Harmincnyolcadik fejezet.

Hello-bello!
Itt is lenne a következő rész, ami valahogy nem nyerte el igazán a tetszésemet...
Viszont nem tudom, hogy most írjam le, amit szeretnék vagy a végén, de igazából mindegy, mert, ahogy elkezditek olvasni már kiderül. Mindenesetre csak körülírom, nem megyek bele részletesen, úgy hogy nyugodtan végigolvashatjátok. Meg nem is lesz olyan hosszú, amit hozzá akarok fűzni, a történet további részéhez. Majd biztosan felmerülhet valakikben, akik esetlegesen ismerik vagy látták már a főszereplőt megformáló fiút - és kommentbe is kérdezték már, ha esetleg valaki olvasta. Szóval a blog nem róla szól, meg ugye a neve is eredetileg Francisco, de ugye nem titok, hogy mi a foglalkozása eredetileg.
Na, fú, még én is belekeveredtem. :)
A következő rész időpontja pedig valahol ott ↖ látható, ami azért van ennyire messze, mert nyaralni megyek. Addig is legyetek jók, és élvezzétek a nyarat (amíg lehet :D). 

Jó olvasást. xx

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Lehet, hogy még nem mondtam, mindenesetre tudnod kell, hogy két éve volt egy casting, amire beválogattak és csináltak egy próbafotózást. – kezdte, mire ledöbbentem. – És most, valahogyan megtalálták a portfóliómat és elhívtak a tengerentúlra egy újabbra, valami divatcég arcának. – nézett végül rám, mire a döbbenetem átalakult valami másfajta érzésre.
- Most te hülyéskedsz? – kérdeztem mosolyogva, mire nemlegesen megrázta a fejét. – Ez azt jelenti, hogy egészen idáig nem tudtam a barátomról, hogy modell? – ráncoltam a homlokom.
- Nem vagyok modell. Bárkinek lehet portfóliója. – nevetett látva arckifejezésemet.
- Ez durva. Mármint jó értelemben. – bólogattam, még mindig hitetlenkedve. Habár, most, így újra végig nézve rajta, lehet, van benne valami.
- Te most stíröltél? – nevetett székembe beleülve.
- Csak jobban megnéztelek. – kuncogtam. Majd elgondolkozva végig dőltem az ágyamon. – Tudod, ha te modell vagy, akkor híres… - gondolkoztam el egy pillanatra. Majd a gépem kijelzőjét felnyitva már ütöttem is a nevét a keresőbe.
- Te most komolyan rám guglizol? – nézett rám értetlenül, majd felállva a hátam mögé feküdt. – Ne már. Ez tök gáz. – próbálta bezárni a keresőt, mielőtt még a ’Képek’-re tudtam volna kattintani. – Nincsenek fent képek rólam.
- Most már nem hiszek neked. – nevettem, majd gépemet fogva felpattantam az ágyamról. Vagyis volna, de ő megfogta a csípőmet.
- Pedig hihetnél. – kezdte el csikizni az oldalamat, ami miatt elengedtem a laptopomat.
- A saját szememmel szeretném látni! – dőltem hátra, hogy utána nyúljak, de késő volt.
- Az nem velem lesz. – nevetett, majd lecsapta a gépem tetejét és az asztalomra rakta.
- Ez azt jelenti, hogy olyan képek vannak fent rólad, amiknek nem fogok örülni? – hunyorogtam gyanúsan. – Ne aggódj. Akkor még nem ismertük egymást. Nem leszek féltékeny. – legyintettem, mire mosolyogva megrázta a fejét. – Rosszabb? – nyitottam a számat nagyra még mindig hanyatt feküdve. Fordítva láttam a világot, és őt is, mikor felém közeledve arcom felé hajolt.
- Nem tudom, neked mi számít rossznak. – kacsintott perverzül, majd párnámra feküdt.
- Félmeztelen képek? – csillant fel a szemem, mire megrázta a fejét. – Pucérok? – kaptam a kezemet számhoz, mire felnevetett.
- Nem pucérok, azért ennyire ne fantáziálj. – csípte orromat két ujja közé óvatosan, mire megráztam a fejem.
- Nem fantáziáltam. – ráncoltam homlokom, mire bólogatni kezdett, amolyan ’persze-persze-stílusban'. – Most azt hiszed, hogy a te meztelen testedről fantáziálgatok? – húztam fel a szemöldököm elharapva egy mosolyt.
- Arról nem kell. Meg is nézheted. – kacsintott, majd egy perverz mosollyal megfogta a pólóm végét. – Bármennyire is rövid ez a póló, szeretném inkább a szoba másik végén látni. – mondta.
- Zavarba hozol. – kuncogtam kezemet arcom elé tartva.
- És még mennyire zavarba foglak majd hozni. – sóhajtott visszadőlve, és kezével elengedte a pólóm szegélyét.
- Ettől félek én is. – kacsintottam rá, majd alsó ajkamat végig nyalva egy kicsit beleharaptam.
- Ez csúnya volt, Sammy. – húzta fel szemöldökeit, majd combomra tette a kezét. – És kár is volt csinálnod. – csúsztatta feljebb kezeit, míg egészen a rövid nadrágom végéhez nem ért, és én nem állítottam le.
- Ne már. Itthon vannak anyáék. – suttogtam, kezét lefogva.
- Az előbb ez még nem jutott eszedbe. – mosolygott másik kezét is elindítva lábamon, mire végig futott rajtam a hideg.
- Ne csináld. – szóltam rá újra, majd hirtelen felpattanva az ajtó felé vettem az irányt.
- Tudod, hogy úgy is elkaplak. – feküdt vissza az ágyra, meg sem erőltetve magát.
- Edzésbe vagyok. – sóhajtottam, majd jobb combomat befeszítettem.
- Direkt ingerelsz? – mosolygott.
- Én? Dehogy? Viszont olyan meleg van itt, nem? – kezdtem el feljebb húzni a pólóm, egészen a melltartóm aljáig, viszont ott megtorpantam. Imádtam ingerelni. Láttam, hogy küszköd, és ez miattam van.
- Sam, rosszul fogsz járni, ha most felkelek. – fenyegetett, mire elnevettem magam.
- Igazad van. – engedtem el a ruhadarabot, ami visszahullott testemre. – Inkább kinyitom az ablakot. – sétáltam az említett nyílászáró felé. Az íróasztalomról véletlen, tényleg véletlen lelöktem egy tollat, ami kizökkentett a barátom elcsábításából. Teljesen önkéntelenül hajoltam le érte, ami tökéletes belátást adhatott a pólóm alá. Nevetve nézte cselekedeteimet, mire kezdtem magam kellemetlenül érezni.
- Te most mit is szeretnél tulajdonképpen? – nézett még mindig röhögcsélve. – Mert nem hinném, hogy szükségem van ilyen kis előjátékokra, hidd el. Anélkül is menni fog. – kacsintott, mire zavarba jöttem, és rövid nadrágomat lehúzva próbáltam minél többet elrejteni magamból.
- Ez most véletlenül volt. – utaltam a tollra, miközben végre eljutottam az ablakhoz. A hűvös levegő lehűtötte izzó arcomat.
- Tudom, mert zavarba hozott. – hallottam újra nevetését majd kezét derekamon éreztem. – Azért még néztem volna egy kicsit, ahogyan hódítasz. – kuncogott fülembe.
- Most hülyén érzem magam. – ráncoltam homlokom, majd kiléptem öleléséből.
- Nekem tetszett azért. Ne aggódj, engem már elcsábítottál. – kacsintott, mire mosolyogva megráztam a fejem.
- Az eleje még lehet jó volt, de a többi kifejezetten béna hatás keltett. – elemeztem ki az előbbi helyzetet, helyezve a kínos szót újabb távlatokra.
- Most akkor kibeszélünk téged? – kérdezte derekamat átkarolva.
- Váltsunk témát, inkább. – öleltem meg.
- Tudod mit; - engedett el. – én most visszafekszek, és kezdd elölről. – mosolygott tényleg lefeküdve az ágyra.
- Ne már. Ez így nem olyan. – szökdeltem mellé, majd ráugrottam és a lábaira ültem.
- Innen is folytathatjuk. – fogta meg újra a combjaimat.
- Megfontolandó. – hajoltam arcához, majd ajkaimat az övéire tettem. – De, sajnos, nagyon érdekelnek a képeid, úgy hogy nem bírom ki. – suttogtam ajkaiba, majd megpuszilva azokat visszaültem csípőjére.
- Én se sokáig bírom már. – ült fel ő is, így szembe kerültünk egymással.
- Most akkor mi legyen? – sóhajtottam drámaiasan, majd látva fancsali arcát elnevettem magam. – Ugye most te sem hitted el, hogy lefekszek veled, amikor itthon van az öcsém és az anyukám? – karoltam át nyakát.
- Halkak leszünk. – nézett rám nagy szemeivel.
- Te bolond vagy. – nevettem. – És ezt felejtsd el. – próbáltam lefejteni kezeit derekamról.
- Akkor most te szórakoztál velem? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem nevezném szórakozásnak, de… - húztam el az utolsó szót.
- Lesz ez a helyzet fordítva még. – rántotta meg vállát.
