Sajnálom, sajnálom. Ahogy az a címből is kiderült, szüneteltetem a blogot.
Tudom, hogy senki sem szereti, ha egy blog amit olvas szünetel - köztük én sem - de inkább értesítelek titeket, minthogy csak úgy simán eltűnjek. Igaz, hogy mostanában, sőt mondhatnám úgyis, hogy a suliidőben nem voltam túl aktív, de igyekszem, legalábbis fejben. Fejben már véget ért a történet, többször is, többféleképpen, ez mindig változik, miután felrakok egy részt, viszont elektronikusan még ugyanott tart. Valahogy nincs erőm - ez így hülyén hangzik -, nem is tudom, nehéz átadni valamit, ami fejben már többször is véget ért. És mikor elkezdem írni a részt, mindig jönnek az új ötletek - jobb esetben -, amik lavina szerűen helyeznek elém egy más történetet. Ekkor általában elveszek a gondolataimban, majd egyet kiválasztva viszem tovább a sztorit. Aztán rájövök, hogy ezt nem is így akartam, még ezt is bele akartam írni stb.
Ezt a 2 hetes - jó esetben - rész gyakoriságot sem szeretem, de egyszerűen nincs időm, vagy kedvem. Úgy gondolom, hogy egy tényleg igényes részhez idő kell, és össze semmiféleképpen sem szeretném csapni.
A másik, ami úgy hátráltat, ha mondhatom így, hogy nem érzem azt, hogy valaki olvasná a blogot. Jó nyilván, ez így hülye megfogalmazás volt, mert biztos vagytok páran, akik olvassák (köszönöm innen is, akik írtak valaha egy kommentet, mert nagyon jól esett :) ), de nem érzem, hogy lenne értelme folytatni. Nem olyan régóta ugyan, de elgondolkoztam rajta, hogy bezárom a blogot. Egy befejezést adva, természetesen. Mert utálom, ha valaki csak úgy befejezi a blogját. De megértem, meg ha megértem, hanem ez van. Úgyhogy a szünet után még átgondolom, hogy pár fejezet és adok egy happy befejezést a blognak - vagy sem!, ha gonosz vagyok, akkor ez nem happy end-del fog végződni. Habár kinek, mi a boldog befejezés. Avagy leírom mindazt a sok-sok fejezetet, amit terveztem. Kecsegtető, valljuk be :D Habár bárhogy is nézem, nem hiszem, hogy sokáig húznám a blogot, habár annyi, de tényleg annyi ötletem van. Lehet hangfelvétel formájában kellene közölnöm. Gyorsan elhadarva, csak a legfontosabbakat és bumm, vége is lenne.
Sikerült, természetesen, teljesen eltérnem a tárgytól. Szóval a szünet...tartani fog június 13.-ig biztos. Az elkövetkezendő 2 hétben ugyanis dolgozatok millióit szeretnék még megíratni - és gyanítom, hogy fogják is - velünk. A bepánikolt tanárok, akik még gyorsan egy 'kellemes' dolgozattal akarják lezárni az évet. Egyszerűen nagyszerű. Aztán nekem vizsgáznom is kell, és a KRESZ tanfolyam is pont ebben a 3 hétben fog lezajlani, ami aztán teljesen ki fogja szívni az erőmet. 13.-a után már valószínűnek tartom a visszatérésemet, viszont július elején nyaralás miatt megint nem leszek. Szóval kalandos kis történet lesz, pár szünettel megfűszerezve. Aztán remélem, hogy normálisan sikerül minden úgy, ahogy elterveztem. Habár most nagyon úgy érzem, hogy nem fog, de azért reménykedni szabad.
Szóval, összefoglalva. A blog szünetel június 13.-ig. Még egyszer sajnálom, tényleg, de jobb ez így, most. Aztán lehet ezután elkap a blogolás, és felrakok egy részt. Mert sose lehet tudni :) És ha valakit még érdekel a Kérdezz! játék, az kérdezzen! Azt is kicsúsztatom június 13.-ig.
Azt hiszem ennyi lenne. Mindenkinek kitartást az utolsó hetekre! :) Legyetek jók! Fagyizzatok sokat, és ne törődjetek a bikiniszezonnal! ;D
A következő fejezetet egyébként elkezdtem, szerintem múlt héten :D Ezt így a végére, gondoltam elmondom. 2 oldal és egy kicsi már kész a harminchetedik fejezetből. Egy kis részlet pedig itt - KATT - olvasható. Csakhogy mégis ne úgy menjek el szünetre, hogy már eleve nem volt rész 2 héte, szóval akár már akkor is írhattam volna, hogy szünetel a blog, ami igaz is...
Addig is hallgassátok ezt a fantasztikus számot ;) https://www.youtube.com/watch?v=2vjPBrBU-TM
D. xx
2014. május 22., csütörtök
Harminchetedik fejezet. #részlet
(...) – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt. (...)
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt. (...)
2014. május 7., szerda
Harminchatodik fejezet.
Sziasztok újra, drága olvasók!
Az előző bejegyzést mindenkinek ajánlom figyelmébe, kattintsatok ide, vagy fent a menü sávban a 'Kérdezz!' szóra! (ott majd minden kiderül, hogy mit is rejt ez a szó)
Köszönöm a sok-sok kattintást, remélem ez azért van, mert tetszik a blog :)
Olvassátok figyelmesen, és ha tetszett írjátok meg. Lehet, hogy a vége már +16-os kategóriába tartozik, szóval csak óvatosan ;)
~zene~
- Melanie tudja forgatni a lapjait, nem kispályás a csaj. – szürcsölt bele a kávéjába Heather.
- Ne legyél már gonosz. Az apukájáról van szó, és nem arról, hogy össze akarna jönni Zack-kel. – ráztam meg a fejem, inkább magamnak bebizonyítva, hogy ez tényleg így van. – Egyébként is, neki ott van Aaron.
- Ennyire nem lehetsz naiv. – hajtotta le a fejét. – Nincs is együtt Aaron-nel. Kezdem azt hinni, hogy csukott szemmel közlekedsz. – meresztgette szemeit rám, mint ha egy idiótával beszélgetne.
- Mi van? – akadt meg a torkomon a tea, mire köhögni kezdtem, majd fuldokolni. Végül visszatértem az élők sorába. – Jól vagyok. – emeltem fel a kezem, mert Thea egyre erősebb ütéseket mért a lapockáim közé.
- Jól hallottad. Aaron valami Kyra-val van együtt. Nem tudom kicsoda, szóval ne is kérdezd meg. – hadarta gyorsan.
- Nem is akartam. – ráztam meg a fejem.
- Persze, szinte már formáltad a szavakat. – bólogatott, mire felnevettem.
- És akkor Melanie miről beszélt nekem? – zavarodtam össze teljesen. Ennyire azért nem tűntem el. Tisztán emlékszek, hogy Melanie mit mondott.
- Hülyeségekről? – vitte fel a hangsúlyt mondata végén. – Mondjuk meglepődnék, ha egy értelmes gondolat hagyná el a száját. – tette hozzá halkan.
- Mos kezdesz teljesen összezavarni, szóval kezdjük elölről ezt a beszélgetést, légy szíves. Szia, Heather. – köszöntem, mintha most érkeztem volna a Starbucks-ba, a csütörtöki kávé-tea délutánunkra. Zack lemondta az edzőtermes délutánt, mert fáradt a kórházban éjszakázásoktól. Melanie nem mozdul apukája mellől, az anyukája ki van akadva, hogy lánya semmit sem csinál jóformán, így Zack-et kérte meg, hogy ráncigálja el onnan. Természetesen, Zack-nek sikerült onnan elráncigálnia, hazamentek Melanie-hoz, ott aludt és satöbbi. Nem, pontosan nem tudom mi történt. A barátommal én még nem tudtam beszélni, rajtam kívül viszont lassan már mindenkinek sikerült. Melanie kikészült, Zack pedig támogatja. A három nap alatt mindössze ennyit változott a helyzetünk. Kettőnknek, mert ugyebár együtt vagyunk. Mi, ketten. Sam és Zack. Habár kezdem úgy érezni, hogy Melanie is társul a kapcsolatunkba, amit én személy szerint nem pártolok. Elisabeth elmondása szerint, Zack még az óráit is kihagyta az egyetemen.
- Szia, Sam! – nevetett Thea, ami visszarántott a valóságba. – Aaron és Melanie sose volt együtt. – tértünk vissza az eredeti témához.
- Azt tudom, csak akartak, de előtte meg akart kérdezni róla Mel. – bólogattam hevesen, mert eddig stimmelt a történet.
- Az engedélyedet kérte? – húzta fel a szemöldökét, majd felnevetett. – Ki vagy te és hova bújtattad a barátnőmet? – rázta meg a vállam. – Melanie-nak ezzel annyi szándéka volt, hogy megnézze hogyan reagálsz az exedre. Ami számára egy jelet adhatott volna, hogy mennyi esélye van még Zack-nél. – dőlt vissza a székébe.
- Dehogyis. – háborodtam fel. – Ő tényleg őszinte volt… vagyis annak látszott.
- Mondtam már neked, hogy ne higgy el neki semmit sem. – rázta meg a fejét, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy hülyének néztek? – összegeztem a hallottakat.
- Azt nem tudom, hogy néztek-e, de hogy Melanie nézett, az biztos. – sóhajtott.
- Ami azt jelenti, hogy ők egésznap egymás társaságát élvezték, majd este hazamentek egy kis szobanézőre? – vált kétségbeesetté a hangom.
- Ott aludt náluk Zack? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – És te ezt miért engedted meg?
- Hogy-hogy miért? Mit tudtam volna tenni? Én tényleg sajnálom/tam Melanie-t. És elhittem, amit mondott. Most nem tarthatom vissza Zack-et, ha ő is menni akar. Még alig vagyunk együtt pár hete. – temettem arcomat kezembe. Heather mellém húzta a székét, majd átölelt. – Szerinted megcsalt? – néztem fel egy pillanatra, ügyelve arra, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppek szememből.
- Dehogyis. – rázta meg a fejét. – Melanie kavarja itt a dolgokat, szerintem Zack ugyanolyan vak, mint te. Összeilletek. – mosolygott, majd arcomhoz érve felhúzta a szám két szélét. Sajnos, nem volt hatásos, így mikor elengedte visszakomorult eredeti állásába.
- Én már nem gondolom így. – sóhajtottam.
- Most nehogy bedepizz itt nekem! – csapta meg a karom, mire odakaptam. – Beszéld meg a barátoddal, mert Ő a te barátod, és nem Melanie-é. Ne kombinálj, ne hagyd rá, mint szoktad…
- Hé, nem is szoktam ráhagyni. – ragadtam meg a mondata végét.
