket elítélek. Veszekedtem a barátommal, aki nem is tett semmit, miközben a vádak, amiket hozzávágtam, rejtett utalások voltak. Amiket a tudatalattim szeretett volna a felszínre hozni…
- Igazad van. – nyögtem ki végül. Nem bírtam elmondani Brad-nek, egyszerűen ez nem tartozott rá. Ez csak egy emberre tartozott, az pedig azaz ember, akinek belemondtam a szemébe, hogy nem bízok benne. Bár kimondtam volna, de ehelyett csak bámultam rá, ami még rosszabb.
- Fürödj le, utána pedig feküdj le és találd ki, hogy hogyan hozod helyre a dolgokat. – húzott magához Brad egy ölelés erejéig, majd otthagyott a szobámban.

*

Beszélni akartam vele, de tudtam, hogy idő kell neki. A veszekedésünk utáni első reggelen, úgy éreztem magamat, hogy arra szavakat sem találok. Nem beszéltem senkivel, csak bementem az iskolába – ahova nem akartam, de anyáék nem engedték meg, hogy kihagyjam – és néztem ki a fejemből. Sajnos, tükörbe néztem, mielőtt elindultam volna, és tudtam milyen vidám látványt nyújtottam. Heather valahogy tudta, mi bajom lehet, így nem kérdezősködött, csak ott volt mellettem. Várta, hogy beszéljek én. Én viszont nem tudtam mit mondani. Melanie-val mikor összefutottam, a szemembe nézett és eltátogott egy ’gratulálok’-ot. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, kihez ment el, miután összevesztünk. Ugyanis csak hajnalban ért haza…
Úgy voltam vele, hogy hagyom, még leülepednek a dolgok, de titkon reméltem, hogy egyik délután ott fog állni előttünk. Nem volt ott, miért is lett volna? Én bántottam meg.
Hiányzott, annyira, mint még soha. Mert tudtam, hogy most nem elutazott, és azért nincs velem. Itt volt, de mégsem. A bűntudat felemésztett, megával ragadott, és elpusztított. Nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem vele. Annyira féltem az elutasítástól, hogy nem ment az utolsó lépés megtétele. Péntek délután, mikor már öt napja nem beszéltünk, eldöntöttem, hogy végett vetek ennek, és beszélek vele.
Ha így utólag visszagondolok, mert ekkor mindig okosabb az ember, nem kellett volna elmennem hozzá. Rosszul döntöttem, de mégis mikor döntöttem volna jól? Ha maradok, és várok még hetekig, és utána szembesülök a dolgokkal, vagy ha inkább hamarabb teszem meg a békülésünkhöz vezető utat? Őszintén nem tudom, mi számított volna hamarabbnak. Valószínűleg, ha utána rohanok egyből. Igen, azt kellett volna tennem… De nem tettem, csak húztam az időt. Ez alatt az öt nap alatt, pedig minden olyan megtörtént, amitől már kilenc hónapja tartok. Ha figyeltem volna a jelekre, amiket küldtek felém, feltűnt volna. Feltűnt volna, hogy egy ember hiányzik az iskolából, aki eddig előszeretettel kezdeményezett bájcsevejeket velem, habár mindketten a pokolba kívántuk a másikat. Én viszont el voltam foglalva Vele, akit úgy tűnik közel sem én foglalkoztattam…

The wedding.

Aloha, babócák! Ez bizony az a novella, melyet még szeptemberben szavazhattatok meg. Remélem tetszeni fog! :) A rendes fejezet pedig az őszi szünet időszakára tehető. 

Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem most is írtok páran! Nem is húznám tovább a szót ;) 

Jó olvasást. xx

▶ zene

London egyik legszebb napjára ébredhettünk. Július közepét írva, minden tökéletesen passzolt egy esküvőhöz. Mesébe illő jelenetként rajzolódott ki mindenkiben ez a nap. A madarak csicsergése, a virágok illata, a kék minden árnyalatában tündöklő ég. A járókelők mosollyal díszített arcai, egy igazán beteljesült világ képét keltették. Pedig mindenki más miatt volt boldog.
Az anyuka, ki a gyermekét tolta a babakocsiban, azért mosolygott, mert a kislánya éppen gügyögve magyarázott a csüngő állatokról. A férfi, aki ezt az utca túloldaláról figyelte, a kocsijában ülve, feleségére várva, mosollyal gondolt vissza, hogy milyen volt, mikor az ő gyermekei okoztak ilyen kis csekélységekkel hatalmas örömöt a családnak. A felesége, aki éppen kilépett egy márkás bolt ajtaján, mosolyogva ült vissza férje mellé. Szatyrából elővette azt a ruhát, amit egy jeles eseményre tartogatott. Már hónapokkal ezelőtt kinézte az üzletben, de sajnos csak félrerakatni tudta, mert a drágaság szó legnagyobb fokát is megütötte az ára. Először meg sem akarta venni, úgy volt vele, hogy keres valami mást. De a férje látta azt a csillogást a szemében, amiért mindent megadott volna pár évvel ezelőtt. Mikor a kapcsolatuk közel sem volt a legjobb. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy ha kell plusz műszakot vállal, de ő szeretne lenni az a férfi, aki örömet szerezhet egy ilyen csodás nőnek.
Az autó hamar besorolt a forgalomba, és az anyuka is eltűnt az a járókelők rengetegében.

A családi házban már hatalmas volt a sürgés-forgás. Egy esküvőkor ez természetes, nem igaz? Esküvő, mely nemcsak a menyasszony és a férj számára fontos, hanem a szeretteiknek is. Mindenki izgul, hogy a legjobb formájukban láthassák őket.
Az ételeket szállító cég épp időben érkezett meg, csengetniük sem kellett, mert a barna hajú nyoszolyólány már nyitotta is ajtót. Ínycsiklandozó kinézetű hústálak, körettel, előételek, saláták, sütemények szállingóztak be a házba. Mintha csak az ételek repkedtek volna, mindenki úgy sietett velük.
- Visszaszámlálás megkezdődött! – ütötték össze kezeiket a koszorúslányok, mikor megállapították, hogy már csak két óra maradt hátra a boldogító igenig.

A menyasszony mindeközben görcsösen kapaszkodott a székében, miközben kozmetikusa az utolsó szemöldökszedését finomította. A sminkes már a fésülködőasztal előtt válogatta a színeket, alapozót, rúzst, és minden egyéb kellékjét, amivel a vőlegénybe belefojtja a szót, mikor meglátja újdonsült felesége arcát.
- El fogunk késni. – sóhajtott egyre idegesebben a menyasszony, aki már nem bírta kivárni, míg a kozmetikusa végez, így telefonját feloldva próbált hívást kezdeményezni.
- Sajnos, nincs beszélgetés esküvő előtt! – kapta ki gyorsan a barna hajú koszorúslánya a készüléket a kezéből.
- De már egy napja nem is beszéltünk. – duzzogott egyből a nemsokára nővé érő lány.
- Szívás, tudom, de utána hidd el, visszasírod ezt a napot, mikor nem kellett vele beszélned. – dobott bele egy cukorkát a szájába a félig már felöltözött barátnő. Ő tavaly élte át ugyanezeket az izgalmakat.
Mindenki megmosolyogta kijelentését, és titkon arra gondoltak, hogy valahol igaza van.
- Kifordulnál egy kicsit? – mosolygott a sminkes, majd hozzákezdett megfesteni a képet vásznára. Először felmérte a terepet, majd mindenkit kiterelve a szobából hozzá is fogott a munkának.