- Szeretlek. – mondtam ki az aduászt.
- Ez most nem fog sikerülni, baby. – mosolygott, majd közelebb hajolva a fülembe suttogott. – Mellesleg, még nem tudom, hogy tudsz majd kiengesztelni. – puszilta meg a fülem mögötti részt.
- Most megsértődtél? – ráncoltam homlokomat.
- Nem sértődtem meg. – rázta meg a vállát hanyagul. – Ahhoz több kell. – puszilta meg a nyakamat, majd lejjebb hajolva hasamat végig simította. Kérdőn néztem végig tettét, hogy vajon mire készülhet, mire megéreztem számon ajkait. Először durván csókolt, majd lassított a tempón és édesen folytatta. Elvesztem. Fogaival ajkamba harapott, majd a pólót feltűrve átbújtatta nyakamon. Nem akartam ellenállni, már nem. Nem érdekelt senki sem, rajta kívül. Érezni akartam. Mindenhol. Nyakamat végig csókolta, majd lejjebb haladva kicsit hátra döntött és hasamra apró csókokat adott. Egy halk nyögés hagyta el számat, mire abbahagyta, és a homlokomat megpuszilta. Zihálva vártam a következő lépését, de semmit sem csinált. Homlokát enyémnek döntötte, majd megpuszilta számat.
- Milyen hamar lett fordított a helyzet. – mosolyogott, mire egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Kipattantam öléből, ás mérgesen húztam vissza a nemrég levett ruhadarabot.
- Ez még visszavágónak is csúnya volt! – kulcsoltam össze kezeimet mellkasom előtt.
- Miért? – kérdezte úgy mintha nem tudná.
- Csak. – ráncoltam a homlokom mérgesen, még mindig tartva vele a szemkontaktust.
- Megbántottalak? – kérdezte bűnbánó mosollyal. – Mert nem az volt a célom.
- Vérig sértettél. – vágtam hozzá komolyan, majd megfordulva elharaptam egy mosolyt.
- Ennek rettentően örülök. – sóhajtott, és szinte éreztem, hogy megforgatta a szemeit mielőtt még elmosolyodott volna. Tudta, hogy nem sértődtem meg.
Lassan visszasétáltam az íróasztalomhoz, majd óvatosan felnyitottam a laptopom tetejét és visszanéztem rá.
- Kíváncsi vagyok a képeidre. – bólogattam, mire felnevetett.
- Végig erre ment ki a játék?
- El se tudod képzelni, mennyire érdekelnek. Utána majd beszélünk az előbbiről. – ütöttem be a klaviatúrán a betűket, melyekből a neve állt. Izgatottan vártam, hogy kihoz pár ultra gáz fotót, de semmi sem történt. Mindössze a közösségi oldalakra posztolt pár képével néztem szembe. Csalódottan sóhajtottam fel, majd szomorúan lépkedtem az ágyam mellé, elé.
- Gyere el hozzám, otthon megmutatom. – invitált magához.
- Elgondolkodtató. – vakartam meg a fejem búbját.
- Nem lesz még egy ilyen lehetőséged. És senki sincs otthon. – kacsintott.
- Ne is legyenek olyan gondolataid. – feküdtem le az ágy másik oldalára. – Most bűnhődünk. Mindketten. – bólogattam komolyan, majd egy ásítással befejeztem mondanivalóm.
- Egyébként én csak a te kérésedet tartottam szem előtt. Nem akartad, és én ezt felfogtam. – rántotta meg a vállát hanyagul.
- Én pedig erről nem szeretnék beszélni. Ha akarsz, maradj, ha nem menj el. – kellemetlen volt. És nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem akartam, hogy ez legyen belőle… sőt azt se tudom, mit akartam már. A saját gondolataimba is belekavarodok.
- Egy pillanatig elhittem, hogy nem sértődtél meg. Azt hittem viccelődhetünk egy kicsit, de tévedtem. – forgatta meg szemeit, majd kifordult.
- Nehogy már rám fogd. – ültem fel hirtelen. – Jöttél ezzel a fotózással, ami a világ másik végén van, amit eddig elfelejtettél említeni, aztán minden jó volt, majd hirtelen minden rossz lett. – halkultam el.
- Igaz, hibáztass engem, mindjárt. – fordult vissza szemöldökét felhúzva.
- Egyszer talán már lehet, nem? – fújtattam.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte felhúzva magát.
- Arra, hogy állandóan engem hibáztatsz mindenért. Hogy miattad késtünk el innen is, miattad van ez is, meg az is… - folytattam egyre jobban belemélyedve.
- Először is, tényleg miattad késtünk el, de nem mondtam neked, csak megemlítettem, azt hittem, ezen sikerült túl tenned magad. Másodszor, ez az ’ez is meg az is’ ilyen, nem tudok mit mondani, ezért úgy csinálok, mintha tudnék? – pufogott.
- Először is, nem miattam késtünk el, hanem miattad, mert valaki már megint mással volt elfoglalva. Másodszor pedig,…
- Senkivel nem voltam elfoglalva, Sam. – szólt közbe. – Egyedül veled voltam, de úgy látszik neked ez is kevés.
- Mond ki, nyugodtan. Nem kell ez a köntörfalazás. – sürgettem.
- Nem akarok semmit sem kimondani, csak meg kell értened, és azt hittem, hogy ez már sikerült, hogy sajnos ez a helyzet. És sajnos szüksége van rám, és a családomra. – vett mély levegőt.
- És nekem nincs rád szükségem? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- És nem voltam ott neked valaha is? – sóhajtott. – Mondtam már, hogy nincs köztünk semmi. Meg egyébként is, akkor szerinted veled lennék? Nem vagyok ám akkora faszkalap, amekkorának gondolsz néha. – kelt fel az ágyról hirtelen és az ablakhoz sétált.
- Ne gyere ezzel a szar féltékenykedéssel, mert az őrületbe kergetsz vele. – álltam fel én is.
- Nem mondtam, hogy az vagy, de legyél egy kicsit türelmesebb. – csitított egyből, mint mindig.
- Sokkal jobb lenne, ha normálisan lehetne veled veszekedni, mert annyira nyugodt vagy, hogy egyszerűen felidegesítesz vele. – fújtam fel az arcomba került hajszálakat.
- Nem tudsz ilyennel felidegesíteni. És nem fogok ezért kiabálni veled. – nevetett kínosan. – Most voltaképpen amúgy mi bajod is van? – tette fel A kérdést. Aminek a válaszáról fogalmam sem volt. Nem tudom, mi bajom volt, de ha ezt megmondtam volna neki, akkor teljesen idiótának nézett volna, ami jogos, de…
- Menjünk el inkább, és nézzük meg a fotósorozatodat. – adtam meg magam, majd hátat fordítva neki a táskám irányába igyekeztem.
- Hallod, baj van? Teljesen szét vagy csúszva. – fogta meg karomat.
- Kösz. – fintorogtam. – Ez igazán szerelmes mondat volt. – mosolyogtam.
- De komolyan. Nem tudlak követni, olyan hangulatváltozásaid vannak mostanában. – tette csípőmre kezét.
- Nem tudom, mindenesetre nem vagyok terhes, ne aggódj. – ráztam meg a fejem.
- Szörnyű humorod van néha. – nevetett halkan. – Hogy jut egyáltalán ilyen eszedbe? – túrt bele a hajába hitetlenkedve.
- Nem viccnek szántam, egyébként. – ráncoltam össze szemöldökömet, majd végül elmosolyogtam magam. – Fogadni mernék, hogy ez futott át a fejedben.
- Na, miben? – jelent meg a játékos mosoly az arcán.
- Egy pusziban. – jutott hirtelen eszembe a legkézenfekvőbb.
- És ha én nyerek, te adsz puszit, ha te nyersz én? – tűrt egy tincset a fülem mögé.
- Végül is mindenki jól jár, nem mondhatod. – mondtam teljesen egyértelműen.
- Milyen kis igazságos lettél. – mosolygott, majd megpuszilta az arcom.
- Akkor nyertem? Ennyire egyszerű lett volna? – néztem utána, mert időközben felvette a telefonját a szekrényről és zsebébe süllyesztette.
- Nem nyertél, de szeretem, mikor örülsz. – kacsintott, mire megolvadt jégbe olvadt szívem, és elnevettem magam.
- Na, ez már romantikus volt. Hadd gratuláljak. – nyújtottam kezemet felé, hogy megrázza, de helyette maga elé rántott, majd hátra döntve homlokát enyémnek döntötte.
- Nehéz eset vagy néha, de most menjünk. Nézd meg a képeimet, aztán fejezzük be, amit elkezdtünk. – csókolt meg. Hirtelen érte, hogy nem hagytam, hogy elengedje számat, mert nyakára kulcsoltam kezemet és a falnak döntöttem.
- Lehet, változtatni kell a sorrenden. – haraptam bele játékosan a fülébe, mire felnevetett.
- Határozottan jót tett neked a késleltetés. – nevetett arcomat látva, majd még egyszer megpuszilta arcomat. Ezután átkulcsolta ujjaival az enyémeket és kinyitotta előttem az szobaajtót.

