Ötvenegyedik fejezet.

Aloha, babócák!

Sajnálom a sok csúszást, de szerintem lassan mindenki hozzászokik ehhez, ami engem is elszomorít, higgyétek el. Viszont azt hiszem, hogy akkor legalább a havi egy részt megpróbálom betartani, ami tudom, hogy gonosz, de cserébe most hoztam egy részt! ;) Szóval, akit még így is érdekel a történet, az ne habozzon. mert folytatom!
A részről, ahogy már megszokhattátok szoktam ilyen kis véleményt írni róla, a sajátomat írom le, mondjuk, szóval valószínűleg senkit sem érdekel... A rész egyébként annyira nem lett rövid, de a hosszú kategóriába se sorolható, akkor már inkább a rövidbe. Legszívesebben egyébként nem írtam volna neveket, hanem kíváncsi lettem volna, hogy ti kire gondoltok, kivel találkoztak. Szóval ha elolvastátok a részt, a komment részlegben írjátok meg, hogy kire gondoltatok, először. Ugyanis sokat gondolkoztam rajta, mert talán egyértelműnek fog tűnni, de ez közel sem volt az... Nem ők voltak ugyanis az első ötleteim, de végül ebből a szituációból a legtöbbet próbáltam kihozni. :)
Szóval, ennyi lennék mára, meg úgy még elég sok időre... :D

Jó olvasást.xx

▶zene

- Már ne is haragudj, de te hogy kerülsz ide? – kérdeztem vádlón Thea-t kicsit félrelökve.
- Tudod, ez egy nyilvános hely, és tudtommal nem volt sehova sem kiírva, hogy ezt a filmet Sam Barnes-nak vetítik le. – rázta meg a fejét, majd egy mosolyt elharapva, tekintetét visszaemelte rám.
- Neked tudnod kellett volna, hogy ezt a filmet csak nekem vetítik le. – akadékoskodtam tovább a többi mozizni vágyó ember legnagyobb örömére.
- Ne haragudj, de sem telepátia, sem gondolatolvasó képességem sincs. Majd gyakorolni fogom, ígérem. – forgatta meg a szemeit.
- Akkor most, hogy már tudod, elmennél? – kérdeztem felháborodottan, mert ez mégiscsak már mindennek a teteje, hogy az én filmemre ül be.
- Sam, szerintem le kellene ülnöd. – rángatta meg a kabátom végét Thea, aki már helyet foglalt.
- Előtte még kiküldöm a nem kívánatos személyeket innen. – néztem végig a mellettem ülő két emberen.
- Tudtommal te jöttél ide később, szóval neked kellene távoznod. – dőlt hátra hanyagul, mintha élvezné ezt az egészet.
- Ne haragudjon, de leülne, mert elkezdődött a film? – szólt rám egy negyvenes éveiben járó férfi, jogosan.
- Persze, elnézést. – néztem körbe a teremben, majd zavartan leültem a helyemre. – Helyet cserélünk? – néztem rá Thea-re, mert ha már el kell viselnem az exbarátomat és az ő haverját egy teljes filmen keresztül, méghozzá egy moziban, akkor legalább már ne mellette üljek már. – Ti amúgy tényleg mit kerestek egy romantikus filmen? Mert akaratlanul is rosszra gondol az ember, ilyenkor. – mosolyogtam gonoszan, mire Zack felemelte a szemöldökét.
- Humoros vagy, Sam. – forgatta meg szemeit, amit a sötétben nem igazán láttam, de hangsúlyából minden kivehető volt. – Azt hiszem nincs miről beszámolnom neked.
- Nem is érdekelt a beszámolód. – néztem rá lenézően, majd áthajolva rajta, Todd-nak is feltettem ugyanezt a kérdést.
- Lepattintottak. – rázta meg a vállát, érezhetően maga alatt volt. – Ő volt az egyetlen reményem, különben kidobtam volna egy csomó pénzt. – mondta szomorúan, mire még mindig Zack-en feküdve, megöleltem Todd-ot. – Köszi. – mosolygott rám.
- Nem szeretnél leszállni rólam végre? – ütögette meg Zack a vállamat, mire visszamásztam a székembe.
- Amúgy, nem akarok megzavarni semmit, de kezd mindenki agyára menni, hogy ti itt veszekedtek. – hajolt felénk Thea.
- Bocsánat, csöndbe maradunk. – húztam meg magamat.
- Én eddig se pofáztam. – legyintett Zack.
- Persze, itt egyedül én vagyok a hibás, mint mindig mindenben, igaz? – egyenesedtem ki a székemben, elememben voltam.
- Egy moziban vagyunk, ne itt veszekedjünk, kérlek. – fogott vissza szavaival, amik hatottak rám. Nagyon is hatottak rám.
- Tudtommal ott veszekszek, ahol akarok. – durcáskodtam, mint egy gyerek.
- Szeretnék veled beszélni, de nem most, és főleg nem itt. – hajolt közel fülemhez.
- Honnan gondolod, hogy én akarok-e veled beszélni? – hajoltam el tőle, ami rosszul esett neki.
- Nem kell így viselkedned. – rázta meg a fejét komolyan.
- Abszolút nem viselkedek úgy. Szimplán csak nem érdekelsz. – rántottam meg a vállamat.
- Igen, te mindig így viselkedsz, mikor nem érdekel valaki, tudom. – dőlt vissza a székébe.
- Persze, te már csak tudod, mikor, hogy viselkedek. – pufogva dőltem hátra én is, majd kezeimet keresztbe fontam mellkasomon.
- Képzeld, ismerlek. – nézett rám, mint egy idiótára. Mintha ez lenne a világ legelfogadottabb kijelentése.
- Sajnos. – sóhajtottam, majd a film további részén nem szóltunk egymáshoz. A fezsültség fogható volt köztünk, de kibírtuk, hogy ne szóljunk többet egymáshoz. Pontosabban én bírtam ki, ő nála ez nem nagy szó. Ő egyébként is kibírja.
- Jó film volt. – szürcsölt bele Thea a kólájába egy utolsót, mielőtt kidobta volna a mozi szemetesébe.
- Ja, még jobb lett volna, ha ezek nem pofázzák végig az egészet. – nézett hátra, rám és Zack-re, Todd.
- Menjetek előre, mi még beszélni akarunk. – jelentette ki Zack, majd a legnagyobb megdöbbenésemre megfogta a karomat, és az ellentétes irányba húzott.
- Örülnék, ha nem rángatnál. – néztem rá haragosan.
- Sajnos máshogy nem ment, bocs. – támaszkodott neki a falnak.
- Oka van mindennek. – rántottam meg a vállamat.
- Akkor mondj légy szíves két okot.
- Nem érdekel, és leszarom a magyarázatodat. – tettem keresztbe kezeimet.
- Összességében ez a kettő ugyanazt jelenti, szóval várok egy másikat is.
- Már nem akarok tőled semmit sem, ezért felesleges bármit is mondanod. – erre a kijelentésemre, hirtelen karomért nyúlt, majd a falnak döntött úgy, hogy ő szorosan felém magasodott.
- Ha most nem akarnál tőlem semmit sem, nem lenne a kezed a derekamon, és nem dobogna így a szíved. – kijelentésére kezemet elvettem derekáról, amit csak azért raktam oda, hogy megvédjem magam a falnak ütődéstől.
- A szívem azért dobog, mert megijedtem, a kezem meg azért volt ott, mert nem tudtam, mit fogsz tenni. – sóhajtottam. – Közömbös vagy számomra. – ráztam meg a fejemet.
- Közömbös vagyok számodra? – nevetett fel keserűen, majd száját arcom felé emelte. A testem egyből reagált. Több mint két hete nem láttam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy közömbös számomra, de ennél a pillanatnál szemeimet automatikusan lecsuktam, és vártam, hogy ajkait enyémre tegye. Éreztem leheletét, ahogy a levegőt kifújja, éreztem az illatát, a közelségét. Egy pillanatra elhittem, hogy megcsókol, és ezt testem is elárulta. Ajkaim aprót szétnyíltak, és szaporábban vettem a levegőt.
- Miért hazudsz magadnak is? – kérdezte ajkaimba suttogva, mire ellöktem magamtól, és futólépésben otthagytam. Minél messzebb akartam tőle kerülne. A sarkon láttam meg Thea-t és Todd-ot.
- Mehetünk. – karoltam bele Thea-be, és elköszöntem Todd-tól. Hallottam, ahogy Zack magyaráz Todd-nak, de örültem, hogy nem jött utánam.

* 

Thea nehezen értette meg, hogy mi történt. Állítása szerint túl bonyolultak vagyunk az ő fejéhez.
Az ágyamban feküdve próbáltam végig gondolni a mai napot, viszont telefonom pityegése megakadályozott ebben. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, mikor megláttam, hogy ki írt. Tudtam, hogy írni fog, és valahol jól esett, hogy nem csak az én gondolataim kétszáznegyvennyolc százalékát teszi ki megint Ő, hanem talán az ő fejében is megfordulok.

„Hiányzik ez a pillanat…”


Többször olvastam el az üzenetét, mire felfogtam, hogy ezt tényleg ő írta. A képet látva összeszorult a szívem. Tudja, hogyan kell hatni rám. Ez a kép akkor készült, mikor még minden rendben volt. Mikor átjött hozzám és közölte, hogy van egy meglepetése. Elvitt egy közeli étterembe vacsorázni, majd vacsora után rám nézett, és azt mondta, hogy szeretne rólunk egy olyan igazán elcsépelt képet, mint amilyet a sok tinédzser akar, akiknek a legnagyobb álmuk a tumblr-ön szereplés. Ekkor odahívta a pincért az asztalhoz, a kezébe adta a telefont, majd magához húzott, és elkészült ez a kép. Megmosolyogtatott az emlék, ugyanis ekkor tényleg boldog voltam. Mivel este volt, sötét, és ekkor egyébként is nyíltabb vagyok, mint általánosságban és, mert délután úgy bedőltem neki, visszaírtam;

„Félek, már nem lehet ilyen…”

Ötvenedik fejezet. - Surprise.

