#Eltűnt

Most perpillanat annyira, de annyira mérges vagyok, hogy elmondani nem tudom. Kész volt a fejezet, este tíz körül. Kész volt, nem álmodtam. És ma egyszerűen nem találtam meg. Pedig mentettem. Biztos vagyok benne, hogy mentettem. A technika ellenem van, komolyan. Hosszú volt, sok minden volt benne, és nincs meg. Ennyire hülye nem lehetek, komolyan.
Most nagyon mérges vagyok, annyira, hogy fúúúúú... Nem akarom elhinni, egyszerűen hihetetlen. És nagyon bánt, pedig elmentettem, és sehol sincs. Meg egyébként is a word-öt be sem lehet zárni úgy, hogy ne kérdezzen rá még egyszer a bezárásra, ha mentetlen dolgok vannak benne.

Egyszer lennék kész mondjuk hamarabb, hosszú résszel, és a tudomány én és a blog közé áll.
És ilyenkor az egyetlen baj az az, hogy szeretném pont ugyanúgy megírni újra, de nem tudom, ami még jobban felidegesít, így inkább ráhagyom.
Most egy kis időt kérek tőletek, és higgyétek el, hogy rettentően sajnálom...

Negyvenedik fejezet. - I messed up.

Hello-bello!
Rekordidő, tudom. Ilyen gyakran nem volt rész már fúú, régóta. Nem is akarom elkiabálni.
Ami még durvább, hogy ez már a 40. fejezet, éééés mindjárt egy éves lesz a blog is :)

Egy icipicit rosszul esik, hogy nem tudom hányan vagytok itt, mivel semmi visszajelzést nem kapok... Valószínűleg én szúrtam el, de már visszacsinálni nem tudom. Na mindegy, kommenthatárt nem szabok, mert nem fogok 'kötelezővé' tenni ilyen dolgokat és valljuk be igazi headshot-nak is lehetne nevezni a kommenthatárt :D
Olvasgassátok, véleményezzétek, és ha bármi kérdésetek van, azt is szívesen várom akár chat-ben is ;)

Jó olvasást. xx

~zene~

- Sam! – kiabált utánam egy hang, amire lassítás helyett felgyorsítottam. – Ne siess már annyira, hazaviszlek. – ért be Raidon, mire hirtelen megállással megfordultam. Csak is két szó csöngött a fülembe. Menj el! Egy határozott szorítás visszarántott mellé, elég közel ahhoz, hogy még jobban felerősödjön bennem az a két szó…

- Mit akarsz? – tettem kezemet mellkasára, hogy megállítsam.

- Haza szeretnélek vinni. – engedett el hirtelen, majd kezeit maga mellé eresztette.

- Nem kell. Haza találok. – léptem két lépést hátra lassan, majd megfordulva nagyobb léptekkel folytattam. Az egyetlen rohadt baj az volt, hogy messze nem erre kellett volna hazamennem. 

- Hé, nem a másik irányba indultál az előbb? – kocogott mellém.

- Figyelj; - álltam meg, majd felé fordultam. – Haza találok, nagylány vagyok. Hidd el, sikerülni fog. 

- Nem elég, hogy leöntöttem a ruhádat, még hagyjam is, hogy egyedül menj haza. Kizárt, ne haragudj. – rázta meg a fejét, majd egy apró mosolyra húzta száját.

- Eddig se raboltak el, eddig is egyedül mentem haza. Most is menni fog. – sóhajtottam, majd a hideg szél miatt megborzongtam.

- Eddig nem voltam itt, és már fázol is. – akadékoskodott tovább. – Legalább vedd fel. Nem lehet valami meleg ez a ruha. – nyújtotta oda pulóverét, amit elfogadtam volna. De csak volna, mert akármennyire is fáztam, nem volt elég ahhoz. 

- Nem kell, köszi. – tartottam magam elé a kezeimet, védekezésképpen, mire a hátamra terítette az ruhadarabot.