- Gyönyörű ez a ruha! – csodálkozott mindenki az örömanyán, aki hirtelen rosszul kezdte érezni magát, hiszen ez nem az ő napja, és nem kitűnni akart a ruhával, csupán csak megfelelően szeretett volna kinézni gyermeke esküvőjén.
- Nem jöhetnek be ide fiúk! – kiabált a földszintről egy vékony kis hangocska, melyre mindenki odafigyelt, és egy hullám elindításával az összes koszorúslány lent termett az előszobában, hogy kiterelje a pasikat.
- Csak egy pillantás, kérlek. – próbált kisfiús bájával a lányokra hatni a vőlegény.
- Felejtsétek el! – nevetett az egyik elkapott koszorúslány, akit barátja felkapva csikizni kezdett. – Tegyél le! – ütögette a karját, mire az magához fordítva megcsókolta.
- Hányingerem van. – jegyezte meg őket látva a szőke copfos kislány.
- Megállj csak! Ha nem szólsz, már rég láthatnánk a menyasszonyt. – hagyta ott barátnőjét a srác, és a kislány után szaladt, aki sikítozva rohangált, valami menedéket keresve.
- Ne legyetek ilyen kegyetlenek! – kérlelte tovább a vőlegény a még mindig útját álló lányokat.
- Ne legyél gusztustalan, egy egész hetetek lesz egymásra. Most csak a miénk. – nyújtotta rá a nyelvét testvére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a házból a fiúkat.

- Miért nem engedtétek be? – nyögött fel fájdalmasan az ara, mikor meghallotta, hogy mi történt egy emelettel lejjebb, mikor őt sminkelték.
- Ne vágj már ilyen fájdalmas fejet, mondom, hogy visszasírod még ezt az egy napot. – jegyezte meg újra barátnője, aki immáron már talpig ruhában volt.
- Ne idegesítsetek! – kezdett feszülté válni a menyasszony, ami annak volt köszönhető, hogy mindössze egy órája maradt.
- Minden tökéletes lesz. – léptek be szülei a szobába, mire könnyes szemmel fordult feléjük a lány.

Mindenki fél az esküvőjétől. Egy természetes izgalom fogja el az embereket, ha arra a napra gondolnak, ami nem múlik el egészen addig a pillanatig, amíg nem mondják ki a boldogító igent. Habár tudjuk, mit fog válaszolni a másik felünk, valahol mégis félünk. Az a pillanat, mikor megkérdezik, a kérdést, habozol egy pillanatig, majd válaszolsz rá. Abban a pillanatban leforog előtted minden, egy örökkévalóságnak tűnik, mégis csak egy pár tized másodperc. A levegő megfagy, mindenki egy pillanatra elfelejt mindent, csak nézi azt a két embert, akik egymásnak szentelik az életüket.
Nem két igen köt össze két embert, hanem az, ami abban a két igenben benne van. Az, ami mássá teszi azt az igent. Mert azaz igen, nem azaz igen, amelyiket akkor használsz mikor megkérdezik, hogy ’Segítenél nekem?’, vagy ’Jól vagy?’.

A násznép helyett foglalt, a koszorúslányok mosolyogva sétáltak be a templomba, majd ültek le az első sorban. Mindenki halkan sutyorgott, majd páran izgatottan csapták össze tenyerüket, a legközelebbi hozzátartozok zsebkendőt morzsoltak kezeikben.
A vőlegény bejövetele nem igazán rázott meg senkit sem, majd mikor már az oltár előtt állt, páran észrevették, és a fiúval együtt nevettek, oldva a feszültséget. A zene megszólalt az ajtó kinyílt, a násznép felállt, minden szó megfagyott a levegőben. A menyasszony nagyot sóhajtott, majd édesapja fülébe suttogott.
- Köszönöm. – mosolygott rá, majd szemét megtörölte. Ekkor az ajtó takarásából nagyot mordult a sminkese, majd fájdalmas arccal próbált a menyasszonyra fókuszálni, akinek nagy szerencséjére nem kenődött el a sminkje. Vízálló smink ide, vagy oda.
A menyasszony próbált visszaemlékezni a próbákra, mikor a bevonulást nézték, majd kizárni mindenkit. Csak egy valakire koncentrált, ki rá nézve összekapcsolta tekintetüket. Mindössze egy elköszönés erejéig nézett édesapjára, majd utána újra visszanézett szerelmére.
Az első mondatok után, és a pap pár humoros megjegyezését követően, előkerültek az eldugott zsebkendők, majd mindenki visszafojtott lélegzettel várta a következő pár sort.
- Kijelented-e Allyson Peter, hogy az itt jelenlévő vőlegényeddel, Brad Barnes-sal, házasságot kötsz? – visszhangoztak a pap szavai. Allyson Brad-re nézett, majd édesanyjára, aki könnyei fátyola miatt alig látott valamit, de nem akarta megtörölni a szemét, mert félt, hogy akár egyetlen fél pillanatot is elmulaszt.
- Igen! – remegett Ally hangja.
- Köszönöm. – mosolygott a pap, majd a vőlegény felé fordult. - Kijelented-e Brad Barnes, hogy az itt jelenlévő menyasszonyoddal, Allyson Peter-rel házasságot kötsz? – tette fel újra ugyanazt a kérdést.
Brad hirtelen megfagyott, és nem azért, mert nem akarta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Ally mindene… Valamiért nem jött ki egy hang sem a torkán.
A násznépre nézett, majd egy valakin megállapodott a tekintete.