Aloha babócák! 
Igen, megérkeztem! Visszatértem! :) Sok hozzáfűznivalóm annyira nincs... Na jó, persze, hogy van :D
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, ezt a hatalmas csúszást/kihagyást, de egyszerűen nem volt időm beletemetkezni a blogba. Ezen próbálok változtatni, most már!
Másodszor pedig, amint látjátok ez azaz 50. fejezet, amire kértem tőletek ötleteket, pár tanácsot, hogy ti hogyan látjátok a folytatást, és stb. Szóval az erre vonatkozó bejegyzést ez alatt találjátok, avagy ha úgy jobban tetszik, ide kattintva is elérhetitek: Ahogy Ti látjátok a folytatást.
És végül pedig, remélem, hogy tetszeni fog, köszönöm a több, mint 28,000 megtekintést. Mindjárt 30,000, hihetetlen :) Köszönöm, azoknak is, akik még nem hagyták itt a blogot, ebben a nagy kihagyásban, akik pedig úgy döntöttek, hogy nem érdekli őket a folytatás, remélem, hogy minden kérdésükre választ kaptak! :)
Szóval pipáljatok, véleményezzétek, és nyugodtan kérdezzetek, bárhol, bármikor, mert mindenre válaszolok! ;)

Jó olvasást.xx

►zene.

- Csak egy szót mondj! - kiabált kicsit indulatosan Thea.

- Neked mégis mi a fene bajod van? - hátráltam meg tőle. - Mondtam, hogy nem történt semmi, ne aggódj, nem lesz köztünk semmi se, soha többet. – bizonygattam, amit nem tudom, miért teszek, már több mint egy órája.

- Csak tudom, milyen vagy, és Őt is tudom, milyen. És annyira biztos vagyok, hogy megbocsátasz neki, minthogy itt állok. – mutatott egyenesen a padlóra. De örülnék, ha nem a szobámban kiabálna úgy, hogy a családom többi része is itthon van.

- Majd akkor most meg fogsz lepődni. – kacsintottam rá, majd mindketten a telefonom hirtelen csipogására figyeltünk fel.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha így őt sem érdekli annyira. De tervem nem jött össze, mert hirtelen mindketten a telefonom felé vetődtünk.

- Thea! Add vissza! – próbáltam kivenni kezéből.

- Csak leellenőrzöm, hogy elolvashatod-e. – kezdte el nyomkodni.

- Az én telefonom! – szóltam rá, majd ráültem, mire ő hangosan olvasni kezdte.

- „Nyolcra legyél kész. Nem kell kiöltöznöd. xx”. Oh, valami rajongód? – kerekedett el a szeme gonoszan.

- Nem tudom, ki az. – kaptam ki végre a mobilomat a kezéből. Ismeretlen szám.

- Egy embert ismerek, aki ilyen gagyi x-eket rak az üzenete végére, és tudd meg, hogy nem foglak elengedni vele! – fenyegetett ujjaival hadonászva.

Valami viszont azt súgta, hogy ez nem azaz ember lesz, akire Thea gondol.
- Jó, amúgy se mennék sehova sem, szóval nem lesz nehéz visszatartanod. – forgattam meg szemeimet, majd visszaültem a laptopomhoz.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben. – mutatott rám, fenyegetően.
- Egyébként neked mi bajod van, most már tényleg? – fordultam felé unottan.
- Nem akarom, hogy megint csalódj. – rázta meg a fejét.
- Már késő, megint csalódtam. – görgettem a képeket az egyik internetes oldalon.
- Sajnálom. – jött oda mellém, majd átölelt. – Nem akartam bunkó lenni, csak egyszerűen nem értem, miért csinálod azt, amit csinálsz.
- Miért, mit csinálok? – kérdeztem, homlokomat összeráncolva.
- Tagadsz.
- Tagadok?
- Igen, a tagadás fázisában ragadtál.
- Mi van? – nevettem fel.
- Mondom, egy kapcsolat, egy élet véget ér, és először a tagadás fázisába kerülünk. Csak az a baj, hogy te itt ragadtál. – guggolt le mellém.
- Téged elraboltak az ufók? – néztem rá kérdőn.
- Nem, de tudom, milyen ez.
- Könyörgöm, ne hasonlítsd a nagyapád elvesztését a kapcsolatom végéhez. Te is tudod, hogy ez ég és a föld. – sóhajtottam. Igen, most már eszembe jutott, hogy mire érti. Aaron után is ezt mondta, csak ott az volt a baj, hogy kimaradt a tagadás fázisa… Biztos, most pótlom.
- De, Sam, értsd meg, hogy ki kell magadból beszélned. – rázta a fejét. Ő nem értett engem, én pedig őt. Van ez így. Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást, ez az egyetlen magyarázat.
- Kibeszéltem már. Hagyjuk ezt, könyörgöm. – próbáltam pontot tenni a mondat végére.
- Meddig fog még tagadni? – tette fel inkább magának a kérdést, mire megforgattam a szemeimet.
- Kértek kaját? Anya kérdezi. – rontott be George.
- Menjünk, együnk. – karoltam bele Thea-be.
- Te tényleg te vagy? – kérdezte meglepetten Brad, mikor beértünk a konyhába.
- Személyesen, Heather Bell. – rázott vele kezet Thea, mire mosolyogva kikerültem őket.
- Rég nem láttalak, Thea. – húzta magához Brad.
- Ha most nem tudnám, hogy mi van közted és Ally között, és nem lenne barátom, komolyan elgondolkoznék, hogy itt és most lesmároljalak. – mosolygott Heather, elengedve Brad-et. - Jól nézel ki. – kacsintott rá, mire Brad kinyújtotta rá a nyelvét.
Különös kapcsolat az övéké. Thea-nek sokáig tetszett Brad, Brad pedig imádja a lányokat hitegetni. Thea szeret játszani, így még a nagy kapcsolatok előtt, volt köztük egy egészséges flört. De ez elmúlt, ettől függetlenül, ha találkoznak, általában széjjelszívatják egymást. Szórakoztató kívülről nézve.
- Sam-mel beszélni kellene. – köszörülte meg a torkát Thea, mikor mindenki az asztalhoz ült.
- Hagyjuk. Ezt. – temettem arcomat kezeimbe.
- Miért? Mi a baj? – kérdezte George, mire fogtam magam és felálltam az asztaltól.
- Utoljára mondom, semmi bajom sincs. Túl vagyok rajta, látjátok, mosolygok! – mosolyogtam idiótán. – Nem fogok erről többet beszélni, pontot tettem a végére. Komolyan, miért érzem úgy, hogy nektek nehezebb ezen túltenni magatokat?
- Én nem azt mondtam, csak tudom, hogy később fogsz rádöbbeni, hogy hoppá, mégsem beszéltetek meg mindent, és hogy szereted. Ő viszont már nem fog veled törődni, és akkor megint kikészülsz. – hadarta Thea. – Ezért szeretném, hogy elmond, mi jár a fejedben! – állt fel ő is az asztaltól.
- Az idegeimre mész, komolyan mondom. – mondtam egyenes a szemébe, majd nagy léptekkel otthagytam őket.
Miért nem értik meg? Majd beszélek róla, ha akarok, de nem akarok. Senkire sem tartozik. Belefáradtam magyarázkodni.

„Csak mondom, hogy ne gyere 8-ra értem! Könyörgöm, ne nehezítsd meg!”

Küldtem el az üzenetet, válaszolva az előbbire. Nagyon jól tudtam, hogy ki küldte…

„Milyen 8?” – jött a válasz.

„Tudod te, nagyon jól…”

„Honnan tudnám? Miről is beszélgetünk tulajdonképpen, Sammy?”

„Jó, mindegy, hagyjuk.”

„Nem, nem, mondd el, ha már elkezdted!”

„Majd meglátod, mikor ideérsz, és vársz.”

„Nem tudom még mindig, hogy miről beszélsz.”

„De, tudod, csak most tetteted a hülyét.”

„Nem szoktam.”

„Valóban, te tényleg ennyire idióta vagy.”

„Kösz. :(”

„Nincs mit. :)”

„Mindig elgondolkozok rajta, hogy ki volt a bunkóbb kettőnk közül. És mostanában egyre többet jutok arra, hogy te;)”

„Kösz. :( ”

„Nincs mit. :)”

„ :( ”

„ ;) ”

Kedves, még mindig… Ha egyszer megkérdezné valaki, hogy érzek-e valamit még iránta, azt válaszolnám, hogy nem. Viszont ha most kérdezné meg valaki, akkor inkább egy bizonytalan nemet válaszolnék. Annyira össze vagyok zavarodva a saját érzéseimmel kapcsolatban, hogy szavakba önteni nem tudom. Levegőre van szükségem úgy, hogy senki sem zaklat, senki sem szól bele a fejembe, és legfőképpen nem vagyok olyan emberekkel körülvéve, mint a barátaim, a szüleim, és bármilyen ismerősöm.
- Ne haragudj! – nyitott be a szobámba Thea, majd mellém ült és átölelt.
- Most ne ölelj meg, kérlek! – toltam el magamtól, mire csak még jobban szorított.
- Nem lennék a legjobb barátnőd, ha nem ezt csinálnám. Én csak jót akarok neked, hidd el. – szipogott, mire megenyhült rajta a szívem. – Csináljunk valami közös programot! Menjünk el moziba, vagy bármi. Kérlek! – nézett rám nagy szemekkel. Átgondoltam ötletét, és még tetszett is, őszintén. Lehet ez lesz a legjobb, egy filmnézés a legjobb barátnőmmel.

*

- Sa-a-a-am! – kiabált George a földszintről. – Csö-ö-öngettek!
- Akkor nyisd ki az ajtót! – kiabáltam neki vissza, félig felöltözve, ugyanis Thea itt hagyott, hogy varázsoljak magamból embert, mert így mégsem mehetek moziba.
- Anya, azt mondta, hogy nem nyithatom ki-i-i! – kiabált tovább, mire lefutottam a lépcsőn, és a fülébe suttogtam.
- Ilyenkor nem vagy tökös, igaz? – kérdeztem, majd vállába belebokszoltam. A gesztusomat ő is vissza akarta adni, de már nem ért tetten. Így én az ajtó felé futottam, ő pedig utánam, majd egy nagy rántással kinyitottam az ajtót, és egyenesen kiestünk rajta George-dzal a vendégünk karjaiba.
- Ööö, sziasztok! – nevetett Aaron, mire kicsit zavartan kihúztam magamat, majd George-ot visszanyomtam a házba.
- Mondtam, hogy ne gyere ide. – sóhajtottam, kezeimet összefűzve mellkasomon, és hátamat a bejárati ajtónak döntöttem.
- Tudom, de egyszerűen nem tudtam otthon maradni. – túrt bele hajába.
- Kértem, hogy ne nehezítsd meg. – ráztam meg a fejemet.
- Azt se tudod, hogy miért vagyok itt.