Harminchetedik fejezet.

Sziasztok, babócák!
Itt is van a harminchetedik fejezet - ha esetleg ez valakinek nem lett volna egyértelmű :D -, amibe annyi izgalom van, hogy csak na!  Annyi azért nincs, de akad azért, valljuk be. Vagyis ti még nem tudjátok, de nemsokára meg fogjátok tudni. :)
Nem is húzom tovább az időt, mert már így is elég sokáig sikerült. Ha tetszett a rész, akkor thumbs up a végén ;) És a véleményeiteket se rejtsétek véka alá!

Jó olvasást. xx

Április 21.-ét is elhagyva, lassan teljes gőzerővel az elkövetkező vizsgáimra kellene gondolnom. Az elmúlt félév tele volt aggodalommal, bizonytalansággal és Zack-kel, számomra. A tél szörnyű volt, mint általában, viszont a karácsony és a családi szeretet melege felmelegítette a kihűlt levegőt.
Miután elkezdődött az idei év, először minden rendben volt. Majd kezdődtek a problémák. Először az iskolával, ezt az itthoni, családi zűrzavarok követték, végül, de nem utolsó sorban Zack és a kapcsolatunkra is hatással volt. Sokat veszekedtünk, először miattam, aztán miatta, végül Melanie miatt is. Ő nem értett engem, én Őt nem, így egészen könnyen közös nevezőre jutottunk. Mindketten jobbnak tartottuk, hogy ha szünetet tartunk.

„ – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt.
- Ez szép volt. – bólogattam, amíg valami válasz után kerestem, mikor nem találtam megadóan sóhajtottam egyet. Igaza volt, hiszen én is ugyanazt csináltam, mint ő. Conny-val beszéltem meg a problémáimat. Heather-t nem akartam ezzel untatni, mivel meg voltak a saját problémái. A szülei elváltak, még karácsony előtt, és Thea összeomlott, nagyon megviselte, ami érthető. Ben mindent megtett, hogy barátnője kicsit felviduljon, de sajnos, kevés sikerrel. Együtt nevettünk, és sírtunk mikor nála aludtam, hogy átbeszéljünk mindent. Mindketten elhanyagoltuk egymást, de most már újra annyira a legeslegjobb barátnők vagyunk, mint előtte.
- Még mindig azt mondom, hogy Melanie azt hiszi, teljesen hülye vagyok, és te ezt nem látod. Ami még mindig rosszul esik. – idéztem fel az elmúlt hónapokat. Ugyanis elmondtam Zack-nek mindent, erről az Aaron-ös ügyről, amiért nagyot csalódott a lányban, és össze is vesztek. Még csak a nevét sem akarta hallani, végül én akartam, hogy kibéküljenek. Szóval valahol magamnak köszönhetek mindent.
- Én pedig még mindig azt mondom, hogy bolond vagy. – rázta meg a fejét orrunkat összeérintve egy pillanatra a ’bolond’ szónál, amivel mosolygásra késztetett.
- Ne nevettess meg, éppen vitatkozunk. – böktem mellkasára, mire felnevetett. – Te se nevess, ezek komoly témák. – mondtam dühösen, de látva önfeledt mosolyát, elnevettem magam.
- Te nevetted el magad. – érintette homlokát enyémnek, majd kezeit derekamra vezette.
- Meg ne merj csókolni! – förmedtem rá egy mosolyt elharapva. Utálom, ha ilyen. Tudja, hogy ezzel tud a legjobban idegesíteni.
- Miért? Mi lesz akkor? – suttogta ajkaimba, majd pólómat felfelé húzta. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni, megfagytak végtagjaim és a gondolataim is. Csak Ő volt. Éreztem szívveréseit, amik az enyémhez hasonlóan szaporák voltak.
- Az előbb még szünetet akartál tartani, most meg akarsz csókolni? – tettem kezemet derekára, és próbáltam magam emlékeztetni a pár perccel ezelőtti eseményekre.
- Már vége a szünetnek, most békülünk. – simogatta meg arcom, és várt arra, hogy én csókoljam meg először.
- Más lány, most éppen sírva rohanna hazafelé, ugyanis a barátja pár utalásos megjegyzéssel elküldte a fenébe. – vázoltam fel a helyzetet látva, az én szemszögemből. Ami az ő szemszögének is kellett volna lennie. Ő kevésbé gondolta komolynak a témát, és nevetve hátrált egy lépést.
- Nem küldtelek el sehova. Már megint tovább gondolsz mindent. – húzta fel szemöldökét mosolyogva. – És egyébként is te nem vagy más lány. – ölelte át újra derekam.
- Oh, a jól bevált szöveg. – ráztam meg a fejem, majd kezeit lefejtve magamról, kiléptem öleléséből.
- Téged lehetetlen meghódítani? – emelte fel kezeit viccesen. Az ő komolytalansága miatt, nagyon nehéz komolynak maradnom.
- Már sikerült, egyszer. Következőleg már óvatosabb leszek. – dobtam puszit felé mosolyogva, majd még utoljára visszanéztem felé. Először meglepődést tettetett, majd egy önelégült mosoly terült szét arcán.
Láttam tartásán, hogy menekülnöm kellene, ugyanis utánam fog jönni. Pár lépés után futva robogtam le lépcsőjükön, majd kuncogva siettem a cipőmet felvenni. Sajnos, nem sokáig jutottam, mert édesapja, Rob utamat állta.
- Fogócskázunk? – kérdezte mosolyogva, mire nemlegesen megráztam fejem. Felfele menvén folytatta útját, mintha ez olyan megszokott lenne számára. Még elkaptam szeretetteljes pillantását, ami megnyugtatott. Időm viszont már nem volt elmenekülni, így Zack hamar utolért. – Már el is kaptam. – kacsintott Rob-ra, majd maga felé fordítva megcsókolt. Még utoljára megpróbáltam ellenkezni, és nem megadni magam. – Ennél azért szenvedélyesebb szoktál lenni. – motyogta ajkaimba, mire gyenge pír öntötte el arcomat. A perverz megjegyzéseivel mindig zavarba tud hozni.
- Megmondtam, hogy nem fogok visszacsókolni. – hajoltam el tőle pár centire, ami már akkor is fájdalmasan sok volt.
- Ezt már hallottam egyszer. – húzott vissza magához. – És ha jól emlékszem, akkor se tudtál ellenállni vonzerőmnek.
- Akkor rosszul emlékszel. – bólogattam erősen, miközben kezem nyakát simogatta.
- Még szerencse, hogy valakinek jó a memóriája. – kuncogott. Végül nem bírtam tovább, és én húztam közel magamhoz. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd ajkai tökéletes táncot jártak enyéimmel. Lihegve döntötte nekem homlokát, majd átölelve hajamba puszilt. – Nem akarok többet veszekedni. – suttogta.
- Én se. – sóhajtottam, miközben derekán összekulcsoltam kezem. Felnézve rá megpusziltam állát, majd száját. – Szeretlek.
- Komolyan, már hiányoztál. Nem bírtam volna ki, ha tényleg elmész. – szorított erősebben magához.
- Szerinted elmentem volna? – motyogtam vállába.
- Amilyen forrófejű vagy, elképzelhető. – nevetett, mire én is felnevettem.”

A szünet végül mindössze pár perces volt, viszont ezután a lehető legtöbb időt próbáltuk együtt tölteni. Rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, hamar véget kell vetni a kapcsolatunknak. Melanie-ról ezután nem volt szó. Zack sem foglalkozott vele annyit, és a kórházba is együtt jártunk be.

- Jössz már? – kiabált George. Igen, ígértem neki egy focizást. Később egyből megbántam, de valahogy meg kellett vesztegetni, mert rettentően az agyamra ment már.
- Sietek! – kiabáltam én is, habár még eszem ágában sem volt kimenni az udvarra.
Telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebembe, amivel talán plusz időt nyerhettem. Ördögien gonosz, mit is mondjak.
- Szia, édes. – köszöntött álmos hangján Zack.
- Most keltél fel? – kuncogtam, mert tegnapi napot tekintve nekem kellett volna délig aludnom.
- Még nem teljesen, de gondoltam egy reggeli, szerelmes hívás belefér, aztán legalább letudlak a mai napra.
- Hülye. – mosolyogtam.
- Nincs kedved átjönni? – kérdezte végül.
- Mennék, de George-nak megígértem, hogy focizok vele. – vázoltam fel a helyzetet.
- Te? Focizol? – hitetlenkedett.
- Méghozzá milyen jól. – kértem ki magamnak.
- Sam, haladj már! – tört be egyenesen a szobámba az emlegetett tökmag. – Hogy telefonálsz? Gondolom Zack az. – kapta ki a telefont a kezemből. – Most nem ér rá. Inkább gyere te is focizni. – mondta, majd azzal a lendülettel kinyomta a telefonomat. – Na, most már mehetünk. – húzott fel az ágyról.
- Hé, miért nem adtad vissza? – utaltam arra, hogy esetleg még akartam mondani valamit Zack-nek.
- Minek? Tudja, hogy szereted, meg hiányzol neki, meg blablabla. Most focizunk. – nézett rám mérgesen.
- Jól van, nyugi már. Egyébként nem azt akartam neki mondani. – húztam fel orromat sértődötten, mert azért ennyire nem lehetett egyértelmű.
- Nem érdekel. – rúgta ki maga előtt a labdát, ami egy kisebb szívrohamot okozott, tekintve, hogy azt hittem csukva van az üvegajtó.
- Akkor egymás ellen vagyunk… - kezdte.
- Tényleg, na, ne viccelj. – szóltam közbe, amit nem igazán értékelt.
- Komolyan mondtam. – vágott tényleg komoly arcot. De paprikás valaki. – Az a kapud; - mutatott két vödör közé. – az pedig az enyém. – fordított oda.
Jelentős méretbeli különbségek voltak. Az enyém majdhogynem kétszer akkora volt, mint az övé.
- Hogy lehet az, hogy az én kapum nagyobb, mint a tiéd? – kérdeztem.
- Úgy, hogy az enyém nem volt mozdítható, tekintve, hogy két fa között van. – magyarázott.
- Akkor cseréljünk helyett. – akadékoskodtam.
- Elegem van belőled. – fújtatott, majd helyet cseréltünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül egyszerűen. Annyira vicces volt ez az egész helyzet.
- Na, játsszunk! – csaptam össze tenyereimet.
- Akkor középkezdés! – rakta be a labdát középre, és ezzel kezdetét vette a két fős focimeccs.