Idegesen szuggerálta bátyját, Sam, aki ettől félt. Tudta, hogy Brad le fog fagyni, hiába nagy mindig a szája, és elviccelte az egészet, mikor mondta neki, hogy gyakoroljunk, mert stresszhelyzetben sose tudsz megszólalni. Brad viszont csak legyintett, majd hozzátette ’ez most nem egy középiskolás felelés lesz’. Most már viszont tudta, hogy igaza volt Sam-nek.

Sam rá nézett, majd mosolygott, és egy aprót bólintott.
- Hát persze, hogy igen! – mondta ki kicsit erőteljesebben a választ Brad, majd nem foglalkozva a protokollal Ally-t felkapva megcsókolta…

Negyvenhatodik fejezet.

Aloha, babócák!
Sajnálom, hogy ilyen rég volt rész, és ez sem lett valami hosszú, de próbálkoztam.
Nem tudom, hányan vagytok még, de ha elolvastátok a fejezetet valamilyen formában jelezzétek, hogy még van-e értelme folytatni a történetet. Habár, tudom, hogy én mondom állandóan, hogy csak úgy nem lesz vége a blognak, ami nem is lesz, de bármikor lebírom zárni :D Nem fenyegetésnek szántam :) Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien vagytok, és mit gondoltok!
Köszönöm a feliratkozásokat és pipákat!! :)
u.i.: Kinek milyen a suli? Hogy telt az első hónap? :)