- Sejtem, az a baj. – néztem rá, amit egyből megbántam.
Aaron az utóbbi időben annyit változott, mint még soha. Teljesen benőtt a feje lágya, és hülye lennék, ha azt mondanám, hogy nem segített.
Szemeiből kétségbeesést véltem felfedezni, és ez volt az a pillanat, mikor szavak nélkül beszélgettünk. Közelebb hajolt, majd arcomat megsimogatta, és mélyen belefúrta zöld szemeit a tekintetembe.
- Az egyetlen dátum, amit sosem felejtettem el… - kezdte, de én félbe szakítottam.
- Nem akarom, hogy azt hidd, játszok az érzéseiddel. Úgyhogy még most megmondom, bár, lehet már ez is késő, hogy nem tudom, mit érzek. De azt te is tudod, hogy ebből már sohasem lesz szerelem, mert akármennyire is tűnt úgy az utóbbi napokban, hogy talán lehet belőle valami… - sóhajtottam, majd kezeit levettem oldalamról.
- Azt hittem, tudod, hogy megváltoztam. – nézte kezeit.
- Persze, de akkor sem tudom elfelejteni. Az első csalódásom volt, hogy is tudnám elfelejteni? – tettem fel a kérdést inkább magamnak.
- Tudom, és sajnálom.
- Mindegy, ezen már rég túlléptünk, és nem is akarok erről többet beszélni. – hajtottam le a fejemet.
- Mit csinálsz ma? – váltott témát.
- Thea-vel moziba megyek.
- Akkor jó szórakozást, de szerintem inkább töltsetek le valamit, és itthon nézzétek. – lépett hátra, majd megfordult.
- Várj! – értem utol. – Nem akartalak megbántani.
- Tudom, de emiatt most ne érezd magad rosszul. Én is tudtam, hogy ebből úgy se lesz semmi, nem is értem, miért gondoltam ezt. Semmi baj, Sammy, tényleg. – emelte fel államat, majd egy aprót mosolygott. – Remélem, megtalálod a számodra megfelelő személyt, és azt is remélem, hogy ez nem azaz idióta lesz.
- Ettől nem kell félned. – ráztam meg a fejemet, majd vártam, hogy elmenjen, de ő csak nézett tovább. – Na, gyere. – vontam magamhoz, mire felnevetett.
- Látod, csak ismerjük már egymást. – kacsintott rám, majd immáron tényleg otthagyott.

*

- Csak tud még meglepetést okozni, Aaron. – hümmögött Thea, mikor éppen a popcornunkért álltunk sorba, és elmeséltem neki, hogy mi is történt.
- Én annyira nem lepődtem meg, mondjuk. – adtam oda a pénzt a büfésnek, majd kólámba beleszürcsölve indultunk el a mozitermek felé.
- Keresek én neked valaki normálist. – legyintett.
- Most egyelőre nem szeretnék senkit sem. – sétáltunk be a terembe, és kerestük hunyorogva a székeinket.
- Most ki fogsz akadni. – fordult hozzám Thea, ugyanis ő ment elől. – Szerintem nem is akarom már megnézni ezt a filmet.
- Ugyan Thea, ne hülyéskedj, jó lesz ez. – toltam befelé a sorba, ugyanis a két belső szék volt a miénk.
- Nem, nem, túl romantikus. Nem tenne jót neked. – akadékoskodott.
- Mondtam, hogy oké. – magyaráztam neki tovább, és még mindig lökdöstem beljebb, de ő nem akart mozdulni. – Mi van már? – néztem ki mögüle, mire egy régi ismerőssel sikerült tekintetemet összekulcsolnom. 

Ötvenedik fejezet avagy Ahogy mások fejében megszületett a folytatás.

Aloha babócák!

Ahogy már a címből is láthattátok, itt nem mást mint olvasói gondolatokat fogtok találni. Két leányzótól kaptam ötleteket, ebből az egyiktől konkrétan egy fejezetet, hozzá teszem profin megírva. A másik babócától pedig email-ben kaptam meg az általa elképzelt folytatást. Mind a kettőt próbáltam valahogy beleszőni a blogba, amit ha minden igaz már el is olvastatok, mármint az 50. fejezetet, ami immáron az én tollamból íródott.
Szóval szerintem egy hatalmas ölelést érdemelnek mindketten, és egy nagy-nagy köszönetet ugyanis tényleg hasznosak voltak számomra az ötleteik! :)♥

----------------------------------------------------

Kronológiai sorrendben először a lelkes olvasóm névre hallgató olvasóm (most ez elég hülyén hangzott, tudom, szóismétlés :D) rövid, de annál kedvesebb és tartalmasabb email-éből csippentenék egy részletet.

"Béküljön ki Zack és Sam. :D Annyira imádom őket együtt. És esetleg csak egy ötletnek mondom, vagyis írom, hogy esetleg Aaron nem is olyan jó fej és ő az aki, keresztbe tesz a szerelmeseknek. Zack és Melanie közt tényleg nincs semmi."

Szóval, nagyon szépen köszönöm neki, remélem nem haragszik meg, hogy most ezt megosztottam mindenkivel :D Remélem, hogy sikerül valahogyan, valamelyik résznek eleget tennem, de majd minden ki fog derülni, szépen, sorrendben ;) 

----------------------------------------------------

A második, pedig nem más, mint Jane volt. Igen, ő az a bloggerina, akihez talán már elkalauzolhattalak titeket, de ha eddig nem akkor most itt megtekinthetitek az ő blogját: http://have-a-nice-journey-in-our-minds.blogspot.hu/
Ő tudja, hogy neki ezt mennyire köszönöm, úgyhogy nem is ömlengenék itt oldalakat :) Ha elolvastad az 50. fejezetet, akkor igen, olvashatod, hogy lesznek benne egyezések, ez pedig pontosan azért van, mert most talán ennek köszönhető, hogy csak(!) ennyit késtem a fejezettel. Ugyanis úgy hiszem, hogy enélkül, még most se lenne rész.

Thea ma kikészített az örökös okoskodásával és a sarkamban járásával, néha igazán lazíthatna. Nem kell állandóan velem foglalkoznia és a szerelmi életemmel. Egyébként is van saját kapcsolata, amitől mostanában menekül, de nem tudom az okát. Miért van az, hogy mostanság csak velem törődik és, hogy elhanyagolja a barátját. Mi újság lehet a paradicsomban? Egyikük sem mond nekem semmit ezzel kapcsolatban, én meg nem kérdezek rá, ha el akarják mondani, akkor én itt leszek. Szívesen meghallgatom őket. Túl türelmes vagyok, szerintem. Thea valamit elhallgat, én általában mindent elmondok neki, nincs mit titkolnom előle, persze azon az egyetlen estén kívül mikor a buli után magamra hagyott és csókot cseréltem Zack egyik kuzinjával. Azt azóta is bánom, gyenge pillanatomban történt, bár tettemre nincsen mentségem, hiába keresek rá. Sokszor utáltam magam ezért, de aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy hibázni emberi dolog. És én sokat hibáztam, nem egyszer. 

- Sam nyisd az ajtót. – kiabált át Brad a szobájából, ahol épp a barátnőjével volt. Egyre több időt töltenek itthon kettesben, pedig van saját lakásuk. Sok mindenből kimaradok, úgy érzem.

- Megy a halál. – kiáltottam vissza Bradnak. Még mindig fájt a hasam anya banán turmix-ja miatt, túlságosan szeretem, ahhoz, hogy ne igyam meg az összeset amit csinálni szokott. Miután egy egész kancsónyit eltüntettem lefeküdtem aludni, amit megjegyzek nem jött össze, mivel a fájdalom nem hagyta, hogy álomba merüljek.

- Sam! – kiáltotta egyszerre az álompár.

- Hogy az a…. – szitkozódtam miközben nagy nehezen feltápászkodtam a puha meleg ágyamból. Elindultam a szobám ajtaja felé, mikor csipogni kezdett a mobilom, visszamentem az asztalomhoz és mobillal a kezemben indultam le a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, az üzenetem olvasása közben nyitottam ki az ajtót: ,, Ne merd kinyitni az ajtót!” olvastam az üzenetet, melyet Theatól kaptam.

- Szia. – néztem fel az üdvözlő hangra.

- Szia. – néztem értetlenül a vendégemre, összezavarodtam, gyakorlatilag mindentől. Az elmúlt két évem bizonytalanságokból állt. És azaz ember aki a legnagyobb bizonytalanságot jelentette a számomra úgy még egy éve, most itt állt a házam küszöbén, egy csokor színes tulipánnal a kezében, a kedvenc virágommal. – Aaron? – szedtem össze magamat. – Te mit keresel itt? Te írtad azt az üzenetet? – kérdeztem még mindig összezavarodva és meghökkenve.

- Igen Sam, ha nem tudnád ma van az évfordulónk, ma négy éve, hogy először találkoztunk, gondoltam megünnepelhetnénk. – vakító mosollyal az arcán engedte be magát a házunkba . – Itt semmi sem változott. – jegyezte meg miközben körül nézett. Ez most komoly? Nem hiszem el. Ide jön és azt mondja, hogy megakarja ünnepelni a kapcsolatunkat? Begolyózott? Mi üthetett belé? – Szóval..- kezdett bele. - ugye nem ebben az öltözékben akarsz eljönni a kedvenc olasz éttermünkbe, a I Dolci Sapori dell Ella-ba? – nézett végig rajtam. Egy szürke pulcsiban voltam, egy fekete nadrágban, ami már szakadt és kopott volt, de nem is az öltözékemmel kellene nekem foglalkoznom, hanem ezzel a személlyel előttem.