- Nem, persze, hogy nem. – mondta ironikusan, majd folytatta. – Most elmész Zack-ékhez. Megbeszélitek. Melanie-t majd elintézem, azt bízd ide nyugodtan. – bólogatott meggyőzően.
- Melanie-t nem kell elintézned. – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi baja esne valamelyikkőjüknek.
- Csak egy beszélgetés, semmi több. – dőlt hátra a székében, lábait keresztbefonva.
- Arra sincs szükség. – ráztam meg a fejem, amivel lezártnak is tekintettem az ügyet.
Heather addig-addig mondta, hogy menjek el Zack-ékhez, míg teljesen fel nem borzolta az idegeimet. Annyit kellett már ilyen beszélgetésekbe gabalyodnom vele, hogy félek hova fog ez vezetni. Nem akarom elveszíteni, hiszen tényleg fontos nekem.
Ugyanakkor csalódott voltam, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkentse. Egy ilyen dolog, és máris elfelejtett. Nem a szó szoros értelmében, ugyan, de valahogyan mégis. Bármennyire is nem úgy tűnhet, de nem gondolom magam egy féltékeny embernek, mindössze egy egészséges féltékenység van bennem. De azt sem szeretem kimutatni, viszont eltitkolni sem tudom.
Mikor a bejárati ajtójukhoz sétáltam az odavezető széles háromszög mintákon, megtorpantam egy hang miatt, ami a nevemet kiabálta. Meglepődve fordultam hátra, mire két ölelő kar markába estem.
- Todd. – mondtam ki a nevét megkönnyebbülve, majd én is visszaöleltem.
- Sammy, mennyit nőttél. – tartott el magától, hogy jobban szemügyre vehessen, amivel zavarba hozott. Nem hinném, hogy sok huszonéves srác köszöntené így egy barátját.
- Nem is nőttem. – ráncoltam a homlokom fej rázva. – Te viszont megváltoztál. – néztem végig rajta. Tényleg változott. A még nyáron látott kisfiús arcát most pár napos borosta borította, a haját - az eddigi oldalt nyírt változathoz képest – megnövesztette, így felzselézve állította be. És ahogyan egy ölelésből meg tudtam állapítani határozottan izmosabb is lett.
- Hát igen, egyszerűen fantasztikusan nézek ki. – kacsintott. – Na és mi járatban errefelé? – húzogatta a szemöldökét mosolyogva.
- Jöttem meglátogatni egy barátot. – haraptam el mosolyomat.
- Áhh, értem már. – válaszolt sokat sejtetően. – Akkor talán be is mehetnénk, merthogy én is egy barátot jöttem meglátogatni. Hátha ugyanarra vagyunk kíváncsiak mindketten – mutatott kezével az ajtó felé.
- Akár. De mi van akkor, ha az a barát nem is akar minket látni? – szórakoztam tovább, mire fülemhez közel hajolt, majd belesuttogott.
- Nem érdekel minket, akkor is bemegyünk. – mondta, majd átkarolva becsöngetett, vagyis én azt gondoltam, hogy becsönget, de nem fáradozott ilyen alapvető dolgokkal, hanem kicsapta az ajtót előttünk.
- Jó estét! – köszöntem elhalló hangon, ugyanis elég furcsán vette ki magát a helyzet. A házban csönd honolt, így kellően meglepődtem, hogy nyitva volt a bejárati ajtó.
- Az ősei nincsenek itthon. – dobta le a cipőjét, majd a konyha felé vette az irányt. – De azért szívmelengető volt, hogy ilyen illedelmesen köszöntél. – nézett vissza, mire belebokszoltam a vállába.
- Nem jó embert néztél ki magadnak a tréfáidra. – hunyorogtam fenyegetően, amit egy vállrándítással nyugtázott. Már jártasan a hűtő felé vette az irányt, amiből két doboz sört vett ki.
- Ööö…Nem kellene megkeresnünk Zack-et? – kérdeztem, miután lerakta a konyhapultra a már kibontott sört. Gondolom nekem, habár ezt elfelejtette közölni velem.
- Ha szeretnéd, megkereshetjük, de én igazából nélküle is elvagyok. - rántotta meg a vállát, majd leült a konyhaszékre és telefonját elővéve nyomkodni kezdte.
- Te mióta vagy ilyen flegma, Todd? – kérdeztem kicsit zavarban érezve magam.
Ott álltunk egy konyha közepén – vagyis én álltam, de ez már csak részletkérdés -, egy-egy doboz sör kíséretében – amihez hozzátenném, hogy utálom a sört -, és néztem, ő pedig a telefonját.
- Vártam már, hogy mikor akadsz ki. – nevetett telefonját visszamélyesztve zsebébe. – Elég sokáig bírtad.
- És attól is elég sok választott el, hogy elnevessem most magam. – forgattam meg a szemeim, mikor rájöttem, hogy csak szórakozott.
- Na, keressük meg a szőkeherceged. – mosolygott, mire megráztam a fejem egy bárgyú mosoly kíséretében.
- Nem kérem a sört. – ráztam meg a fejem újra, immáron erőteljesebben, mikor közelebb tolta hozzám. Egy hajszál választotta el attól, hogy leessen a földre.
- Tudom, Zack-nek viszont biztos jól jön. – fogta meg mikor mellém ért, és én követve utána indultam.
- Az is lehet, hogy már elrabolták. – mérlegeltem a lehetőségeket, hiszen elég furcsa volt, hogy nem bukkant még fel.
- Csak alszik. – legyintett egyet, mintha ez olyan természetes lenne.
- És akkor miért volt nyitva az ajtó? – kérdeztem a lépcsőfokokat szelve.
- Passz. Biztos várt téged. – állt meg az ajtója előtt.
- Nem szóltam neki, hogy jövök. – halkítottam le a hangom automatikusan.
- Oh, meglepetés megjelenések? – húzta perverz mosolyra a száját, mire egy „ha-ha-ha” élettelen nevetés hagyta el a számat.
Zack szobájának ajtajával sem törődött sokat, ugyanolyan nagy lendülettel tört be rajta, mint a földszinten tette.
A kedves, ágyán elterülve aludta az igazak álmát. Nagyon aranyosan festett összekuszálódott hajával. Még fel sem ocsúdtam barátom látványától - aki nem foglalkozott azzal, hogy levegye magáról a ruháit, hanem úgy, ahogy volt, farmerostól, mindenestől feküdt takaróján – mikor Todd feloltotta a lámpát, ami a sötétség miatt még nekem is rosszul esett.
- Jó reggelt, álomszuszék! – krákogta magas hangon, majd lehajolva megpuszilta a homlokát. Zack morogva magára próbálta húzni a takaróját, ami nem igazán akart neki sikerülni, tekintve, hogy rajta feküdt. Kuncogva néztem az eseményeket, mire megszólalt.
- Nem ér kinevetni. – dörzsölte meg szemeit, majd nehézkesen felült az ágyában. Todd telefonjának éles csengőhangja verte fel a nyugodt környezetet. Mikor felismertem a számot először furcsán néztem rá, majd nevetésem töltötte be a szobát. Mutató és középső ujját felém mutatta majd szemeihez, jelezve, hogy erről majd később beszélünk, és sértődötten lerobogott a lépcsőn.
- Ez meg mi volt? – mutattam még mindig nevetve Todd felé.
- Fogadás. – legyintett Zack. Mikor felocsúdtam az Austin Mahone okozta döbbenetből visszanéztem Zack-re, aki végig nézett rajtam. Zavartan és kérdőn figyeltem, de nem válaszolt csak feltérdelt ágyán és maga elé húzott.
- Gyönyörű vagy. – suttogta fülembe, mire jóleső remegés járta át a testem. Mosolyomat elrejtve átöleltem nyakát, majd homlokomat neki támasztottam.
- Te is jól nézel ki. – kuncogtam ajkaiba, mire ő is elmosolyodott. Csókja feltüzelt, az utána következő pillanatba viszont megdöbbentett. Derekamat megfogta, majd felemelve az ágyra fektetett. Egy kisebb fajta sikoly hagyta el a számat, majd nyakába kapaszkodva húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókot nyomjak szájára. A pólóm szegélyét feljebb tűrve simított végig derekamon egészen a melltartóm aljáig. Ajkaimról nyakamra tért, és apró csókokkal halmozta el azt. Kuncogva próbáltam tudtára adni, hogy csiklandoz tette, majd állát megfogva újra felhúztam arcomhoz. Kezeit fejem mellé támasztotta, majd ajkaimnál megállt, és belesuttogott.
- Kívánlak. – csókolt meg végül, mire egy apró nyögés hagyta el számat. Nyelveink táncot jártak, mikor megtalálták egymást. Végül elhúzódott tőlem, és homlokomra apró puszit lehelt. – Viszont el kell küldenem Todd-ot. – nézett mélyen szemembe.
Vágytól csillogó mélybarna íriszei vadul keresték az enyéimet, majd egy kusza tincset elsöpört arcomból és szabad kezével felnyomta magát.
- Ne menj! – húztam vissza magamhoz, mire meglepődött, ugyanakkor meleg mosoly terült szét az arcán. Mellém fektettem, majd mellkasára feküdtem, és arcomat vállába fúrtam. – Nem akarom, hogy itt hagyj. – suttogtam, mire államat megfogva, aggódó tekintettel nézett szemeimbe.
- Nem hagylak itt. – puszilta meg orrom hegyét.
- Reméltem. – bólogattam összeráncolva homlokom. – Egy egészen picikét. – mutattam ujjaimmal, hogy demonstráljam is.
- Ennél azért jobban is reménykedhettél volna. – tágította ki a mutató- és hüvelykujjam közötti üres teret, majd ujjait az enyémekre kulcsolta. – Nagyon hiányoztál. - vallotta be, mire ezer kis pillangó kezdte csapkodni szárnyait a hasamban.
- Te is nekem. – szippantottam mélyet pólója illatából.
- Sajnálom ezt a két napot. – mosolygott szomorúan. Gondolatban ugyan eldöntöttem, hogy mennyi mindent fogok hozzá vágni, de mikor megláttam, fáradtan, szomorúan egyszerűen nem volt szívem hozzá. Annyira törékenynek tűnik most, és már talán kezdem megérteni, hogy tényleg közel áll hozzá Melanie apukája, és – bármilyen fájóan nehéz is kimondani de – Melanie is.
- Remélem minden rendben lesz. – fordultam hasamra, hogy jobban lássam arcát, majd átölelve visszadőltem rá.
- Azt nem tudom neked megígérni. – mondta, mire hirtelen felkaptam a fejem, hogy láthassam arcát. – Azt viszont igen, hogy velünk minden rendben lesz az idők végezetéig. – mosolygott arcomat látva, majd végig simítva azt újra magához húzott, hogy csókjaival elfeledtethesse velem az elmúlt napokat.
