Harmincnegyedik fejezet.

Halihó!
Szünet van. Végre. El se hiszem, komolyan.
Remélem sikerül egy kicsit felzárkóztatnom a történetet oda, ahol valóban tartani szeretnék, mert tudom, hogy eléggé elhanyagoltam a blogot suliidőben.

Jó olvasást. xx

~zene~

Az eget felhők lepték el, mikor a negyedik óra közepén kinéztem az ablakon. Heather próbált nem elaludni a matekóra kellős közepén, ami nehezen ment neki. Az elején még megpróbált figyelni, de aztán hamar feladta, és leborult az asztalra. Jól tudja ignorálni a környezetét. Sajnos nekem ez nem igazán ment sohasem, így nem igazán tudtam átsiklani Aurora-ék igazán tapintatos megjegyzésein.
Minden ott kezdődött, hogy reggel, mikor a mosdóba mentem, ők is ott voltak, és ’gratuláltak’ a kapcsolatomhoz. Először nem is igazán értettem, hogy mi bajuk is van, tulajdonképpen. Végül Melanie a második szünetben átölelte a vállamat (?) és azt mondta, hogy idézem; „Tudtam, hogy jól döntesz”. Nem tudom, mit éreztem – vagy éppen ő mit érzett - , valószínűleg zavarban voltam, mert mindenki hirtelen ránk nézett. Ezek után sem sikerült rájönnöm, hogy most mire ez a nagy felhajtás, valahogy nem kapcsolódtak össze a fejemben a szálak.
- Te jó isten! – súgtam Thea-nek, aki nem is próbálta meg a látszatát fenntartani, hogy esetleg nem unatkozik annyira.
- Mi az? – csillant fel a szeme, annak reményében, hogy végre valami történik, majd begöndörített barna haját másik vállára helyezte.
- Jött reggel Aurora, majd Melanie, és azt hiszem sikerült megfejtenem, hogy mi is volt ez. - ráncoltam a homlokom.
- Ne mondd, hogy azóta is ezen gondolkozol. – rázta meg a fejét.
- Elfelejtettem, hogy Melanie és Zack egész jóban voltak. – szisszentem, mire felnevetett, ami kicsit hangosra sikeredett.
- Egész jóban, mi? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Túl jóban. – helyesbítettem fejet rázva.
- Ez egyre érdekesebb. – dőlt hátra a székében, amolyan lökjed-stílusban.
- Ne legyél már ilyen. – ütöttem meg a vállát, mire feljajdult.
- Bocsánat a zavarásért, Sam, de befejeztétek, vagy még van valami megbeszélnivalótok? Mert, ha esetleg valamelyikőtöknek nem tűnt volna fel a matekórám kellős közepén vagyunk. – állított meg minket Mr. Myers, szemüvegét letolva orrhegyére.
- Igazából még nem végeztünk. De tudja mit tanár úr, befejezzük, csak Önért! – kacsintott egyet Thea, mire a tanár mosolyogva megrázta a fejét.
- A tanárokkal ne flörtölgessen, Ms. Bell. – fordult vissza a táblához Mr. Myers, de nem tudott sokáig komolyságot színlelni. – Minden nap meglepnek a diákok.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy Thea-t csak azért engedik át a vizsgákon, mert mindenkinek jól esik egy kis visszajelzés, nap, mint nap. Értem ez alatt, a ’Tanárnőnek milyen jól áll ez a szín!’ vagy ’Tanár úr annyira zavarba hoz, ezzel a kedves mosolyával.’ Ezek mindenki más szájából idegenen hangzanak, de tőle már megszokottak. Számára mindegy, hogy a matektanár már az ötvenes éveiben jár.
- Na, szóval, ott hagytam abba, hogy ezek szerint még mindig jó kapcsolatot ápolnak. – tettem táskám fülét vállamra, mikor kicsöngettek.
- Most ezen mi a meglepő? Tudtuk eddig is, hogy jóban vannak. – rántotta meg a vállát Thea.
- De most komolyan vele beszéli meg ezeket a dolgokat?
- Ezért most ne húzd fel ennyire magad. Szerintem csak kicsúszott a száján. De egyébként is, nem mindegy, ameddig veled jár? – karolt belém, miközben az ebédlőbe tartottunk.
- Nem, nem mindegy. – ráncoltam a homlokom. – Neked most azt kellett volna mondanod, hogy igazam van, és mennyire gonosz dolog volt ez tőle.
- Valahol igazad van, nyílván. Melanie-tól meg a hideg ráz, ahogyan a másik két barátnőjétől is, de ezt tudtad eddig is. Viszont Zack, amennyit eddig tudok róla, rendes srác. Erről jut eszembe, elmegyünk páros randira? – terelte el a témát.
- Kivel? Veled meg Ben-nel? – kérdeztem, mire vadul bólogatott. – Felejtsd el! – nevettem.
- Miért?
- Mert erre még nem készültem fel.
- Na. Kösz. – konyította le a száját, majd Ben ölébe ült, mikor megérkeztünk az ebédlőbe.
- Nektek meg mi bajotok van már megint? – kérdezte Ben kedvesen.
- Elutasította a páros randit. – motyogta még mindig sértetten Thea, mire Ben hálásan rám nézet. Az áruló.
- Conny? – kérdeztem Ben-től, aki időközben maga mellé ültette barátnőjét, hogy folytathassa ebédjét.
- Nemtom’. Elment valahova, asszem’ a telefonja csörgött. – legyintette meg a vállát hanyagul.
- Áh, csakhogy megtaláltalak titeket. – ült le mellénk Melanie mosolyogva. – Annyira kíváncsi vagyok, Sam. – nézett rám izgatottan.
- Ööö, mire is? – érdeklődtem homlokomat ráncolva, mire kedves barátaim csendben felálltak majd egy „eszünkbe jutott valami”-vel arrébb sétáltak. Thea még óvatosan hátranézett mire jeleztem neki, hogy ezt még megbánják.
- Zack-re. – rántott vissza Mel hangja az asztalhoz. – Azt mondta tetszett neked a rét, habár nem hittem volna, hogy elvisz futni is. – rázta meg kuncogva a fejét. A mondata fejen ütött, habár semmi rosszindulatot nem éreztem benne.
- Micsoda? – kérdeztem újra, mert nem akartam addig semmire sem gondolni – legalábbis hangosan, a fejemben -, míg az ő szájából nem hallom a történetet.
- Ezt lehet nem kellett volna mondanom. – kapott hirtelen szájához.
- Most már ha elkezdted, folytasd nyugodtan.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – mosolygott újra. – Remélem normális volt veled… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Melanie, mit mondott neked Zack?
- Igazából semmit. Jaj, annyira sajnálom. Ezt nem szabadott volna elmondanom. – túrt bele a hajába.
- Igazán érdekelne, hogy mit nem szabad tudnom. Mondd el nyugodtan. - mosolyogtam rá, habár inkább éreztem egy grimasznak a szám húzódását.
- Zack megöl, ha elmondom.
- Nem fog. De lassan kezdek valami nagyon rossz dologra gondolni. – húztam fel szemöldököm. – Miért beszélt meg veled ilyeneket Zack? – próbáltam kevésbé csípős hangot megütni, mert nem megbántani akartam vele őt.
- Igazából, megkérdezte, hogy szerinte hova vigyen el, és én mondtam neki, hogy mutassa meg a „rétjét” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
- Te is jártál már ott? – kérdeztem meg a lehető leghülyébb kérdést.
- Igen, párszor. – mosolygott szeretetteljesen, gondolom az emlékek miatt. Habár ha arra gondoltam, hogy bármilyen emlék is ragadt ott, és én is ott voltam tegnap, hánynom kellett. – Szereti azt a helyet, tudod.
- Ja, mintha említett volna ilyesmit. – mormogtam, mire rám emelte tekintetét.
- Sam, ne gondolj rosszra, komolyan. Nem akartam kellemetlenséget okozni. – csillant fel a félelem a szemében.
- Ugyan, jobb megtudni az ilyet hamarabb.
- Hé, csak találkoztunk, és beszélgettünk. – fogta meg a karom. Néha megijesztenek ezek az erős érzelem megnyilvánulásai.
- Oké, semmi baj. – hazudtam. Számára ennyi elég volt, hogy megkönnyebbüljön, és értelmetlen fecsegésbe kezdett.
Valahol belül rosszul esett, hogy ők még mindig ennyire jóban vannak, habár gondolhattam volna. A házassági évfordulón is ott volt Melanie, és akkor is voltak együtt. Fogalmam sincs, hogy akkor miről beszélgettek és igazából nem is érdekel, különösképpen. De ha ez igaz, és feltételezem, hogy az, akkor ez már egy kicsit jobban foglalkoztatna.
- Szóval mit gondolsz? – nézett rám nagy szemekkel Melanie.
- Bocsi, nem figyeltem. Miről? – ráztam meg a fejem. Melanie rendes lány, de nincsen kedvem se most, se máskor csevegni vele.
- Aaron-ről. Zack szerint hülyeség lenne vele összejönnöm, de annyira rendes fiú. – áradozott, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Két olyan személy is szerepelt mondatában, akiket nem akartam az ő szájából hallani.
- Aaron Davis? – kérdeztem vissza, mert nem akartam hinni a fülemnek. Mindössze csak egy bólintással válaszolt. – Ő most nem Lia-val van? – kérdeztem, hiszem pár hónapja még nagy volt a szerelem.
- Áh, vele már rég szétmentek. – legyintett. Jó tudni. – Viszont Zack-től tudom, hogy ti jártatok, és mondta, hogy nem volt mindig fényes a kapcsolatotok. Úgyhogy előtte meg akartam kérdezni, hogy te mit gondolsz erről?
- Rólad meg Aaron-ről? – ráncoltam a homlokom.
- Igen.
- Igazából? Semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy kivel kavar. – legyintettem meg a vállam, habár valami teljesen érthetetlen dolgot éreztem.
- Pedig azt hittem, hogy ellenezni fogod. – mosolygott megkönnyebbülten.
- Miért? – erőltettem magamra én is egy mosolyfélét.
- Nem tudom. Csak, Aaron is mondta, hogy még jóba vagytok, és nem akartam kellemetlenséget. – vallotta be végül, mire felnevettem.
- Azt mondta, hogy jóban vagyunk? Ez teljesen hibbant. Nem is szoktam még csak látni sem. – forgattam meg a szemem mosolyogva. Aaron humora mindig is értékelhető volt.
- Igazából nekem mindegy, csak gondoltam elmondom. – vonta meg a vállát, mire hirtelen összeállt a kép.
- Ti az én engedélyemre vártatok? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát, az igazat megvallva, én akartam, hogy tőlem tud meg és ne mástól. – nézett rám, majd megölelt. Mosolyogva öleltem vissza. Azt hiszem kedvesebb lányt nem is találhatott volna Aaron.
- Ez aranyos volt tőled, de tényleg nem zavart volna. – mondtam eltolva magamtól. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – bólogatott.
- Milyen gyakran találkozol Zack-kel?
- Nem olyan gyakran, csak néha. De tegnap pont nála voltam. – mondta még mindig boldogan.
- És rólam is szoktatok beszélni? – kérdeztem most már komoly arccal, amit ő is észrevett.
- Nem igazán. – húzta oldalra a száját. – De ne érts félre semmit, habár magamból kiindulva tudom milyen ez. De mi tényleg csak barátok vagyunk. Semmi több. Soha többet. – nevetett, mire bólintottam.
- Rendben. Nem azért, csak furcsa volt, hogy ennyi mindenről tudsz. – magyarázkodtam.
- Hidd el addig jó, míg nekem mondja, és nem másnak. – forgatta meg a szemét mosolyogva. Úgy látszik, jó emlékei vannak. – Ha bármi van, nekem nyugodtan mondhatod. Tényleg nem mondom el senkinek, Neki se. – kacsintott, majd az órájára nézve közölte, hogy sietnie kell. Még utoljára megölelt, majd puszit nyomva arcomra otthagyott.
Ha az ölelésein meglepődtem, ezen egyenesen ki kellett volna akadnom. Akármennyire is rendes, látszik, hogy kik a barátnői.

*

Az esőben sétálni felemelő érzés, ha valaki esetleg még nem élt volna át ilyet, annak üzenem, hogy nem tudja mit hagyott ki. Az esernyőmet a szél kicsavarta, de még mindig erősen kapaszkodtam belé, attól félve, hogy elrepít a szél. Mikor nagy sokára beléptem az ajtónkon, mérgesen rúgtam bele a cipőtartó szekrénybe, majd nagy erővel csaptam az ázott táskámat a földre. A szobám felé vonszolva magamat, a táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal pár lépcsőfokot visszacsúszva,  amitől nem csak mérges lettem, hanem egyenesen fortyogtam a dühtől.
Egy ideje már nem kapcsoltam be a gépemet, és mivel a délelőtt történtek kíváncsivá tettek, egyből a t betűs közösségi oldal címét ütöttem be a klaviatúrán. Ha azt mondom nem csalódtam, hazudnék. Számítottam rá, hogy olyat fogok látni, ami kevésbé tetszik, de ez mégis rosszul esett.