- Én nem megyek veled sehová Aaron. – mondtam egy kicsit túlságosan is indulatosan, nem bírom elfojtani hirtelen jött mérgemet.

- Tudtommal nincsen senkid, nekem sincs, mi akadálya annak, hogy együtt jó érezzük magunkat, mint a régi szép időkben? – érvelt. Próbáltam valami ellenérvet találni, kétszer is kinyitottam a számat, de válasz nem jött ki rajta, látva Aaron öntelt vigyorát, muszáj volt mondanom valamit, hogy ha az neki nem is nagyon nagy érv.

- Nem akarok veled menni sehová.

- Múltkor semmi bajod nem volt a személyem ellen. Mi változott? – kérdezte. Én meg mint előbb most sem tudtam mit mondani. A szavak bennem rekedtek, nem jött ki a nagy számon semmi. A szívem és az eszem sem reagált, pont ilyenkor hagynak cserben. Máskor meg tombolnak bennem, szép, mondhatom.

A testem automatikusan elindult fel a lépcsőn, a lépcsőtől egyenesen a szobámba mentem, Brad kérdésére nem is válaszolva. Felvettem a piros ruhámat, hozzá a fekete csizmámmal és leindultam a lépcsőn, a lépcső aljában várt rám Aaron, aki láthatólag nagyon örült.

*

Olyan régen voltam ebben az étteremben, el is felejtettem, hogy mennyire jó itt. Mindig is érdekesnek találtam a helyet, a kinézete régi Chicagot tükrözte, az ételek olasz kaják voltak, az zenészek meg 20-as évek számait játszották, ami még furcsa, hogy a legtöbb alkalmazott barna bőrű. érdekes hely, nagyon jó a hangulata. A jazz énekes Ella még mindig olyan jó, mint másfél éve volt, az illatok és a táncosok még mindig remekek. Semmi sem változott itt, csak a benne ülő vendégek, köztük mi is Aaronnal. Régen rengeteget jártunk ide, Aaron titkos tulajdonsága, hogy hihetetlenül jól táncol, szerettem nézni. Én csak nagyon ritkán merészkedtem fel mellé, mivel kétballábas vagyok. A másik ok az volt, hogy lámpalázam is van.

- Tudod gyönyörű vagy. – szakított ki hízelgésével Aaron a gondolataimból

- Köszönöm. – mondtam feszengve a székemben. Végre kapcsolni kezdtek az érzékeim és a szívem meg az eszem egyszerre mondta, hogy nem teszem jól amit teszek, hogy el kellene mennem. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok ura magamnak, ilyenkor kell egy jó kiadós alvást lebonyolítanom, hogy tisztábban lássak, de pillanatnyilag nem adatott meg ez nekem. – de ez nem így van, a hajam össze vissza áll, nem vagyok kisminkelve és a ruha is mint kiderült nagy rám, lehetne ennél is borzalmasabban kinéznem? – fújtam el az egyik hajtincsemet az arcomból.

- Ha sáros lenne a fejed, ha egy madár letojna vagy, hogy ha felszednél pár kilót, te akkor is istenien néznél ki. – erre a kijelentésére, sajnos a testem válaszolt, elpirultam. Nem szabadna azt mutatnom, hogy hatnak rám szavai, de úgy látszik, hogy még is hatnak. Ez nem jó jel a továbbiakban. – Hiányoztál..- akarta még folytatni, mikor egy ismerős szám csendült fel. A mi számunk volt az. (https://www.youtube.com/watch?v=NhN-GhH5oxU ) Jaj ne. Ezt nem hiszem el, miért játszadozik velem így az élet?

- Erre muszáj. – áll fel Aaron, akinek a lábai már mozognak.

- Nem hiszem Aaron, hogy ez jó ötlet. – mentegetőztem.

- Gyere már. - és felhúzott a székről maga után egyenesen táncparkettre. Magához húzott annyira, hogy tudjunk mozogni. Forgatott jobbra, balra, ide oda cibált, mint ha a bábúja lennék, pörgetett, dobált. Uram atyám el sem hiszem, hogy most itt táncolok, vagyis ugrálok Aaronnal, az első szerelmemmel, aki megcsalt és elhagyott. El sem hiszem, hogy azok után amit tett velem, én jól érzem magamat vele.

Ötvenedik fejezet?

Aloha, babócák!

Először is kezdeném ott, hogy B.Ú.É.K! 2015... durva :D Remélem mindegyikőtöknek jól teltek az ünnepek, a szünet, ettetek sokat, pihentetek, Reszkessetek, betörők! - et néztetek. :)
Másodszor, ahogy leírtam chat-ben és az egyik kommentben is, szervizben van a gépem, és ezért nem volt rész, eddig. Sajnálom, nagyon, de hirtelen kellett visszaküldenem, és nem volt időm semmire sem. Úgyhogy tényleg sajnálom :( Igazából nem mondok semmi olyat, amiből félrevezetnélek titeket, így továbbra sem tudom, hogy mikor lesz végre igazi rész.
Most gondolkoztam, és végül úgy döntöttem, hogy kiposztolom ezt a részletet, habár közel sem biztos, hogy így fogom folytatni. Szóval arra gondoltam, hogy döntsetek ti! Mivel ez lenne majd az ötvenedik fejezet, és méltó ötvenedik fejezetet szeretnék írni, ezért úgy gondoltam, hogy ha van kedvetek, küldjétek el nekem a Ti fejetekben megszületett folytatást! Az email címem: everybodycaresbutnobodyknows@hotmail.com . Igen, tudom, rettentő kreatív :D
Minden email-re reagálni fogok, és a legjobbakat - szóval mindet, mert mindenki ügyes! - jutalmazni is fogom! :)

Itt egy eléggé alternatív változat:

- Csak egy szót mondj! - kiabált kicsit indulatosan Thea.
- Neked mégis mi a fene bajod van? - hátráltam meg tőle. - Mondtam, hogy nem történt semmi, ne aggódj, nem lesz köztünk semmi se, soha többet. – bizonygattam, amit nem tudom, miért teszek, már több mint egy órája.
- Csak tudom, milyen vagy, és Őt is tudom, milyen. És annyira biztos vagyok, hogy megbocsátasz neki, minthogy itt állok. – mutatott egyenesen a padlóra. De örülnék, ha nem a szobámban kiabálna úgy, hogy a családom többi része is itthon van.
- Majd akkor most meg fogsz lepődni. – kacsintottam rá, majd mindketten hirtelen a telefonom csipogására figyeltünk fel.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha így őt sem érdekli annyira. De tervem nem jött össze, mert hirtelen mindketten a telefonom felé vetődtünk.
-Thea! Add vissza! – próbáltam kivenni kezéből.
- Csak leellenőrzöm, hogy elolvashatod-e. – kezdte el nyomkodni.
- Az én telefonom! – szóltam rá, majd ráültem, mire ő hangosan olvasni kezdte.
- „Nyolcra legyél kész. Nem kell kiöltöznöd. xx”. Oh, valami rajongód? – kerekedett el a szeme gonoszan.
- Nem tudom, ki az. – kaptam ki végre a mobilomat a kezéből. Ismeretlen szám.
- Egy embert ismerek, aki ilyen gagyi x-eket rak az üzenete végére, és tudd meg, hogy nem foglak elengedni vele! – fenyegetett ujjaival hadonászva.
Valami viszont azt súgta, hogy ez nem azaz ember lesz, akire Thea gondol…

Negyvenkilencedik fejezet.

Aloha babócák!
Sajnálom a sok csúszást. Köszönöm a kommenteket, a kattintásokat. Következő fejezet időpontja bizonytalan még, de folyamatban van.
Még el nem felejtem, boldog mikulást, mindenkinek :)
Úgy látszik a 'játék' senkit sem hozott lázba, amit az előző fejezetnél(?) 'hirdettem'. Úgyhogy ugyanolyan fejezet lett, mint a többi.
Ennyit, akartam, gyorsan, lényegre törően. Írjátok meg, hogy mit gondoltok Sam helyzetéről, és szerintetek mit kellene csinálnia.
:)

Jó olvasást.xx

- Mosolyogj már! – tartotta elém a telefonját Heather. Motyogtam valamit artikulátlanul, majd belevigyorogtam a kamerába. – Jó kép lett. – állapította meg Thea, majd rám nézve hangosan felnevettünk.