Jó olvasást.xx

Elképzeltem, hogy az FBI, rendőrség, kommandós egységek fognak várni a házunk előtt. Valahol örültem, hogy erre nem került sor, valahol pedig meglepődtem. Ennyire azért még én sem érdekelhetem a családomat. Lomha lépésekkel közeledtem a bejárati ajtónk felé, ami nagy meglepetésemre zárva volt. A csöngőre feküdve próbáltam valakit felugrasztani, hogy engedjen be, de tervem meghiúsulni látszott. Először hosszan, majd röviden is csöngettem, rövid-hosszú felváltva, végül feladtam. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, majd egy nagy sóhaj kíséretében belerúgtam anyáék egyik házassági évfordulójukra kapott virágos váza-ládába. A lendület pedig akkora volt, hogy már épp riadtan ugrottam volna fel, mikor a váza nagy dörrenéssel tört össze a betonon.
- Istenem. – fortyogtam, miközben néztem szegény megrongálódott virágot. Végül tehetetlenségemben visszaültem a lépcsőre, fejemet pedig kezeimmel alátámasztottam. Mondanom sem kell, hogy mindenki megnézett, és valószínűleg okkal.
- Sam? – hallottam Debora-t, aki az egyik szomszédunk. Igazán kedves nő, próbált segíteni még három évvel ezelőtt matekból, szegény hamar rájött, hogy menthetetlen vagyok.
- Szia! – mosolyogtam rá, mikor kérdőn nézett rám és a vázára.
- Összevesztetek? – ült le mellém, mire keserűen felnevettem.
- Rossz helyen volt. – rántottam meg a vállamat.
- Valami baj van? Miért nem mész be, nem hiszem, hogy Karen-nek ez lenne a legújabb gyereknevelési ötlete. – mosolygott.
- Lényegében. De én nem vittem kulcsot, most pedig várok. Bárhol is vannak. – néztem rá fáradtan.
- Addig bejöhetsz hozzánk, ha szeretnél. Megiszunk egy teát, és trécselünk! – kacsintott rám.
Mindig is annyira imádtam Debora-t. Annyira kedves, és mindig segíteni szeretne. De sajnos most senkihez nem volt kedvem, csak be szerettem volna jutni a házamba.
- Aranyos vagy, de majd máskor inkább. – mosolyogtam rá.
- Te tudod. Viszont sietnem kell, egyedül hagytam a fiúkat. Ezt meg takarítsd fel, amíg Karen meg nem látja – ölelt meg.
- Meg teszek minden tőlem telhetőt . – öleltem vissza, mire nevetve elindult a szemközti házba.
Néztem távolodó alakját, majd minden egyes járókelőt megszemléltem. Még kiskoromban játszottam azt, hogy addig néztem a járdán az embereket, míg azok el nem tűntek. Amolyan kihívásként.
Mikor végig néztem, ahogy a nap lemegy, és elkezdtem fázni, elgondolkoztam, hogy a családom elköltözött, és engem itt hagytak, de pár pillanattal később nagy gázzal és kis szerencsével a bátyám megállt a felhajtón, és mindenki egy emberként lélegezett fel a kocsiban, mikor megláttak. A fényszórót a nagy örömben elfelejtették kikapcsolni, retinámat félig kiégetve.
- Mégis hol voltál? – kiabált apa.
- Itt ültem. – vágtam hozzá, mire anya magához ölelt.
- Halálra aggódtam magam, már mindenhol kerestünk. – tartott el magától, majd újra megölelt.
- Na, most, hogy megvan Sammy, bemehetnénk, mert halálra unom magamat. – köszörülte meg a torkát George.
- Egyenesen mehetsz a szobádba, lefürödhetsz és majd reggel találkozunk. – emelte fel a hangját apa, mire George szemöldökét felhúzva fogta meg a kulcsot, amit apa nyújtott neki, és egy ’ezeknek mi bajuk van?’ megjegyzéssel csukta be maga mögött az ajtót.
- Mit képzelsz magadról, Sam? – kiabált apa.
- Az én hibám volt. – szólt közbe Brad.
- Majd arról később beszélünk. - hallgattatta el Brad-et. - Sam?  – nézett rám újra. Nem tudtam mit mondani… Mit lehet erre válaszolni?
- Kiszellőztettem a fejemet. – rántottam meg a vállamat. – Nem történt semmi, megvagyok, sőt még én vártam rátok. Úgyhogy sajnálom, meg minden, de nyilván tudjátok mi történt, és teljesen érthető módon szükségem volt egy kis nyugalomra. - hadartam.
- A lényeg, hogy jól vagy. – szorította meg anya a kezemet. – Habár mi történt itt? – nézett a lába alá, ami szilánkokkal volt tele.