 

Harmincharmadik fejezet. - Willow

Sziasztok!:)

Megint kicsit megcsúsztam, de mentségemre szolgáljon, hogy...sok minden történt ezen a héten, és valamiért mindig nagyon fáradt voltam :(
Remélem tetszeni fog, és várom a visszajelzéseket.
Mellesleg, kaptam egy díjat - szám szerint az ötödiket - amit köszönök is szépen Dsupin Lilla-nak! :)

Jó olvasást!xxx

- Várj! – állított meg Zack, mikor már éppen kezdtem belejönni a kocogásba. – Elfelejtettem, hogy neked nem ártana bemelegíteni is. – nevetett arcomat látva.
Gyorsan jobbra-balra-előre-hátra hajoltam, majd mosolyogva felé néztem.
- Szerintem ennyi megteszi. – legyintettem egyet.
- Te tudod. – vonta meg a vállát, majd futásnak eredt. Nem viccelek, futott, nem csak kocogott, ahogyan az előbb.
- Ez nem ilyen közös futásnak indult? – értem be, csakhogy túl hamar gyorsultam fel, ami felőrölte az összes energiámat. Sose tudtam sprintelni, nem tudom néhányan hogyan képesek rá.
- Össze kellett volna kötni a lábunkat? – kérdezte, mire felhorkantam.
- Gyenge próbálkozás. – löktem meg, mire ő is meglökött, majd én visszalöktem. Mivel meg akartam előzni, hogy újra meglökjön kicsit felgyorsítottam. – Jó, nem úgy gondoltam. Vicces megjegyzés volt. – nevettem tehetetlenül, miközben próbáltam nem a beszúrt tüdőmre koncentrálni. Ami nehezen ment, tekintve, hogy minden levegővételkor éreztem. Még futottam pár métert, majd megálltam és a combomra nehezedve előre dőltem.
- Ennyire könnyű lenne elkapni téged? – ért be végül.
- Szerintem még ennél is könnyebb. – egyenesedtem fel, mire a lábamba nyílalt a fájdalom. Most már én is szánalmasan rossznak éreztem az állóképességemet.
- Van egy olyan érzésem, hogy megnyerem a fogadást. – mosolygott kezemet megfogva. Ez a gesztusa olyan apró volt, hogy muszáj volt elmosolyognom magam. Megszorítva kezét néztem fel rá, amit ő félreértelmezett és újra elkezdett futni. Csak most engem is maga után húzott, így kevésbé bírt haladni.
- Ha most velem szeretnéd körbefutni London külvárosának egy részét, akkor már most mondom, hogy nem fog sikerülni. Nem akarok nyafogni, de ez szörnyű. Nem csak unalmas, de még fárasztó is. – engedtem el a kezét, és a saját tempómba sétáltam utána.
- Tudod hány métert futottál? –kérdezte megtorpanva.
- Minimum vagy fél kilométert, de nem akarom magam alábecsülni, így mondanék 800 métert. – haraptam bele ajkamba, hogy elfojtsam a mosolyomat. Mondatomon nagyon jót szórakozott. Jó, nyilván én is tisztában voltam vele, hogy körülbelül 10 perce indulhattunk el, ebből pedig 4 percet álltam, és a fájó pontjaimmal foglalkoztam, mindhiába, teszem hozzá.
Felém lépett, majd államat felemelve mélyen a szemembe nézett.
- 350 métert. – mondta, majd fejét lehajtva próbált nem mosolyogni.
- Na, ez nem volt szép. Mégis honnan tudod, hogy mennyit futottam? – tetettem felháborodást. Mondjuk azért ennél többre tippeltem volna.
- Tudod a futóknál szokott lenni lépésszámláló is. – mutatott a kis kütyüre a kezén.
- Most ezen nagyon meg fogsz lepődni, de nekem is van. – tettem keresztbe a kezem a mellkasomon, amolyan ’nyertem’ stílusban.
- Na, ne. – lepődött meg látványosan. – És hol van? – nézett végig rajtam, mire feszengeni kezdtem.
- Van egy tök jó kis applikáció a telefonom. – vontam meg a vállam végül, mire felnevetett.
- Nem csalódtam. – húzott vissza magához a derekamnál.
- Most miért? Egyszer kipróbáltam. – próbáltam fokozni, amire meg is lett a várt hatás. Ledöbbenve várta, hogy folytassam. – Megmértem, hogy hány lépés eljutni a ház különböző pontjaiba.
- Folytasd, kérlek. – harapott bele újra alsó ajkába.
- Nem folytatom, mert kiröhögsz. – döntöttem a fejemet a vállának.
- Nem foglak, esküszöm. – fogadkozott. – Kíváncsi vagyok, hány lépés eljutni a nappalitokba.
- Igazából az nem olyan sok, körülbelül 23 a szobámból, de ez még nem minden. Méri azt is, hogy hány kalóriát tudsz elégetni. Megdöbbentő ám, hogy mennyit lehetne fogyni attól, ha egész nap a házban szaladgálnék ide-oda.
- És mellette semmit sem ennél. – fejezte be. – Viszont az bíztató, hogy 50 lépést biztos megteszel egy nap alatt. – nevetett átölelve.
- Van, hogy 55-öt is, ugyanis a fürdőszobáig 4 nagy lépés kell. – bólogattam.
- Kezd ez a beszélgetés még számomra is érdekes lenni.
- Elmegyünk valahova enni? – néztem fel rá mosolyogva.
- Nem. Most ettél. – ráncolta a homlokát értetlenül.
- És futottam is. Na? – kérleltem.
- Bármennyire hihetetlen is, nem hordok magamnál hitelkártyákat futás közben.
- Sajnos én se voltam erre felkészülve, habár sejthető volt. Viszont így még izgalmasabb. Raboljunk ki egy kis boltot. – csillant fel a szemem.
- Rendben, remélem még maradt elég erőd, hogy elfuss a színhelyről. Most meg gyere, mert mutatni akarok valamit. – kacsintott majd újra futni kezdett.
Miközben néztem távolodó alakját elgondolkoztam, hogy most komolyan itt hagyott-e. De hamar rá kellett jönnöm, hogy igen. Nem igazán értettem, hogy most mit akar, csak ott álltam tehetetlenül, és nagyon hülyén érezve magamat. Végül hajamba beletúrva felröhögtem. Igazából az utcán senki nem volt, kezdett sötétedni, így csak a házak ablakából nézhettek örültnek. A furcsa érzésemet felváltotta a harag, amit valamiért elkezdtem érezni. Egész nap nem volt időm gondolkozni, és igazából nem is akartam, de most, hogy csak így itt hagyott a ma reggel és a tegnap este emlékei elleptek. És a felismerés kegyetlenül rossz érzéssel töltött el. Ugyanis konkrétan vissza lettem utasítva, úgy hogy fel sem fogtam a történtek nagyságát. Nem is értem, hogy emellett akkor és eddig, hogy tudtam átcsuszamlani. A düh egy perc alatt elárasztott, és haragosan rúgtam bele egy bokorba, miközben megfordultam. A telefonom a már jól ismert csengőhangon élesen szólalt meg, egy pár pillanatig elgondolkodtam, hogy felvegyem-e.
- Még is hol a jó istenben vagy, Sam? – kérdezte idegesen Zack.
- Az egód kitaszított mellőled. – mondtam dühösen. Szórakozzon a hülye barátnőivel, akik ott ugrálnak körülötte nap, mint nap.
- Most meg mi bajod van? – vette nehezebben a levegőt, gondolom, visszafele igyekezett.
- Semmi. – ráztam meg a fejem, miközben egy autó süvített el mellettem
- Remek. – mondta, de már nem csak a telefonból hallottam a hangját.
Hátrafordulva rá meredtem, majd egy könnycseppet töröltem ki a szememből, amit a düh idézett elő.
- Most ezt értenem kellene? – kérdezte aggodalmas arccal, mire felém közeledve megfogta az állam. Mellkasára tettem a kezem, hogy ellökjem magamtól.
- Hagyj békén!
- Pár perce még bolti rablásról, a házatok paramétereiről beszélgettünk, most meg azt kéred, hogy hagyjalak békén? Mégis mit csináltam? – fogta két keze közé az arcomat.
- Miért hagytál itt? – kérdeztem végül, habár nem ez dühített fel, és ezt ő is érezte.
- Mondtam, hogy mutatni akarok neked valamit, és úgy gondoltam, hogy te is jönni fogsz utánam. De kétlem, hogy ez a bajod. – ráncolta a homlokát.
- Haza megyek. – fogtam meg a kezét, és az oldala mellé tettem.
- Dehogy mész. – fogta meg a kezem újra, majd maga után kezdett el húzni.
- Dehogynem megyek. – makacskodtam, de nem igazán foglalkoztatta, sőt még el is mosolyodott. – Örülök, hogy jól szórakozol. – suttogtam utána sétálva.
- Sajnálom, de eléggé szórakoztató vagy. – karolta át a vállam, mire kibújtam alóla.
- Remek. – fújtam egyet, majd a lehető legtávolabb mentem tőle.
Szótlanul sétáltam mellette, míg kanyarogtunk az utcákon. Óvatosan megfogta a kezem, és mivel nem engedtem el, ő ezt egy jelnek vette, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már kezdett ismeretlenné válni a környék.
- Csak gyere. – mosolygott rám féloldalasan.
- Ha nem ismernélek azt hinném, hogy éppen most akarsz elrabolni.
- Nem ellenkeztél, szóval ez nem nevezhető elrablásnak. – húzott magához, majd lassított léptein. Ekkor körbe néztem és rájöttem, hogy egy ház sincsen a közelben, habár pár perce még utcákban kanyarogtunk. Ehelyett egy kietlen táj, minek közepén egy fűzfa állt. Nyáron valószínűleg tele lehet az egész színes virágokkal, ehelyett most magasra ágaskodó fűszálak terítették az egész földet. Kivéve egy pontot, ahol a fa magasan az égbe emelkedett. Mosolyogva néztem a tájat, majd Zack-re pillantottam.
- Ide szoktam jönni, ha elegem van mindenből. – motyogta zavartan.
- Oda megyünk? – mutattam a fához kezét megszorítva, mire bólogatva elmosolyodott.
Miközben a fűben botladoztunk hirtelen felkapott. – Hé, tegyél le! – nevettem kezét csapkodva.
- Persze, aztán azt hallgathatom, hogy milyen koszos vagy, és bogaras. – mosolygott.
- Ez aranyos volt. – karoltam át a nyakát és fejemet a füléhez emeltem. Jó érzéssel töltött el, hogy megborzongott mikor megpusziltam a nyakát.
- Itt is vagyunk. – rakott le, és körbe forgott felemelt kézzel.
- Felmászunk? – néztem fel a fűzfára.
- Fel. – kacsintott majd kezeit összekulcsolta, hogy felkapaszkodhassak.
Büszkeséggel töltött el, hogy kevés bénázással fel tudtam mászni, mert hozzáteszem nem szoktam fákra mászni.
- Szeretnél beszélgetni az előbbi kirohanásodról? – sandított rám apró mosollyal a szája sarkában, mikor ő is felhúzódzkodott mellém.
- Nem tudom, hogy szeretnék-e. – néztem fel az égre, ami egyre jobban besötétedett.
- Mindegy, csak érdekelt volna, mivel bántottalak meg hirtelen. – vonta meg a vállát.
- Gondolkoztam az elmúlt 24 órán, és lehet valamit félreértettünk…

- Hidd el, hogy mindennek oka volt. Sokkal többet jelentesz számomra, minthogy az első este, amikor együtt vagyunk lefeküdjek veled. – fordult felém. – Tudom, hogy ez bántott. De elhiheted én is kívántalak, csak nem szerettem volna, ha a szüleid, vagy a bátyád hirtelen benyitottak volna. – nyúlt állam alá, hogy fejemet felemelhesse, mire homlokomat az övének döntöttem. - Nem értem miért gondolnak a lányok egyből egy ilyen után arra, hogy nem akarja őket a pasijuk. – puszilta meg a homlokom, mire rámosolyogtam.
Hirtelen ostobának éreztem magam, nagyon. Csak ketten voltunk, egy fa tetején, és elszállt minden bátorságom, hogy bármit is mondjak. Így csak felé fordultam és arcomat nyaka és válla közé fúrtam, mire ő szorosan átölelt.
- Csak mondd el, ha bármi bánt. – suttogta, mire barna szemeibe néztem, és megcsókoltam. – Szeretlek, Sam. – mormolta ajkaimba, mire melegség futott át az egész testemben. Puszikkal hintette be az egész arcomat.
- Én is téged. – állítottam meg, majd kezeimet hajába túrtam, és újra megcsókoltam.

Harminckettedik fejezet.

Bonsoir!
sose tudok ilyenkor ide mit írni, és ez annyira bosszantó...
Viccet félretéve, köszönök mindent, és bármiféle visszajelzést!:) Remélem tetszeni fog a rész, a szokásos blablabla, ami feltehetőleg mindenkit nagyon untat már :D
Igazából már magam számára is kezd kicsit a történet izgalma alábbhagyni, de senki se aggódjon, mert még vannak fordulatok a tarsolyomban. Csak még lehet kicsit várni kell velük... 