- Inkább nem mondok semmit. – nevettem még mindig. Thea felhúzott a fotelből, majd a nappaliba rángatott, és nem foglalkozva a felháborodott tekintetekkel, elkezdett ugrálni a zene ütemére. Nem tudom, mennyit ittam, de ahhoz éppen eleget, hogy elengedjem magamat.
Thea azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni a nyúzott fejemet. Egy hét telt el azóta, hogy… Szörnyű egy hét volt, de sok mindenre ráébredtem. Legfőképp arra, hogy sürgősen ki kell valamit találnom a jövőmet illetően, ugyanis nem szeretném abbahagyni a tanulást. Így hát egész héten mással sem foglalkoztam, csak iskolába mentem, tanultam, hazamentem, tanultam, egyetemeket böngésztem, és tanultam. Sok időm felszabadult, és semmiképpen sem akartam az önsajnálat bugyraiban főni. Ettől függetlenül belül égtem a fájdalomtól. Ami csak még jobban megnehezítette, vagy könnyítette, ezt még nem sikerült eldöntenem, a dolgomat, hogy Melanie egész héten nem volt, kivéve a mai napot. Nem értettem, miért jön be péntekre. Nem láttam, csak hallottam, hogy kihozta el. Ekkor összetört bennem valami, bár nem tudom, hogy milyen egész volt még bennem. Lehet, hogy csak pletyka, vagy sem, de akkor sem hagyott nyugodni, ki akartam deríteni, hogy igaz-e.
Ezért vagyunk most itt, valami Ethan szülinapi buliján. Párszor láttam már a suliba, de nem nagyon foglalkoztam vele. Thea viszont azt mondta, hogy menjünk el, és szórakozzunk egy jót, majd holnap átgondolunk mindent.
Egy kart éreztem a derekam köré fonódni, mire összerezzentem és megfordultam. Soha nem láttam a fiút, aki ajkait felém közelítette, és még éppen volt annyi lélekjelenlétem, hogy elfordítsam arcomat, így az szinte a fülembe puszilt. Próbáltam ellökni magamtól, de annyira részeg volt, hogy szerintem egy széket is letepert volna.
- Hagyjál már békén! – kiabáltam fülébe, mire belekapaszkodott a vállába egy másik lány, és ő elfordult vele.
Annyira sokként ért ez az incidens, hogy kijózanodtam. Thea-t kerestem a tömegben, aki Ben-be csimpaszkodva tekergőzött a számra. Körbenéztem ismerős után kutatva, majd meglátva, hogy senki értelmeset nem találok a mosdó felé igyekeztem.
- Sam? – fordultam meg egy hangra. Aaron utolért, majd egy baráti ölelésbe vont. – Mi szél hozott erre? – kiabálta fülembe, mire megráztam a fejemet, hogy tisztábban tudjak gondolkodni.
- Thea elrángatott. – dörzsöltem meg a bal szememet, majd ráhunyorogtam.
- Pont ide? – ráncolta össze a homlokát. Nem értettem, mi baja van pontosan, hiszen ő is éppen itt állt. – Sam, minden rendben? – kérdezte, mikor forogni kezdett velem a szoba.
- Igen, azt hiszem, csak le kell ülnöm. – felvezetett az emeletre, majd kinyitott egy ajtót, és leültetett az ágyra. A hangzavar lecsöndesült, így érezhettem csengő füleimet.
- Kaptál welcome-drink-et? – kérdezte leguggolva elém, mire egyre nehezedő fejemet rázni kezdtem. – Istenem. – suttogta, majd államat megfogva kényszerítette, hogy ránézzek.
Próbáltam nyitva tartani a szememet, de mindig lecsukódott. Szédültem, fejemben gondolatok cikáztak.
- Hazaviszlek. – rántott fel aggódva, majd derekamat átkarolva vonszolt vissza a tömegbe.
- Vigyél ki innen! – kiabáltam, mert nem bírtam a hangzavart a fejemben, úgy éreztem, hogy szétrobban.
- Mindjárt, Sam, ígérem, mindjárt, jobb lesz. – suttogta fülembe, majd kirángatott az ajtón, ekkor eszembe jutott Thea, akinek megígértem, hogy nála alszok.
- Thea. – mutogattam vissza. – Vele-vele vagyok. Sz-szólnom kell neki. – dadogtam össze-vissza.
- Felhívom, de előbb hazaviszlek. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, majd beültetett a kocsijába, és bekötött. Az üvegnek dőlve vártam, hogy elinduljunk.
- Mindenem fáj. – nyögtem, mikor beszállt mellém.
- Tudom, nemsokára vége. – simogatta meg arcomat, majd motyogott valamit, inkább magának. – Hol van ilyenkor az a nyomorék?

*

- Aú. – jajdultam fel, mikor a szememet kinyitottam, és a fejembe belehasított a fájdalom. Próbáltam óvatosan nyitogatni azt, és felmérni, hogy hol vagyok, és mennyire kell hangosan kiabálnom. Egy pillanatig teljesen azt hittem, hogy otthon vagyok a szobámba, majd elhessegettem a gondolatot, mert ez elég valószínűtlennek tűnt. Aztán körbenéztem, oldalra fordítottam a fejemet, és tényleg a szobámban voltam. Két kérdés merült fel bennem. Egyik, hogy hogyan jutottam haza, és ugyan mit láthattak a szüleim. Szerintem senki sem szeretne részegen a szülei előtt mutatkozni, mert az olyan, furcsa. És miután láttam a szüleimet berúgni, ami elég érdekes volt…é-é-érdekes.
A szobámban sötét volt, az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy pohárvíz és egy gyógyszer hevert. Milyen kedvesek. Ezek szerint eléggé össze voltam törve tegnap, ha már anya gyógyszert adott. A telefonom a párnámon pihent. Próbáltam úgy belenézni, hogy ne vakuljak meg, természetesen nem sikerült, mert a képernyő fényereje a maximumon volt. Üzenet érkezését jelezte ki Aaron nevével. Gyanúsan nyitottam meg, majd megmosolyogtam fogalmazását.

„Nem tudom, hogy mikor néztél ki ilyen rosszul, de esküszöm, még ez is jól állt. Helyetted is megvertem a gyereket! Majd hívj fel, ha képes leszel a kuncogáson kívül mást is mondani. A.”

Remélem nem gondolta komolyan a második mondatát, főleg azért, mert fogalmam sincs, miről lehetett szó. Gondoltam, hogy felhívom, de végül felkeltem, és összeszedtem magamat, így délután hat táján.

*

- Örültem volna, ha felhívsz, de úgy látszik, még mindig zavarba tudlak hozni. – suttogta Aaron, mikor mellém ért a folyóson.
- Honnan gondolod, hogy zavarba hoztál? – ránk néztek páran, konkrétan a fél iskola minket bámult, miközben az ebédlőbe mentem, ő pedig jött mellettem, és elég bizalmasan közelebb hajolt.
- Mert ha nem így lett volna, visszahívtál volna. – mosolygott, majd rám kacsintott és otthagyott. Visszaszólás helyett csak megforgattam a szemeimet, és leültem Thea és Ben mellé.
- Zack hívott. – közölte Ben, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Próbáltam közönyös arccal ránézni, de szemem csillogása mindent elárulhatott. Nem tudtam erre mit felelni, így csak megrántottam a vállamat, majd előszedtem a gondosan becsomagolt szendvicsemet.
- Nem érdekel, hogy mit akart? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire újra csak megrántottam a vállamat. – Azt kérdezte, hogy hogy vagy. – folytatta anélkül is, hogy kértem volna. Érdekelt, persze, hogy érdekelt, de nem mondhattam ki. Egyrészt mert Ben és Thea nagyon haragszik Zack-re, másrészt pedig azért, mert múlt héten kikényszerítették belőlem azt, hogy mielőtt bármit beszélek vele, őket is megkérdezem, hogy mit gondolnak róla. Lányuknak fogadtak, ami nagyon szép meg minden, de véges ideig bírom ezeket a dolgokat. – Azt mondtam, hogy még sose láttalak ilyen boldognak, és kifejezetten jót tesz neked, hogy nem vagytok együtt. Egészen lefogytál, nem mintha eddig kövér lettél volna… - mondta, mire Thea megcsapta a karját.
- Idióta. – rázta a fejét.
- Kösz. – haraptam bele a szendvicsembe.