- Fölösleges ez az ellenkezés. Nem akarok semmit sem tőled, csak haza vinni. – kerekedtek nagyra szemei.

- Mi van? – fagytam meg egy pillanatra. Azért a pofátlanságnak is van egy határa.

- Az arcodra van írva az, hogy hagyjalak békén. De semmit sem akarok tőled, tényleg. Legalább fogadd el a baráti segítségemet. Ott a kocsim, gyere. – mutatott az említett négykerekű felé, majd kezét felém nyújtotta.

- És mégis miért kellene melléd beszállnom? Nyilvánvalóan ittál. – kulcsoltam össze kezeimet a mellkasom előtt. 

- Szerinted felajánlanám, hogy hazaviszlek, ha ittam volna? – háborodott fel. – Jó sokat csalódhattál az emberekben, ha mindenkiről ennyire rosszat feltételezel. – vágta hozzám, majd a kocsija felé indult. Még a lélegzetem is elállt az előbb hallottaktól. 

- Nehogy már az életem elemezgetését kezd el, mindössze öt perc ismeretség után. – sercegtem, miközben indulatoktól dúlva követtem. – Mégis mit képzelsz magadról? – fogtam meg hátulról, mikor utolértem. A helyzet viszont nem úgy sült el, ahogyan terveztem. 

Ugyanis maga elé rántott, majd hátamat kocsija ajtajának döntötte és kezét a fejem mellé támasztotta.

- Én mit képzelek magamról? Inkább te mit képzelsz magadról? – beszélt hozzám mindössze pár milliméterre. – Segíteni akartam, mert leöntöttem a ruhád. Ahelyett, hogy elfogadtad volna, itt cirkuszolsz velem. 

- És ezt miért nem tudod úgy mondani, hogy messzebb állsz tőlem? Miért kell belemásznod minden személyesterembe? – szinte köptem a szavak. Nagyon mérges voltam rá. 

- Nem ellenkeztél és úgy gondoltam megtehetem. – rántotta meg hanyagul vállát, majd még közelebb hajolt, annyira, hogy ajkaink szinte összeértek. Annyira, hogy éreztem szívdobbanásait, és ahogyan tüdeje dübörög, miközben beszívja a levegőt. – Sőt még ez ellen sem ellenkezel. – érintette enyémnek felső ajkát. El akartam mozdulni, esküszöm, de nem tudtam. Lefagytam, és vártam, hogy megtegye a következő lépést. – Nézzük, ez hogy tetszik. – suttogta, majd megpuszilta szám sarkát. Az alkohol teszi ezt velem. El akarok mozdulni, de nem tudok. Minden porcikám üvöltött, hogy taszítsam el magamtól, de egyszerűen képtelen voltam. 

Végül ajkai megtalálták enyémeket, és elkezdtek rajta mozogni. Ekkor viszont felvillant a vészcsengő agyamban, és összeszorítottam számat, majd hevesen ellöktem magamtól. 

- Most meg hova mész már megint? – kiabált utánam a pulóverével a kezében, amit pár másodperce kaptam le magamról.

A könnyek marni kezdték szememet, miközben megpróbáltam minél gyorsabban futni a cipőmben. Te jó isten, komolyan megcsaltam a barátomat? Jézusom, és én vádoltam meg őt mindig ezzel. A könnyek utat törtek szemeimből és áztatták el arcomat. Azt sem tudtam merre futok, csak mentem minél távolabb ettől az egész érzelmekkel feldúlt helytől. Mikor felnéztem el se hittem, hogy ott találtam magam. Gondolkozás nélkül csöngettem be, habár tudtam, hogy nincs otthon. Tudtam, de nem érdekelt. Sokat kellett várnom még valaki kijött, és a bátorságom is leszállt, mikor rájöttem hány óra is van.

- Sam, nincs itthon Heather, de reggel gyere vissza majd. – törölgette anyukája álmosan szemeit. 