Na de; 

Jó olvasást.xxx

~zene~

Reggel riadva ébredtem fel. A szemeimből mintha kiverték volna az álmot, úgy ültem fel az ágyban. Zack még mindig békésen aludt mellettem. 7:55, azaz egy óra öt percem van beérni az első órámra. Az viszonylag sok időnek mondható, ha azt vesszük figyelembe, hogy elég 9:05-re beérni – vagyis nem elég, de számomra most tökéletes lesz – így még öt percet sikerült nyernem. Kikászálódva ágyamból nyitottam ki az ajtómat, amit sajnos nem sikerült nyikorgás nélkül teljesítenem, így Zack morogva fúrta fejét a párnába.
- Hova mész? – morogta álmosan.
- Jó reggelt. – vigyorogtam vissza. – Valakinek vannak kötelességei is.
- Vajon te az ébredés után, vagy a nap többi folyamán vagy a cinikusabb? – tette fel a költői kérdést, inkább magának, ásítva.
- A cinizmusom az egész nap ki nem merülő eszközöm.
- Te mióta vagy fent?
- Pár perce, miért?
- Túl szép mondatot alkottál. – mosolygott.
- Vajon te ébredés után, vagy a nap többi folyamán vagy a kötekedősebb? – utánoztam.
- Ez az én egész nap ki nem merülő eszközöm. – kacsintott, mire megforgattam a szemem.
- Nem szeretnél felkelni? – húztam el a függönyöket a szobámba.
- Még nem igazán érzem magam erősnek, ahhoz. Jól aludtam veled. – húzta kedves mosolyra ajkait.
- Én is. – mosolyogtam rá, majd közelebb sétálva az ágyamhoz egy puszit nyomtam az arcára.
- Ennyi? – húzta fel egyik szemöldökét.
- Mire gondolsz?
- Semmi ’jó-reggelt-csók’?
- Most iskolába kell mennem. – léptem fel mellette az ágyamba, majd egy nagyobb lépéssel az én oldalamra érve leugrottam a földre.
- Játszhatunk így is, Sammy. – nézett utánam, mire otthagyva a fürdőbe mentem.

*

- Most komolyan ott aludt nálad? – döbbent le sokadjára Heather.
- Nem lépnél már túl ezen? – kérleltem.
- Nem tudok, úgy érzem mostanában mindenről lemaradtam. – konyította le a száját szomorúan.
- Ez nem így van, te is tudod. Egyébként meg valóban gusztustalanul sokat vagytok együtt Ben-nel. – fintorogtam.
- Na, kösz. – sértődött meg, mire belékarolva kiléptünk az iskola kapuján. – Szombaton óriási party lesz Conny-nál. Meg vagy hívva. – váltott végre témát. Örültem, hogy sikerült röpke 7 óra alatt feldolgoznia a történteket.
- Kötve hiszem. – nevetettem erőltetetten.
- Mondom, mindenki ott lesz. – győzködött tovább, miközben éppen az egyik gyorsétterembe tartottunk. Ide, vagy oda a zsíros és hizlaló kaja, van amitől nem lehet megválni.
- Még se hívott meg személyesen, pedig ma találkoztunk is. – töprengtem.
- Akart, csak valaki elküldte melegebb tájakra. – rázta meg a fejét. – Annyira gyerekesek vagytok. Nem értem, miért nem beszélitek meg a dolgokat?
- Nincs mit megbeszélnünk. Haragszok rá, ő pedig rám. Őt nem érdekli, engem se. Szóval túl van tárgyalva. Elég volt rá egyszer hallgatni, többet nem esek bele ebbe a hibába.
- Elhiszed, hogy bántja ez az egész szituáció? – nézett mélyen a szemembe. Tudta, hogy így tud rám hatni. Meggyőz, hogy beszéljek vele.
- Jó, majd felhívom. – adtam meg végül magam.
Hiányzik Conny, mert tényleg szeretem, és nagyon jó barátom –volt. De valahogy amióta itt van Zack, Conny bunkó lett. Pedig Ő volt az, aki mondta, hogy beszéljek Zack-kel. Ezért nem értem ezt az egészet.
- Szóval, szombat, Conny-éknál.
- Mit ünnepel?
- Semmit, csak úgy szimplán csinál egy házibulit. A szülei elutaznak wellness-ezni, és itthon hagyják őt, meg a nővérét.
- Csak úgy itthon hagyják őket? Nem normálisak.
- Szerintem se. Katie balhézott is egy sort, hogy nem fogja pesztrálni a 18 éves öccsét. Végül újra bedurcázott és a pasijával elmentek valahova. Ahol még mindig vannak. De különösképpen nem hatotta meg a szüleit, mert mindig ez van, és Katie mindig visszajön. – fejezte be beleharapva a nem rég kapott hamburgerébe.
- Ahogy már megszoktuk. – fintorogtam.
Katie egy örök lázadó, de komolyan. Mindig, mindenen kiakad, teljesen mindegy, hogy idén már a huszonegyet töltötte. Egyszer én is kiakasztottam, ami nem volt szándékos, csak idegesített a flegma-stílusa. A második, amit imád kiakasztani az embereket. Miután engem teljesen kikészített és én is őt, letaknyosozott – ami azért szép, mert három év van közöttünk – és elviharzott. Egy valamit viszont elfelejtett, hogy én vagyok náluk, és nem ő van vendégségben. Mosolyogva néztem, amikor újra visszajött, és közölte, hogy ezt most elnézte, és ha jót akarok magamnak menjek haza, vagy keressem meg Conny-t. A másodikat választottam, miközben képzeletben összepacsiztam magammal. Még megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, akkor végem.
Azóta mi jóban vagyunk, mindenki mást viszont nem kedvel, és ennek hangot is ad. De a többieket sem kell félteni, főleg nem Heather-t. Rettentő jókat szoktak veszekedni, olykor-olykor elvétve egy-egy mosolyt.
- Szóval, biztos jó lesz. – mondta kirángatva gondolataimból.
- Ott lesz olivabogyó is? – utaltam Conny volt barátnőjére, Olivia-ra.
- Fogalmam sincs. – ugrott rá egyből a témára. Imádunk pletykálni, mondjuk állításom szerint, mindenki szeret. Miután a megfelelő témákat megtaláljuk akár órákig tart mire kivesézzük, majd ha vége, akkor elölről kezdjük, felelevenítve azt.

*

- Itt meg mi történt? – estem át majdnem az egyik fotelen, mikor hazaértem.
- Kell az új környezet. Elhívtam dr. Wopp-ot, hogy állapítsa meg, miért fáj mostanában a fejem, és azt mondta a rossz rendezés miatt van. Túl sok a high-tech kütyü a nappaliban, ami okozhatja ezt. – magyarázta anya, miközben egy újabb filmekkel teli dobozt ragasztott be.
- Doktornak meri nevezni magát az a feng shui-os koma? – verődtem át a felfordulás között.
- Sam, ne beszélj így róla. Igaza van, már nem is beszélünk annyit. Helyette inkább kiposztolod Facebook-ra, ha van valami bajod. – adott a kezembe egy törlőrongyot, gondolom, hogy kezdjek vele valamit, de én visszaadtam a kezébe. Kizárt, hogy takarítsak. Ha ilyeneket mondott ez a jómadár, igazán itt maradhatott volna pakolni is.
- Nem is szoktam posztolni Facebook-ra. – ragadtam meg a legfontosabbat, természetesen.
- Nem is érdekel. De állandóan ott lógtok a neten, vagy a laptop billentyűzetét ütitek. Minden szobába van egy tévé, teljesen széthúzza a családot. Innentől kezdve nincs modern technológia a házban. – fejezte be, erősebben hozzám vágva a törlőrongyot, amit én nem kaptam el, így leesett a földre.
- Kérj még egy plusz időpontot a pszichológushoz. – ráncoltam a homlokom.
- Ne beszél így velem, kisasszony. Vedd fel és kezdj el takarítani. – szidott tovább. – Egyébként meg Barbara is egyetértet ezzel. – utalt az agyturkászra.
- Az a nő mindenben egyetért. – háborogtam tovább, miközben körbenéztem a nappaliban. Nem gatyázott sokáig, ugyanis az összes játékkonzol és a hozzájuk tartozó játékoknak már nyoma sem volt.
- Kezdj el port törölni, míg a telefonodnak annyi.
- Nem gondoltam volna, hogy még meg tudsz lepni az után az amish-os sorozat után, de tévedtem. – emlékeztem vissza a két évvel ezelőtti bekattanására. Az hasonló karibelű dolog volt, csak akkor kiköltöztetett minket valamelyik fura rokonhoz, valamilyen tanyára. Rettentően élveztük. Anya hamar rájött, hogy örül a modern környezetnek, amiben élünk.
- Talán megint csinálhatnánk olyat. Teljesen átértékeltük, azt, amink van. – idéződött fel benne is a még mindig mindenkiben erősen élő emlék.
- Ja, azóta nem iszok tejet. – értettem vele egyet. Volt ugyanis egy tehénfejős „feladat” is. Gusztustalan volt.
- Nem így értettem. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Akkor segítesz?
- De csak ha visszakerül az x-box, és a tévé, és a filmek. – alkudoztam. Nem leszek bűntettes egy ilyen komoly ügyben.
- Nem, nem. Mostantól más élet kezdődik. – ült le a fotelra, hogy kifújja magát.
- De a 21. században vagyunk, nem állíthatód meg a technológia fejlődését. – kezdtem félni, hogy soha többet nem játszhatok a kedvenc mászkálós játékaimmal.
- Viszont a család elidegenkedését, igen. – érvelt tovább.
- Nem is vagyunk elidegenkedve egymástól.
- Dehogynem. –mosolygott. – A hétvégén szülinapozni megyünk Marie-ékhez. – utalt a keresztanyáékra.
- Áhh, sajnos nem érek rá. – feleltem gyorsan, talán túl gyorsan is.
- Na, erről beszéltem. – rázta meg a fejét. – Széthullott a család. – hajtotta le a fejét.
- Nem hullott szét. – ültem mellé átkarolva vállait, miközben azon agyaltam hol lehet a telefonom, hogy apát felhívjam.
- Dehogynem, Brad is inkább van a barátnőjével, te is Zack-kel vagy inkább. Egyedül George maradt nekem, de ő is mindjárt felnő. – szipogott. Jézusom, ma mindenki meghülyült?
- Kérdezhetek valamit? Hogyan jutottunk el ide attól, hogy neked fáj a fejed? – tettem fel a teljesen helyén való kérdésemet, mire keserűen felnevetett.
- Már ezek régóta bennem vannak.
- Barbara-nak nem volt valami jó ötlete erre?
- Igazából azt mondta, hogy ez mindenkit elér, így inkább törődjek bele, és ne legyek önző.
- Csak tud valamit az a nő. – csettintettem, mire gyilkos pillantásokat lövellt felém anya. – És most ha bedobozolod az összes cuccunkat, attól jobb lesz?
- Nem, de legalább a fejfájásom elmúlna. – mosolygott mire felnevettem. Magához húzva megpuszilta a homlokomat, mire kinyílt az ajtó, és George meg apa lépett be.
- Úristen, itt mi történt? – vált hisztérikussá George hangja, mikor meglátta az összecsomagolt dolgait.
- Már megint a ’széthullt a család’-téma? – kérdezte apa, mikor belépett. Hát igen, már megszokott, hogy néha sikerül ezt a témát felhozni. Vadul bólogatni kezdtem, mire apa átvette az ügyet. Innentől már az ő reszortja, hogy meggyőzze anyát a házunk megfelelő elrendezéséről.
Mikor felértem a szobámba a telefonom már jelzett, hogy üzenetet kaptam. Hálát adtam az égnek, hogy ez nem akkor történt, mikor anyával voltam. Mert akkor tuti kikapja a kezemből a telefonomat.

„ Félóra múlva legyél futócuccban. Edzünk egy kicsit a szerdára. ;) Z.”