Ben tényleg nem viccelt, hogy ezt mondta Zack-nek, ugyanis mire hazaértem a konyhába egy gyorséttermes szatyor fogadott, tele kajával és egy Z betűvel az egyik hamburger csomagolásán.
- Te mekkora egy szemét vagy! – hívtam Ben-t.
- Te is hiányoztál. – köszörülte meg a torkát.
- Örülnék, ha leakadnátok rólam. - fújtattam, majd kinyomtam a telefonomat. Annyira zavarban éreztem magamat. Hogy mondhatott ilyet neki? Megfogtam a zacskót és beraktam a hűtőbe, majd a szobám felé igyekeztem. Anya viszont megállított. Nem is tudtam, hogy itthon van.
- Sam, jönnél egy kicsit? – kérdezte, mire idegesen megfordultam, és a nappali felé mentem. Ő honnan tudta, hogy én vagyok az? Éreztem, hogy valami nincs rendben. Megváltozott a légzésem, a szívem gyorsabban vert, mikor megláttam, hogy ő is ott ül. Anya mellett. Legszívesebben elfordultam volna, de ehelyett, eszembe jutott, hogy nem érezhetem magamat így, mert már vége. Végeztem vele. Ha belül nem is éreztem így, legalább kívülről mutassam a látszatát, a minden rendbenségemnek.
- Igen? – kérdeztem közömbös arccal, mire anya rám mordult.
- Zack beszélni szeretne veled. – mondta bólogatva.
- Beszéljen. – rántottam meg a vállamat, mire anya megveregette a Zack vállát, aki eddig kerülte a tekintetemet. Kiment a nappaliból, majd az egész házból is. Furcsálva fordultam az ajtócsukódás felé.
Éreztem, hogy figyel, de nem tudtam rá nézni, úgy, hogy tudtam engem néz. Nem akartam a szemébe nézni.
- Akarom, hogy tudd, sajnálom. – feszengett, zavarban volt. Hangja furcsán csengett.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Felállt és megállt előttem. Még mindig nem néztem rá. Féltem, ha megteszem olyat látok, amit nem akarok. – Rám néznél? – éreztem, ahogy felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtva ránéztem, majd behunytam a szememet. – Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Én is. – ráztam meg a fejemet, hogy tisztán lássak.
- Van rá mód, hogy…
- Nincs. – vágtam szavába.
- Tudnod kell, hogy mi történt valójában. – magyarázkodott.
- Félek, csak rosszabb lenne. – léptem hátra, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz.
- Nem akarlak elveszíteni. – nyúlt utánam, majd jobbnak látta, ha nem ér hozzám. Pedig vágytam érintésére, de nem bizonytalanodhattam el.
- Már sikerült. – suttogtam, majd próbáltam nem lefelé nézni. Megelőzve, hogy kibuggyanjon a könnycsepp a szememből.
- Sam, figyelj rám – kezdte – nem történt köztünk semmi. Semmi. – nézett mélyen szemeimbe.
- El akarod velem hitetni, hogy semmi sem történt. Ne higgyek a saját szememnek, hanem higgyek neked? – nevettem fel keserűen. – Mégis mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem nézünk egymásra úgy, Sam. Már annak vége. Olyan mintha a testvérem lenne. – túrt bele a hajába gondterhelten.
- Értem. – bólogattam. – Akkor ezért választottad őt, helyettem?
- Nem választottam őt, helyetted.
- Mégsem kerestél eddig. – vontam kérdőre jogtalanul.
- Kerestelek, de nem vetted fel. – nézett rám, alsó ajkát beharapva.
- Ha most ebből is viccet csinálsz, akkor menj el. – intettem az ajtó felé.
- Sam, könyörgöm, vedd észre, hogy mi folyik körülötted. – szólt rám. – Felhívtalak, nem vetted fel, eljöttem ide is, anyukád azt mondta, hogy még korai lenne, Thea-t mikor felhívtam elküldött melegebb éghajlatokra, majd mikor felhívtalak szombaton, hajnalban, ugyanis te hívtál engem előtte fel, Aaron vette fel, és azt mondta, hogy ne merjelek keresni. Én próbáltam veled beszélni, de te ignoráltál. - felhívtam volna?
- Pénteken mégis elhoztad Melanie-t iskolába.
- Megint megragadtad a lényeget. – sóhajtott. – Ő mondta, hogy vigyem el, és majd ott tudok veled beszélni.
- Szóval ő a már nem létező kapcsolatunk megmentője? – tettettem csodálkozást.
- Ne legyél szarkasztikus. – korholt. – Csak azt akartam hangsúlyozni, hogy ő is azt akarja, hogy megbeszéljük a dolgainkat.
- Dolgainkat? – kezdtem belelendülni a magabiztos-Sam alakjába. – Tudtom szerint vannak az én dolgaim és a tieid. Nincs olyan, hogy mi dolgaink.
- De az, amiről beszélünk a mi dolgunk volt. – oké, ott a pont.
- Hát, akkor megbeszéltük, további jó életet, remélem, sose találkozunk többet. – hadartam el, miközben elsétáltam mellette, felvettem a kabátját a karfáról és a kezébe nyomtam.
- Gyerekesen viselkedsz, Sam. – rázta meg a fejét, úgy, mint aki belefáradt. De egy tapodtat sem mozdult.
- Akkor még egy ok, amire rá lehet fogni, szakításunkat. – álltam előtte, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és néztem mélyen a szemeibe. Pillantása megváltozott és szeme szélénél nevetőráncok jelentek meg.
- És még egy ok, amiért folytatni fogjuk. – mosolygott el féloldalasan, mire nekem is mosolyognom kellett. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, majd próbáltam tudtára adni, hogy nem szívesen látott vendég.
- Nagyon örültem, hogy láttalak. – húztam számat állmosolyra.
- Ennél valódibban még sose mosolyogtál rám. – rázta meg a fejét nevetve.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel bármit megbocsájtottam vagy elfelejtettem, tévedsz. – komolyodtam el, és máris megbántam, mikor láttam szemeit felragyogni.
- Miért kellene megbocsájtanod, ha egyszer nem vagyunk együtt? – kacsintott rám, mire szemeimet összehúzva ujjammal mellkasára böktem.
- Kiforgatod a szavaimat, és azt hiszed, hogy azzal, hogy megpróbálsz megnevettetni, ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És most azért, mert nem sírom el magamat, még nehogy azt hidd, hogy nem fájt, amit láttam, és ez az egész helyzet. – csuklott el a hangom a végén.
Egy fél pillanatig néma csöndben figyeltük egymást majd egészen közel lépett. Annyira, hogy egy tűt sem lehetett volna közénk ejteni. De nem ért hozzám, csak hallgatta egyre szaporább levegővételeimet.
- Tudom. – döntötte nekem homlokát, majd derekamat óvatosan átfogta. A levegő megakadt bennem, majd szívem dübörögni kezdett. Utáltam, hogy így reagál a testem. – De meg fogok mindent tenni, hogy ne így legyen. – kapkodta ő is a levegőt. – Azt is tudom, hogy még nincs minden elveszve, mert érzem, ahogy reagálsz, és azt is tudom, hogyha most megcsókolnálak, visszacsókolnál. De nem leszek még nagyobb seggfej. – puszilta meg a homlokomat, majd elengedett. Fájt a hiánya, fázni kezdtem az általa hagyott űrben. Eközben utáltam, hogy átlát rajtam.
Nem akartam, de kezem anélkül cselekedett, hogy agyam gondolkozhatott volna. Utána nyúltam, amin meglepődött, ugyanis összerándult, mikor kezéhez értem. Megfordult és édesen elmosolyodott.
- Még a kezeim nem tudják kezelni a helyzetet. – jöttem zavarba teljesen. – Annyira lenyűgözted őket az előbbi kis szédítsük-meg-teljesen-Sam-et projekteddel. – tettetem közönyt, és kezeimet összekulcsoltam mellkasomon, hogy ne történhessen meg újra az előbbi.  Úgy éreztem, hogy fejem színe nem csak pirosabb lett, hanem egyenesen tűzpirosan égett.
- Őszintén mondtam, amit mondtam.
- Vagy csak tudod, hogyan zavarj össze egy lányt, aki érzett valamit irántad.
- Persze. – nevetett. – Állandóan ezt csinálom. – forgatta meg a szemét. Majd visszalépett elém. – Te döntesz. – nézett rám, mire próbáltam nyugodt maradni, ebben segítettek a még mindig mellkasom előtt összekulcsolódott kezeim.
- Már döntöttem. – léptem egyet hátra, mire tudatosult bennem, hogy a falnak ütköztem.
- Látom. – mosolygott. – Jó étvágyat! – majd otthagyott.
Nem tudom, hogy ennél jobban össze tud-e zavarni valaki, de neki mindig sikerül. Most úgy érzem, hogy bármit megtennék, hogy vele lehessek, de nem tudnék elbánni a lánnyal, aki állandóan körülötte mozog.
Ürességet érzek, mert erre a beszélgetésre vártam egész múlthéten, és valahogy úgy érzem, hogy a mostani köztünk lévő valami, pont ugyanolyan, mint mikor összejöttünk. Az pedig már nem hiányzik.
Valami másra vágyom, de nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mire.

Negyvennyolcadik fejezet. - "Should I give up (...)"

Aloha, babócák!
És itt a bumm-bumm-rész :D Ami mellesleg a fejemben valamiért jobb volt, de ezt már kezdem megszokni. Szóval vártam, hogy ide elérjünk, nem tudom miért. Mindenesetre...- a kép, egyébként ne kavarjon meg senkit, mert majd a végéhez lesz köze - írjátok meg, mit gondoltok, mi lesz ezután!
Aztán, az egyik blogon, még elég régen, olvastam azt a 'játék' féleséget, hogy írjatok szavakat kommentbe, és én beleszövöm őket a következő részbe. Mit szóltok hozzá? :) Szóval, ha érkeznek szavak - mondjuk állítok egy alsó határt, mert miért ne? legyen öt szó, minimum, de egy ember maximum kettőt küldhet, szóval elég korrekt voltam :D - akkor megcsinálom, ha nem lesz elég, akkor még elgondolkozok, mit fogok velük csinálni :)
Szóval az első feladat, hogy írjatok szavakat, a második pedig, hogy mit gondoltok, mi lesz ezután. - nem készülök tanárnak, egyébként... :D
A sok-sok oldalmegjelenítést köszönöm, a plusz feliratkozásokat, a visszajelzéseket! :)

Jó olvasást. xx

Azaz érzés, mikor ott állsz valaki ajtaja előtt és nem mersz bemenni. Azaz érzés, mikor a mellkasod dübörög. Azaz érzés, mikor az adrenalin végig száguld a testedben. Azaz érzés, mikor minden vér kiáramlik a testedből, és azt gondolod, hogy itt most elájulsz. Mikor a lábad földbe gyökerezik és egy szó sem jön a ki a torkodon. Azaz érzés, mikor minden darabjaira törik, majd a pulzusod meghatározhatatlan mértékekig felszökik. Mikor nem hiszel a saját szemednek. Mikor hazamész, lefekszel, és azt hiszed csak álmodtál, de pár pillanat múlva ráébredsz, hogy nem, aztán újra megkérdőjelezed magadat. És sokadjára sem szeretnél hinni annak, amit láttál.