- Bocsánat, hogy felébresztettem, meggondolatlan ötlet volt. – szipogtam, majd megfordultam, hogy haza menjek. 

- Baj van? Úristen, mi lett a ruháddal? – húzott vissza, majd betessékelt a házba. – Kérsz teát vagy valamit? – aggodalmaskodott, miközben életet lehelt a házba.

- Nem kérek, köszönöm. Semmi baj sincs, csak… Megvárom Thea-t a szobájában. – mutogattam a szoba felé.

- De nem hiszem, hogy ma hazajön. – húzta el a száját.

- Nem baj, majd akkor reggel. – bólogattam teljesen összezavarodva. 

- Öö, rendben. Szólj, ha szükséged van valamire. – vakarta tarkóját Eva.

- Oké, köszönöm. Jó éjt! – hagytam ott, majd Thea szobájának ajtaját berúgva az ágyának estem. 

Levettem a ruháját, majd valami pólót és nadrágot kerestem a szekrényébe, és takaróját felhajtva befeküdtem ágyába. Telefonomat kivettem a táskámból, majd hunyorogva pillantottam a képernyőre. 2 üzenet. Mérgesen fordítottam le, majd a párna alá dugva verekedtem még pár sort könnyeimmel, míg végül el nem aludtam. 

*

- Jó reggelt, Sammy! – mászott rám Heather tudtomra adva, hogy ideje felkelnem.

- Ühm, ne már. – ellenkeztem kifordulva alóla. 

- Kelj már fel, és mond el mi történt, mert anya kezd aggódni. – fordított maga felé, mire retinámat kiégette a felkelő nap, ami besütött a szobába. Próbáltam kezem eltakarásával védekezni ellene, de mindhiába. – Te sírtál? – kerekedtek óriásira szemei, mikor meglátta a valószínűleg piros szemeimet. 

- Csak a szél kifújta. – bólintottam, mire nem nevette el magát. Nincs vicces kedvébe, úgy tűnik. 

- Most komolyan, mi történt? – mászott le rólam végre és tette törökülésbe lábait. 

- Elrontottam. – sóhajtottam, miközben felültem vele szembe. 

- Mit? – értetlenkedett.

- Mindent. – túrtam hajamba, újra sírás közeli állapotban. Sürgetve nézett rám, hogy folytassam, mire térdemet átkulcsolva ráborultam. – Otthagytatok, majd jött egy srác, aki leöntötte a ruhádat, aztán meg nem hagyott békén és végül meg akart csókolni. Amit meg is tett…gyakorlatilag. – emeltem fel a fejemet egy kicsit, hogy éppen csak láthassam arcát. Érzelmek sokasága futott végig rajta, majd lassan pislogva a szoba másik irányába nézett.

- Hogy mi történt? – állt fel lassan az ágyról rám nézve.

- Jól hallottad. – rántottam meg a vállam.

- Abban nem vagyok biztos. – ült a másik oldalra, hogy közelebb legyen hozzám. Egy pillanatig azt hittem, hogy a ruháját akarja megkeresni. – Ki jött? Mi lett a fehér ruhámmal? És mégis mi a fenét csinált veled az a srác? – kérdezett egyre aggódóbban.

- Valami Raidon… - túrtam bele hajamba, de az ujjaim beleakadtak, így nem tudtam kihúzni őket. 

- De béna vagy. – rázta meg a fejét mosolyogva Thea, majd felkelt és egy fésűt nyomott a kezembe. 

- Nem kell, köszi. – vágtam le az ágyra mérgesen, majd folytattam. – Éppen menni készültem, és jött ez a srác, aki leöntötte a ruhádat; - mutattam a székre, ahova raktam. – majd mindenképpen ki akarta valahogyan mosni, aztán nem sikerült neki, én otthagytam, ő utánam jött, és innen már tudod. – közöltem tényként ezeket az igenis nehéz mondatokat.