Az előző bejegyzést mindenkinek ajánlom figyelmébe, kattintsatok ide, vagy fent a menü sávban a 'Kérdezz!' szóra! (ott majd minden kiderül, hogy mit is rejt ez a szó)
Köszönöm a sok-sok kattintást, remélem ez azért van, mert tetszik a blog :)
Olvassátok figyelmesen, és ha tetszett írjátok meg. Lehet, hogy a vége már +16-os kategóriába tartozik, szóval csak óvatosan ;)
Legyetek jók :*
Jó olvasást.xx
~zene~
- Melanie tudja forgatni a lapjait, nem kispályás a csaj. – szürcsölt bele a kávéjába Heather.- Ne legyél már gonosz. Az apukájáról van szó, és nem arról, hogy össze akarna jönni Zack-kel. – ráztam meg a fejem, inkább magamnak bebizonyítva, hogy ez tényleg így van. – Egyébként is, neki ott van Aaron.
- Ennyire nem lehetsz naiv. – hajtotta le a fejét. – Nincs is együtt Aaron-nel. Kezdem azt hinni, hogy csukott szemmel közlekedsz. – meresztgette szemeit rám, mint ha egy idiótával beszélgetne.
- Mi van? – akadt meg a torkomon a tea, mire köhögni kezdtem, majd fuldokolni. Végül visszatértem az élők sorába. – Jól vagyok. – emeltem fel a kezem, mert Thea egyre erősebb ütéseket mért a lapockáim közé.
- Jól hallottad. Aaron valami Kyra-val van együtt. Nem tudom kicsoda, szóval ne is kérdezd meg. – hadarta gyorsan.
- Nem is akartam. – ráztam meg a fejem.
- Persze, szinte már formáltad a szavakat. – bólogatott, mire felnevettem.
- És akkor Melanie miről beszélt nekem? – zavarodtam össze teljesen. Ennyire azért nem tűntem el. Tisztán emlékszek, hogy Melanie mit mondott.
- Hülyeségekről? – vitte fel a hangsúlyt mondata végén. – Mondjuk meglepődnék, ha egy értelmes gondolat hagyná el a száját. – tette hozzá halkan.
- Mos kezdesz teljesen összezavarni, szóval kezdjük elölről ezt a beszélgetést, légy szíves. Szia, Heather. – köszöntem, mintha most érkeztem volna a Starbucks-ba, a csütörtöki kávé-tea délutánunkra. Zack lemondta az edzőtermes délutánt, mert fáradt a kórházban éjszakázásoktól. Melanie nem mozdul apukája mellől, az anyukája ki van akadva, hogy lánya semmit sem csinál jóformán, így Zack-et kérte meg, hogy ráncigálja el onnan. Természetesen, Zack-nek sikerült onnan elráncigálnia, hazamentek Melanie-hoz, ott aludt és satöbbi. Nem, pontosan nem tudom mi történt. A barátommal én még nem tudtam beszélni, rajtam kívül viszont lassan már mindenkinek sikerült. Melanie kikészült, Zack pedig támogatja. A három nap alatt mindössze ennyit változott a helyzetünk. Kettőnknek, mert ugyebár együtt vagyunk. Mi, ketten. Sam és Zack. Habár kezdem úgy érezni, hogy Melanie is társul a kapcsolatunkba, amit én személy szerint nem pártolok. Elisabeth elmondása szerint, Zack még az óráit is kihagyta az egyetemen.
- Szia, Sam! – nevetett Thea, ami visszarántott a valóságba. – Aaron és Melanie sose volt együtt. – tértünk vissza az eredeti témához.
- Azt tudom, csak akartak, de előtte meg akart kérdezni róla Mel. – bólogattam hevesen, mert eddig stimmelt a történet.
- Az engedélyedet kérte? – húzta fel a szemöldökét, majd felnevetett. – Ki vagy te és hova bújtattad a barátnőmet? – rázta meg a vállam. – Melanie-nak ezzel annyi szándéka volt, hogy megnézze hogyan reagálsz az exedre. Ami számára egy jelet adhatott volna, hogy mennyi esélye van még Zack-nél. – dőlt vissza a székébe.
- Dehogyis. – háborodtam fel. – Ő tényleg őszinte volt… vagyis annak látszott.
- Mondtam már neked, hogy ne higgy el neki semmit sem. – rázta meg a fejét, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy hülyének néztek? – összegeztem a hallottakat.
- Azt nem tudom, hogy néztek-e, de hogy Melanie nézett, az biztos. – sóhajtott.
- Ami azt jelenti, hogy ők egésznap egymás társaságát élvezték, majd este hazamentek egy kis szobanézőre? – vált kétségbeesetté a hangom.
- Ott aludt náluk Zack? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – És te ezt miért engedted meg?
- Hogy-hogy miért? Mit tudtam volna tenni? Én tényleg sajnálom/tam Melanie-t. És elhittem, amit mondott. Most nem tarthatom vissza Zack-et, ha ő is menni akar. Még alig vagyunk együtt pár hete. – temettem arcomat kezembe. Heather mellém húzta a székét, majd átölelt. – Szerinted megcsalt? – néztem fel egy pillanatra, ügyelve arra, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppek szememből.
- Dehogyis. – rázta meg a fejét. – Melanie kavarja itt a dolgokat, szerintem Zack ugyanolyan vak, mint te. Összeilletek. – mosolygott, majd arcomhoz érve felhúzta a szám két szélét. Sajnos, nem volt hatásos, így mikor elengedte visszakomorult eredeti állásába.
- Én már nem gondolom így. – sóhajtottam.
- Most nehogy bedepizz itt nekem! – csapta meg a karom, mire odakaptam. – Beszéld meg a barátoddal, mert Ő a te barátod, és nem Melanie-é. Ne kombinálj, ne hagyd rá, mint szoktad…
- Hé, nem is szoktam ráhagyni. – ragadtam meg a mondata végét.
- Nem, persze, hogy nem. – mondta ironikusan, majd folytatta. – Most elmész Zack-ékhez. Megbeszélitek. Melanie-t majd elintézem, azt bízd ide nyugodtan. – bólogatott meggyőzően.
- Melanie-t nem kell elintézned. – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi baja esne valamelyikkőjüknek.
- Csak egy beszélgetés, semmi több. – dőlt hátra a székében, lábait keresztbefonva.
- Arra sincs szükség. – ráztam meg a fejem, amivel lezártnak is tekintettem az ügyet.
*
Heather addig-addig mondta, hogy menjek el Zack-ékhez, míg teljesen fel nem borzolta az idegeimet. Annyit kellett már ilyen beszélgetésekbe gabalyodnom vele, hogy félek hova fog ez vezetni. Nem akarom elveszíteni, hiszen tényleg fontos nekem.
Ugyanakkor csalódott voltam, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkentse. Egy ilyen dolog, és máris elfelejtett. Nem a szó szoros értelmében, ugyan, de valahogyan mégis. Bármennyire is nem úgy tűnhet, de nem gondolom magam egy féltékeny embernek, mindössze egy egészséges féltékenység van bennem. De azt sem szeretem kimutatni, viszont eltitkolni sem tudom.
Mikor a bejárati ajtójukhoz sétáltam az odavezető széles háromszög mintákon, megtorpantam egy hang miatt, ami a nevemet kiabálta. Meglepődve fordultam hátra, mire két ölelő kar markába estem.
- Todd. – mondtam ki a nevét megkönnyebbülve, majd én is visszaöleltem.
- Sammy, mennyit nőttél. – tartott el magától, hogy jobban szemügyre vehessen, amivel zavarba hozott. Nem hinném, hogy sok huszonéves srác köszöntené így egy barátját.
- Nem is nőttem. – ráncoltam a homlokom fej rázva. – Te viszont megváltoztál. – néztem végig rajta. Tényleg változott. A még nyáron látott kisfiús arcát most pár napos borosta borította, a haját - az eddigi oldalt nyírt változathoz képest – megnövesztette, így felzselézve állította be. És ahogyan egy ölelésből meg tudtam állapítani határozottan izmosabb is lett.
- Hát igen, egyszerűen fantasztikusan nézek ki. – kacsintott. – Na és mi járatban errefelé? – húzogatta a szemöldökét mosolyogva.
- Jöttem meglátogatni egy barátot. – haraptam el mosolyomat.
- Áhh, értem már. – válaszolt sokat sejtetően. – Akkor talán be is mehetnénk, merthogy én is egy barátot jöttem meglátogatni. Hátha ugyanarra vagyunk kíváncsiak mindketten – mutatott kezével az ajtó felé.
- Akár. De mi van akkor, ha az a barát nem is akar minket látni? – szórakoztam tovább, mire fülemhez közel hajolt, majd belesuttogott.
- Nem érdekel minket, akkor is bemegyünk. – mondta, majd átkarolva becsöngetett, vagyis én azt gondoltam, hogy becsönget, de nem fáradozott ilyen alapvető dolgokkal, hanem kicsapta az ajtót előttünk.
- Jó estét! – köszöntem elhalló hangon, ugyanis elég furcsán vette ki magát a helyzet. A házban csönd honolt, így kellően meglepődtem, hogy nyitva volt a bejárati ajtó.
- Az ősei nincsenek itthon. – dobta le a cipőjét, majd a konyha felé vette az irányt. – De azért szívmelengető volt, hogy ilyen illedelmesen köszöntél. – nézett vissza, mire belebokszoltam a vállába.
- Nem jó embert néztél ki magadnak a tréfáidra. – hunyorogtam fenyegetően, amit egy vállrándítással nyugtázott. Már jártasan a hűtő felé vette az irányt, amiből két doboz sört vett ki.
- Ööö…Nem kellene megkeresnünk Zack-et? – kérdeztem, miután lerakta a konyhapultra a már kibontott sört. Gondolom nekem, habár ezt elfelejtette közölni velem.
- Ha szeretnéd, megkereshetjük, de én igazából nélküle is elvagyok. - rántotta meg a vállát, majd leült a konyhaszékre és telefonját elővéve nyomkodni kezdte.
- Te mióta vagy ilyen flegma, Todd? – kérdeztem kicsit zavarban érezve magam.
Ott álltunk egy konyha közepén – vagyis én álltam, de ez már csak részletkérdés -, egy-egy doboz sör kíséretében – amihez hozzátenném, hogy utálom a sört -, és néztem, ő pedig a telefonját.
- Vártam már, hogy mikor akadsz ki. – nevetett telefonját visszamélyesztve zsebébe. – Elég sokáig bírtad.
- És attól is elég sok választott el, hogy elnevessem most magam. – forgattam meg a szemeim, mikor rájöttem, hogy csak szórakozott.