*

- Ez csalás volt! – fogtam meg a labdát, mielőtt még George újra belőhette volna.
- Nem foghatod meg a labdát, Sam.
- De csaltál. – háborogtam, teljesen jogosan.
- Nem csaltam. Olyankor be lehet rúgni a labdát. Védened kellett volna. – magyarázott kezeivel gesztikulálva.
- De olyan közel voltál, hogy megijedtem. – hunyorogtam mérgesen.
- És? Nem csak a pálya végéről lehet gólt lőni. – nevetett.
- Csaltál és befejeztem. – csaptam le a labdát a fűbe.
- Oké, nyertem. – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Nem, nyertél. Döntetlen lett. – álltam meg, majd visszafordultam felé.
- Nem lett döntetlen. Én nyertem. – közölte, miközben felvette a labdát.
- Nem nyertél, döntetlen lett. – emeltem fel a hangom.
- Nem lett döntetlen. – kezdett ő is belelendülni.
- De!
- Nem!
- De!
- Nem, és kész.
- Sam, George, hagyjátok abba. Tőletek hangos az egész utca. – kiabált anya.
- Akkor is döntetlen lett. – mondtam végül, reménykedve, hogy enyém lesz az utolsó szó.
- Nem. – jött be utánam George is a házba.
- De.
- Csöngettek! Nyissátok ki, légy szíves. – hallottam anya hangját újra, aki valószínűleg a konyhába sürgött-forgott.
- Nem lett döntetlen, akkor sem. – vágta végül még hozzám George, miközben a nappalinál szétváltunk.
- De az lett. – kiabáltam vissza, miközben az ajtót nyitottam.
- Mi történt már? – mosolygott az ajtófélfának dőlve Zack.
- Döntetlen lett a meccs. – húztam beljebb.
- Nem lett. Én nyertem. –ordibálta George, miközben már hallottam valamelyik játékának az elinduló zenéjét.
- Akarom én ezt tudni? – kérdezte Zack, miközben a cipőjét levette.
- Valószínűleg nem. – mosolyogtam rá. – De akkor is döntetlen lett. – nyújtottam ki a nyelvemet, majd futásnak eredtem a szobámba, hátha a hangterjedésnél gyorsabban futok, így nem meghallva az öcsém szavait. Amivel a nyerők nyugodtságával folytathatom a napomat.
- Hihetetlenek vagytok. – forgatta a szemeit Zack.
- Valóban azok lennénk? – sétáltam közelebb hozzá, majd nyakát átölelve megpusziltam a száját, amiből csókot formált. Most írhatnám, hogy a levegő forrósodott, a vágyaink tüzeltek, az agyam kikapcsolt, és a kezeim csak cselekedtek… De nem ez történt. Ehelyett eltolt magától, amiért én furcsán néztem rá, majd kérdő tekintettel egy ’Baj van?’ kérdés hagyta el a számat, miután ezernyi hülye szituáció futott végig a fejemben, a sok túl romantikus könyv miatt.
- Nincs. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. – Viszont beszélnünk kellene…

#Helyzetjelentés

Szép estét, édeskék!

Fú, hol is kezdjem?
Először is, remélem, hogy még maradt pár olvasóm, és nem pártoltatok el tőlem. Ha mégis, akkor sajnálom, hogy erre jutottatok. Ebben, részben saját magam hibáztatása a legkézenfekvőbb, hiszen az augusztusi megindulásom után hamar rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen olyan gyakorisággal részeket hozni. E mellé a most véget érő szünet is betett. Szóval sajnálom, tényleg.
Aki viszont még itt van, és lát bármiféle reményt a bloggal kapcsolatban, annak köszönöm szépen, ugyanis nem vak reményeket kerget. :) A blogot be fogom fejezni, úgy, ahogyan az elején akartam. Nem szeretném már bezárni - majd elég lesz a legvégén is. Bizonyítékképpen, valami hirtelen ötlettől vezérelve, készítettem egy trailer-t a bloghoz, ami itt (katt) tekinthető meg.
Aztán még amit akartam mondani, az az, hogy a következő fejezet folyamatban van. Dátumot nem ígérek, hogy mikor rakom fel, de amint kész lesz, tudni fogtok róla.
És, ami a legfontosabb, hogy még a nyári szünetben szeretném befejezni a blogot, szóval iparkodnom kell, mert o-olyan gyorsan eltelik a szünet.
(Ahogy észrevettem, a történet nem hagyott maga után kérdéseket, ami most nem tudom, hogy negatívum, vagy pozitívum, mindenesetre nem törlöm a bejegyzést. Szóval bármikor kérdezhettek, ha szeretnétek.)

Tehát, jelentem, visszatértem!