- Várjunk; - nézegette a ruháját, nagyokat szisszenve. – Ez az a Raidon? A piercinges, tetkós, szőke? – nézett rám, mire bólintottam. – Akkor ki fogja fizetni a ruhát, abban biztos vagyok. – vetett rá egy utolsó fájó pillantást, majd visszaült mellém az ágyra.

- Mert ki ez a Raidon? – kérdeztem, mikor nem akarta kifejteni nekem azt, amit előbb elkezdett.

- Te nem ismered? – húzta el a száját, mire már tudtam, hogy nagyon mellé nyúltam. 

- Kellene? – húztam fel szemöldököm, mire sután bólogatni kezdett.

- Köze van Zack-hez… - kezdte, mire megállítottam.

- Úristen, mondd, hogy nem valami nagy haverja, kérlek. – kezdett el hevesebben verni a szívem. 

- Rosszabb, az unokatestvére. – emelte fel a fejét óvatosan, mire köpni-nyelni nem tudtam. 

- És erről én miért nem tudtam? – nevettem kínosan. Itt az idő, hogy elnyeljen a föld, és betemessen a hamvaimmal. 

- Meglepődtem volna, ha tudsz róla. De ha úgy nézzük, ő sem tudott rólad. – rántotta meg a vállát. – És mit csinált veled? Ugye nem erőszakolt meg? – húzta össze szemöldökét.

- Jézusom; - vertem fejemet az ágy támlájába. – Hogy lehetnek rokonok? – hagytam figyelmen kívül Thea kérdéseit, és próbáltam megemészteni azt a kis tényt, hogy mit tettem.

- Nem vérszerinti unokatestvérek, hanem ilyen mostohák, mert az anyukája testvére elvált, és Raidon egy „hozott-gyerek”. – rajzolt idézőjeleket a levegőbe. – Meg amúgy sem élnek itt, hanem Németországba laknak, azt hiszem. 

Nem tudtam mit reagálhatnék erre, így csak bólintottam, majd Thea-hez közelebb fészkelődve megöleltem.

- Mit csinált veled, Sam? – kérdezte eltolva magától, mire egy könnycseppet töröltem ki a szememből.

- Semmi olyat, csak megcsókolt, vagy akart, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem azt. – ráztam a fejem összezavarodottan.

- Figyelj, nem történt semmi, alkohol hatása alatt voltatok mindketten, nem kell megtudnia senkinek sem. Ő sem tudta, hogy ki vagy. Biztos vagyok benne, hogy nem csinált volna ilyesmit, ha tudja. – nyugtatgatott Thea.

- De én sem csináltam semmit, érted? Hagytam volna, hogy megcsókoljon, miközben nekem ott van Zack. – emeltem fel a hangom, majd az ágyról felpattanva dobálni kezdtem a cuccaimat. 

- Sam, nyugodj meg! – jött oda Heather, majd letörölte dühös könnyeimet. – Képtelen vagy döntéseket hozni, mikor iszol. Semmi sem történt, oké? – fogta meg fejemet, hogy rá nézzek.

- Mi az, hogy semmi sem történt? – kiabáltam. – Nem ittam annyit, hogy arra foghatnám. Megcsaltam, érted? – suttogtam, miközben könnyeim lefolytak arcomon. A fal mellett lecsúsztam a földre, majd arcomat kezeimbe temettem és halk zokogás rázta meg testemet. Thea nem mondott semmit csak leguggolt mellém, és átölelt újra. Nem löktem el magamtól, mert szükségem volt rá.

Harminckilencedik fejezet. - Get away!