Nem tudom mi lepett meg jobban a félóra, a futócucc vagy az edzünk szó. Valószínűleg mind a három, ilyen sorrendben.
- Most ez komoly? – írtam neki vissza, mire rögtön jött a válasz. Egy rövid, de annál tömörebb jelentésű szó volt az. Igen.
Nem igazán gondolta ezt át, mert tudhatja előre, hogy nem fogok futkorászni, hacsaknem kergetnek, bár szerintem akkor is megadnám magam. Nem éri meg, hogy kifulladjak, és utána kapjanak el. Egyszer úgyis elkapnak, akkor legalább legyen erőm kiabálni, és ne a beszúrt tüdőm fájdalmától esek hanyatt.
A másik, ami a ’futócucc’-ot takarja. Igazából biztos vannak olyan lányok, akik egy melltartóban, seggkirakós nadrágban, headset-tel futkorásznák, miközben minden szembejövő – és nem szembejövő – fiú megnézi őket. Ez az elvárás, de a valóság ennél sokkal kegyetlenebb. Nemhogy ilyen ruhákkal nem rendelkezek, de még tornaruhám sincsen. Ha nagy ritkán bent maradok tesin, akkor egy elnyűtt pólót és egy cicanadrágot öltök magamra, hogy azért mégis megadjam a módját. Igazából az a ’nagy ritkán’ hetente van, de teljesen mindegy.
A félóra gyorsan elröpült. Én pedig mindent megtettem, tényleg. Felvettem ugyanazt a pólómat, ami mellesleg Brad-é, és a ’WTF – Where is The Food’ szövegel diszelgett, és hogy beújítsak, megtaláltam a futónadrágomat. Ami kicsit feszes volt, de még éppen feljött rám. (katt a ruháért) Anya ajánlotta, miután apa jól kiröhögött, hogy még a buzgó éveimben, amikor mindenki atlétikára járt, én is elmentem, és arra kellett a futónadrág.
Mikor csöngettek éppen az utolsó falatokat nyomtam a számba. Amolyan, legalább ne legyek éhes stílusban.
- Találó póló. – mosolygott puszit nyomva a számra, mikor kinyitottam az ajtót. Sokat harcoltam érte Brad-del.
- Te idáig futottál? – kérdeztem kipirult arcát nézve.
- Igen, szoktam. Ne lepődj meg ennyire.
- Nem lepődtem meg, azon viszont igen, amit most tervezel. – öleltem át nyakánál, mire valaki megköszörülte a torkát, hátunk mögött.
- Hello Zack! – dőlt apa az ajtófélfának.
- Mr. Barnes. – üdvözölte Zack apát, mire szétrebbentük.
- Ha Sam-et hazahozod élve, átnézek a felett, hogy itt aludtál. – mosolygott apa, mire Zack elpirult, megszorítva a kezemet.
- Megteszek minden tőlem telhetőt. – csapott végül apa nyújtott kezébe. Az összeesküvők. – Mehetünk? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem szeretnél felvenni valami pulcsit?
- Minek? Úgy is melegem lesz.
- Ez jó vicc volt, Sam. – törölgette apa a szemét nevetve. – De tényleg öltözz fel! – komorult vissza végül.
- Most vegyek fel kabátot? – értetlenkedtem.
- Nincs valami sportos kardigánod? – értetlenkedett Zack is.
- Uh, Brad-nek vannak ilyen focis cuccai. – csillant fel az utolsó reményem.
Gyorsan felrohantam a szobájába és feltúrtam a szekrényét, mire megtaláltam a keresett ruhadarabot. Mikor lefelé mentem a lépcsőn, olyan amerikai-bálos hangulatom lett, amiről a High School Musical jutott eszembe.
- Nem maradunk inkább itthon filmet nézni? – kérdeztem, mikor a leértem a földszintre.
- Tudtam, hogy egyszer rájön, mit is csinál. – csapta össze apa a tenyerét, mire Zack felnevetett.
- Nem. – felelte a fiú egyszerűen.
- Pedig gondoltam megnézhetnénk a HSM-et.
- Ez valami felnőtt film rövidítése? – ráncolta a homlokát Zack, mire félve apa felé pillantottam, aki viszont vette a lapot, és felnevetett Zack sanda viccén.
- Nem, a High School Musical rövidítése.
- Kizárt. Ne szomoríts el teljesen. – fogta a fejét.
- Pedig meg van mind a három része DVD-n. – érveltem tovább.
- Biztos sokat kaszálhattak velük. – oltotta le az egyik legkedveltebb filmsorozatomat.
- Menjetek inkább futni. – tolt ki minket apa az ajtón, mire hirtelen megcsapott a hideg levegő. Tényleg igazuk volt. – Jó szórakozást! – kiabált még utánunk apa.
- Nem kell ám kiabálni, még itt vagyunk. – ráncoltam a homlokom, ugyanis körülbelül a fülembe üvöltött.
- Gyere már. – fogta meg a kezem Zack, majd elkezdett először csak kocogni. És itt kezdődött el az első olyan futásom, amit nem iskola keretein belül teljesítek.

Harmincegyedik fejezet.

Jó hétfő estét!
Sajnálom a sok késést, de minden kedves tanáromra most jött rá a dolgozatot írathatnék.
A fejezethez nincs sok minden hozzáfűznivalóm, remélem tetszeni fog :)
Várok minden visszajelzést, és még érvényben vannak az előző részhez írt dolgok - itt -. 

Jó olvasást. xx

- Nem, nincs semmi gond. – mondtam visszanézve rá.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.
- Semmi. – mosolyogtam erőltetetten, amit remélem, hogy nem vett észre, habár tudom, hogy teljesen az arcomra ül, ha valami bajom van. Nem tudom, miért húzódtam el tőle. Valami ’belső hang’, vagy a női megérzések azt súgták, hogy…igazából fogalmam sincs mit. De valamit sugalltak, csak még nem igazán fejtettem meg.
- A hülyét járatod most velem? – nézett felém.
- Dehogyis. – ráztam meg a fejem, miközben megálltam a pincénk ajtajánál. Egy kevésbe kedves pillantást kapva, mire még egyszer hozzátettem; - Nincs semmi bajom, tényleg.
- Még se hagytad, hogy megcsókolhassalak. – vágta hozzám sértetten.
- Ebben igazad van. – motyogtam kelletlenül. – Megijedtem.
- Mitől? Nem én intéztem el, hogy elmenjen az áram. –védekezett, mire megforgattam a szemeim.
- Nem attól… Nem tudom, összezavarodtam. – sóhajtottam magatehetetlenül.
- Ehhez köze van hozzám? – tapogatózott elfojtva egy mosolyt.
- Nem segítenél egy kicsit? – húztam oldalra a számat. Nagyon jól tudtam, hogy ő átlát rajtam.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. – vonta meg a vállát.
- Pontosan tudod. – hunyorogtam közelebb lépve hozzá.
- Mégis honnan tudnám? Nem olyan könnyű rajtad kiigazodni. – nevetett fel, miközben telefonját lejjebb emelte, hogy ne világítson vele az arcomba, így már könnyen a szemébe tudtam nézni. Hirtelen nem volt szükség szavakra, egyszerűen láttam azt a nézésében, a szemeiben, amire szükségem volt. Egy megerősítésre, egy őszinte mosolyra, egy kedves gesztusra. Nem feltétlenül kell kimondani mindig mindent. Néha többet ér egy érintés, mint az üres szavak, amiket egymáshoz dobnak az emberek.
- Mondd mit láttál? – mosolygott édesen, mikor lehajtottam a fejem elpirulva. Megtéve a köztünk lévő távolságot átöleltem. Szorosan magához vont, majd megtalálva a fülem mögötti érzékeny részt megpuszilta, majd a fülembe suttogott.
- Nem akarom, hogy ne bízz bennem, vagy azt hidd, hogy kihasznállak. – nézett a szemembe, mire megállítottam.
- Én nem bizonytalanodtam el, csak megijedtem. Én nem mondom azt, hogy a dolgok gyorsan történtek, mert nem gondolom így, mindössze csak… - álltam meg egy pillanatra. – Úgy érzem, hogy olyan keveset tudunk a másikról, és mégis sokat. – fejeztem be drámaian. – Ez most nagyon közhelyes volt. – kuncogtam idiótán. Igazából zavarban voltam, túlságosan is, és erre még rátett egy lapáttal a közelsége.
- De még sok időnk van megismerni egymást. Egyébként meg nem vagyok ennyire bonyolult. – nevetett.
- Dehogyisnem. – tettem mellkasára kezeimet. – Most se tudom, hogy igaz volt-e az előző nézésed, vagy csak ki akartad belőlem szedni a belső gondolataimat. Ha az utóbbi, akkor az gonosz volt. – ráncoltam a homlokom.
- Túl sokat gondolkodsz. Mondd ki azt, amit ténylegesen, legbelül érzel. – fogta meg a kezem, majd mellkasáról az oldalam mellé rakta, miközben óvatosan megfogta a csípőm. – Minden körítés nélkül. – eresztett meg még egy mosolyt.
- Sok mindent, perpillanat. De egyvalamit kicsit erőteljesebben.
- Hasonlóan.
- Ne haragudj, nem bírok komoly maradni. – nevettem. – Tudod, hogy nagyon-nagyon kedvellek, sőt… - halkultam el. Nehéz ilyen szavakat kimondani, legalábbis számomra nagyon. Mikor utoljára kimondtam nagyon megbántam, és nem akartam, hogy még egyszer az megtörténjen. Zavartan néztem fel rá, mikor hirtelen újra minden kivilágosodott. Valahol mélyen megnyugodtam, hogy nem kell lemennem semmi sötét helyre, ugyanakkor még jobb lett volna, ha egy kicsit sötét van. Úgy valahogy könnyebb kimondani sok mindent.
- Visszajött az áram. – mondta, mintha nem lett volna egyértelmű.
- Jó megállapítás. – tettem hozzá egy kevés szarkazmussal a hangomban, mire égnek emelte a szemeit. Annyira heather-ös volt ez a kijelentése, hogy kevés kellett hozzá, hogy elnevessem magam.
- Nem csinálunk valamit? – kérdeztem tőle, megpróbálva terelni az előző témánkat.
- Mire gondolsz? – kérdezte perverz mosollyal az arcán, miközben csípőmet megfogva közelebb húzott. Arcához közelítve megcsókoltam, mire felgyorsultak az események, és lángra kaptak a köztünk lévő szikrák. Hevesebben csókolt, majd a falhoz nyomva felemelt, és lábaimat csípője köré fűzte. Számról nyakamra csúsztatta ajkait, majd puha csókokkal hintette be a vállaimat. Halkan felnyögtem, mire újra visszatért ajkaimhoz.
Pólója széléhez nyúltam, hogy levegyem róla, de így, hogy végig ő fogott, nehéz volt bármit megmozdítani köztünk, nemhogy a pólóját levenni. Látva ügyetlenkedéseimet lerakott a földre, majd gyakorlatiasan áthúzta fején a ruhadarabot. Mosolyogva konstatálta, hogy milyen reakciót sikerült kiváltania belőle.
Tudtam, hogy kidolgozott a felsőteste, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Természetesen sikerült elpirulnom, amiért olyan idiótán éreztem magam. Arcomat karommal próbáltam eltakarni. Legalább sötét lett volna… Nem tudom, miért hozott ennyire zavarba, hiszen én kezdeményeztem, nem Ő.
- Visszavegyem? – mosolygott suttogva, homlokát nekem döntve. Ami nem ment neki olyan könnyen, hiszen továbbra sem szerettem volna karomat elvenni az útból.
- Nem tudom, melyik lenne zavarba ejtőbb. – motyogtam ajkamat beharapva.
- Nem akarok olyat csinálni, amit nem akarsz. – puszilta meg a homlokom, mire megráztam a fejem. Rosszul éreztem magam, mert nem akartam azt a helyzetet kelteni, hogy… esetleg úgy érezze, kényszerít.
- Dehogyis, nem erről van szó. – karoltam át a derekát, felnézve Rá.
- Ugyan, nem kell magyarázkodnod, tényleg. – mosolygott kedvesen.
- Én szeretném. – motyogtam. Nem tudom, hogy tudtam kimondani ilyet, minden feszélyezettség nélkül. Látva zavaromat fülig érő mosollyal csókolt meg. Azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot, de Ő nem így gondolta.
- Én is, baby. De nem így, és most. A szüleid is bármikor hazajöhetnek, vagy Brad. – állt meg egy pillanatra, majd lehajolva a fülembe suttogta. – Engem nem zavarna, de szerintem haragudnál rám másnap, hogy nem állítottalak meg. - Puszilta meg a fülem mögötti részt, mire megborzongtam. – Habár kíváncsi lennék mennyire lennél zavarban. – kacsintott rám, mire oldalba vágtam.
- Akkor, most… - ásítottam egyet.
- Feküdjünk le. – mosolygott.
- Ez azt jelenti, hogy itt alszol? – karoltam át a nyakát.
- Ha apukád nem öl meg.
- Örülök, hogy maradsz. – öleltem át pipiskedve.
A szobámba igyekezve a faliórára rápillantva meglepődtem, hogy ilyen későre jár. Anya viszont még nem hívott, hogy elindultak, vagy sem, amin meglepődtem. Remélem, minden rendben van velük, és végül meggondolták, hogy hazautazzanak.
- A pólóm lent maradt, mindjárt jövök. – mondta Zack, mire bólintottam.

„Nem megyünk ma este haza. Nem biztos, hogy találkozunk reggel, szóval ne ijedj meg ;). De sietünk. Jó éjt! :*
u.i.: Brad, bármennyire is szerettem volna, nem megy haza. Azt mondta, hogy már elég nagy vagy, hogy egyedül legyél otthon. Ha bármi baj van, hívd fel!”

„Elég nagy vagyok”, mintha még sose lettem volna itthon egyedül. Még mindig elgondolkoztat, hogy miért félt/féltenek ennyire a szüleim. Tény, hogy néha hangoztatom, hogy milyen ijesztő a sötét lakásban lenni egyedül. Ami azért van, mert egyszer Brad a frászt hozta rám. Azóta sose hallgatok zenét fülhallgatóval egyedül, itthon.
- Megtaláltam. – mutatott magára Zack büszkén.
- Nem mintha nagyon kellett volna keresni, de örülök, ha örülsz. – kacsintottam rá, mire rácsapott a fenekemre. – Héé!
- Letusolok. Kérhetek egy törölközőt? – sietett a fürdőszoba felé.
- Az ajtó mellett balra, találsz.
- Sietek. – dobott puszit, mire nevetve megforgattam a szemeimet.