#Szünet

Sajnálom, sajnálom. Ahogy az a címből is kiderült, szüneteltetem a blogot.
Tudom, hogy senki sem szereti, ha egy blog amit olvas szünetel - köztük én sem - de inkább értesítelek titeket, minthogy csak úgy simán eltűnjek. Igaz, hogy mostanában, sőt mondhatnám úgyis, hogy a suliidőben nem voltam túl aktív, de igyekszem, legalábbis fejben. Fejben már véget ért a történet, többször is, többféleképpen, ez mindig változik, miután felrakok egy részt, viszont elektronikusan még ugyanott tart. Valahogy nincs erőm - ez így hülyén hangzik -, nem is tudom, nehéz átadni valamit, ami fejben már többször is véget ért. És mikor elkezdem írni a részt, mindig jönnek az új ötletek - jobb esetben -, amik lavina szerűen helyeznek elém egy más történetet. Ekkor általában elveszek a gondolataimban, majd egyet kiválasztva viszem tovább a sztorit. Aztán rájövök, hogy ezt nem is így akartam, még ezt is bele akartam írni stb.
Ezt a 2 hetes - jó esetben - rész gyakoriságot sem szeretem, de egyszerűen nincs időm, vagy kedvem. Úgy gondolom, hogy egy tényleg igényes részhez idő kell, és össze semmiféleképpen sem szeretném csapni.
A másik, ami úgy hátráltat, ha mondhatom így, hogy nem érzem azt, hogy valaki olvasná a blogot. Jó nyilván, ez így hülye megfogalmazás volt, mert biztos vagytok páran, akik olvassák (köszönöm innen is, akik írtak valaha egy kommentet, mert nagyon jól esett :) ), de nem érzem, hogy lenne értelme folytatni. Nem olyan régóta ugyan, de elgondolkoztam rajta, hogy bezárom a blogot. Egy befejezést adva, természetesen. Mert utálom, ha valaki csak úgy befejezi a blogját. De megértem, meg ha megértem, hanem ez van. Úgyhogy a szünet után még átgondolom, hogy pár fejezet és adok egy happy befejezést a blognak - vagy sem!, ha gonosz vagyok, akkor ez nem happy end-del fog végződni. Habár kinek, mi a boldog befejezés. Avagy leírom mindazt a sok-sok fejezetet, amit terveztem. Kecsegtető, valljuk be :D Habár bárhogy is nézem, nem hiszem, hogy sokáig húznám a blogot, habár annyi, de tényleg annyi ötletem van. Lehet hangfelvétel formájában kellene közölnöm. Gyorsan elhadarva, csak a legfontosabbakat és bumm, vége is lenne.
Sikerült, természetesen, teljesen eltérnem a tárgytól. Szóval a szünet...tartani fog június 13.-ig biztos. Az elkövetkezendő 2 hétben ugyanis dolgozatok millióit szeretnék még megíratni - és gyanítom, hogy fogják is - velünk. A bepánikolt tanárok, akik még gyorsan egy 'kellemes' dolgozattal akarják lezárni az évet. Egyszerűen nagyszerű. Aztán nekem vizsgáznom is kell, és a KRESZ tanfolyam is pont ebben a 3 hétben fog lezajlani, ami aztán teljesen ki fogja szívni az erőmet. 13.-a után már valószínűnek tartom a visszatérésemet, viszont július elején nyaralás miatt megint nem leszek. Szóval kalandos kis történet lesz, pár szünettel megfűszerezve. Aztán remélem, hogy normálisan sikerül minden úgy, ahogy elterveztem. Habár most nagyon úgy érzem, hogy nem fog, de azért reménykedni szabad.
Szóval, összefoglalva. A blog szünetel június 13.-ig. Még egyszer sajnálom,  tényleg, de jobb ez így, most. Aztán lehet ezután elkap a blogolás, és felrakok egy részt. Mert sose lehet tudni :) És ha valakit még érdekel a Kérdezz! játék, az kérdezzen! Azt is kicsúsztatom június 13.-ig.
Azt hiszem ennyi lenne. Mindenkinek kitartást az utolsó hetekre! :) Legyetek jók! Fagyizzatok sokat, és ne törődjetek a bikiniszezonnal! ;D
A következő fejezetet egyébként elkezdtem, szerintem múlt héten :D Ezt így a végére, gondoltam elmondom. 2 oldal és egy kicsi már kész a harminchetedik fejezetből. Egy kis részlet pedig itt - KATT - olvasható. Csakhogy mégis ne úgy menjek el szünetre, hogy már eleve nem volt rész 2 héte, szóval akár már akkor is írhattam volna, hogy szünetel a blog, ami igaz is...
Addig is hallgassátok ezt a fantasztikus számot ;) https://www.youtube.com/watch?v=2vjPBrBU-TM
D. xx

Harminchetedik fejezet. #részlet

(...) – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt. (...)

Harminchatodik fejezet.

Sziasztok újra, drága olvasók!
Az előző bejegyzést mindenkinek ajánlom figyelmébe, kattintsatok ide, vagy fent a menü sávban a 'Kérdezz!' szóra! (ott majd minden kiderül, hogy mit is rejt ez a szó)
Köszönöm a sok-sok kattintást, remélem ez azért van, mert tetszik a blog :)
Olvassátok figyelmesen, és ha tetszett írjátok meg. Lehet, hogy a vége már +16-os kategóriába tartozik, szóval csak óvatosan ;)

Legyetek jók :*

 Jó olvasást.xx

~zene~

- Melanie tudja forgatni a lapjait, nem kispályás a csaj. – szürcsölt bele a kávéjába Heather.