Halihó kedveskék!
A pici csúszás az tényleg pici. Még egyszer sajnálom, hogy nem volt rész ilyen sokáig. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél hamarabb hozzam a következőt.
Remélem tetszik, ha pedig igen, akkor kommenteljetek, pipáljatok, meg minden ilyesmi. Csak egy pici visszajelzés, ami ösztökél arra, hogy tényleg siessek, mert van miért.:)
Nem is pofázok többet, tudjátok, jó olvasást. xx

- Hiányozni fogsz. – bújtam Zack nyakába, miközben próbáltam kizárni a körülöttünk lévő zajokat.
- Csak egy hét. – puszilta meg homlokom, majd órájára nézett. – Vigyázz magadra, rendben? – nézett mélyen a szemembe.
- Akkor halasszam el az autólopásos projektemet? – fintorogtam, mire felnevetett.
- Határozottan.
- Megpróbálok nem bajba keveredni. Bár nem ígérhetek semmit sem. – húztam az agyát.
- Csak maradj egyben. – bólogatott komolyan.
- Az menni fog. – öleltem át nyakát, majd utoljára megcsókoltam.
- Mennem kell, baby. – húzódott el, majd visszahajolt, hogy fülembe suttogjon. – Szeretlek. – puszilta meg arcomat, mire jóleső érzés futott végig rajtam.
- Én is. – simogattam meg arcát, és néztem, ahogy egyre távolodó alakját elnyeli a tömeg.
Végül elvállalta a fotózást New York-ban. Örülök, hogy követi az álmait, és remélem sikerülni fog neki. De elég rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban, amit nem tudok háttérbe szorítani.

*

- Ezt tuti nem veszem fel. – néztem arra a ruhára, amit Heather hozott.
- Miért?
- Láttad ennek a hátát? Nem eladni fogom magam. – háborogtam a pofátlanul kivágott ruhát nézve. Mégis hogy gondolta, hogy majd én ezt felveszem.
- Legalább próbáld fel. – kérlelt a fürdőszobába tolva.
Végül megtettem minden tőlem telhetőt. Felvettem, habár ennyi erőből egy melltartóba és bugyiba is mehetnék, körülbelül annyit takart ez a valami.
- Na? – kiabált be, mire kinyitottam az ajtót. – Ez baromi jól áll, nem értem mit izélsz.
- Hogy mit izélek? Nézd már meg hátul. – fordultam meg és mutattam meg a nagy… semmit. Ugyanis a hátamat semmi se takarta.
- Szerintem jól néz ki. – állapította meg.
- Akkor cseréljünk. – mutattam az ő szolidan elegáns ruhájára.
- Igazából Ben idegrohamot kapna, ha meglátna ilyenben. – húzta oldalra a száját, és ezzel meg is nyertem a versenyt.
- Akkor miért akarod ezt rám aggatni?
- Mert neked jobban áll. – állt meg elgondolkozni.
- Jó érv. – püfögtem, mire megcsapott egy párnával.
- Kisminkellek inkább, ülj le! – tolt a tükröm elé, majd a székbe nyomott, meg se engedve, hogy ellenkezzek.
- Ki van zárva, hogy te sminkelj ki! – szorítottam össze a szemeimet, megakadályozva, hogy bármiféle krémet is felvigyen rájuk.
- Miért? – biggyesztette le a száját.
- Emlékszel, hogy legutóbb mi volt? – próbáltam felidézni, a nem rég történteket, amikor is felajánlotta segítségét.
- Persze, hogy emlékszel. Vadítóan festettél. – kacsintott. – Csukd már be normálisan a szemed.
- Vadítóan? – hurrogtam. Egyáltalán nem egyezik az ízlésünk Thea-vel. Ő vadabb, míg én inkább szolidabb. De ő mindenképpen szeretne engem is olyan ruhákba öltöztetni, mint amikbe ő jár, mert szerinte azok kihangsúlyoznak.
- Tudod mit? Felveszem a ruhát, de saját magam sminkelek. – ajánlottam fel egy egyességet.
- Ehhez a ruhához nem illik a te kis natúr sminked. – tette csípőre a kezét.
- Dehogyisnem! Tökéletesen megy hozzá. – bólogattam, majd kiszálltam a székből.
- Akkor rontsd el vele az összhatást. – rántotta meg a vállát, majd a helyemre ült.
- El is rontom. – nyújtottam rá a nyelvemet, majd otthagyva a fürdőbe mentem.
Szerintem jól fog kinézni a számára natúr smink, az ő hófehér ruhájával.
- Remélem azért a piros-rúzs-ötletemet elfogadod. - kiabált miközben visszamentem a szobába.
- Azt el. – bólogattam, mire hozzám vágta a tűzszínű csodát.
- Nagyon remélem, hogy jó éjszakának nézünk elébe. – kente fel a szempillaspirált, majd egy utolsó tükörbe pillantós momentum után rám nézett. – Ugye nem fogsz balhézni? – kérdezte komolyan.
- Miért?
- Ott lesz Melanie is. – mondta, majd táskáinkat felkapva lefelé indult. Ki gondolta volna, hogy ő is ott lesz?
- Tényleg? – tetettem meglepődést, habár biztos voltam benne, hogy meghívta Conny.
- Ja. Ez a hülye Conrad nem bírt magával, ugyanis most őt akarja becserkészni. – fintorgott. – Oliva bogyó után nagy váltás azért, valljuk be. – utalt a volt barátnőjére, mire játékosan meglöktem.
- Ez csúnya volt. – nevettem.
- De igaz. – vonta meg a vállát.
Oliva bogyó, aki egyébként Olivia, és rettentő kedves lány. De az utóbbi időben kicsit megváltozott. Minden közös beszélgetésből valahogy Allah-hoz jutunk, ugyanis a muszlim vallásra tért át valamiért. Az egész egy indonéziai nyaralás után történt, ahova egyébként Conny-val ment. Visszatérésük után elhatározta, hogy ő egy muszlim nő lesz, és ezután nem lehetett vele beszélgetni bizonyos témákról, teljesen agyára ment a dolog. Végül már ijesztővé vált. Tényleg. Nem ítélem el a vallásos embereket, de ez akkor is sok.
Conny-nak is sokk volt az egész, így szakítottak, de nem rég újra összejöttek, viszont most megint szétmentek. A fiú ugyanis nem akart Mekkába zarándokolni, habár nem értettem mi baja vele.