- Na, keressük meg a szőkeherceged. – mosolygott, mire megráztam a fejem egy bárgyú mosoly kíséretében.
- Nem kérem a sört. – ráztam meg a fejem újra, immáron erőteljesebben, mikor közelebb tolta hozzám. Egy hajszál választotta el attól, hogy leessen a földre.
- Tudom, Zack-nek viszont biztos jól jön. – fogta meg mikor mellém ért, és én követve utána indultam.
- Az is lehet, hogy már elrabolták. – mérlegeltem a lehetőségeket, hiszen elég furcsa volt, hogy nem bukkant még fel.
- Csak alszik. – legyintett egyet, mintha ez olyan természetes lenne.
- És akkor miért volt nyitva az ajtó? – kérdeztem a lépcsőfokokat szelve.
- Passz. Biztos várt téged. – állt meg az ajtója előtt.
- Nem szóltam neki, hogy jövök. – halkítottam le a hangom automatikusan.
- Oh, meglepetés megjelenések? – húzta perverz mosolyra a száját, mire egy „ha-ha-ha” élettelen nevetés hagyta el a számat.
Zack szobájának ajtajával sem törődött sokat, ugyanolyan nagy lendülettel tört be rajta, mint a földszinten tette.
A kedves, ágyán elterülve aludta az igazak álmát. Nagyon aranyosan festett összekuszálódott hajával. Még fel sem ocsúdtam barátom látványától - aki nem foglalkozott azzal, hogy levegye magáról a ruháit, hanem úgy, ahogy volt, farmerostól, mindenestől feküdt takaróján – mikor Todd feloltotta a lámpát, ami a sötétség miatt még nekem is rosszul esett.
- Jó reggelt, álomszuszék! – krákogta magas hangon, majd lehajolva megpuszilta a homlokát. Zack morogva magára próbálta húzni a takaróját, ami nem igazán akart neki sikerülni, tekintve, hogy rajta feküdt. Kuncogva néztem az eseményeket, mire megszólalt.
- Nem ér kinevetni. – dörzsölte meg szemeit, majd nehézkesen felült az ágyában. Todd telefonjának éles csengőhangja verte fel a nyugodt környezetet. Mikor felismertem a számot először furcsán néztem rá, majd nevetésem töltötte be a szobát. Mutató és középső ujját felém mutatta majd szemeihez, jelezve, hogy erről majd később beszélünk, és sértődötten lerobogott a lépcsőn.
- Ez meg mi volt? – mutattam még mindig nevetve Todd felé.
- Fogadás. – legyintett Zack. Mikor felocsúdtam az Austin Mahone okozta döbbenetből visszanéztem Zack-re, aki végig nézett rajtam. Zavartan és kérdőn figyeltem, de nem válaszolt csak feltérdelt ágyán és maga elé húzott.
- Gyönyörű vagy. – suttogta fülembe, mire jóleső remegés járta át a testem. Mosolyomat elrejtve átöleltem nyakát, majd homlokomat neki támasztottam.
- Te is jól nézel ki. – kuncogtam ajkaiba, mire ő is elmosolyodott. Csókja feltüzelt, az utána következő pillanatba viszont megdöbbentett. Derekamat megfogta, majd felemelve az ágyra fektetett. Egy kisebb fajta sikoly hagyta el a számat, majd nyakába kapaszkodva húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókot nyomjak szájára. A pólóm szegélyét feljebb tűrve simított végig derekamon egészen a melltartóm aljáig. Ajkaimról nyakamra tért, és apró csókokkal halmozta el azt. Kuncogva próbáltam tudtára adni, hogy csiklandoz tette, majd állát megfogva újra felhúztam arcomhoz. Kezeit fejem mellé támasztotta, majd ajkaimnál megállt, és belesuttogott.
- Kívánlak. – csókolt meg végül, mire egy apró nyögés hagyta el számat. Nyelveink táncot jártak, mikor megtalálták egymást. Végül elhúzódott tőlem, és homlokomra apró puszit lehelt. – Viszont el kell küldenem Todd-ot. – nézett mélyen szemembe.
Vágytól csillogó mélybarna íriszei vadul keresték az enyéimet, majd egy kusza tincset elsöpört arcomból és szabad kezével felnyomta magát.
- Ne menj! – húztam vissza magamhoz, mire meglepődött, ugyanakkor meleg mosoly terült szét az arcán. Mellém fektettem, majd mellkasára feküdtem, és arcomat vállába fúrtam. – Nem akarom, hogy itt hagyj. – suttogtam, mire államat megfogva, aggódó tekintettel nézett szemeimbe.
- Nem hagylak itt. – puszilta meg orrom hegyét.
- Reméltem. – bólogattam összeráncolva homlokom. – Egy egészen picikét. – mutattam ujjaimmal, hogy demonstráljam is.
- Ennél azért jobban is reménykedhettél volna. – tágította ki a mutató- és hüvelykujjam közötti üres teret, majd ujjait az enyémekre kulcsolta. – Nagyon hiányoztál. - vallotta be, mire ezer kis pillangó kezdte csapkodni szárnyait a hasamban.
- Te is nekem. – szippantottam mélyet pólója illatából.
- Sajnálom ezt a két napot. – mosolygott szomorúan. Gondolatban ugyan eldöntöttem, hogy mennyi mindent fogok hozzá vágni, de mikor megláttam, fáradtan, szomorúan egyszerűen nem volt szívem hozzá. Annyira törékenynek tűnik most, és már talán kezdem megérteni, hogy tényleg közel áll hozzá Melanie apukája, és – bármilyen fájóan nehéz is kimondani de – Melanie is.
- Remélem minden rendben lesz. – fordultam hasamra, hogy jobban lássam arcát, majd átölelve visszadőltem rá.
- Azt nem tudom neked megígérni. – mondta, mire hirtelen felkaptam a fejem, hogy láthassam arcát. – Azt viszont igen, hogy velünk minden rendben lesz az idők végezetéig. – mosolygott arcomat látva, majd végig simítva azt újra magához húzott, hogy csókjaival elfeledtethesse velem az elmúlt napokat.
#10 000+ meglepetés
Mivel a blog nézettsége átlépte a 10 000+ -t, ami számomra hihetetlen, megígértem, hogy kitalálok valami kis meglepetést. És sikerült! Úgyhogy ismertetném is veletek, mivel ez inkább egy olyan játék-féle.
Szóval, e bejegyzés alá írhattok bármilyen kérdést a történettel kapcsolatban, ami felmerült bennetek, de mégsem kaptatok esetleg rá - még - választ. Ez lehet például szereplőkkel kapcsolatos, helyszínekkel, vagy bármilyen szerelmi szálakkal, és én megpróbálok nektek választ adni.
2014. április 22., kedd
Harmincötödik fejezet.
Halihóó!
Rövidebb rész lett, de kevésbé kellett rá sok időt várni :D
Nemsokára 10 000 kattintásnál járunk, nagyon durva :) Kevésbé kreatív pillanatomba arra gondoltam, hogy lehetne valamiféle-fajta játékot csinálni, vagy... Igen, eddig jutottam az ötletelésben. Szóval ha átlépjük a bűvös 10 000-et, valami meglepetésben részesítelek titeket - ami még egyelőre számomra is az. De ami késik, nem múlik.
Remélem tetszeni fog a rész!
Rövidebb rész lett, de kevésbé kellett rá sok időt várni :D
Nemsokára 10 000 kattintásnál járunk, nagyon durva :) Kevésbé kreatív pillanatomba arra gondoltam, hogy lehetne valamiféle-fajta játékot csinálni, vagy... Igen, eddig jutottam az ötletelésben. Szóval ha átlépjük a bűvös 10 000-et, valami meglepetésben részesítelek titeket - ami még egyelőre számomra is az. De ami késik, nem múlik.
Remélem tetszeni fog a rész!
Jó olvasást. xx
A szívem a torkomban dobogott, mikor rákattintottam a megjelölt névre. Sajnos egy Zack Cope-t ismerünk, mindketten. Utálom, ha hülyének néznek. Mivel már megesett velem, kategorizáltam a kétféle lehetőséget. Van, mikor csak szimplán sodródik az ember az árral és egyszer csak a szituáció úgy hozza, hogy megtud mindent, ami eddig a háta mögött zajlott. A második, amikor saját magukat árulják be a tettesek anélkül, hogy tudatában lennének, majd még az átvert ember érzi magát rosszul, hogy rájött a háttérben folyó dolgokra.
Azt hiszem az utóbbiban magamra ismertem. A reakció is két fajta lehet, ebben az esetben. Az első, hogy tetetem tovább a hülyét. A második pedig, hogy beolvasok mindenkinek. Igazából, itt is az utóbbiban ismernék magamra, de nem tudom, hogy meg akarom-e adni bárkinek is azt az örömet, hogy lássa azt, mikor kiakadok. Ugyanis úgy gondolom, hogy ha valakit utálok az egy kedves dolog, hiszen foglalkozok vele, azzal, hogy utálom. Viszont az, ha már csak nem is utálok valakit, hanem egyszerűen nem érdekel, semmit sem vált ki belőlem, az az igazi pofán csapás. Mert lehet valakit szeretni, vagy utálni, de ha egyik kategóriába sem tartozik, akkor onnan nincs visszaút. Egyszerűen az ott rekedt, és még csak utálatra sem fordítok rá energiát. Ide nem sokan jutnak el, és azt kell, hogy mondjam, ennyire senki sem volt még ellenszenves számomra, hogy az utálatomból ide csússzon, mert úgy istenigazából senkit sem utálok. Csak szimplán zavar, ami utálatot vált ki belőlem, tehát lehet, hogy meg se bántott semmivel sem. Viszont akit tényleg utálok, mert okot adott rá, az is nehezen csúszik le arra a szintre, hogy ne érdekeljen. Mert akit utálunk, az egy ideig még érdekel minket, aztán vagy megbocsátunk neki, vagy sem. Viszont páran már igazán közel álltak ehhez az állapothoz.
Úgyhogy most várok, és maga leszek a naivság megtestesítője. Várom, hogy valaki megtörjön, és elmondja az igazat. Ami elég könyörtelenül hangzik... és az is.
Perpillanat nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. A brazil szappanopera rendezők busásan megfizetnék a körülöttem lévő dolgokat. Mintha egy szerelmi négyszögbe csöppentem volna. A helyzet iróniája természetesen nem más, mint hogy az exek összejönnek egymással. Tökéletes felhozatal, egyszerűen vászonra termett történet. Még tovább is tudnám gondolni, egy pár plusz pontért az IMDb-n. És ha nem egy brazil, hanem egy amerikai rendező veszi meg az ötletet, garantált lesz a siker a fiatalok körében is. Szép jövőkép.