- Már így találtam. – hazudtam. – Engem is meglepett. – rántottam meg a vállamat, majd elindultam otthagyva őket.
- Ezzel még nincs lerendezve semmi. – szólt utánam apa.
- Persze, tudom. – motyogtam. Már éppen nyitni akartam az ajtót, mikor egy újabb kocsi fordult be a feljáróra. Zack idegesen szállt ki belőle, majd mikor meglátott egy pillanatra megnyugodott.
- Teljesen meghibbantál? – jött oda hozzám, majd lenézve rám megfogta államat, hogy ráfigyeljek.
- Majd bent megbeszéljük. – sóhajtottam.
- Mellesleg, Sam, mit kerestél Aaron-éknál? Louise telefonált, hogy náluk voltál. – követett apa. A konyhából összeszedte a söprűt és egy lapátot, majd visszafele menet még hozzátette. – Szóval örülnék, ha majd elmagyaráznál mindent. – hagyott végül minket az előszobában. Zavarban voltam. Feszengtem, mert úgy éreztem, hogy rosszat csináltam. Zack semmit sem mondott, csak levetkőzött, majd otthagyva a lépcsőn felsétált.
Nem tudom, mit kellene mondanom bárkinek is, és apa miért pont Zack előtt említette meg Aaron-t, mindenesetre biztosan nyomos oka volt rá. Ha vissza akart adni valamit, akkor sikerült neki. Jól csinálta.
Nagyot sóhajtva, próbáltam összeszedni minden bátorságomat és Zack-et követni. Mikor a szobámba léptem, határozottan féltem, hogy mi lesz, mikor következőleg kilépek innen.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodva figyeltem. Háttal állt az ablakomba, és istenért sem akart megfordulni.
- Mi újság? – törtem meg a csendet. Inkább ne tettem volna…
- Mi újság? Mi újság? Sam mégis hol voltál? Halálra aggódtam magamat! Mikor anyukád felhívott azzal, hogy nem tudják hova mentél, mert összevesztetek Brad-del, egyből arra tudtam gondolni, hogy valami történt veled. Azt hittem, hogy annyit legalább érek neked, hogy felhívsz, vagy küldesz egy üzenetet, sőt még ez sem kell, csak elviszed azt a kurva telefont magaddal, és felveszed mikor hívlak. – kiabált, miközben mindvégig tartotta a szemkontaktust.
- Azt csodálom, hogy itt vagy. Huge hogy van? Melanie-val elég jól játszottátok a szerepet? Elhitte, hogy együtt vagytok? – vágtam hozzá, mire megdöbbent, és szemei lángba borultak.
- Már megint ezzel jössz! – kiabált. – Nem mentem el sehova, otthon voltam, és hívtalak volna téged, mikor Karen szólt, hogy eltűntél. Zárd már ki Melanie-t, könyörgöm! Vége van vele, és ezzel az egész szarral is! Megmondtam neki.
- És meg is értette? – mosolyogtam rá gúnyosan, mire elém lépett, majd kezeit felemelte, aztán visszaejtette oldala mellé.
- Mit akarsz, mit tegyek? Sam, neked semmi sem elég? – suttogta fejét lehajtva. – Ennél többet nem tudok neked adni magamból. Értsd már meg, hogy nincs köztünk semmi Melanie-val. – fogta meg gyengéden derekamat, majd homlokát enyémnek döntötte. Könnyeim végigcsurogtak arcomon.
- És soha nem is volt, mióta együtt vagyunk? – kérdeztem elhalló hangon.
- Ezt Aaron mondta? – mordult fel újra, majd egyik közös képünket megfogta. – Egyáltalán mit mondott apukád? Mit kerestél nála? – emelte rám tekintetét, majd a képet visszarakta az asztalomra.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. – suttogtam megtörölve arcomat.
- Felesleges, ha már megkérdezel ilyet, akkor már nincs mit válaszolnom rá. – nézett rám. Szemei annyi fájdalmat tükröztek, hogy rosszul éreztem magamat, mert ilyen felmerült egyáltalán bennem. – Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte elém lépve, mire fejemet leszegtem. – Sam, mondd ki! Bízol bennem vagy nem? – tette fel újra a kérdést, arcomat felemelve. Számat összeszorítva próbáltam könnyeimet és sírásomat visszaszorítani. Annyira akartam neki válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem szemeibe, amiben könny csillogott. Fejét gúnyos mosollyal megrázta. – Ez is megteszi. – lökött arrébb, majd kiviharzott a szobámból.
Az ajtónak támaszkodva csúsztam le a földre, majd könnyeim utat törtek maguknak, és sírásom töltötte be szobám nyugtalanító csendjét.