*

- Ez micsoda? – próbáltam túl kiabálni a kétszáz decibellel szóló zenét, ami nem igazán sikerült. Melanie az előbb egy pohár valamit nyomott a kezembe. A színe élénk, viszont az ijesztően eszelős mosolyát látva kétlem, hogy jó is.
- Finom, ne foglalkozz vele, mi van benne. – kacsintott, majd mintha mi sem történt volna kezét felemelve, csápolva a nappaliba ment, hogy újra mindenki megcsodálhassa nagy idomait.
Sóhajtva öntöttem ki az italt a mosogatóba majd annak dőlve hajamba túrtam. Ez a nap sem lehetne már jobb, komolyan. Nem vagyunk itt három órája, de már négyszer kerültem halál közeli állapotba. Először mikor még ide sem értem, ugyanis Thea majdnem egy autó elé lökött annyira nevetett. Majd az egyik sráccal egy harmadik srácnak borultunk miközben végig azt hajtogatta, hogy milyen jó a hangulat, és mennyire kib*szottul jól érzi magát. Aztán a legjobb barátnőm és az ő kedves barátja leléptek, ugyanis Ben unokatestvérének a barátnőjének a kishúgának szülinapibulija kezdődött. Ezt az apró részletet viszont Thea elfelejtette említeni, amit még nagyon meg fog bánni. Próbáltam velük menni, de nem vittek el. Így hát itt maradtam az alkoholisták – és egyéb más szereket használók – szigetén. Utolsóként pedig Melanie, akinek már a szeme is rosszul ált, szeretett volna velem megitatni valamit. Ennél remekebb már nem is lehetne, habár ahogy elnézem a most bejövő srácot…van, létezik ennél remekebb. Hihetetlen.
- Bocs. Adj már egy jégkockát. – üvöltött artikulálatlanul.
- Ne haragudj, de nem a pincér vagyok, szolgáld ki magad. – lövelltem rá egy mérges pillantást, amit a gyér fényben nem láthatott és kétlem, hogy érdekelte. Ellökve magam a pulttól immáron határozottan az ajtó felé vettem az irányt.
- Úristen. Ne haragudj! – néztem először egy újabb fiúra, akit még életemben nem láttam, majd a hófehér ruhára, amit most egy szép kis zöldes folt díszített. Hirtelen azt sem tudtam, mit kezdhetnék, ugyanis még meglepődöttségem koránt sem ért véget, amikor a srác karomat megfogva elkezdett húzni.
- Hé! Állj már meg, és engedj el, légy szíves. – rántottam vissza, majd a másik irányba vissza a konyhába igyekeztem, hogy még mentsem a menthetetlent. Mindegy, Thea miatt van. Miért akarta, hogy felvegyem ezt a ruhát? Tudhatta volna, hogy ez lesz…
- Arra van a fürdő. – mutatott a jó irányba.
- Tényleg? Erre meg a konyha. – idegesített fel még jobban.
- Ne makacskodj már! Segítek. – húzott vissza magához, majd kezemet megfogva a tömegen átrángatott. Önkéntelenül pirultam el, mikor derekamat megfogva maga elé tolt, és az ajtót kinyitotta előttem. – Tényleg ne haragudj. Kifizetem. – nézett végig rajtam most már úgyis, hogy látott valamit. És nekem is sikerült jobban szemügyre vennem. Szöges ellentéte volt Zack-nek. Szájpiercing, tetkók, szőke haj, kékes-zöldes szem, és bennem az a pár elfogyasztott ital dolgozni kezdett.