- Mizu, Sam? – nyitott be a szobámba Brad, mire összerezzentem. – Valakinek rossz a lelkiismerete? – ült le az ágyamra, majd megpuszilta a homlokomat vigyorogva.
- Már megijedni sem szabad? – ráncoltam a szemöldököm.
- Van rá engedélyed? – szórakozott tovább.
- Várjál! – csettintettem, majd a fiókomat kihúzva úgy tettem, mintha keresnék valamit. – Pedig az előbb itt volt. Így kénytelen leszel megbízni bennem. – fogtam a fejem, majd elnevettem magam.
- Hiányoztál. – nevetett ő is.
- Te is nekem.
*
Brad-del sok mindent meg lehet beszélni, de mikor Zack-ről kérdezett elegánsan hárítottam, majd témát váltottam. Olyan bonyolult ez az egész már is, hogy még a fejem is belefájdult, komolyan.
Örültem is, meg nem is mikor estefelé csöngettek. Egyrészt mert valahol hiányzott a közelsége, másrészt mikor megláttam a letörölhetetlen vigyort a képéről valamiért megnyugodtam.
- Hello. – köszönt, majd mikor a szobám ajtaja elé ért, ahol álltam, derekamat átfonta karjaival és magához húzva megcsókolt. – Milyen volt a napod? – kérdezte, miközben becsuktam az ajtót mögötte.
- Csodálatos. – ráztam meg a fejem mosolyogva, mire felhúzta a szemöldökét.
- Ennyire borzalmas volt?
- Nem, csak furcsa. – néztem bele mélybarna szemeibe, melyek most sokkal sötétebbnek látszottak, mint máskor.
Az ablakpárkányomhoz mikor odaért, felém fordult, majd ajkait mosolyra húzta.
- Ki gondolná, hogy veled mindig történik valami. – tetetett meglepődöttséget, de hangjában minden arra utalt, hogy jól szórakozik.
- És azt vajon gondoltad volna, hogy kinek volt ez köszönhető? – vittem fel a hangsúlyt a mondatom végén, majd odasétáltam hozzá és pár centire tőle, keresztbe fontam kezeimet a mellkasomon.
- Majd megöl a kíváncsiság. – játszott döbbentet, majd utánozta a mozdulataimat.
- Akkor sajnálom. – töröltem le egy nem létező könnycseppet az arcomról, mire szemeit összehúzva rám hunyorgott.
- Még sokáig húzod az agyamat? - nézett rám kérdőn, mire elgondolkoztam egy pillanatra, majd bólintottam.
Megfogta a vállamat és óvatosan arrébb tolt, hogy elléphessen az ablaktól. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg akar ölelni, de hamar bebizonyosodott, hogy ezt csak hittem.
- Most hova mész? – nyúltam keze után.
- El. A barátnőm nem akar beszélgetni velem, nekem meg nincsen most kedvem veszekedni vele. Ugyanis feltételezem, hogy az lesz belőle. – nézett rám fáradtan. – Se kedvem, se energiám. Majd ha lenyugodtál, hívj fel. – mondta majd a kilincs után nyúlva kinyitotta az ajtót.
Mire felfogtam, amit mondott, már késő volt. Utána futottam a folyóson, majd hátulról megöleltem. Először még lépett párat, majd kezeimet lefejtve magáról szembe fordult velem.
- Sajnálom. – mondtam bűntudattal teli hanggal, majd arcomat nyakába fúrtam.
- Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. – puszilta meg a homlokom. – És az igazság az, hogy Melanie apjának állapota súlyossá vált. Nagyon súlyossá. És be kell mennem még a kórházba. – mondta, mire elengedtem.
- Délelőtt még nagyon szórakozott volt. – suttogtam inkább csak magamnak.
- Hallottam, hogy beszéltetek. – mosolygott újra.
- Ja. – húztam fel a szemöldököm, mire összeráncolta a homlokát.
- Ez már rosszul kezdődik. – mondta, majd kezemet megfogva a szobám felé akart húzni.
- Én is így gondolom. – haraptam be az alsó ajkamat. – Viszont ezt majd később megbeszéljük, menj be inkább a kórházba. Habár ilyenkor hol van a barátja? – mondtam, mire megállt.
- Aaron-re gondolsz? – kérdezte, mire bólintottam. – Nem tudja, hogy beteg az apukája. Ez nem az a dolog, amit Melanie először elmond a másiknak.
- Értem. – sóhajtottam. Vissza szerettem volna szívni az előző kérdést, de már késő volt. Hirtelen nagyon sajnáltam azt a lányt. Mindentől eltekintve jószívűnek találom, és ilyet az ellenségének sem kíván az ember, amin ő most keresztül mehet.
- Biztos nem baj, ha elmegyek? – lépet elém, majd homlokát enyémnek támasztotta. Nemlegesen megráztam a fejem, mire egy búcsúcsókot nyomott a számra. – Bepótoljuk, ígérem.
Miután kikísértem, legszívesebben az ajtóba vertem volna a fejem. Iszonyú nagy bűntudatot éreztem, amiért úgy viselkedtem, ahogy.
2014. április 16., szerda
Harmincnegyedik fejezet.
Halihó!
Szünet van. Végre. El se hiszem, komolyan.
Remélem sikerül egy kicsit felzárkóztatnom a történetet oda, ahol valóban tartani szeretnék, mert tudom, hogy eléggé elhanyagoltam a blogot suliidőben.
.jpg)
Az eget felhők lepték el, mikor a negyedik óra közepén kinéztem az ablakon. Heather próbált nem elaludni a matekóra kellős közepén, ami nehezen ment neki. Az elején még megpróbált figyelni, de aztán hamar feladta, és leborult az asztalra. Jól tudja ignorálni a környezetét. Sajnos nekem ez nem igazán ment sohasem, így nem igazán tudtam átsiklani Aurora-ék igazán tapintatos megjegyzésein.
Minden ott kezdődött, hogy reggel, mikor a mosdóba mentem, ők is ott voltak, és ’gratuláltak’ a kapcsolatomhoz. Először nem is igazán értettem, hogy mi bajuk is van, tulajdonképpen. Végül Melanie a második szünetben átölelte a vállamat (?) és azt mondta, hogy idézem; „Tudtam, hogy jól döntesz”. Nem tudom, mit éreztem – vagy éppen ő mit érzett - , valószínűleg zavarban voltam, mert mindenki hirtelen ránk nézett. Ezek után sem sikerült rájönnöm, hogy most mire ez a nagy felhajtás, valahogy nem kapcsolódtak össze a fejemben a szálak.
- Te jó isten! – súgtam Thea-nek, aki nem is próbálta meg a látszatát fenntartani, hogy esetleg nem unatkozik annyira.
- Mi az? – csillant fel a szeme, annak reményében, hogy végre valami történik, majd begöndörített barna haját másik vállára helyezte.
- Jött reggel Aurora, majd Melanie, és azt hiszem sikerült megfejtenem, hogy mi is volt ez. - ráncoltam a homlokom.
- Ne mondd, hogy azóta is ezen gondolkozol. – rázta meg a fejét.
- Elfelejtettem, hogy Melanie és Zack egész jóban voltak. – szisszentem, mire felnevetett, ami kicsit hangosra sikeredett.
- Egész jóban, mi? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Túl jóban. – helyesbítettem fejet rázva.
- Ez egyre érdekesebb. – dőlt hátra a székében, amolyan lökjed-stílusban.
- Ne legyél már ilyen. – ütöttem meg a vállát, mire feljajdult.
- Bocsánat a zavarásért, Sam, de befejeztétek, vagy még van valami megbeszélnivalótok? Mert, ha esetleg valamelyikőtöknek nem tűnt volna fel a matekórám kellős közepén vagyunk. – állított meg minket Mr. Myers, szemüvegét letolva orrhegyére.
- Igazából még nem végeztünk. De tudja mit tanár úr, befejezzük, csak Önért! – kacsintott egyet Thea, mire a tanár mosolyogva megrázta a fejét.
- A tanárokkal ne flörtölgessen, Ms. Bell. – fordult vissza a táblához Mr. Myers, de nem tudott sokáig komolyságot színlelni. – Minden nap meglepnek a diákok.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy Thea-t csak azért engedik át a vizsgákon, mert mindenkinek jól esik egy kis visszajelzés, nap, mint nap. Értem ez alatt, a ’Tanárnőnek milyen jól áll ez a szín!’ vagy ’Tanár úr annyira zavarba hoz, ezzel a kedves mosolyával.’ Ezek mindenki más szájából idegenen hangzanak, de tőle már megszokottak. Számára mindegy, hogy a matektanár már az ötvenes éveiben jár.
- Na, szóval, ott hagytam abba, hogy ezek szerint még mindig jó kapcsolatot ápolnak. – tettem táskám fülét vállamra, mikor kicsöngettek.
- Most ezen mi a meglepő? Tudtuk eddig is, hogy jóban vannak. – rántotta meg a vállát Thea.
- De most komolyan vele beszéli meg ezeket a dolgokat?
- Ezért most ne húzd fel ennyire magad. Szerintem csak kicsúszott a száján. De egyébként is, nem mindegy, ameddig veled jár? – karolt belém, miközben az ebédlőbe tartottunk.
- Nem, nem mindegy. – ráncoltam a homlokom. – Neked most azt kellett volna mondanod, hogy igazam van, és mennyire gonosz dolog volt ez tőle.
- Valahol igazad van, nyílván. Melanie-tól meg a hideg ráz, ahogyan a másik két barátnőjétől is, de ezt tudtad eddig is. Viszont Zack, amennyit eddig tudok róla, rendes srác. Erről jut eszembe, elmegyünk páros randira? – terelte el a témát.
- Kivel? Veled meg Ben-nel? – kérdeztem, mire vadul bólogatott. – Felejtsd el! – nevettem.
- Miért?
- Mert erre még nem készültem fel.
- Na. Kösz. – konyította le a száját, majd Ben ölébe ült, mikor megérkeztünk az ebédlőbe.
- Nektek meg mi bajotok van már megint? – kérdezte Ben kedvesen.
- Elutasította a páros randit. – motyogta még mindig sértetten Thea, mire Ben hálásan rám nézet. Az áruló.
- Conny? – kérdeztem Ben-től, aki időközben maga mellé ültette barátnőjét, hogy folytathassa ebédjét.
- Nemtom’. Elment valahova, asszem’ a telefonja csörgött. – legyintette meg a vállát hanyagul.
- Áh, csakhogy megtaláltalak titeket. – ült le mellénk Melanie mosolyogva. – Annyira kíváncsi vagyok, Sam. – nézett rám izgatottan.