*

- Tudod, nem tartok magamnál férfi pizsama szetteket.
- Nem hinném, hogy olyan sok férfi alszik pizsamában. – fintorgott.
- Engem nem zavar. – pirultam el.
- Azt mindjárt gondoltam. – kacsintott. – De most késő van bármihez is, és holnap iskolába kell menned. – korholt, befeküdve az ágyamba.
- Mintha neked nem kéne. – mondtam halkan, még mindig háttal állva neki.
- Én el tudom intézni, hogy ne kelljen. – mondta magabiztosan.
- De biztos valaki magában. – fortyogtam. Néha olyan nagyképű…
- Nem akarsz lefeküdni? – fojtotta el a mosolyát.
- Nem. – hunyorogtam.
- Oké. Akkor, jó éjt! – fordult a másik oldalára. Hm.
Hirtelen csönd és nyugalom borult a házra. Én még mindig álltam az ágyam szélénél, Ő úgy tett, mint aki elaludt. Az időjárás pedig úgy gondolta, hogy rám hozza a frászt, és valamelyik ablakhoz vágja a ház melletti faágat. Hasonló esetben fel se tűnt volna, de így, háromszor erősebben ért a zörej nagysága. Az ajtó felé pillantottam, mintha várnék valakit, majd megadva magam megszólaltam.
- Te is hallottad? – suttogtam.
- Nem. – suttogott ő is vissza.
- Már elaludtál?
- Persze, álmodtam is. – motyogta.
Végül lassan leültem az ágyam szélére, és a takarómat felhajtottam, hogy könnyebben le tudjak feküdni. Lehet pár hangos sóhajtást elejtettem, amivel Zack agyára kezdhettem menni, ugyanis felém fordult.
- Még meddig pufogsz? – mosolygott arcát félig eltakarva a takaró alól.
- Nem pufogok. – takaróztam be, de még mindig nem feküdtem le a párnámra. Valahogy össze-vissza volt a huzatomban a paplan, így képtelen voltam nyugton maradni.
- Ha ennyi fölös energiád van, nem állítottalak volna le. – figyelt továbbra is, mire egy gyilkos pillantást lövelltem felé. Végül felkeltem, felkapcsoltam a lámpát – Zack nagy örömére – és megigazítottam az alvásomat eddig gátoló tényezőket.
- Na, most már minden rendben van? – kérdezte közelebb csúszva hozzám, mikor újra visszafeküdtem.
- Igazából… - kezdtem – szomjas vagyok.
- Nem csodálom. – nevetett.
- Most jönne az a rész, amikor felajánlod, hogy hozol nekem inni valamit. – húztam közelebb.
- Ezt hamar elfelejtheted. – mormolta ajkaimba.
- Kösz. – löktem el, hogy az ellentétes oldalamra fordulhassak.
- Örülnék, ha lassan lenyugodnál.
- Nyugodt vagyok, csak szomjas.
- Nem mondtam, hogy ne igyál.
- De félek lemenni egyedül.
- Ha itthon van a családod többi része, kit kérsz meg?
- Senkit. Akkor azelőtt iszok, hogy lefeküdnék. Csak most valaki elcsavarta a fejem. – fújtam mérgesen, mire nevetve a hátamra fordított, és rám ült.
- Elcsavartam az fejedet? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Teljesen.
- Sajnálom. – mosolygott apró puszikat adva a számra.
- Kiengesztelhetsz. – mosolyogtam oldalát megsimítva.
- Tehát, csak hogy tisztán lássuk a dolgokat. Mi van ha – állításod szerint – tényleg van lent valaki. Te megvédesz engem?
- Természetesen. Lesietek a lépcsőn és ráugrok az illető hátára, míg te újra magadhoz térsz, és elmész vízért. – adtam meg a számomra teljesen logikus választ.
- Egyszer majd kipróbáljuk. Igazán kíváncsi vagyok, hogy ez hogyan kivitelezhető, tekintve, hogy nem egy filmbe vagyunk. – húzta óvatos mosolyra a száját.
- Úgy gondolod, hogy nem tudnék ráugorni valaki hátára? – ráncoltam a homlokom.
- Nem. Habár ez is elgondolkodtató. – töprengett.
- Szoktam ám edzeni. – hazudtam magabiztosan. Igazság szerint, amikor legutóbb Heather rávett, hogy menjünk el „gyúrni”, mert állítása szerint milyen menő, megkérdezte valamelyik izomagy, hogy eltévedtünk-e. Azóta nem igazán fordulok meg egy edzőterem ajtajában sem. És általában a tesi órákat is kihagyom.
- Ne viccelj! – nevetett ledőlve rólam. Oké, azért ennyire nem lehet rám írva, hogy nem szeretek mozogni.
- Én a helyedben nem nevetnék. – fenyegettem.
- Tudod mit? Szerdán MJ az edzőterembe lesz, elviszlek. Megnézzük, meddig bírod a kiképzést. – húzta fel provokatívan a szemöldökét.
- MJ?
- Mike Jelly, az egyik edző, és egyben nagyon kedves barátom is. Szóval?
- Szóval, mi?
- Eljössz?
- Mi az hogy. Nem is kérdés. – tetettem magabiztosságot. – Ugyan, annyira csak nem lehet durva.
- Fogadjunk? – provokált tovább.
- Fogadjunk. – nyújtottam felé a kezem, mire megrázta. – Mit kap a nyertes?
- Azt majd ő eldönti. – kacsintott.
Bólintva beleegyeztem, habár féltem, a vesztéstől. Végül ásítva fordultam felé, abbahagyva a témát. Talán, tényleg késő van már.
- Aludjunk, rendben? – nyomott puszit a homlokomra, majd karját kinyújtva szorosan mellé bújtam.
- Jó éjt. – adtam puszit a szájára, amit meglepődve ugyan, de viszonzott.
- Neked is, Sammy.
- Ne hívj így. – mondtam még gyorsan, mielőtt elaludhattam volna.
- Rendben, Samantha. – kuncogott.
- Így se. – könyököltem mellkasára.
- Rendben, baby. – nyomta vissza a fejem a vállára.
- Inkább nem mondok semmit. – mosolyogtam a sötétben.
- Hidd el, tudom még fokozni. – nevetett, majd végleg csöndben maradtunk.
Az egyenletes szuszogását hallgatva engem is hamar elnyomott az álom. Örömmel töltött el, hogy itt van, és nem ment haza. Megnyugtatott a közelsége, az, hogy szorosan átölel, és nem enged el.

Harmincadik fejezet.

Sziasztok!
Ahogy látható megújult a blog design-na. Remélem tetszik nektek is, ugyanis szerintem jobb lett, mint az előző volt. :)
Arra gondoltam, hogy kommentbe leírhatnátok olyan dolgokat (legyen szó, mondjuk egy új szereplőről, egy másik szemszögről, vagy netán valami - nem is tudom - más szerepelő történetéről), amiket szívesen olvasnátok. Ha érkeznek erre ötletek, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy  beleépítsem a blogba :)
A fejezetről annyit, hogy alig hiszem el, hogy ez már a 30. rész. Nem terveztem előre meg, hogy hány részes lesz a blog, szóval nem tudok olyanokat mondani, hogy most vagyunk a történet felénél, vagy egyebek. Igazság szerint, fogalmam sincs, mennyire vagyunk közel, vagy távol a végétől. Azt is szívesen elolvasnám, hogy ti mit gondoltok, mi lesz a történet vége.
Nem írogatok tovább feleslegesen :D
Most is várom a visszajelzéseket, az előző fejezetekhez érkezőket pedig köszönöm :*

Jó olvasást.xx

Hétfő, eső, iskola.
Általában megpróbálom mindegyik napba a pozitívumot keresni, tényleg. De most nem sikerült megtalálnom. Nem tudom 14 évesen mi vezérelt arra, hogy ilyen döntéseket hozzak…
Az egyetlen pozitívum a napban, hogy boldogan ébredtem fel, eltekintve attól, hogy egész éjszaka szakadt az eső, és reggelre sem sikerült elállnia. A gondolatok még mindig cikáztak a fejemben, de megpróbáltam kizárni őket, és csak a jelent élvezni. Ez volt az utolsó bölcsesség, ami az eszembe jutott a mai nap folyamán. Miután felöltöztem írtam egy SMS-t Zack-nek, hogy sok sikert kívánjak a mai vizsgájához. Nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Ugyanis mi tegnap tanultunk, tényleg. Együtt. Teljes mértékben a tanulással foglalkozva. Néha viszont szünetet kellett tartani.
Az iskolába igyekezvén – apa felajánlotta, hogy elvisz – eszembe jutott, hogy nemcsak Zack-nek kellett volna tanulnia, hanem nekem is. A hangsúly a ’kellett volna’-n van.
- Utálom az esőt. – fortyogott Heather, mikor utolért a kapuban. – Nem is értem, miért keltem fel ma? – dühöngött, mire felnevettem.
- Már igazán megszokhattad volna. – karoltam át.
- Van, amit nem lehet. – fintorgott. – Na, de mesélj Csipkerózsika. – mosolygott most már ő is.
- Csipkerózsika?
- És még ez se a jó hasonlat. Nem is értem, hogy nem jöttetek össze eddig?
- Még meddig fogod ezt kérdezgetni?
- Amíg be nem látod, hogy naiv voltál. – húzta fel a szemöldökét.
- Ez így volt megírva. – érzelmeskedtem, ugyanis Thea utálja ezeket a közhelyeket.
- Oké, nem is érdekel annyira. – motyogta, mire kinyújtottam rá a nyelvemet. – Remélem, nem szeretne megint „megismerkedni a biológia-tudásommal’, Doug. –mosolygott, mikor beléptünk a terembe. És, ekkor bumm, beigazolódott, hogy nem hiába jutott eszembe, hogy tanulnom kellett volna. Mikor Thea látta rajtam a kétségbeesést, megnyugtatóan átkarolt.
- Ne aggódj, úgy se feleltet, mindig csak ijesztget minket.
- Igen csak a kettő között az a különbség, hogy azokra tudatosan nem tanultam, mára viszont tudat alatt felejtettem el. Szóval most tuti lapokat oszt elénk. – ültünk le a padunkhoz.
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – mosolygott. – Nincs miért aggódnod. – kacsintott, mire felhorkantottam.
- Ez gonosz volt. – hunyorogtam rá, mikor belépett Mr. Darke.
Szerintem az egyedüli ember, akinek félnivalója volt, az én voltam. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy megbuktasson. Annyira közel, hogy még egy versenyt is elvállaltam. Annyira közel, hogy megbántam azt a napot, amikor megláttam Mr. Doug Darke-ot, anno 4 éve. Egy ábrándozó tinilány voltam, aki – a többi 300 diáklány-társammal – belezúgott a fiatal biológia tanárba.
- Mivel mindig csak ígérgetem a dolgozatokat, és lassan már nevetség tárgyává válok a társaság között; - mosolygott kedvesen. – most muszáj számon kérnem az anyagot. Igazság szerint nekem sincs ínyemre; - csitította a hurrogásokat. – de kaptam pár figyelmeztetést. – mondta bűnbánóan. – Szerintem mindenki tudja, hogy kinek van szüksége javításra, így lassan félév környékén, úgyhogy azokat szeretném egy kis könnyed beszélgetésre invitálni az asztalomhoz. – mutatott a gesztenyebarna asztalra maga alatt.
Mindenki fellélegzett, és folytatta a sutyorgást. Én viszont lehajtottam a fejem az asztalra, feltűnés nélkül. Tudtam, hogy én közte leszek azoknak, akik egy ’könnyed beszélgetésben’ vehetnek vele részt.
Négy éve, mikor a gimnáziumi éveimet elkezdtem és választás elé kerültem, hogy a fő tantárgyak mellet, mit is tanuljak, nem gondolkoztam sokáig, habár nem ártott volna.
Szerintem a tini lányok 98%-a – aki ide jár - valamilyen szinten első látásra beleszeretett a biológia tanárba. Nem hülyéskedem. Ő, Doug, a maga 32 évével nagyon jól néz ki. Nem is nagyon jól, hanem hihetetlenül jól. Úgy tudnám leírni, mint Christian Grey, csak nem üzletemberként. Mármint külsőleg, a többiről nem tudok nyilatkozni.
Kedves, őszinte mosoly, aranyos nevetés, pont-jól-kidolgozott felsőtest, laza, de mégis elegáns stílus, humor, és ami – szerintem – mindenkinek a kedvence benne a feszes fenék. Az utolsóhoz csak annyit fűznék, hogy nem kell rosszra gondolni.
Szóval ezek miatt jelentkeztem az ő órájára, Thea-vel együtt, aki megpróbált egy korrepetálást elintézni hozzájuk, de sajnos nem sikerült neki. Majd, később egy vacsorameghívással is próbálkozott, miszerint az anyukája polipot csinált, és azon biztos könnyebb lenne bemutatni a tanultakat. Természetesen ő, kedvesen visszautasította barna hajú barátnőmet.
Egy valamit viszont mindenki elfelejtett említeni, hogy az, amikor az ember szereti az állatokat, nem összehasonlítható azzal, hogy biológiát is szeretni fog tanulni. Én vagyok az élő példa. Lehet, ezzel kellene foglalkoznom, és járhatnám az iskolákat, hogy példát mutassak.
Amikor elindult az év, rajtunk kívül még 19 lány jelentkezett a 25, maximum fős csoportba. Mondanom sem kell, kit mennyire érdekelt a biológia. Abból is megmutatkozott, hogy sokan csak Mr. Darke miatt jöttek erre a tantárgya, mikor a második évben kiderült, hogy barátnője van. A pletyka hullámként söpört végig az iskolában, és rögtön mínusz hét lánnyal lett kevesebb a csoportja, ugyanis ők a friss diplomás fizika tanár óráit látogatták inkább. Mi, Thea-vel maradtunk, hiszen – akkor – még mindketten szerettük a tantárgyát.
Majd jött a tavalyi év, amikor elvesztettem a fonalat, és „szerelmes lettem”, szóval még csak nem is érdekelt az, hogy megértsem. Idén pedig csak szimplán hoztam a tavalyi év átlagát. Pedig próbálkozok, és Doug is rettentő rendes, de egyszerűen nem megy nekem ez a tárgy. Azzal bíztatott tavaly évvégén, hogy ne aggódjak, mert pingvinek nem csak a Déli-sarkon élnek, és nem kell ahhoz kutatónak lenni, hogy találkozhassak velük.
- Sam. – szólított végül mosolyogva, mire én szomorúan felkeltem a székemről és mellé battyogtam. – Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nincs. – motyogtam magam elé bámulva. Mindenki önfeledten nevetgélt a teremben.
- Tudod, hogy nem akarok rosszat neked, de az eddigi teljesítményed sajnos, ha fáj is kimondani, de értékelhetetlen. – mosolygott.
- Az értékelhetetlennél van rosszabb? – kérdeztem félszegen.
- Mindjárt kiderül. – nevetett, mire végül megeresztettem egy fél mosolyt.