- Figyelj, semmi gond. – néztem szemébe, majd a tükörbe. – Auch. – szisszentettem fel, mikor meg láttam egészben. Szörnyen nézett ki, a zöldet már beszívta az anyag, és sírni lett volna kedvem. Szegény ruha…
- Gyere; - nyújt kezemért, amit a lassuló reakcióidőm miatt nem rántottam el. – Egy kis víz csodákat tesz. – mosolygott, mitől még jobban felszisszentem. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen, mert az alkohol mindig olyat tesz velem, amit soha, de soha nem tennék meg. Ezért nem iszom, de Thea erősködött, hogy nem lesz semmi, mert itt vannak, haza visznek, satöbbi, satöbbi.
- Szerintem hagyjuk, úgyis már haza készültem. – csúsztattam ki végül kezemet övé közül. – Meg egyébként is, ennek már a víz is csak ártana. – mosolyogtam szomorúan, de nem bírtam ki, hogy ne vegyem ki a kezéből a vizes törölközőt. Egy pici pötty eltűntetését néztem ki magamnak, de ő hamarabb cselekedett. Hátamat tartva elkezdte dörzsölni a ruha oldalán lévő ital foltot. Kirázott a hideg, mikor keze hátamhoz ért. Ami azt jelentette, hogy itt az idő, hogy eltűnjek innen.
- Fázol? – mosolygott rám sokat sejtetően. Gondolom már sokszor találkozott ilyen reakcióval. Az egyetlen baj az, hogy az enyémmel is kellet neki.
- Hagyjad. – vettem ki a kezéből, majd a kagylóba dobtam a törölközőt és visszafordultam az egész alakos tükör elé. Rosszabb lett, mint volt.
- Még így is gyönyörűen nézel ki. – mosolygott rám a tükörből, miközben a kezét mosta. Zavartan sütöttem le a szememet, majd elszégyelltem magamat. Basszus, barátom van. Nem jöhetek zavarba egy idegen sráctól.
- Nem kell ez a duma. – ráztam meg a fejem egy apró mosollyal a számon.
- Nem szokásom ilyeneket mondani. – nézett még mindig, mire elkaptam a tekintetemet. – Tényleg kifizetem, vagy kitisztíttatom.
- Ez csak egy ruha, mellesleg meg nem az enyém, szóval én nem haragszok. – mosolyogtam rá. – Viszont akinek a haragjával szembe kell szállnod, az nem lesz könnyű. – kacsintottam rá, amit egyből meg is bántam.
- Oh, bocsi. – nyitott ránk Conny, majd egy pillanatra megtorpanva végig mért engem, majd a társaságomat is. – Raidon, te mit csinálsz itt? – fordult mérgesen a fiú felé.
- Csak történt egy kis baleset, de már éppen menni készültem. – álltam közéjük.
- Így? Legalább hagy adjak valami váltó ruhát, Sam. – nézett még utoljára Raidon-re, majd rám.
- Nem kell, köszi. – simogattam meg a hátát, majd kikerültem. Minél távolabb kerülök ettől a fiútól, annál jobb.
- Hé, várj már! – szaladt utánam Conny. – Nem mehetsz el így. Még nem is töltöttünk együtt két percet se.
- Majd máskor. Érezd jól magad. – nyomtam két puszit az arcára, majd nem foglalkozva lebiggyesztett szájával a kijárat felé tartottam.