Sokáig gondolkoztam, hogy most elmenjek, ne menjek el, jó ez így, vagy inkább hívjam fel, esetleg hagyjam a fenébe, vagy mégis mi a jó istent csináljak. Végül a házuk előtt kötöttem ki, egyenesen a bejárati ajtó előtt, elég későn. Este hét óra is elmúlhatott, de különösképpen nem izgatott, az viszont már igen, hogy mégis hogyan fogom megnyomni a csengőt. Pár percig még mérlegeltem magamban, majd hajamba túrtam, és hátat fordítottam a háznak, majd hazafelé vettem az irányt.
Mint egy filmben, ami alatt a Chasing Pavements szólt, változtattam meg döntésemet, majd visszafutva a csengőnek dőltem. Mikor az adrenalin, és a zene is a végéhez ért, és még mindig senki nem nyitott ajtót, kicsit megijedtem. Ugyanis a refrénnél kellett volna Zack-nek kinyitnia az ajtót, nekem a karjaiba ugranom, majd a szám végére, mikor Adele énekli az utolsó sort „Should I give up or should I just keep chasing pavements. Even if it leads nowhere?”, Zack-nek meg kellett volna erősíteni, hogy nem, ne add fel, mert igenis van értelme.
Szerintem senkiben sem fogok csalódást okozni, ha azt mondom, hogy nem így történt.
Mikor láttam, hogy feloltódik a lámpa, és hallottam a lépéseket, újra egekbe szökött a pulzusom, a szemem könnybe borult, de próbáltam összeszedni magamat.
Elisabeth engedett be, aki egy ’De jó, hogy itt vagy!’- köszönéssel beengedett, majd megölelt, és egy zsebkendőt vett ki a kardigánja zsebéből, amivel megtörölte a szemét. Szokatlanul sötét ruhában volt, amit abban a pillanatban nem vettem észre, és nem kérdezősködtem, mert mindenkinek vannak depressziós napjai… Mondjuk, én anélkül is hordok feketét, de Elisabeth egészen biztos, hogy nem.
Szóval, megtörölte a szemeit, majd még egyszer megölelt, amire nekem is könny gyűlt a szemembe. Beinvitált a nappaliba, de én elhárítottam, és egy ’Beszélnem kell Zack-kel’- mondattal gyorsan le is zártam a beszélgetést. És innentől nem figyeltem, hogy mit mondott. Néztem a száját, de egy szó sem jutott el hozzám, annyira dobogott a szívem, hogy nem tudtam rákoncentrálni. Mikor bólogattam valamire, és elindultam felfele a lépcsőn még megfogta a karomat, amit leráztam. Mellesleg, fontosat akart mondani…
Határozottan elnehezültek a lábaim. Nem tudtam rakni egymásután őket, és elkezdtem félni. Félni a visszautasítástól. Attól, hogy nem hallgat meg, csak elzavar. Hogy majd ott állok, mint egy idióta, és rám sem figyel. Annyira vert a szívem, hogy látni lehetett a mellkasom szapora emelkedését. A levegőt is kapkodtam, olyan légszomj-szerű állapot volt.
Ez az egész vicces lehet, és eltúlzott, de közel sem volt az. Fájtak a végtagjaim a vérhiánytól, amit az idegesség váltott ki.
Ott álltam az ajtója előtt, és egy hangot sem hallottam. Semmit. El is gondolkoztam, hogy lehet Elisabeth azt mondta, hogy nincs itthon Zack, de végül betudtam annak, hogy túl hangosan hallottam saját szívveréseimet.
Bekopogtam, mert a jó modorság azért még nem veszett el belőlem, ha nem is kaptam sokat, mikor azt osztogatták.
Vártam. És vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt nekem, de egy külső szemlélőnek ez úgy tűnhetett, mintha kopogtam volna, és bumm, be is rontottam a helyiségbe. Egyébként, kopogni csak udvariasságból szoktam, mert nem igazán érdekel a válasz, hiszen ha akarok, akkor bemegyek, mert ezért van nyitva az ajtó. Ha nem akarja valaki, hogy bemenjek, akkor zárja be…
Nyikorogva kinyílt az ajtó, majd én egy aprót léptem be rajta. Tényleg aprót, éppen hogy átléptem a küszöböt az egyik lábammal. És ennél tovább be se jutottam.
Totálisan lefagytam. De nem a döbbenettől, hanem… Még szavakat sem találok rá, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Levegőt sem vettem, csak álltam és bámultam, mint egy idióta.
Zack, az az ember, aki állította, hogy soha sem volt a kapcsolatunk alatt köze Melanie-hoz, most éppen mellette feküdt, konkrétan rajta, egymásba fonódva, azon a helyen, ahol még egy hete én voltam.
Az egész pár másodperc lehetett, mikor Melanie-val összenéztünk – akinek szemei pirosak voltak, annyira, hogy még a sötétben is észre lehetett venni -, ugyanis Zack arcát nem láttam, feltehetőleg aludt, sőt egészen biztosan, mert mély, hosszú és nyugodtakat szuszogott.
Ott akartam hagyni őket, de nem bírtam mozdulni. Rájuk akartam csapni az ajtót, de a kezem feladta a szolgálatot. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem őket. Elég paradoxon pillanat volt. Melanie megmozdult, mire Zack morgott egyet.
- Mindjárt visszajövök. – suttogta neki, majd Zack levette a kezét róla, és szemét félig kinyitotta. Szerintem azt hitte, hallucinál, és én is azt hittem, hogy nem látok jól. Kiszállt az erő a végtagjaimból. Elég furcsa érzés volt.
Minden pillanatok alatt történt, Zack rám nézett, egy ’Sam’ elhagyta a száját, mire Melanie felpattant, és egy ’Nem mondtad el neki?’ – kérdést tett fel. Az egész attól kezdve, hogy beléptem a szobába, szerintem egy perc lehetett, de határozottan egy végtelennek tűnt.
Az szobaajtót becsaptam, és a lépcsőn lefutva próbáltam könnyeimet kitörölni szememből, hogy ne essek le. Zack utánam kiabált, Elisabeth felém futott, és hirtelen minden sok lett. Levegőre volt szükségem. Ha eddig gyorsan vert a szívem, akkor most kiakadt. Ezer darabra tört, és minden darab más ütemet diktált. Szédültem. A hangok összemosódtak. Kicsit megbuktam az utolsó lépcsőfokban, ami észhez térített.
- Sam, állj meg! – rántott meg Zack, ami hátra tántorított. Az anyukája szemében valamiért újra könny csillogott, én pedig egyensúlyomat visszanyerve a lépcső tetejére néztem, ahol Melanie nézett rám vissza döbbenten.
- Engedj el! – szóltam rá Zack-re, mire ő csak még jobban megszorította a karomat, majd kirángatott a konyhába.
- Zack, normális vagy? – húzta most a másik kezemet Elisabeth, akit megrémiszthette, hogy fia durván viselkedett, és magához szorított, mire Zack elengedett.
- Beszélnem kell vele! – emelte fel a hangját Zack, mire Melanie is megjelent valahogyan. Beleugrált a látóterembe, és Zack-et megfogva, csitítgatta őt.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit tehettem volna? Mondtam volna valamit, sőt, annyi minden lett volna bennem, de annyira szorította a torkomat valami, mintha fojtogattak volna. Elisabeth a garázsba rángatott, majd nem foglalkozva se Melanie-val, se Zack-kel, a kocsiba nyomott, és fiatalokat meghazudtoló módon bepattant, majd elindította az autót, és már úton is voltunk.

Azt sem tudtam, hogy mi a fene történt most körülöttem. Egyszerűen az összes gondolatom valahol máshol járt. A testem ott volt, a lelkem viszont valahol teljesen máshol. Mire kinyitottam a szememet előttünk álltunk. Szóval öt percre csukhattam le. Elisabeth engem kémlelt, figyelt, mire hirtelen tudatosultak bennem a dolgok. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd ránéztem, és kitört belőlem minden olyan, ami ezen a héten történt velem. Annyit sírtam ezen a héten, mint még soha. Annyira klisés lenne azt mondanom, hogy ’nem értem még, hogy van könny a könnycsatornáimban’, de muszáj ezt mondanom. Nagyon közel álltam egy teljes összeroppanáshoz az elmúlt napokban, és mostanra ez annyira megérett, hogy bele is estem.

Szerintem órákig zokogtam a kocsiban, Zack anyukájával együtt. Paradoxon, ez is. Egyszer Elisabeth megszólalt, a sírástól rekedtesen, de kedvesen – a helyzethez méltán.
- Meghalt Huge, kedden. Melanie végig ott volt mellette, Zack pedig csak akkor ért be a kórházba, mikor Melanie a földre csúszva zokogott, és senkivel sem törődve motyogta, hogy ő most véget vet az életének. – szipogott, kezemet megszorítva.
- Sajnálom. – töröltem meg orromat a pulcsim ujjába, mire keserűen mosolyogva fejét vállamra döntötte.
- Melanie-t nem engedték ki csak tegnap. Megfigyelésre bent tartották, Zack végig vele volt. Nem akarta otthagyni, és őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs mi történt köztük, mert semmit sem mondott nekem, de tegnap idejöttek Melanie-val, mellesleg az édesanyja is itt volt, és azóta nem láttam őket. Felvittem az ebédet, vacsorát, de nem nagyon ettek belőle. – csuklott el a hangja. Miért folyik még mindig a könnyem?
- Perpillanat nem tudok erre mit mondani, csak azt, hogy minden részvétem Melanie-é, és a családjáé, és majd add át nekik. – rántottam meg a vállamat, mire keserűen felnevetett. Kérdő tekintetemet látva, ki is fejtette.
- Miért érzem úgy, hogy te most lemondtál Zack-ről? – nézett mélyen szemeimbe. – El sem tudod hinni, milyen fontos vagy számára. Miután összevesztetek, és hazaért, hajnalban, olyan történt, ami csak kicsi korában. Eltekintve az alkoholszagtól; - nevetett szomorúan. – Rob akkor is éjszakás volt, így nem volt otthon. Befeküdt mellém, majd átölelt, és együtt zokogtunk. Mikor elmondta, hogy most nagyon összevesztetek, és az utóbbi időben eltávolodtatok egymástól, ami az ő hibája, azt hittem megszakad a szívem. Elhiszed nekem, Sam? – nézett rám, mire aprót bólintottam. – És most tudom, hogy érzel. És hidd el én is így érzek, mintha az én szívem is összetört volna. Mikor láttam, hogy mennyire nem tudod mi történt nálunk, féltettelek, hogy elájulsz. Hirtelen a mentőket sem tudtam volna hívni, úgy meg voltam ijedve. – mondta megborzongva, mire egymásra néztünk, és a helyzettől függetlenül is összenevettünk.
Furcsa volt nevetni, de jól esett. 

*

Egy bögrét szorongatva ültem a székemben az ablakon kibámulva. Vasárnap délután volt, és mondhatni a nehezén már túl voltam. Szembenéztem mindenkivel, a családommal, és Heather-rel legalábbis. Ők most számomra a mindenki. Természetesen Vele nem beszéltem, habár keresett, állítólag. Vártam, hogy legyen valami, történjen valami, mert elég sok minden forgott kockán az utóbbi hónapokban. És most itt vagyok, célok nélkül, üresen, minden pillanatban a sírás határán, és nélküle.
Annyit tudtam meg, hogy miután összevesztünk nem Melanie-hoz ment, hanem Elisabeth szerint, valami kocsmában volt. Habár nem csak ott lehet alkoholt inni…
A kakaóm elfogyott, így leraktam az asztalomra, majd egy ötlettől vezérelve forogtam hármat a székemmel. Úgy gondoltam, ha Bellának ment, nekem is menni fog. Izgatottan néztem rá a telefonomra, hogy megnézzem eltelt-e a három hónap, de csalódottan konstatáltam, hogy még csak egy óra sem telt el. Bella-nak sikerült, nekem nem. Bella végül újra egymásra talált Edward-dal. Vajon ebben is kudarcot vallok?

Negyvenhetedik fejezet.

Aloha, babócák!