*

- Ne nevess már! – vágtam Zack-hez egy párnát.
- Ne haragudj, de hogyan lehet megbukni biológiából? – terült szét az ágyamon.
- Így. – mutattam magamra. - De otthon is tudsz nevetni, szóval kitalálsz egyedül is, szerintem. – próbáltam felkelni az ágyból, sikertelenül. Ugyanis ő átölelve magához húzott.
- Most megsértődtél? – simogatta meg az arcom.
- Nem. – fújtattam mérgesen. – Engedj már el! – ráncoltam a homlokom, kezét lehúzva a derekamról.
- Ne durcázz már. – feküdt fölém, kezeimet fejem fölé emelve.
- Szállj le rólam. – rántottam balra a fejemet, ezzel megelőzve, hogy megcsókoljon. Féloldalas mosolyra húzva száját adott puszit az arcomra.
- Jó, igazad van, bunkó voltam. – nézett mélyen a szemembe. Egy teljes pillanatig el is hittem, hogy komolyan gondolja, de sajnos – vagy sem – nem tudja palástolni sokáig a valós érzéseit, így a következő pillanatban már félszeg mosoly virított az arcán.
- Ha most nem szállsz le rólam, nagyon fájni fog. – fenyegettem térdemet feljebb nyomva.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. – feküdt rám, hogy ne bírjam mozgatni a lábaimat.
- Sikítok. – hunyorogtam.
- Úgy sincs itt senki. – oké, ez igaz, de valaki csak meghallaná, nem? – Maximum egy madár vinné hírül, hogy sikítasz, de lehet ő is meggondolná magát, hiszen nem is ismer, sőt te sem ismered őket. – húzta fel a szemöldökét nevetve.
- Ha-ha. Azért még a madarak megkülönböztetése megy.
- Na, ne már. – tettetet meglepődést.
- Olyan bunkó vagy. – ráncoltam a homlokom dühösen. – Szállj már le rólam. – löktem le magamról végül.
- Nem úgy volt, hogy a rosszfiúkat szereted? – nevetett szemtelenül, mire még nagyobbat fújtatva kimentem a szobámból.
- Én a romantikus jófiúkat szeretem. – mondtam halkan. Kezdett teljesen az idegeimre menni. Nem elég, hogy Ben is egész nap ezzel fárasztott, még ő is rátesz egy lapáttal, habár tudom, hogy nem gondolja komolyan. Elég lesz majd Brad-et hallgatni egész hónapban ezzel a témával kapcsolatban, meg anyáékat. Lehet magántanulónak kellene lennem, és akkor nem lennének ilyen gondjaim.
A sötét lakást átszelve rájöttem, hogy nemsokára hazaérnek a szüleim Georgei-val. Az eső még mindig esett, a hangulatom is szar volt, úgyhogy már csak egy sötét alak hiányzott, aki kilép az ajtó mögül, és magával visz. Remélhetőleg nem egy biológiai teszten fog múlni az életem.
Egy bögrét kivéve a szekrényből, teát próbáltam készíteni. A víz fortyogását hallgattam, mikor hirtelen két kéz ölelte át a derekamat hátulról.
- Sajnálom. – tette fejét vállamra Zack, és puszilt nyakamba. Kezemet hajába túrtam, majd nyakát megsimogatva hátulról, léptem ki az öleléséből.
A vízforraló villogva jelezte, hogy kész van, így a tea filtert megkeresve és egy másik bögrét elővéve húztam ki a konnektorból.
- Én nem kérek, köszi. – mondta Zack a konyhapultnak támaszkodva.
Bólintva tettem vissza a neki szánt bögrét, majd magamnak elkészítve forró italomat, szembe álltam vele. Szemöldökét felhúzva nézett rám, és várta, hogy mondjak valamit, mire én orromat felhúzva jeleztem, hogy nem akarok beszélgetni.
Szemét megforgatta, majd megrázta a fejét, és az előszoba felé vette az irányt. Utánanyúlva próbáltam visszatartani, hogy elmenjen, de lerázta a kezemet magáról. Nem akartam, hogy elmenjen, persze, hogy nem. Sőt azt is belátom, hogy gyerekesen viselkedtem, de ha egyszer rosszul esett, amit mondott, nem tudok neki mit csinálni.
Telefonom csörgése megijesztett, hiszen az esőcseppek hangos koppanásán kívül csönd volt az egész házban.
- Ne menj sehová. – mondtam Zack-nek, majd teámat a pultra rakva a telefonom irányába kezdtem igyekezni.
- Sam, valószínű, hogy később fogunk hazaérni, mert nagyon nagy a vihar. – mondta anya a telefonba. George-nek ma foci meccse volt Birmingham-ben, és apával elkísérték.
- Rendben. – motyogtam. – De inkább ne induljatok el.
- Nem tudjuk még. Pillanatnyilag az össze kisfocistával és a családjaikkal vagyunk elszállásolva. – szinte láttam, ahogy mosolyog.
- Akkor biztos gyorsan telik az idő. – nevettem.
- George nagyon élvezi. – nevetett ő is. – Mindenesetre ma még hívlak, ha meg itt kell maradnunk, felhívom Brad-et, hogy menjen haza.
- Aludtam már egyedül. – ráztam meg a fejem.
- Majd én azt tudom.
- Vigyázzatok.
- Vigyázunk. Szia, kicsim. – köszönt el, mire felsóhajtottam. Remek.
A köntösömet magamra kapva siettem le a földszintre. Zack már a kabátját is magára vette, kész volt az indulásra.
- Elmész? – kérdeztem, habár elég nyilvánvaló volt.
- Azt akartad, nem? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, de menj, ha menned kell. – dőltem a falnak, mire ő utánozva az ajtónak támaszkodott.
- Anyukád hívott? – kérdezte, mire bólintottam.
- George focimeccsén voltak Birmingham-ben, de a köd meg eső miatt most nem tudnak hazajönni.
- Akkor egyedül leszel? – kérdezte, mire óvatosan elmosolyodtam.
- Lehet, hogy hazajönnek. – vontam meg a vállam.
- Rendben. – fordult el, elfojtva egy mosolyt.
- Hé, várj! – fogtam meg a kezét.
- Miért?
- Mit szeretnél hallani? – léptem hozzá közelebb.
- Az igazat.
- Nem akarom, hogy elmenj. Oké, gyerekesen viselkedtem, csak egésznap ezt hallgattam, és már elegem volt. – hajtottam le a fejem.
- Nem bántani akartalak.
- Tudom.
- Olyan buta vagy. – puszilta meg a fejem búbját, mire átöleltem és arcomat vállába fúrtam.
- Nem akarsz maradni? – mormoltam kabátjába.
- Csábító ajánlat. – vezette le kezét a gerincemen, mire kirázott a hideg.
- Ne menj haza ilyen rossz időben. – próbáltam marasztalni.
- Nem gyalog vagyok.
- Tudom. – forgattam meg a szemem. – Most élvezed, hogy szinte könyörgök, hogy maradj, igaz? – néztem a szemébe mosolyogva.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imponál. – kacsintott, mire megpusziltam az arcát. – Érzelmi zsarolás? – mosolygott, mire meglöktem a karját.
- Tudod mit? Akkor menjél. – ráztam meg a fejem.
- Ha ezt akarod. – vonta meg a vállát egy mosolyt elfojtva.
- Most te szórakozol? – ráncoltam a homlokom.
- Olyan aranyos vagy, amikor kezdesz ideges lenni. – nevetett magához húzva.
Először egy nagy fénylobbanással majd pár másodperccel egy hangos dörrenéssel folytatódott a villám, ami kicsapta az áramot, az egész lakásban. Szememet összeszorítva és fülemet befogva próbáltam megakadályozni, hogy nagyon megijedjek, de arra nem számítottam, hogy mire kinyitom a szemem, semmit nem fogok látni. Az utcáról viszont bejött némi fény, szóval csak nálunk verte le az áramot az égi csoda, ha jól gondolkodtam.
- Mondd, hogy nem ment el az áram. – kérleltem Zack-et, aki a telefonjával próbált több fényt kreálni.
- Nemtán’ félünk a sötétben? – mosolygott kedvesen, miközben levetkőzött.
- Nemtán’ itt maradunk? – kérdeztem vissza, majd valami főkapcsolós beszélgetésre próbáltam visszaemlékezni apával.
- Áh, gondoltam csak nem hagylak egyedül. – vonta meg a vállát hanyagul. – Most ha azt mondod, hogy tudod, hol van a főkapcsolótok, akkor holnap az első dolgom lesz, hogy átírassalak fizikára, baby. – mosolygott mire nevetve felé világítottam az én telefonommal.
- És még kiderülne, hogy fizikusnak születtem.
- Azért ennyire nem mennék messzire, de akár. – nyomott a falnak, majd pár milliméterre ajkaimtól magállt, és telefonomat kivette a kezemből, hogy zsebembe csúsztassa. Orromat az övének dörgöltem, mire felnevetett. – Még szerencse, hogy nem eszkimók vagyunk, és megcsókolhatjuk rendesen egymást. Habár a déli-sarkon lehet csak ilyenre lesz alkalmad. – fogta meg kezeimet, hogy nyaka köré csavarja.
- Elég valószínű, hogy csak az állatkertben fogok pingvineket látni.
- Menő állatkert-gondozós ruhában. – puszilta meg a szám szélét, majd ajkaimat is. Megpróbálta elmélyíteni csókunkat, de nem hagytam neki, hanem a fal mentén lecsúszva kibújtam alóla.
- Hozzuk vissza az áramot, mielőtt kijönne bármiféle niktofóbiám. – vontam meg a vállam kérdő tekintetére, majd köntösöm kapucniját fejemre húzva mentem a pince felé.
- Hé, - nyúlt utánam. – valami rosszat csináltam? – kérdezte aggódva.

Huszonkilencedik fejezet. - Are You Gonna Be My Girl?

Aloha!
Tudom, tudom, régen volt rész, és nagyon sajnálom. Megpróbálom ezentúl már hetente hozni a részeket.
Remélem tetszeni fog ez a fejezet, mert számomra most itt elért egy újabb pontot a történet, amit már régóta várok :)

Köszönöm a sok-sok kattintást, és a kommenteket, pipákat, és az új feliratkozót is ;) Várom a további visszajelzéseiteket is, mert abból tudom csak, hogy van-e értelme folytatni.:)

Jó olvasást.xx

u.i.: a képnek nincs sok köze - igazából semmi :D - a fejezethez, csak megtetszett. Szerintem irtócuki kisfia van :)

u.i.2.: az esetleges helyesírási hibákért ne haragudjatok, de most nem volt erőm átolvasni. 

- Most ez lesz egésznap? – kérdezte Heather, amikor ebédszünetben leültünk a padunkhoz. Ugyanis, amikor megérkeztem Conny felkelt, és elment.

- Úgy látszik. – vontam meg a vállam.
- Nagyszerű. – harapott bele a szendvicsébe.
- Most mit csinálhatnék? – mordultam rá.
- Beszélj vele.
- Azt se tudom, mi baja pontosan.
- Akkor tudd meg.
- Már próbáltam, de nem hallgatott meg. Én nem fogom törni magam. – fújtam egyet. Nem gondolom úgy, hogy nekem kellene utána szaladgálnom. Megbántottam, megértettem, megpróbáltam helyrehozni. Ő viszont nem foglalkozik vele. Így én se fogok.
- Azért kedvesebben is megpróbálhattad volna. – mosolygott Thea.
Reggel, amikor a tanáriba mentem, hogy visszamondjam a jelentkezést - habár kétlem, hogy ilyen lehetséges lett volna - találkoztam vele, és csak annyit mondott, hogy „Beadtam a közös-projectünket”. Ezzel még nagyobb bűntudatott keltve bennem. Második óra közben rájöttem, hogy Conny direkt akarja, hogy minél jobban sajnáljam, úgyhogy szünetben dühösen, beolvastam neki. Azóta ő haragszik rám, én pedig rá.
- Kezdtek szánalmassá válni. – tette hozzá Ben is mosolyogva.
- Kösz. – fintorogtam.