- Ööö, mire is? – érdeklődtem homlokomat ráncolva, mire kedves barátaim csendben felálltak majd egy „eszünkbe jutott valami”-vel arrébb sétáltak. Thea még óvatosan hátranézett mire jeleztem neki, hogy ezt még megbánják.
- Zack-re. – rántott vissza Mel hangja az asztalhoz. – Azt mondta tetszett neked a rét, habár nem hittem volna, hogy elvisz futni is. – rázta meg kuncogva a fejét. A mondata fejen ütött, habár semmi rosszindulatot nem éreztem benne.
- Micsoda? – kérdeztem újra, mert nem akartam addig semmire sem gondolni – legalábbis hangosan, a fejemben -, míg az ő szájából nem hallom a történetet.
- Ezt lehet nem kellett volna mondanom. – kapott hirtelen szájához.
- Most már ha elkezdted, folytasd nyugodtan.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – mosolygott újra. – Remélem normális volt veled… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Melanie, mit mondott neked Zack?
- Igazából semmit. Jaj, annyira sajnálom. Ezt nem szabadott volna elmondanom. – túrt bele a hajába.
- Igazán érdekelne, hogy mit nem szabad tudnom. Mondd el nyugodtan. - mosolyogtam rá, habár inkább éreztem egy grimasznak a szám húzódását.
- Zack megöl, ha elmondom.
- Nem fog. De lassan kezdek valami nagyon rossz dologra gondolni. – húztam fel szemöldököm. – Miért beszélt meg veled ilyeneket Zack? – próbáltam kevésbé csípős hangot megütni, mert nem megbántani akartam vele őt.
- Igazából, megkérdezte, hogy szerinte hova vigyen el, és én mondtam neki, hogy mutassa meg a „rétjét” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
- Te is jártál már ott? – kérdeztem meg a lehető leghülyébb kérdést.
- Igen, párszor. – mosolygott szeretetteljesen, gondolom az emlékek miatt. Habár ha arra gondoltam, hogy bármilyen emlék is ragadt ott, és én is ott voltam tegnap, hánynom kellett. – Szereti azt a helyet, tudod.
- Ja, mintha említett volna ilyesmit. – mormogtam, mire rám emelte tekintetét.
- Sam, ne gondolj rosszra, komolyan. Nem akartam kellemetlenséget okozni. – csillant fel a félelem a szemében.
- Ugyan, jobb megtudni az ilyet hamarabb.
- Hé, csak találkoztunk, és beszélgettünk. – fogta meg a karom. Néha megijesztenek ezek az erős érzelem megnyilvánulásai.
- Oké, semmi baj. – hazudtam. Számára ennyi elég volt, hogy megkönnyebbüljön, és értelmetlen fecsegésbe kezdett.
Valahol belül rosszul esett, hogy ők még mindig ennyire jóban vannak, habár gondolhattam volna. A házassági évfordulón is ott volt Melanie, és akkor is voltak együtt. Fogalmam sincs, hogy akkor miről beszélgettek és igazából nem is érdekel, különösképpen. De ha ez igaz, és feltételezem, hogy az, akkor ez már egy kicsit jobban foglalkoztatna.
- Szóval mit gondolsz? – nézett rám nagy szemekkel Melanie.
- Bocsi, nem figyeltem. Miről? – ráztam meg a fejem. Melanie rendes lány, de nincsen kedvem se most, se máskor csevegni vele.
- Aaron-ről. Zack szerint hülyeség lenne vele összejönnöm, de annyira rendes fiú. – áradozott, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Két olyan személy is szerepelt mondatában, akiket nem akartam az ő szájából hallani.
- Aaron Davis? – kérdeztem vissza, mert nem akartam hinni a fülemnek. Mindössze csak egy bólintással válaszolt. – Ő most nem Lia-val van? – kérdeztem, hiszem pár hónapja még nagy volt a szerelem.
- Áh, vele már rég szétmentek. – legyintett. Jó tudni. – Viszont Zack-től tudom, hogy ti jártatok, és mondta, hogy nem volt mindig fényes a kapcsolatotok. Úgyhogy előtte meg akartam kérdezni, hogy te mit gondolsz erről?
- Rólad meg Aaron-ről? – ráncoltam a homlokom.
- Igen.
- Igazából? Semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy kivel kavar. – legyintettem meg a vállam, habár valami teljesen érthetetlen dolgot éreztem.
- Pedig azt hittem, hogy ellenezni fogod. – mosolygott megkönnyebbülten.
- Miért? – erőltettem magamra én is egy mosolyfélét.
- Nem tudom. Csak, Aaron is mondta, hogy még jóba vagytok, és nem akartam kellemetlenséget. – vallotta be végül, mire felnevettem.
- Azt mondta, hogy jóban vagyunk? Ez teljesen hibbant. Nem is szoktam még csak látni sem. – forgattam meg a szemem mosolyogva. Aaron humora mindig is értékelhető volt.
- Igazából nekem mindegy, csak gondoltam elmondom. – vonta meg a vállát, mire hirtelen összeállt a kép.
- Ti az én engedélyemre vártatok? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát, az igazat megvallva, én akartam, hogy tőlem tud meg és ne mástól. – nézett rám, majd megölelt. Mosolyogva öleltem vissza. Azt hiszem kedvesebb lányt nem is találhatott volna Aaron.
- Ez aranyos volt tőled, de tényleg nem zavart volna. – mondtam eltolva magamtól. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – bólogatott.
- Milyen gyakran találkozol Zack-kel?
- Nem olyan gyakran, csak néha. De tegnap pont nála voltam. – mondta még mindig boldogan.
- És rólam is szoktatok beszélni? – kérdeztem most már komoly arccal, amit ő is észrevett.
- Nem igazán. – húzta oldalra a száját. – De ne érts félre semmit, habár magamból kiindulva tudom milyen ez. De mi tényleg csak barátok vagyunk. Semmi több. Soha többet. – nevetett, mire bólintottam.
- Rendben. Nem azért, csak furcsa volt, hogy ennyi mindenről tudsz. – magyarázkodtam.
- Hidd el addig jó, míg nekem mondja, és nem másnak. – forgatta meg a szemét mosolyogva. Úgy látszik, jó emlékei vannak. – Ha bármi van, nekem nyugodtan mondhatod. Tényleg nem mondom el senkinek, Neki se. – kacsintott, majd az órájára nézve közölte, hogy sietnie kell. Még utoljára megölelt, majd puszit nyomva arcomra otthagyott.
Ha az ölelésein meglepődtem, ezen egyenesen ki kellett volna akadnom. Akármennyire is rendes, látszik, hogy kik a barátnői.
Az esőben sétálni felemelő érzés, ha valaki esetleg még nem élt volna át ilyet, annak üzenem, hogy nem tudja mit hagyott ki. Az esernyőmet a szél kicsavarta, de még mindig erősen kapaszkodtam belé, attól félve, hogy elrepít a szél. Mikor nagy sokára beléptem az ajtónkon, mérgesen rúgtam bele a cipőtartó szekrénybe, majd nagy erővel csaptam az ázott táskámat a földre. A szobám felé vonszolva magamat, a táskám kicsúszott a kezemből, ezáltal pár lépcsőfokot visszacsúszva, amitől nem csak mérges lettem, hanem egyenesen fortyogtam a dühtől.
Egy ideje már nem kapcsoltam be a gépemet, és mivel a délelőtt történtek kíváncsivá tettek, egyből a t betűs közösségi oldal címét ütöttem be a klaviatúrán. Ha azt mondom nem csalódtam, hazudnék. Számítottam rá, hogy olyat fogok látni, ami kevésbé tetszik, de ez mégis rosszul esett.
Szünet van. Végre. El se hiszem, komolyan.
Remélem sikerül egy kicsit felzárkóztatnom a történetet oda, ahol valóban tartani szeretnék, mert tudom, hogy eléggé elhanyagoltam a blogot suliidőben.
Jó olvasást. xx
Az eget felhők lepték el, mikor a negyedik óra közepén kinéztem az ablakon. Heather próbált nem elaludni a matekóra kellős közepén, ami nehezen ment neki. Az elején még megpróbált figyelni, de aztán hamar feladta, és leborult az asztalra. Jól tudja ignorálni a környezetét. Sajnos nekem ez nem igazán ment sohasem, így nem igazán tudtam átsiklani Aurora-ék igazán tapintatos megjegyzésein.
Minden ott kezdődött, hogy reggel, mikor a mosdóba mentem, ők is ott voltak, és ’gratuláltak’ a kapcsolatomhoz. Először nem is igazán értettem, hogy mi bajuk is van, tulajdonképpen. Végül Melanie a második szünetben átölelte a vállamat (?) és azt mondta, hogy idézem; „Tudtam, hogy jól döntesz”. Nem tudom, mit éreztem – vagy éppen ő mit érzett - , valószínűleg zavarban voltam, mert mindenki hirtelen ránk nézett. Ezek után sem sikerült rájönnöm, hogy most mire ez a nagy felhajtás, valahogy nem kapcsolódtak össze a fejemben a szálak.
- Te jó isten! – súgtam Thea-nek, aki nem is próbálta meg a látszatát fenntartani, hogy esetleg nem unatkozik annyira.
- Mi az? – csillant fel a szeme, annak reményében, hogy végre valami történik, majd begöndörített barna haját másik vállára helyezte.
- Jött reggel Aurora, majd Melanie, és azt hiszem sikerült megfejtenem, hogy mi is volt ez. - ráncoltam a homlokom.
- Ne mondd, hogy azóta is ezen gondolkozol. – rázta meg a fejét.
- Elfelejtettem, hogy Melanie és Zack egész jóban voltak. – szisszentem, mire felnevetett, ami kicsit hangosra sikeredett.
- Egész jóban, mi? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Túl jóban. – helyesbítettem fejet rázva.
- Ez egyre érdekesebb. – dőlt hátra a székében, amolyan lökjed-stílusban.
- Ne legyél már ilyen. – ütöttem meg a vállát, mire feljajdult.
- Bocsánat a zavarásért, Sam, de befejeztétek, vagy még van valami megbeszélnivalótok? Mert, ha esetleg valamelyikőtöknek nem tűnt volna fel a matekórám kellős közepén vagyunk. – állított meg minket Mr. Myers, szemüvegét letolva orrhegyére.
- Igazából még nem végeztünk. De tudja mit tanár úr, befejezzük, csak Önért! – kacsintott egyet Thea, mire a tanár mosolyogva megrázta a fejét.
- A tanárokkal ne flörtölgessen, Ms. Bell. – fordult vissza a táblához Mr. Myers, de nem tudott sokáig komolyságot színlelni. – Minden nap meglepnek a diákok.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy Thea-t csak azért engedik át a vizsgákon, mert mindenkinek jól esik egy kis visszajelzés, nap, mint nap. Értem ez alatt, a ’Tanárnőnek milyen jól áll ez a szín!’ vagy ’Tanár úr annyira zavarba hoz, ezzel a kedves mosolyával.’ Ezek mindenki más szájából idegenen hangzanak, de tőle már megszokottak. Számára mindegy, hogy a matektanár már az ötvenes éveiben jár.