- Ne legyél már gonosz. Az apukájáról van szó, és nem arról, hogy össze akarna jönni Zack-kel. – ráztam meg a fejem, inkább magamnak bebizonyítva, hogy ez tényleg így van. – Egyébként is, neki ott van Aaron.
- Ennyire nem lehetsz naiv. – hajtotta le a fejét. – Nincs is együtt Aaron-nel. Kezdem azt hinni, hogy csukott szemmel közlekedsz. – meresztgette szemeit rám, mint ha egy idiótával beszélgetne.
- Mi van? – akadt meg a torkomon a tea, mire köhögni kezdtem, majd fuldokolni. Végül visszatértem az élők sorába. – Jól vagyok. – emeltem fel a kezem, mert Thea egyre erősebb ütéseket mért a lapockáim közé.
- Jól hallottad. Aaron valami Kyra-val van együtt. Nem tudom kicsoda, szóval ne is kérdezd meg. – hadarta gyorsan.
- Nem is akartam. – ráztam meg a fejem.
- Persze, szinte már formáltad a szavakat. – bólogatott, mire felnevettem.
- És akkor Melanie miről beszélt nekem? – zavarodtam össze teljesen. Ennyire azért nem tűntem el. Tisztán emlékszek, hogy Melanie mit mondott.
- Hülyeségekről? – vitte fel a hangsúlyt mondata végén. – Mondjuk meglepődnék, ha egy értelmes gondolat hagyná el a száját. – tette hozzá halkan.
- Mos kezdesz teljesen összezavarni, szóval kezdjük elölről ezt a beszélgetést, légy szíves. Szia, Heather. – köszöntem, mintha most érkeztem volna a Starbucks-ba, a csütörtöki kávé-tea délutánunkra. Zack lemondta az edzőtermes délutánt, mert fáradt a kórházban éjszakázásoktól. Melanie nem mozdul apukája mellől, az anyukája ki van akadva, hogy lánya semmit sem csinál jóformán, így Zack-et kérte meg, hogy ráncigálja el onnan. Természetesen, Zack-nek sikerült onnan elráncigálnia, hazamentek Melanie-hoz, ott aludt és satöbbi. Nem, pontosan nem tudom mi történt. A barátommal én még nem tudtam beszélni, rajtam kívül viszont lassan már mindenkinek sikerült. Melanie kikészült, Zack pedig támogatja. A három nap alatt mindössze ennyit változott a helyzetünk. Kettőnknek, mert ugyebár együtt vagyunk. Mi, ketten. Sam és Zack. Habár kezdem úgy érezni, hogy Melanie is társul a kapcsolatunkba, amit én személy szerint nem pártolok. Elisabeth elmondása szerint, Zack még az óráit is kihagyta az egyetemen.
- Szia, Sam! – nevetett Thea, ami visszarántott a valóságba. – Aaron és Melanie sose volt együtt. – tértünk vissza az eredeti témához.
- Azt tudom, csak akartak, de előtte meg akart kérdezni róla Mel. – bólogattam hevesen, mert eddig stimmelt a történet.
- Az engedélyedet kérte? – húzta fel a szemöldökét, majd felnevetett. – Ki vagy te és hova bújtattad a barátnőmet? – rázta meg a vállam. – Melanie-nak ezzel annyi szándéka volt, hogy megnézze hogyan reagálsz az exedre. Ami számára egy jelet adhatott volna, hogy mennyi esélye van még Zack-nél. – dőlt vissza a székébe.
- Dehogyis. – háborodtam fel. – Ő tényleg őszinte volt… vagyis annak látszott.
- Mondtam már neked, hogy ne higgy el neki semmit sem. – rázta meg a fejét, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy hülyének néztek? – összegeztem a hallottakat.
- Azt nem tudom, hogy néztek-e, de hogy Melanie nézett, az biztos. – sóhajtott.
- Ami azt jelenti, hogy ők egésznap egymás társaságát élvezték, majd este hazamentek egy kis szobanézőre? – vált kétségbeesetté a hangom.
- Ott aludt náluk Zack? – húzta fel a szemöldökét, mire egy aprót bólintottam. – És te ezt miért engedted meg?
- Hogy-hogy miért? Mit tudtam volna tenni? Én tényleg sajnálom/tam Melanie-t. És elhittem, amit mondott. Most nem tarthatom vissza Zack-et, ha ő is menni akar. Még alig vagyunk együtt pár hete. – temettem arcomat kezembe. Heather mellém húzta a székét, majd átölelt. – Szerinted megcsalt? – néztem fel egy pillanatra, ügyelve arra, hogy ne buggyanjanak ki a könnycseppek szememből.
- Dehogyis. – rázta meg a fejét. – Melanie kavarja itt a dolgokat, szerintem Zack ugyanolyan vak, mint te. Összeilletek. – mosolygott, majd arcomhoz érve felhúzta a szám két szélét. Sajnos, nem volt hatásos, így mikor elengedte visszakomorult eredeti állásába.
- Én már nem gondolom így. – sóhajtottam.
- Most nehogy bedepizz itt nekem! – csapta meg a karom, mire odakaptam. – Beszéld meg a barátoddal, mert Ő a te barátod, és nem Melanie-é. Ne kombinálj, ne hagyd rá, mint szoktad…
- Hé, nem is szoktam ráhagyni. – ragadtam meg a mondata végét.
- Nem, persze, hogy nem. – mondta ironikusan, majd folytatta. – Most elmész Zack-ékhez. Megbeszélitek. Melanie-t majd elintézem, azt bízd ide nyugodtan. – bólogatott meggyőzően.
- Melanie-t nem kell elintézned. – tettem hozzá gyorsan, mielőtt még bármi baja esne valamelyikkőjüknek.
- Csak egy beszélgetés, semmi több. – dőlt hátra a székében, lábait keresztbefonva.
- Arra sincs szükség. – ráztam meg a fejem, amivel lezártnak is tekintettem az ügyet.