*

A hétvégére sem változott a kettőnk helyzete, de igazából, amikor megláttam a volt barátnőjével az utcánkban már végképp nem érdekelt. Mármint nem voltam féltékeny, vagy ilyesmi, mindössze tudtam, hogy innentől a barátaival még annyit se fog foglalkozni, szóval azzal se, hogy meghallgasson.
Thea-ék és a bátyámék a fülembe ültették a bogarat, a Zack-es témával kapcsolatban, ugyanis egyikőjük sem tudja, hogy mi most együtt vagyunk-e, vagy csak titkolózunk. Zack egész héten a vizsgáira készült, így nem tudtam vele találkozni, és beszélni is csak keveset.
A kérdéseikre így nem igazán tudtam mit válaszolni, de a hét végére már engem is érdekelt a válasz.
Zack még tegnap felhívott, hogy bepótolhatnánk az elmulasztott „meglepetését”, így mikor lementem a konyhába annyira nem lepődtem meg, hogy ott van.
Jó, de. Meglepődtem. Azon még jobban, hogy anyával és apával reggelizik. Egy röpke pillanatra átsuhant a fejemben, hogy ez az a jelenet, amikor a fiú engedélyt kér, hogy elveheti-e a lányt, akit a legjobban szeret a világon.
Ez elég meredek volt, tudom. Még én is elmosolyodtam magamban.
- ’Reggelt. – köszöntem, mire mindenki felém fordult meglepődött arccal. Mintha nem tudták volna, hogy itthon vagyok, vaagy… Jó, be kellene fejeznem ezt az esküvő témát. Igazából nem tudom, milyen könyv, vagy film volt ilyen nagy hatással rám. Mindenesetre ezt még én se gondolom komolyan, hiszen hivatalosan még nem vagyunk együtt, és az a bűvös nyolcbetűs szó se lett kimondva.
- Áh. – nyögte ki végül apa. – Szia, Samantha. – szólított a teljes nevemen.
- Kimenjek még egyszer, és jöjjek be újra? – kérdeztem ijedten, mire Zack felkuncogott.
- Nem, dehogy. Gyere, reggelizz! – paskolta meg maga mellett a széket anya.
- Valamiről lemaradtam? – kérdeztem óvatosan.
- Semmiről. – harapta be az alsóajkát Zack, hogy elfojtsa mosolyát.
- Akkor én most felmegyek a szobámba és felöltözök. – mondtam lassan, és felmutattam az emeletre, mire három beleegyező bólintást kaptam.
Na, most sok mindenre gondoltam. A lánykéréses lehetőséget kizártam, mert az elég ’extrém’ lett volna. De még mindig jót nevetek rajta, mindenestre. Igen, néha elég szórakoztatónak találom a saját gondolataimat, szerencse, hogy más nem hallhatja őket. Hacsaknem Zack most azt vallotta be a szüleimnek, hogy egy vámpír, és az a különleges képessége van, hogy olvas mások gondolataiban… Titokban nagyon nagy humorérzékem van, ám.
Az egyetlen lány, akivel most beszélni tudnék, az Ally, és perpillanat szükségem van valakire, akivel megoszthatom a konyhában történteket. Bátyám szobájának ajtaját kinyitottam, nem törődve a kopogással. Reménykedtem, hogy az alváson kívül éppen nem csinálnak semmi mást.
Tegnap Ally szüleit meghívtuk vacsorára, vagyis Brad szerette volna, és anya ’semmi jónak nem elrontója’. Most valahol nekik is a házban kell lenniük, egyébként, mert itt aludtak. Liverpoolban laknak, és Ally az egyeteme miatt költözött Londonba.
- Most remélem, csak képzelődöm és nem a húgom áll az ágyam végében. – nyöszörgött Brad álmosan, mire Ally rám mosolygott.
- Ti tudtok valamit, hogy hogyan került ide Zack, és miért reggelizik anyáékkal? – kérdeztem közéjük mászva.
- Ja, mondott valami ilyesmit tegnap. Hogy ne ijedjek meg, ha meglátom reggel.
- Te találkoztál vele?
- Nem, felhívott.
- Miért hív fel téged, az én barátom?
- Szóval együtt vagytok? – mosolygott Ally, immáron diadalittasan.
- Nem meséltem? – nézett a barátnőjére Brad kérdőn.
- Itt vagyok ám. – ültem fel, majd velük szembefordultam.
- Most viccelődsz? Ha nem mondod, fel se tűnt volna.
- Most nincs szükségem a beszólásaidra.
- Ne veszekedjetek! – szólt ránk Ally. – Inkább mondd el mi történt? – ült fel ő is.
- Inkább ne kezdjen bele, majd én elmesélem. – ásított egyet Brad, majd másik oldalára fordulva lehunyta a szemét.
- Tudtam, hogy te tudsz valamit. – másztam rá.
- Ja, én vagyok a ’nagy-tesó’, vagy mi, tudod.
- Akkor elmondod, mi folyik itt?
- Nem, ez az ő dolga lesz. Idegesítsd egy kicsit őt is, az állandó kíváncsiskodásoddal. – mosolygott önelégülten, majd elkezdte böködni a könyökével a hasamat. – És örülnék, ha leszállnál rólam.
- Nem lehetsz ilyen kegyetlen.
- Sajnos, de. – nevetett Ally.
- Te is tudod, mi folyik itt? – fordultam felé.
- Esküszöm, semmit.
- De ha megtudsz valamit…
- … akkor szólok. – kacsintott.
- Igazán elhitethettétek volna velem, hogy nem tudok arról, hogy mindent megbeszéltek egymással. De így, kénytelen leszek magamba tartani. – motyogta Brad, mire Ally bólintott egyet, hogy ne aggódjak, kideríti.
Végül kénytelen voltam otthagyni őket, mert öltözni indultam, és nem akartam megvárattatni Zack-et se.
- Mindenesetre Sam, még ne kezdd el tervezgetni az esküvődet. Ez nem az a beszélgetés közöttük. – bólintott lefelé, mosolyogva, mire kinyújtottam rá a nyelvem.
Lehet, a bátyám titokban Edward.

*

- Tudod, meglepődtem, hogy itt találtalak reggel. – néztem rá immáron a kocsiban.
Ekkor vettem észre, hogy mennyire jól is néz ki. Haja a ’most-keltem-ki-az-ágyból’ hatást keltette, habár csak rá kellett nézni, és rögtön látszott, hogy minden szál gondosan van beállítva. Igazából ő azon kevés fiúk közé tartozott, akinek jól állt ez a stílus. De komolyan. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy az egyik gyengéim közé tartozik, ha egy fiú borostás, és tudja azt viselni. Emellett természetesen a jól bevált farmer-bakancs-bőrkabát outfitet – ha lehet ilyet mondani – viselte. Én a jól bevált nadrág-ing-farmerkabát-bakancs ruhákat öltöttem magamra.
Lehet, hogy a kelleténél tovább néztem, így mosolyogva megpuszilta a szám szélét, majd visszafordult a volánhoz.
- Kíváncsi lennék mi fordult meg először a fejedben.
- Amikor megláttalak a konyhánkban reggelizni? – kérdeztem, mire kisfiús zavarral bólintott. – Szerintem nem akarod tudni.
- A bátyád szerint rettentő nagy képzelőerőd van. – mosolygott.
- Hova megyünk? – próbáltam elterelni a beszélgetést.
- A meglepetés azért meglepetés, mert nem tudod.
- Mikor érünk oda? – próbáltam valamit mégis kiszedni belőle, mire felnevetett.
- Nemsokára. – kacsintott.

*

Mikor megláttam, hogy melyik utcába kanyarodik be, már volt némi sejtésem, hogy mire készül, és valamiért nagyon izgatott lettem.
- Most tudom, mire számítasz, de ez annál sokkal jobb lesz. – kacsintott, majd mikor kiszálltunk a kocsiból megfogta a kezem és magához húzott. – Még meg se csókoltalak rendesen. – nézett rám csokibarna szemeivel.
- Mi állított meg? – mosolyogtam incselkedően, mire arcát az én arcomhoz közelítette.
- Te. – suttogta úgy, hogy ajkaink összeértek. – Nem tudtam, hogy meddig mehetek el. Rég nem találkoztunk.
- És most, hogy tudod, meddig mehetsz el, miért nem teszed meg? – karoltam át a nyakát kezeimmel, hogy közelebb húzzam.
- Nem tudom még mindig. – mosolygott pimaszul. Szóval játszunk egymással.
- Akkor tudd meg. – mosolyogtam zavartan. Nem hiszem, hogy valaha is ilyet mondtam volna egy fiúnak.
Ajkait végül enyéimre rakta, és szenvedélyesen megcsókolt. Ez más volt, mint bármelyik másik csókunk. Valami mást éreztem közöttünk, egy szikrát, ami eddig is megvolt, de így, hogy most végre kettesben lehettünk, még jobban felizzott.
- Tudod, mindenki kérdezgeti, hogy együtt vagyunk-e vagy sem. – döntötte homlokát az enyémnek. – És most már úgy érzem, muszáj megkérdeznem, hogy lennél-e a barátnőm. – mosolygott rám helyesen, kicsit távolabb húzódva.
Tudtam, hogy mit fogok mondani, hiszen tudtam, hogy mit akarok, mégsem tudtam neki válaszolni. Olyan aranyos volt ez a kérdése, hogy elnevettem magam, majd mosolyogva nyakába ugrottam és megcsókoltam.
- Szóval ezt vehetem igennek? – kuncogott, majd lerakott a földre, de továbbra sem engedett el. Bólintottam még mindig letörölhetetlen vigyorral az arcomon, majd kezét megfogva rá néztem.
- Elmondod most már, hogy hova megyünk? – kérdeztem izgatottan. Talán kicsit túlizgatottan is, ugyanis lehet, hogy a lábaim párszor elhagyták a földet, és az is lehet, hogy egy kicsit jobban rángattam Zack kezét.
- Itt vagyunk előtte. – tárta ki a kezét kedves mosollyal az arcán, majd bal kezével lazán átkarolt.
Mikor felnéztem, és tudatosult bennem, hogy mi is van a Regent’s Park mögött, még boldogabb lettem, ha ebben a pillanatban az lehetséges lett volna. Ugyanis emlékezett rá. Emlékezett arra, amikor elmondtam neki, hogy imádom az 50 első randi c. filmet, és mindig is vágytam egy állatkerti randira, ahol pingvinek és rozmárok vannak körülöttem. És annyira megszeretem az egyik pingvint, és ő is engem, hogy nekem adják.
- Tudod, nem gondoltam volna, hogy még emlékszel rá, hogy beszélgettünk ilyen dolgokról. – mosolyogtam meghatottan. Ugyanis én magam sem emlékeztem erre.
- Szerinted könnyű lett volna elfelejteni azt a csillogást a szemedben, amikor arról beszéltél, hogy mindig is egy állatkerti randira vágytál? – húzott magához, mire lábujjhegyre emelkedtem, hogy megpuszilhassan.
- Akkor bemegyünk, és megnézzük a pingvineket?
- Csak utánad. – nevetett vidáman maga elé mutatva.

*

- Úristen, ezek nagyon cukik. – ujjongtam magamból kikelve, amikor megláttam, hogy Zack elintézte a pingvinekkel való találkozásomat. Állítása szerint nem volt ’nagy cucc’, mert apukája barátja az igazgatónak. Akármennyire is próbálta az bizonygatni, hogy csak egy telefon volt, semmi több, nekem nagyon sokat jelentett, ha egy telefon volt, ha nem.

- Ő itt Gigi, ő pedig Lee. – mutatott Lewis, az egyik gondozó arra a két pingvinre, akik nem a vízbe ugrálással voltak elfoglalva, hanem felénk tartottak. Mosolyogva guggoltam le hozzájuk, és vártam, hogy magamhoz ölelhessem őket. – Ezeket nyújtsd feléjük, és elveszik a kezedből. – mutatott egy halas vödörre.
- Mármint fogjam meg? – jött elő hirtelen az undorom.
- Ha szeretnéd megsimogatni őket, muszáj lett. – nevetett.
Mikor Gigi, a lány - habár mindegyik ugyanúgy nézett ki, de ez csakis Gigi lehetett, mert olyan kecsesen közeledett felém – odaért hozzám, és elvette a halat, majdnem megzabáltam. Olyan aranyos volt, ahogy csoszogott.
- Nyaranta szoktunk szervezni táborokat, gyerekeknek, hogy megismerkedhessenek a felelősség fogalmával. – kezdte Lewis mosolyogva. Igazán kedves férfi. 40-es éveiben járhat, és nagy humora van, legalábbis eddig az derült ki róla. A menő, állatkerti egyenruhát pedig lezseren magára aggatta, ezzel kitűnve a többiek közül.
Zack is mellém lépett, és kivett egy halat a vödörből. Gigi eddig kereste a társaságomat, ezután inkább az ő általa nyújtott halakat szerette volna megkapni.
- Bentlakásos? Vagy jönni kellene érte 4-re? – kérdezte Zack fapofával, mire meglöktem. Habár nem is olyan rossz ötlet.
- Választani lehet, de én nem táborozóként gondoltam Sam-re. – nevetett Lewis. – Felügyelőket keresünk, és úgy látom, szereted az állatokat. – fogott meg egy pingvint, majd a kezembe adta.
Hirtelen megijedtem, mert nem tudtam, hogy fogjam, de aztán leguggoltam és leraktam a földre, és onnan vakargattam a hasát. Habár nem voltam biztos benne, hogy szeretik.
- Most mondjátok, hogy nem cukik. – néztem a barátomra – de furcsa kimondani ezt a szót – és Lewis-ra csillogó szemekkel.
- Most jön az a rész, hogy ’hadd vigyem haza’. – puszilta meg a fejem búbját Zack, mire óvatosan bólintottam.
- Sajnos ezt nem tudom elintézni nektek. – mosolygott Lewis a különböző trükkök bemutatása közben, mire lebiggyesztettem a szám szélét. – Viszont örökbe lehet őket fogadni. – tette hozzá óvatosan Zack felé fordulva, mire az tehetetlenül megrázta a fejét.
- Mindig is egy pingvin-gyereket akartam. – nevettem őrült ötletemen.
- Amint újak születnek, felhívlak titeket. Most viszont menünk kell, mert 10 perc múlva kezdődik fóka-show, és oda ők – mutatott a pingvinek felé. –is hivatalosak.
Fájó szívvel búcsúztam el a pingvinektől, viszont Lewis megígérte, hogy bármikor meglátogathatom őket, és várja a válaszomat a táborral kapcsolatban. Előre láthatólag csak annyit mondtam neki, ha kapok olyan menő egyenruhát, mint amit ők viselnek, akkor jövök. Nevetve ugyan, de biztosított a felől, hogy ezt el tudja intézni.
- Lehetnénk együtt felügyelők. – mondtam Zack-nek, miközben kifelé tartottunk az állatkertből olyan bő két óra múlva. A fóka-show után végig jártuk az egész állatkertet, és mivel az idő nekünk kedvezett csak most kezdett el szemerkélni az eső.
- Felejtsd el. – szörnyedt el ötletem hallatán.
- Gondolj bele, pingvinekkel lehetsz egésznap és ezzel jót is teszel. – írtam le egy félkört kezemmel.
- Nem igazán értem a kettő között az összefüggést. – ráncolta a homlokát.
- A karitatív munka miatt. – magyaráztam. – És még kapsz állatkerti-gondozós egyenruhát is. –érveltem szerintem elég jól.
- Rendelek egyet az Ebay-ről, és meg van oldva. – mosolygott, mire összehúztam a két szemöldökömet. - Feltétlen átgondolom még. Tényleg. – nevetett kezét maga elé tartva, mire rá mosolyogtam.
- Köszönöm ezt a napot. – fordultam felé a kocsi előtt. – Nagyon, nagyon élveztem. – kulcsoltam nyaka köré kezeimet, mire lehajolva megcsókolta a nyakamat majd a számat is.
- Örülök, hogy tetszett. – mormolta fülembe, mire kirázott a hideg.
Egy pillanat alatt elárasztott valami megfoghatatlan érzés. Nehéz volt bevallanom magamnak, és perpillanat még le kell ülepednie a mai napnak, de azt hiszem totálisan beleszerettem Zack Cope-ba.