- Na, szóval, ott hagytam abba, hogy ezek szerint még mindig jó kapcsolatot ápolnak. – tettem táskám fülét vállamra, mikor kicsöngettek.
- Most ezen mi a meglepő? Tudtuk eddig is, hogy jóban vannak. – rántotta meg a vállát Thea.
- De most komolyan vele beszéli meg ezeket a dolgokat?
- Ezért most ne húzd fel ennyire magad. Szerintem csak kicsúszott a száján. De egyébként is, nem mindegy, ameddig veled jár? – karolt belém, miközben az ebédlőbe tartottunk.
- Nem, nem mindegy. – ráncoltam a homlokom. – Neked most azt kellett volna mondanod, hogy igazam van, és mennyire gonosz dolog volt ez tőle.
- Valahol igazad van, nyílván. Melanie-tól meg a hideg ráz, ahogyan a másik két barátnőjétől is, de ezt tudtad eddig is. Viszont Zack, amennyit eddig tudok róla, rendes srác. Erről jut eszembe, elmegyünk páros randira? – terelte el a témát.
- Kivel? Veled meg Ben-nel? – kérdeztem, mire vadul bólogatott. – Felejtsd el! – nevettem.
- Miért?
- Mert erre még nem készültem fel.
- Na. Kösz. – konyította le a száját, majd Ben ölébe ült, mikor megérkeztünk az ebédlőbe.
- Nektek meg mi bajotok van már megint? – kérdezte Ben kedvesen.
- Elutasította a páros randit. – motyogta még mindig sértetten Thea, mire Ben hálásan rám nézet. Az áruló.
- Conny? – kérdeztem Ben-től, aki időközben maga mellé ültette barátnőjét, hogy folytathassa ebédjét.
- Nemtom’. Elment valahova, asszem’ a telefonja csörgött. – legyintette meg a vállát hanyagul.
- Áh, csakhogy megtaláltalak titeket. – ült le mellénk Melanie mosolyogva. – Annyira kíváncsi vagyok, Sam. – nézett rám izgatottan.
- Ööö, mire is? – érdeklődtem homlokomat ráncolva, mire kedves barátaim csendben felálltak majd egy „eszünkbe jutott valami”-vel arrébb sétáltak. Thea még óvatosan hátranézett mire jeleztem neki, hogy ezt még megbánják.
- Zack-re. – rántott vissza Mel hangja az asztalhoz. – Azt mondta tetszett neked a rét, habár nem hittem volna, hogy elvisz futni is. – rázta meg kuncogva a fejét. A mondata fejen ütött, habár semmi rosszindulatot nem éreztem benne.
- Micsoda? – kérdeztem újra, mert nem akartam addig semmire sem gondolni – legalábbis hangosan, a fejemben -, míg az ő szájából nem hallom a történetet.
- Ezt lehet nem kellett volna mondanom. – kapott hirtelen szájához.
- Most már ha elkezdted, folytasd nyugodtan.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. – mosolygott újra. – Remélem normális volt veled… - kezdte, de félbeszakítottam.
- Melanie, mit mondott neked Zack?
- Igazából semmit. Jaj, annyira sajnálom. Ezt nem szabadott volna elmondanom. – túrt bele a hajába.
- Igazán érdekelne, hogy mit nem szabad tudnom. Mondd el nyugodtan. - mosolyogtam rá, habár inkább éreztem egy grimasznak a szám húzódását.
- Zack megöl, ha elmondom.
- Nem fog. De lassan kezdek valami nagyon rossz dologra gondolni. – húztam fel szemöldököm. – Miért beszélt meg veled ilyeneket Zack? – próbáltam kevésbé csípős hangot megütni, mert nem megbántani akartam vele őt.
- Igazából, megkérdezte, hogy szerinte hova vigyen el, és én mondtam neki, hogy mutassa meg a „rétjét” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
- Te is jártál már ott? – kérdeztem meg a lehető leghülyébb kérdést.
- Igen, párszor. – mosolygott szeretetteljesen, gondolom az emlékek miatt. Habár ha arra gondoltam, hogy bármilyen emlék is ragadt ott, és én is ott voltam tegnap, hánynom kellett. – Szereti azt a helyet, tudod.
- Ja, mintha említett volna ilyesmit. – mormogtam, mire rám emelte tekintetét.
- Sam, ne gondolj rosszra, komolyan. Nem akartam kellemetlenséget okozni. – csillant fel a félelem a szemében.
- Ugyan, jobb megtudni az ilyet hamarabb.
- Hé, csak találkoztunk, és beszélgettünk. – fogta meg a karom. Néha megijesztenek ezek az erős érzelem megnyilvánulásai.
- Oké, semmi baj. – hazudtam. Számára ennyi elég volt, hogy megkönnyebbüljön, és értelmetlen fecsegésbe kezdett.
Valahol belül rosszul esett, hogy ők még mindig ennyire jóban vannak, habár gondolhattam volna. A házassági évfordulón is ott volt Melanie, és akkor is voltak együtt. Fogalmam sincs, hogy akkor miről beszélgettek és igazából nem is érdekel, különösképpen. De ha ez igaz, és feltételezem, hogy az, akkor ez már egy kicsit jobban foglalkoztatna.
- Szóval mit gondolsz? – nézett rám nagy szemekkel Melanie.
- Bocsi, nem figyeltem. Miről? – ráztam meg a fejem. Melanie rendes lány, de nincsen kedvem se most, se máskor csevegni vele.
- Aaron-ről. Zack szerint hülyeség lenne vele összejönnöm, de annyira rendes fiú. – áradozott, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Két olyan személy is szerepelt mondatában, akiket nem akartam az ő szájából hallani.
- Aaron Davis? – kérdeztem vissza, mert nem akartam hinni a fülemnek. Mindössze csak egy bólintással válaszolt. – Ő most nem Lia-val van? – kérdeztem, hiszem pár hónapja még nagy volt a szerelem.
- Áh, vele már rég szétmentek. – legyintett. Jó tudni. – Viszont Zack-től tudom, hogy ti jártatok, és mondta, hogy nem volt mindig fényes a kapcsolatotok. Úgyhogy előtte meg akartam kérdezni, hogy te mit gondolsz erről?
- Rólad meg Aaron-ről? – ráncoltam a homlokom.
- Igen.
- Igazából? Semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy kivel kavar. – legyintettem meg a vállam, habár valami teljesen érthetetlen dolgot éreztem.
- Pedig azt hittem, hogy ellenezni fogod. – mosolygott megkönnyebbülten.
- Miért? – erőltettem magamra én is egy mosolyfélét.
- Nem tudom. Csak, Aaron is mondta, hogy még jóba vagytok, és nem akartam kellemetlenséget. – vallotta be végül, mire felnevettem.
- Azt mondta, hogy jóban vagyunk? Ez teljesen hibbant. Nem is szoktam még csak látni sem. – forgattam meg a szemem mosolyogva. Aaron humora mindig is értékelhető volt.
- Igazából nekem mindegy, csak gondoltam elmondom. – vonta meg a vállát, mire hirtelen összeállt a kép.
- Ti az én engedélyemre vártatok? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát, az igazat megvallva, én akartam, hogy tőlem tud meg és ne mástól. – nézett rám, majd megölelt. Mosolyogva öleltem vissza. Azt hiszem kedvesebb lányt nem is találhatott volna Aaron.
- Ez aranyos volt tőled, de tényleg nem zavart volna. – mondtam eltolva magamtól. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – bólogatott.
- Milyen gyakran találkozol Zack-kel?
- Nem olyan gyakran, csak néha. De tegnap pont nála voltam. – mondta még mindig boldogan.
- És rólam is szoktatok beszélni? – kérdeztem most már komoly arccal, amit ő is észrevett.
- Nem igazán. – húzta oldalra a száját. – De ne érts félre semmit, habár magamból kiindulva tudom milyen ez. De mi tényleg csak barátok vagyunk. Semmi több. Soha többet. – nevetett, mire bólintottam.
- Rendben. Nem azért, csak furcsa volt, hogy ennyi mindenről tudsz. – magyarázkodtam.
- Hidd el addig jó, míg nekem mondja, és nem másnak. – forgatta meg a szemét mosolyogva. Úgy látszik, jó emlékei vannak. – Ha bármi van, nekem nyugodtan mondhatod. Tényleg nem mondom el senkinek, Neki se. – kacsintott, majd az órájára nézve közölte, hogy sietnie kell. Még utoljára megölelt, majd puszit nyomva arcomra otthagyott.
Ha az ölelésein meglepődtem, ezen egyenesen ki kellett volna akadnom. Akármennyire is rendes, látszik, hogy kik a barátnői.
*
Egy ideje már nem kapcsoltam be a gépemet, és mivel a délelőtt történtek kíváncsivá tettek, egyből a t betűs közösségi oldal címét ütöttem be a klaviatúrán. Ha azt mondom nem csalódtam, hazudnék. Számítottam rá, hogy olyat fogok látni, ami kevésbé tetszik, de ez mégis rosszul esett.
2014. március 23., vasárnap
Harmincharmadik fejezet. - Willow
Sziasztok!:)
Megint kicsit megcsúsztam, de mentségemre szolgáljon, hogy...sok minden történt ezen a héten, és valamiért mindig nagyon fáradt voltam :(
Remélem tetszeni fog, és várom a visszajelzéseket.
Mellesleg, kaptam egy díjat - szám szerint az ötödiket - amit köszönök is szépen Dsupin Lilla-nak! :)
Remélem tetszeni fog, és várom a visszajelzéseket.
Mellesleg, kaptam egy díjat - szám szerint az ötödiket - amit köszönök is szépen Dsupin Lilla-nak! :)
Jó olvasást!xxx
Gyorsan jobbra-balra-előre-hátra hajoltam, majd mosolyogva felé néztem.
- Szerintem ennyi megteszi. – legyintettem egyet.
- Te tudod. – vonta meg a vállát, majd futásnak eredt. Nem viccelek, futott, nem csak kocogott, ahogyan az előbb.
- Ez nem ilyen közös futásnak indult? – értem be, csakhogy túl hamar gyorsultam fel, ami felőrölte az összes energiámat. Sose tudtam sprintelni, nem tudom néhányan hogyan képesek rá.
- Össze kellett volna kötni a lábunkat? – kérdezte, mire felhorkantam.