Igen, újra itt vagyok, és egy csomó mindent is akarok mondani. Ami lehet titeket annyira nem érdekel, de hátha felkelti az érdeklődéseteket.
Először is, kezdeném ott, hogy köszönöm, annak, aki valamilyen formában jelezte itt létét az előző bejegyzésekhez! :) Nélkületek mi lenne velem?
Másodszor, képzeljétek el, hogy első helyezést értem el a 'Legjobb romantikus történet' kategóriában We can help U! által megrendezett versenyen. Fúú, annyira, de annyira megörültem, mikor megláttam! :) Nagyon sokat jelent, úgyhogy köszönöm még egyszer!
Harmadszor pedig, egy kis reklám féleség fog következni - amiért igen, sajnos nem fizettek :D az én ötletem volt, egyébként - vagy kinek hogy tetszik. Nem gondoltam volna, hogy így a neten keresztül meg lehet ismerni, vagy inkább szűkítem a kört, a bloggerek világában meg lehet ismerni másokat, barátságokat kötni stb., de mégis! Úgyhogy egy remek - immáron - bloggerinát ismerhettem meg! :) Akihez be tudtok kukkantani, ide kattintva - Endless Paradise -. Aztán mondjátok el ott, mit gondoltok a történetéről! ;)
Azt hiszem ennyi... Vagy... Rövid lett - mármint a fejezet, nem ez a bevezető, tudom kifinomult a humorom :D - , tudom, de itt most abba kellett hagynom, mert innentől megint valami bumm-bumm lesz, és nem láttam volna értelmét, ha belekezdek. Mert az úgy túl hosszú lett volna, és ennek a fejezetnek nem az lenne a fő mondanivalója, ami majd a következőeknek lesz.
Várom most is véleményeiteket, úgyhogy ne habozzatok! - micsoda lelkesítő szöveg :D

Jó olvasást. xx

▶ zene

Úgy döntöttem, hogy a mai estét hivatalosan is az önsajnálatomnak szentelem. Sírni akartam, annyira, mint még soha. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egy valakivel, akivel nem tudtam. Úgy éreztem a világ összes fájdalma rajtam csapódott le, és nekem kell velük szembenéznem. Mikor egy pillanatra nem fájt ez az egész, rá néztem a csuklómra, amin a hülye karkötője volt. Még Amerikában vette magának, de egyik este levettem a kezéről és felhúztam a csuklómra. Azt mondta, ha elhagyom, csúnya következményei lesznek, majd arcomat látva rám mosolygott, és felém magasodva végig csókolta a nyakamat. Szinte égették testemet csókjai, mintha még most is ajkai rajtam futkosnának.
Elhajítottam a karkötőt a falnak, ami hangtalan puffanással ért földet. Vajon ez lenne a szakítás? Mármint, tudom milyen egy szakítás, mert egyet átélhettem, de az minden tekintetben más volt. Most én rontottam el, és teljesen jogosan viharzott el. Mindig is máshogy gondoltam a kapcsolatunkra, hogy ez más. Jó, nyílván mindenki ezt gondolja a saját kapcsolatáról. De tényleg, más volt. Míg el nem romlott.
Haragszik rám, szinte érzem, ahogy csalódott. Igen, csalódott, magam előtt látom az arcát, mikor azt mondtam, hogy nem tudok egy nevet sem a focicsapatából, akiket szeret. Rossz példa volt, tudom…
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Hívjam fel Thea-t? Az igazság az, hogy nem volt kedvem tőle is hallgatni, hogy mekkora egy lúzer vagyok. Mert ezt mondaná, és ezt is fogja… A szüleim az utolsók, akikkel most beszélni akarok, így a lehetőségek fogytak. Konkrétan mondhatnám azt is, hogy kifújtak, de még volt egy ember…
- Sam! – kopogott az ajtómon bátyám.
- Hagyjatok békén! – szipogtam, majd éreztem, hogy az ajtó megmozdul mögöttem.
- Engedj be. - szólt nyugodtan, mire szaggatottat sóhajtva arrébb kászálódtam.
Belépett a szobámba, majd lenézett rám. Megcsóválta a fejét, leguggolt elém, és nyakamnál fogva magához húzott. Jól esett végre, hogy itt van. Minden ellenére, szorosan magamhoz öleltem, és arcomat ingjébe rejtettem.
- Ne haragudj. Amiket mo-ondtam… Megérdemeltem… - suttogtam.
- Igazad volt. – simogatta meg a hajamat. – Haza is költözök egy időre. Elhanyagoltalak, túl sok időmet felölelte a költözés, Ally, a munka, az egyetem. Kell egy kis pihenés, neked pedig szükséged van rám.
- Már megedződtem, Ally nem érdemli meg, hogy ott hagyd. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Ally meg fogja érteni. - mosolyodott el keserédesen.
- Miattam nem kell… - szakított félbe.
- Sam, már döntöttem, kész. – zárta le a vitát. – Min vesztetek össze? – tért vissza hozzám, mire megráztam a fejemet, hogy nem akarok erről beszélni, de ő folytatta. – Azt mondta, reméli, visszakapja azt a lányt, akibe beleszeretett. – fokozta így is elég rossz kedvemet. Szinte tudtam, hogy ezt mondta. De nem csak én változtam… - Mit mondtál neki? – kérdezte újra. – Ugye nem megint ugyanazt? Nem háborgattad fel a múltját? – utalt arra az időszakra, mikor karácsony után összevesztünk. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb vitánk sose lesz. Tévedni emberi dolog, mindenki téved. Én is tévedtem, mert ez nagyobb volt.
- Egyszerűen nem bírtam tovább. Betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna… - soroltam fel az összes szólás-közmondást (számomra ez a kettő összefonódott), ami a ’kész vagyok’ kategóriámat merítette ki.
- Mit mondtál neki, Sam? – kérdezte egyre idegesebben. Néha megkérdezem magamtól, hogy Brad miért válik ennyire ingerülté, mikor arról van szó, hogy én rontottam el a dolgokat.
- Azt, hogy kavart-e Melanie-val, mióta együtt vagyunk. – nyögtem ki.
- Te teljesen meghülyültél? – rázta meg a vállamat. – Te is tudod, hogy nem. – túrt idegesen a hajába.
- Mégis honnan tudnám? Nem vagyunk együtt állandóan. És Melanie-val nem tudom, mikor találkozik. – pattantam fel dühösen. Mert álljunk meg egy pillanatra. Neki az én pártomat kellene fognia, és meggyőznie, hogy milyen jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Tudod, Sam, egy kapcsolat alapja a bizalom. – nézett felém. – És te nem bízol benne…
- Bízok benne, de… Istenem, a volt barátnőjével játsszák el, hogy együtt vannak. Mégis hogy ne merülne fel bennem ilyen? Minden épeszű emberben felmerülne! – próbáltam érvelni magam mellett.
- Te pedig egy iskolába jársz a volt barátoddal. Mindennap találkozol vele a szünetekben. Ma pedig vele töltöttél egy egész délutánt. – állt fel ő is. – Még sem kérdezte meg Zack, sose, hogy mit csináltok, mikor találkoztok. Sose vádolt meg azzal, hogy Conny-val mit csinálsz. És tudod miért, mert bízott benned. – nézett rám szemrehányóan.
És ekkor elkapott azaz érzés, amit senkinek sem kívánok. Ha eddig szarul éreztem magamat, akkor ezután már belül eltemettem magamat. Ebben a pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki itt hibás, az én vagyok. Az egyedüli, aki itt valamit nagyon elnézett, az bizony nem más, mint szerény személyem. Egy bizonyos este jutott eszembe, egy bizonyos emberrel, egy bizonyos csókkal. Pontosan azzá váltam, akiket elítélek. Veszekedtem a barátommal, aki nem is tett semmit, miközben a vádak, amiket hozzávágtam, rejtett utalások voltak. Amiket a tudatalattim szeretett volna a felszínre hozni…
- Igazad van. – nyögtem ki végül. Nem bírtam elmondani Brad-nek, egyszerűen ez nem tartozott rá. Ez csak egy emberre tartozott, az pedig azaz ember, akinek belemondtam a szemébe, hogy nem bízok benne. Bár kimondtam volna, de ehelyett csak bámultam rá, ami még rosszabb.
- Fürödj le, utána pedig feküdj le és találd ki, hogy hogyan hozod helyre a dolgokat. – húzott magához Brad egy ölelés erejéig, majd otthagyott a szobámban.

*

Beszélni akartam vele, de tudtam, hogy idő kell neki. A veszekedésünk utáni első reggelen, úgy éreztem magamat, hogy arra szavakat sem találok. Nem beszéltem senkivel, csak bementem az iskolába – ahova nem akartam, de anyáék nem engedték meg, hogy kihagyjam – és néztem ki a fejemből. Sajnos, tükörbe néztem, mielőtt elindultam volna, és tudtam milyen vidám látványt nyújtottam. Heather valahogy tudta, mi bajom lehet, így nem kérdezősködött, csak ott volt mellettem. Várta, hogy beszéljek én. Én viszont nem tudtam mit mondani. Melanie-val mikor összefutottam, a szemembe nézett és eltátogott egy ’gratulálok’-ot. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, kihez ment el, miután összevesztünk. Ugyanis csak hajnalban ért haza…
Úgy voltam vele, hogy hagyom, még leülepednek a dolgok, de titkon reméltem, hogy egyik délután ott fog állni előttünk. Nem volt ott, miért is lett volna? Én bántottam meg.
Hiányzott, annyira, mint még soha. Mert tudtam, hogy most nem elutazott, és azért nincs velem. Itt volt, de mégsem. A bűntudat felemésztett, megával ragadott, és elpusztított. Nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem vele. Annyira féltem az elutasítástól, hogy nem ment az utolsó lépés megtétele. Péntek délután, mikor már öt napja nem beszéltünk, eldöntöttem, hogy végett vetek ennek, és beszélek vele.
Ha így utólag visszagondolok, mert ekkor mindig okosabb az ember, nem kellett volna elmennem hozzá. Rosszul döntöttem, de mégis mikor döntöttem volna jól? Ha maradok, és várok még hetekig, és utána szembesülök a dolgokkal, vagy ha inkább hamarabb teszem meg a békülésünkhöz vezető utat? Őszintén nem tudom, mi számított volna hamarabbnak. Valószínűleg, ha utána rohanok egyből. Igen, azt kellett volna tennem… De nem tettem, csak húztam az időt. Ez alatt az öt nap alatt, pedig minden olyan megtörtént, amitől már kilenc hónapja tartok. Ha figyeltem volna a jelekre, amiket küldtek felém, feltűnt volna. Feltűnt volna, hogy egy ember hiányzik az iskolából, aki eddig előszeretettel kezdeményezett bájcsevejeket velem, habár mindketten a pokolba kívántuk a másikat. Én viszont el voltam foglalva Vele, akit úgy tűnik közel sem én foglalkoztattam…