*

Heather addig-addig mondta, hogy menjek el Zack-ékhez, míg teljesen fel nem borzolta az idegeimet. Annyit kellett már ilyen beszélgetésekbe gabalyodnom vele, hogy félek hova fog ez vezetni. Nem akarom elveszíteni, hiszen tényleg fontos nekem.
Ugyanakkor csalódott voltam, hogy ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkentse. Egy ilyen dolog, és máris elfelejtett. Nem a szó szoros értelmében, ugyan, de valahogyan mégis. Bármennyire is nem úgy tűnhet, de nem gondolom magam egy féltékeny embernek, mindössze egy egészséges féltékenység van bennem. De azt sem szeretem kimutatni, viszont eltitkolni sem tudom.
Mikor a bejárati ajtójukhoz sétáltam az odavezető széles háromszög mintákon, megtorpantam egy hang miatt, ami a nevemet kiabálta. Meglepődve fordultam hátra, mire két ölelő kar markába estem.
- Todd. – mondtam ki a nevét megkönnyebbülve, majd én is visszaöleltem.
- Sammy, mennyit nőttél. – tartott el magától, hogy jobban szemügyre vehessen, amivel zavarba hozott. Nem hinném, hogy sok huszonéves srác köszöntené így egy barátját.
- Nem is nőttem. – ráncoltam a homlokom fej rázva. – Te viszont megváltoztál. – néztem végig rajta. Tényleg változott. A még nyáron látott kisfiús arcát most pár napos borosta borította, a haját - az eddigi oldalt nyírt változathoz képest – megnövesztette, így felzselézve állította be. És ahogyan egy ölelésből meg tudtam állapítani határozottan izmosabb is lett.
- Hát igen, egyszerűen fantasztikusan nézek ki. – kacsintott. – Na és mi járatban errefelé? – húzogatta a szemöldökét mosolyogva.
- Jöttem meglátogatni egy barátot. – haraptam el mosolyomat.
- Áhh, értem már. – válaszolt sokat sejtetően. – Akkor talán be is mehetnénk, merthogy én is egy barátot jöttem meglátogatni. Hátha ugyanarra vagyunk kíváncsiak mindketten – mutatott kezével az ajtó felé.
- Akár. De mi van akkor, ha az a barát nem is akar minket látni? – szórakoztam tovább, mire fülemhez közel hajolt, majd belesuttogott.
- Nem érdekel minket, akkor is bemegyünk. – mondta, majd átkarolva becsöngetett, vagyis én azt gondoltam, hogy becsönget, de nem fáradozott ilyen alapvető dolgokkal, hanem kicsapta az ajtót előttünk.
- Jó estét! – köszöntem elhalló hangon, ugyanis elég furcsán vette ki magát a helyzet. A házban csönd honolt, így kellően meglepődtem, hogy nyitva volt a bejárati ajtó.
- Az ősei nincsenek itthon. – dobta le a cipőjét, majd a konyha felé vette az irányt. – De azért szívmelengető volt, hogy ilyen illedelmesen köszöntél. – nézett vissza, mire belebokszoltam a vállába.
- Nem jó embert néztél ki magadnak a tréfáidra. – hunyorogtam fenyegetően, amit egy vállrándítással nyugtázott. Már jártasan a hűtő felé vette az irányt, amiből két doboz sört vett ki.
- Ööö…Nem kellene megkeresnünk Zack-et? – kérdeztem, miután lerakta a konyhapultra a már kibontott sört. Gondolom nekem, habár ezt elfelejtette közölni velem.
- Ha szeretnéd, megkereshetjük, de én igazából nélküle is elvagyok. - rántotta meg a vállát, majd leült a konyhaszékre és telefonját elővéve nyomkodni kezdte.
- Te mióta vagy ilyen flegma, Todd? – kérdeztem kicsit zavarban érezve magam.
Ott álltunk egy konyha közepén – vagyis én álltam, de ez már csak részletkérdés -, egy-egy doboz sör kíséretében – amihez hozzátenném, hogy utálom a sört -, és néztem, ő pedig a telefonját.
- Vártam már, hogy mikor akadsz ki. – nevetett telefonját visszamélyesztve zsebébe. – Elég sokáig bírtad.
- És attól is elég sok választott el, hogy elnevessem most magam. – forgattam meg a szemeim, mikor rájöttem, hogy csak szórakozott.
- Na, keressük meg a szőkeherceged. – mosolygott, mire megráztam a fejem egy bárgyú mosoly kíséretében.
- Nem kérem a sört. – ráztam meg a fejem újra, immáron erőteljesebben, mikor közelebb tolta hozzám. Egy hajszál választotta el attól, hogy leessen a földre.
- Tudom, Zack-nek viszont biztos jól jön. – fogta meg mikor mellém ért, és én követve utána indultam.
- Az is lehet, hogy már elrabolták. – mérlegeltem a lehetőségeket, hiszen elég furcsa volt, hogy nem bukkant még fel.
- Csak alszik. – legyintett egyet, mintha ez olyan természetes lenne.
- És akkor miért volt nyitva az ajtó? – kérdeztem a lépcsőfokokat szelve.
- Passz. Biztos várt téged. – állt meg az ajtója előtt.
- Nem szóltam neki, hogy jövök. – halkítottam le a hangom automatikusan.
- Oh, meglepetés megjelenések? – húzta perverz mosolyra a száját, mire egy „ha-ha-ha” élettelen nevetés hagyta el a számat.
Zack szobájának ajtajával sem törődött sokat, ugyanolyan nagy lendülettel tört be rajta, mint a földszinten tette.
A kedves, ágyán elterülve aludta az igazak álmát. Nagyon aranyosan festett összekuszálódott hajával. Még fel sem ocsúdtam barátom látványától - aki nem foglalkozott azzal, hogy levegye magáról a ruháit, hanem úgy, ahogy volt, farmerostól, mindenestől feküdt takaróján – mikor Todd feloltotta a lámpát, ami a sötétség miatt még nekem is rosszul esett.
- Jó reggelt, álomszuszék! – krákogta magas hangon, majd lehajolva megpuszilta a homlokát. Zack morogva magára próbálta húzni a takaróját, ami nem igazán akart neki sikerülni, tekintve, hogy rajta feküdt. Kuncogva néztem az eseményeket, mire megszólalt.
- Nem ér kinevetni. – dörzsölte meg szemeit, majd nehézkesen felült az ágyában. Todd telefonjának éles csengőhangja verte fel a nyugodt környezetet. Mikor felismertem a számot először furcsán néztem rá, majd nevetésem töltötte be a szobát. Mutató és középső ujját felém mutatta majd szemeihez, jelezve, hogy erről majd később beszélünk, és sértődötten lerobogott a lépcsőn.
- Ez meg mi volt? – mutattam még mindig nevetve Todd felé.
- Fogadás. – legyintett Zack. Mikor felocsúdtam az Austin Mahone okozta döbbenetből visszanéztem Zack-re, aki végig nézett rajtam. Zavartan és kérdőn figyeltem, de nem válaszolt csak feltérdelt ágyán és maga elé húzott.
- Gyönyörű vagy. – suttogta fülembe, mire jóleső remegés járta át a testem. Mosolyomat elrejtve átöleltem nyakát, majd homlokomat neki támasztottam.
- Te is jól nézel ki. – kuncogtam ajkaiba, mire ő is elmosolyodott. Csókja feltüzelt, az utána következő pillanatba viszont megdöbbentett. Derekamat megfogta, majd felemelve az ágyra fektetett. Egy kisebb fajta sikoly hagyta el a számat, majd nyakába kapaszkodva húztam vissza magamhoz, hogy egy újabb csókot nyomjak szájára. A pólóm szegélyét feljebb tűrve simított végig derekamon egészen a melltartóm aljáig. Ajkaimról nyakamra tért, és apró csókokkal halmozta el azt. Kuncogva próbáltam tudtára adni, hogy csiklandoz tette, majd állát megfogva újra felhúztam arcomhoz. Kezeit fejem mellé támasztotta, majd ajkaimnál megállt, és belesuttogott.
- Kívánlak. – csókolt meg végül, mire egy apró nyögés hagyta el számat. Nyelveink táncot jártak, mikor megtalálták egymást. Végül elhúzódott tőlem, és homlokomra apró puszit lehelt. – Viszont el kell küldenem Todd-ot. – nézett mélyen szemembe.
Vágytól csillogó mélybarna íriszei vadul keresték az enyéimet, majd egy kusza tincset elsöpört arcomból és szabad kezével felnyomta magát.
- Ne menj! – húztam vissza magamhoz, mire meglepődött, ugyanakkor meleg mosoly terült szét az arcán. Mellém fektettem, majd mellkasára feküdtem, és arcomat vállába fúrtam. – Nem akarom, hogy itt hagyj. – suttogtam, mire államat megfogva, aggódó tekintettel nézett szemeimbe.
- Nem hagylak itt. – puszilta meg orrom hegyét.
- Reméltem. – bólogattam összeráncolva homlokom. – Egy egészen picikét. – mutattam ujjaimmal, hogy demonstráljam is.
- Ennél azért jobban is reménykedhettél volna. – tágította ki a mutató- és hüvelykujjam közötti üres teret, majd ujjait az enyémekre kulcsolta. – Nagyon hiányoztál. - vallotta be, mire ezer kis pillangó kezdte csapkodni szárnyait a hasamban.
- Te is nekem. – szippantottam mélyet pólója illatából.
- Sajnálom ezt a két napot. – mosolygott szomorúan. Gondolatban ugyan eldöntöttem, hogy mennyi mindent fogok hozzá vágni, de mikor megláttam, fáradtan, szomorúan egyszerűen nem volt szívem hozzá. Annyira törékenynek tűnik most, és már talán kezdem megérteni, hogy tényleg közel áll hozzá Melanie apukája, és – bármilyen fájóan nehéz is kimondani de – Melanie is.
- Remélem minden rendben lesz. – fordultam hasamra, hogy jobban lássam arcát, majd átölelve visszadőltem rá.
- Azt nem tudom neked megígérni. – mondta, mire hirtelen felkaptam a fejem, hogy láthassam arcát. – Azt viszont igen, hogy velünk minden rendben lesz az idők végezetéig. – mosolygott arcomat látva, majd végig simítva azt újra magához húzott, hogy csókjaival elfeledtethesse velem az elmúlt napokat.

#10 000+ meglepetés

Aloha minden kedves olvasómnak!
Mivel a blog nézettsége átlépte a 10 000+ -t, ami számomra hihetetlen, megígértem, hogy kitalálok valami kis meglepetést. És sikerült! Úgyhogy ismertetném is veletek, mivel ez inkább egy olyan játék-féle.
Szóval, e bejegyzés alá írhattok bármilyen kérdést a történettel kapcsolatban, ami felmerült bennetek, de mégsem kaptatok esetleg rá - még - választ. Ez lehet például szereplőkkel kapcsolatos, helyszínekkel, vagy bármilyen szerelmi szálakkal, és én megpróbálok nektek választ adni.