- Gyenge próbálkozás. – löktem meg, mire ő is meglökött, majd én visszalöktem. Mivel meg akartam előzni, hogy újra meglökjön kicsit felgyorsítottam. – Jó, nem úgy gondoltam. Vicces megjegyzés volt. – nevettem tehetetlenül, miközben próbáltam nem a beszúrt tüdőmre koncentrálni. Ami nehezen ment, tekintve, hogy minden levegővételkor éreztem. Még futottam pár métert, majd megálltam és a combomra nehezedve előre dőltem.
- Ennyire könnyű lenne elkapni téged? – ért be végül.
- Szerintem még ennél is könnyebb. – egyenesedtem fel, mire a lábamba nyílalt a fájdalom. Most már én is szánalmasan rossznak éreztem az állóképességemet.
- Van egy olyan érzésem, hogy megnyerem a fogadást. – mosolygott kezemet megfogva. Ez a gesztusa olyan apró volt, hogy muszáj volt elmosolyognom magam. Megszorítva kezét néztem fel rá, amit ő félreértelmezett és újra elkezdett futni. Csak most engem is maga után húzott, így kevésbé bírt haladni.
- Ha most velem szeretnéd körbefutni London külvárosának egy részét, akkor már most mondom, hogy nem fog sikerülni. Nem akarok nyafogni, de ez szörnyű. Nem csak unalmas, de még fárasztó is. – engedtem el a kezét, és a saját tempómba sétáltam utána.
- Tudod hány métert futottál? –kérdezte megtorpanva.
- Minimum vagy fél kilométert, de nem akarom magam alábecsülni, így mondanék 800 métert. – haraptam bele ajkamba, hogy elfojtsam a mosolyomat. Mondatomon nagyon jót szórakozott. Jó, nyilván én is tisztában voltam vele, hogy körülbelül 10 perce indulhattunk el, ebből pedig 4 percet álltam, és a fájó pontjaimmal foglalkoztam, mindhiába, teszem hozzá.
Felém lépett, majd államat felemelve mélyen a szemembe nézett.
- 350 métert. – mondta, majd fejét lehajtva próbált nem mosolyogni.
- Na, ez nem volt szép. Mégis honnan tudod, hogy mennyit futottam? – tetettem felháborodást. Mondjuk azért ennél többre tippeltem volna.
- Tudod a futóknál szokott lenni lépésszámláló is. – mutatott a kis kütyüre a kezén.
- Most ezen nagyon meg fogsz lepődni, de nekem is van. – tettem keresztbe a kezem a mellkasomon, amolyan ’nyertem’ stílusban.
- Na, ne. – lepődött meg látványosan. – És hol van? – nézett végig rajtam, mire feszengeni kezdtem.
- Van egy tök jó kis applikáció a telefonom. – vontam meg a vállam végül, mire felnevetett.
- Nem csalódtam. – húzott vissza magához a derekamnál.
- Most miért? Egyszer kipróbáltam. – próbáltam fokozni, amire meg is lett a várt hatás. Ledöbbenve várta, hogy folytassam. – Megmértem, hogy hány lépés eljutni a ház különböző pontjaiba.
- Folytasd, kérlek. – harapott bele újra alsó ajkába.
- Nem folytatom, mert kiröhögsz. – döntöttem a fejemet a vállának.
- Nem foglak, esküszöm. – fogadkozott. – Kíváncsi vagyok, hány lépés eljutni a nappalitokba.
- Igazából az nem olyan sok, körülbelül 23 a szobámból, de ez még nem minden. Méri azt is, hogy hány kalóriát tudsz elégetni. Megdöbbentő ám, hogy mennyit lehetne fogyni attól, ha egész nap a házban szaladgálnék ide-oda.
- És mellette semmit sem ennél. – fejezte be. – Viszont az bíztató, hogy 50 lépést biztos megteszel egy nap alatt. – nevetett átölelve.
- Van, hogy 55-öt is, ugyanis a fürdőszobáig 4 nagy lépés kell. – bólogattam.
- Kezd ez a beszélgetés még számomra is érdekes lenni.
- Elmegyünk valahova enni? – néztem fel rá mosolyogva.
- Nem. Most ettél. – ráncolta a homlokát értetlenül.
- És futottam is. Na? – kérleltem.
- Bármennyire hihetetlen is, nem hordok magamnál hitelkártyákat futás közben.
- Sajnos én se voltam erre felkészülve, habár sejthető volt. Viszont így még izgalmasabb. Raboljunk ki egy kis boltot. – csillant fel a szemem.
- Rendben, remélem még maradt elég erőd, hogy elfuss a színhelyről. Most meg gyere, mert mutatni akarok valamit. – kacsintott majd újra futni kezdett.
Miközben néztem távolodó alakját elgondolkoztam, hogy most komolyan itt hagyott-e. De hamar rá kellett jönnöm, hogy igen. Nem igazán értettem, hogy most mit akar, csak ott álltam tehetetlenül, és nagyon hülyén érezve magamat. Végül hajamba beletúrva felröhögtem. Igazából az utcán senki nem volt, kezdett sötétedni, így csak a házak ablakából nézhettek örültnek. A furcsa érzésemet felváltotta a harag, amit valamiért elkezdtem érezni. Egész nap nem volt időm gondolkozni, és igazából nem is akartam, de most, hogy csak így itt hagyott a ma reggel és a tegnap este emlékei elleptek. És a felismerés kegyetlenül rossz érzéssel töltött el. Ugyanis konkrétan vissza lettem utasítva, úgy hogy fel sem fogtam a történtek nagyságát. Nem is értem, hogy emellett akkor és eddig, hogy tudtam átcsuszamlani. A düh egy perc alatt elárasztott, és haragosan rúgtam bele egy bokorba, miközben megfordultam. A telefonom a már jól ismert csengőhangon élesen szólalt meg, egy pár pillanatig elgondolkodtam, hogy felvegyem-e.
- Még is hol a jó istenben vagy, Sam? – kérdezte idegesen Zack.
- Az egód kitaszított mellőled. – mondtam dühösen. Szórakozzon a hülye barátnőivel, akik ott ugrálnak körülötte nap, mint nap.
- Most meg mi bajod van? – vette nehezebben a levegőt, gondolom, visszafele igyekezett.
- Semmi. – ráztam meg a fejem, miközben egy autó süvített el mellettem
- Remek. – mondta, de már nem csak a telefonból hallottam a hangját.
Hátrafordulva rá meredtem, majd egy könnycseppet töröltem ki a szememből, amit a düh idézett elő.
- Most ezt értenem kellene? – kérdezte aggodalmas arccal, mire felém közeledve megfogta az állam. Mellkasára tettem a kezem, hogy ellökjem magamtól.
- Hagyj békén!
- Pár perce még bolti rablásról, a házatok paramétereiről beszélgettünk, most meg azt kéred, hogy hagyjalak békén? Mégis mit csináltam? – fogta két keze közé az arcomat.
- Miért hagytál itt? – kérdeztem végül, habár nem ez dühített fel, és ezt ő is érezte.
- Mondtam, hogy mutatni akarok neked valamit, és úgy gondoltam, hogy te is jönni fogsz utánam. De kétlem, hogy ez a bajod. – ráncolta a homlokát.
- Haza megyek. – fogtam meg a kezét, és az oldala mellé tettem.
- Dehogy mész. – fogta meg a kezem újra, majd maga után kezdett el húzni.
- Dehogynem megyek. – makacskodtam, de nem igazán foglalkoztatta, sőt még el is mosolyodott. – Örülök, hogy jól szórakozol. – suttogtam utána sétálva.
- Sajnálom, de eléggé szórakoztató vagy. – karolta át a vállam, mire kibújtam alóla.
- Remek. – fújtam egyet, majd a lehető legtávolabb mentem tőle.
Szótlanul sétáltam mellette, míg kanyarogtunk az utcákon. Óvatosan megfogta a kezem, és mivel nem engedtem el, ő ezt egy jelnek vette, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Hova megyünk? – kérdeztem, amikor már kezdett ismeretlenné válni a környék.
- Csak gyere. – mosolygott rám féloldalasan.
- Ha nem ismernélek azt hinném, hogy éppen most akarsz elrabolni.
- Nem ellenkeztél, szóval ez nem nevezhető elrablásnak. – húzott magához, majd lassított léptein. Ekkor körbe néztem és rájöttem, hogy egy ház sincsen a közelben, habár pár perce még utcákban kanyarogtunk. Ehelyett egy kietlen táj, minek közepén egy fűzfa állt. Nyáron valószínűleg tele lehet az egész színes virágokkal, ehelyett most magasra ágaskodó fűszálak terítették az egész földet. Kivéve egy pontot, ahol a fa magasan az égbe emelkedett. Mosolyogva néztem a tájat, majd Zack-re pillantottam.
- Ide szoktam jönni, ha elegem van mindenből. – motyogta zavartan.
- Oda megyünk? – mutattam a fához kezét megszorítva, mire bólogatva elmosolyodott.
Miközben a fűben botladoztunk hirtelen felkapott. – Hé, tegyél le! – nevettem kezét csapkodva.
- Persze, aztán azt hallgathatom, hogy milyen koszos vagy, és bogaras. – mosolygott.
- Ez aranyos volt. – karoltam át a nyakát és fejemet a füléhez emeltem. Jó érzéssel töltött el, hogy megborzongott mikor megpusziltam a nyakát.
- Itt is vagyunk. – rakott le, és körbe forgott felemelt kézzel.
- Felmászunk? – néztem fel a fűzfára.
- Fel. – kacsintott majd kezeit összekulcsolta, hogy felkapaszkodhassak.
Büszkeséggel töltött el, hogy kevés bénázással fel tudtam mászni, mert hozzáteszem nem szoktam fákra mászni.
- Szeretnél beszélgetni az előbbi kirohanásodról? – sandított rám apró mosollyal a szája sarkában, mikor ő is felhúzódzkodott mellém.
- Nem tudom, hogy szeretnék-e. – néztem fel az égre, ami egyre jobban besötétedett.
- Mindegy, csak érdekelt volna, mivel bántottalak meg hirtelen. – vonta meg a vállát.
- Gondolkoztam az elmúlt 24 órán, és lehet valamit félreértettünk…
Hirtelen ostobának éreztem magam, nagyon. Csak ketten voltunk, egy fa tetején, és elszállt minden bátorságom, hogy bármit is mondjak. Így csak felé fordultam és arcomat nyaka és válla közé fúrtam, mire ő szorosan átölelt.
- Csak mondd el, ha bármi bánt. – suttogta, mire barna szemeibe néztem, és megcsókoltam. – Szeretlek, Sam. – mormolta ajkaimba, mire melegség futott át az egész testemben. Puszikkal hintette be az egész arcomat.
- Én is téged. – állítottam meg, majd kezeimet hajába túrtam, és újra megcsókoltam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)