Huszonnyolcadik fejezet.

Aloha!
Először is minden kedves olvasómnak boldog új évet kívánok. Így az utolsó még-szünet-napon meghoztam a következő részt, ami lehet egy kicsit unalmas lesz, de majd döntsétek el ti. Ugyanakkor szerintem szükség van olyan részekre is, amiben más is főszerepet kap. :)

Jó olvasást. xx

- Sam! – rontott be a szobámba Brad, mire felsóhajtottam.
- Most nem érek rá.
- Segítened kell. – ült le az ágyamra, mire kérdő tekintettel felé fordultam. – Tudod, milyen nap lesz 5 nap múlva?
- Péntek? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Pedig péntek lesz. – számoltam az ujjaimon a napokat.
- Gondolkozz egy kicsit. – vigyorgott.
- Most azért jöttél, hogy idegesítsél, vagy volt valami más célod is?
- Három évesek leszünk Ally-vel. – mosolygott, előző kérdésemet elengedve füle mellett.
- Jó régóta együtt vagytok már. – gondolkoztam, kicsit szentimentálisabb hangulatba kerülve. Sose gondoltam volna, hogy Brad ennyi ideig ki fog tartani egy lány mellett, vagy egy lány mellette.
- Ja, lehet, váltanom kellene már. – rázta meg a vállát, mire egy párnát hozzávágtam. – Csak vicceltem. – nevetett.
Mikor elcsöndesedett egymásra néztünk. Nem akartam megszólalni, mert már előre tudtam, hogy mit fog mondani, így vártam, hogy ő törje meg a csendet. De nem tette, hanem szemöldökét felhúzta, és egy aprót bólintott.
- Oldd meg egyedül.
- De semmi ötletem sincs. Mármint van, de kellene hozzá a segítséged.
- Ez már rosszul kezdődik.
- Elviszem vacsorázni, és… - kezdte, de én közbevágtam.
- Nem tudok jó éttermeket.
- Ruhát akarok venni neki, és ehhez kell a segítségedet. – mosolygott.
- És abba fog majd menni az étterembe? Milyen romantikus bátyám lett. – mosolyogtam én is.
- A megtestesült romantika. – húzta ki magát, majd egy csábító mosolyt vetett felém.
- Ezt nagyon szépen eltervezted, de perpillanat nem tudok veled menni.
- Miért?
- Conny-hoz megyek.
- Conny-hoz? Minek mész te oda? – húzta fel a szemöldökét.
- Beszélnem kell vele.
- Miről? – kérdezte.
- Miért teszel fel ennyi kérdést? Valamiről, nem mindegy neked? – nem szerettem, amikor úgy viselkedett, mintha a szülőm lenne.
- Mert a húgom vagy, és mondjuk, érdekel, hogy mit csinálsz. – kezdte, és tudtam, hogy addig nem hagyja abba, amíg el nem mondom, hogy mi történt. – Hallgatlak. – bólintott, mire sóhajtva leültem mellé, és röviden elmeséltem neki, ami valójában történt.
- És te ezek után, lemondtad Zack-et, és elmész Conrad-hoz? – kérdezte végül, mire egy aprót bólintottam. – Nemhogy örülnél, hogy megcsinálja egyedül, így legalább neked nem kell vele foglalkoznod. – rázta meg a vállát, mire belebokszoltam.
- Miért, szerinted mit kellene tennem? A hülye megjegyzéseid nélkül, ha kérhetem.
- Eljönni velem vásárolni Ally-nek. Aztán majd átgondoljuk. – nézett rám, mire beleegyeztem. – És hogy tud, Conny nekem mindig is furcsa volt. – tette hozzá, miközben felhúzott az ágyról.
- Neked mindenki furcsa a barátaim közül. – ráztam meg a fejem.
- De ő különösen, és tudod miért?
- Na, ki vele, Brad, ne tartsd tovább magadban. – mosolyogtam.
- Tetszel neki. Nagyon is. – mondta, mire megpróbáltam elrejteni a döbbentségemet.
- Inkább menjünk vásárolni a barátnődnek. – mentem a lépcső felé.
- Én ezt most komolyan mondtam. – jött utánam.
- Engem pedig nem érdekel, mert ez nem igaz.
- Én látom őt kívülről, amikor rád néz.
- Ezek szerint én máshogyan látom őt? – húztam fel a szemöldököm.
- Tudom, hogy neked is megfordult ez a fejedben már. Csak nem akartál erre gondolni.
- Jól van, Mr. Agyturkász. Hagyjuk a témát, és menjünk nézni valami mesés ruhát a barátnődnek. – húztam a kocsi felé, és közben próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat az fejemből.

*

Forever 21. A bolt, ahogy Ally mondaná. Imádja. Nem értem, hogy lehet egy boltot ennyire szeretni. Egyszer eljöttem vele vásárolni… Szerintem akkor utáltam meg véglegesen ezt az üzletet. Nagyon sokáig bámészkodott, próbált, filozofált, beszélgetett az eladókkal(?), számolgatta, hogy mennyit fog végül a boltban hagyni. Végül én fizettem és otthagytam, így kénytelen volt ő is velem tartani.
- Most merre menjünk? – ráncolta a homlokát Brad, mikor beléptünk.
- Nem tudom. – sóhajtottam. – Milyen ruhát szeretnél? – kérdeztem, mire egy ’ezt-most-komolyan-kérdezed’- fejet vágott.
- Valami szépet. – mondta végül. – De én szerintem kimegyek, te válogass nyugodtan.
- Hékás. – fogtam meg a karját. – Te barátnőd, te akarsz neki ruhát, úgyhogy szépen itt maradsz. – húztam beljebb.
- Nélkülem könnyebben tudnál vásárolni. – próbálkozott, mire megráztam a fejem.
Sokan voltak a boltban, és erre még Brad is rátett egy lapáttal. Minden neki tetsző ruhát felkapott, mondván, hogy majd válogatunk belőle.
- Ezt nézd. – mutattam Brad-nek a tökéletes ruhát. Teljesen Ally stílusa. Elegáns, fekete-szürke mintás, és combközépig érő.
- Oké. Menjünk felpróbálni. – kapta ki a kezemből, majd elindult az öltözők felé. Először lefagyva álltam pár pillanatig, majd elindultam utána.
- Ha ezek rád mennek, megtapsollak. – nevettem, majd leültem egy fotelre. Brad vigyorogva megrázta a fejét, majd egy öltözőbe berakta a ruhákat és elhúzta a függönyt. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is akart tulajdonképpen.
- Nem próbálok fel ennyi ruhát. – tartottam magam elé a kezemet.
- Szerinted miért hívtalak el?
- Hogy segítsek. – húzott fel a fotelről, majd rám húzta a függönyt a próbafülkében.
- Akkor itt az idő, hogy elkezd. – mosolygott.
- Eddig is segítettem.
- Ruhákat egyedül is tudok találni. – mondta, mire elhúztam a függönyt.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy… - kezdtem bele sértetten.
- Nem akarok semmit se mondani. Próbáld fel a ruhákat, aztán válasszunk egyet belőlük, és menjünk. – mosolygott vissza tessékelve.
- Sokkal tartozol nekem, Brad. – fújtam ki a levegőt, majd ránéztem a ruhákra. – Én csak azt próbálom fel, ami szerintem is jó. – dugtam ki a fejem a függöny mögül.
- Tehát mindet? – mosolygott.
- Már adom is, ami szerintem nem jó. – még mindig felöltözve kezdtem el válogatni a ruhákat. – Hoppá, csak egy maradt. – mutattam arra a ruhára, amit én választottam.
- Most szórakozol velem, Sammy? – húzta fel a szemöldökét, mire felnevettem.
- Oké, elkezdem. De úgy nem szeretek próbálni.
- Ne nyafogj már annyit. – kezdtem kihozni a sodrából.
Az első ruhát, ami egy burgundi színű, elől zipzáras, hátul kivágott, tapadós, combközépig érő ruha volt, előítélettel húztam magamra. Szép darab volt, de nem az én ízlésem, kétségtelenül.
- Most azt akarod, hogy elvonuljak ellőtted? – kukucskáltam ki újra.
- Azt tartogasd Zack-nek. – mosolygott. - Csak mutasd meg, és kész. – húzta el a függönyt. – Ez nagyon szép, de nem annyira allys. – mondta, majd várta a véleményemet.
- Szerintem se. Olyan nem vacsorázni való.
- Melyik a következő?
- Az a piros színű, pántnélküli. – mutattam a második fogasra. – De szerintem azt fel se próbálom, mert túl élénk.
- Neked melyik tetszik a legjobban? – kérdezte, majd kiment a fülkéből, így magamra tudtam próbálni a virágos ruhát, ami igazán aranyos volt. Mondjuk egy nyári kiruccanásra, de nem éppen egy vacsorához.
- Ez. – válaszoltam kérdésére. – Olyan hétköznapi viselet, és kényelmes.
- Ezek most utalások, hogy vegyem meg neked? – nevetett fel.
- Vedd, aminek akarod. – kacsintottam rá, majd felpróbáltam a következő hármat is.
Mikor végeztem, és végleg elfáradtam tanácstalanul néztünk össze Brad-del.
- Az első hármat kizárnám. Talán az ötödiket is. – mutattam a csipkés, barackvirág színű szoknyás ruhára.
- Akkor maradt az, amit te választottál, és amit én.
- Verseny elkezdődött. – mosolyogtam.
Nem gondoltam volna, hogy kijutunk a boltból. Már értem miért válogat annyit Ally. Röpke két óra alatt sikerült kiválasztani a tökéletes darabot. Végül nem az én fekete-szürke ruhámnál maradtunk, hanem a hátul kivágott kék csipkésnél. A döntés azért volt nehéz, mert mind a kettőt el tudtam volna képzelni Ally-n. Ráadásképpen, a segítségemre hivatkozva, megkaptam a virágos ruhát, Brad-től.
Megéhezve igyekeztünk valami gyorsétterem felé, ami nem okozott csalódást. Annyi ízfokozó van a hamburgerekben, hogy ha nem is ízlene, akkor is ízlik.
- Már csak egy cipő és táska kell hozzá. – nyögte ki végül Brad, mikor befejezte az ebédét.
- Most komolyan? – nyögtem fáradtan. – Nem egy a cipő méretünk, úgyhogy azt nem tudod velem felpróbáltatni.
- Szerencséd van, mert már kinézett egy feketét. – mosolygott jóllakottan.
- Táskája meg úgyis annyi van. – töröltem meg a számat.
- Ne mondd, hogy egy pasi jobban bírja a vásárlást, mint egy nő.
- Nem, de amíg te ültél egy helyben, addig én felpróbáltam hat ruhát.
- Majd ha Zack-nek akarsz venni valamit a harmadik évfordulótokra, majd én is felpróbálok 6 outfit-et. – mosolygott.
- Haha, nagyon vicces vagy. – mondtam szarkasztikusan.
- Na, most már tele a hasad, menjünk, folytassuk tovább. – állt fel.
- Pont most kellene pihennünk. – fintorogtam, lehet nem a vásárlásra terveztek, éppen.
Táskát és cipőt és mindent sikerült találnunk. Örültem, hogy kiléphettem a fotocellás ajtón, és immár azon, amelyik az utcára nyílt.
- Azon gondolkoztam, hogy lassan el kellene játszanom az összeköltözés gondolatával. – mondta Brad, miközben a kocsihoz igyekeztünk. Döbbentem fordultam felé, habár tudtam, hogy eljön ennek az ideje.
- Ally rendes lány. És ha engem kérdezel, jól kiegészítitek egymást. – löktem meg játékosan.
- Örülök, hogy így gondolod, Sammy. – mosolygott rám, majd magához húzva megölelt.
- Mindenesetre hiányozni fogsz, bátyus. – öleltem vissza.
- Te is nekem, húgi. – mondta szeretetteljesen, majd elengedve beültünk a kocsiba.