A friss, füstmentes levegő csípte bőrömet. Már bántam, hogy nem hoztam semmi pulcsit sem magammal. Először taxit akartam hívni, de meggondoltam magam, mert egy másodperccel sem szerettem volna több időt tölteni itt.
- Sam! – kiabált utánam egy hang, amire lassítás helyett felgyorsítottam. – Ne siess már annyira, hazaviszlek. – ért be Raidon, mire hirtelen megállással megfordultam. Csak is két szó csöngött a fülembe. Menj el! Egy határozott szorítás visszarántott mellé, elég közel ahhoz, hogy még jobban felerősödjön bennem az a két szó…

#Csúszás - csak egy nagyon pici

Leég az arcomról a bőr, hogy már megint ilyen hülye bejegyzést kell írnom. Megpróbáltam, de még (!) nem sikerült maradandót alkotnom. Nem szeretek egy oldalakat fejezeteknek nyilvánítani, ezért nem is publikáltam ma semmit sem. Sietek, tényleg, nagyon, és most komolyan. Pár nap, mindössze. Határidőt nem írok inkább, mert eddigi tapasztalatok alapján nem sikerült betartanom.
Az a baj, hogy foghatnám a nyárra, de igazából az év többi hónapján sem remekeltem. Ez a fájó igazság...
Pár nap és jelentkezek az immáron harminckilencedik fejezettel ;)

Harmincnyolcadik fejezet.

Hello-bello!
Itt is lenne a következő rész, ami valahogy nem nyerte el igazán a tetszésemet...
Viszont nem tudom, hogy most írjam le, amit szeretnék vagy a végén, de igazából mindegy, mert, ahogy elkezditek olvasni már kiderül. Mindenesetre csak körülírom, nem megyek bele részletesen, úgy hogy nyugodtan végigolvashatjátok. Meg nem is lesz olyan hosszú, amit hozzá akarok fűzni, a történet további részéhez. Majd biztosan felmerülhet valakikben, akik esetlegesen ismerik vagy látták már a főszereplőt megformáló fiút - és kommentbe is kérdezték már, ha esetleg valaki olvasta. Szóval a blog nem róla szól, meg ugye a neve is eredetileg Francisco, de ugye nem titok, hogy mi a foglalkozása eredetileg.
Na, fú, még én is belekeveredtem. :)
A következő rész időpontja pedig valahol ott ↖ látható, ami azért van ennyire messze, mert nyaralni megyek. Addig is legyetek jók, és élvezzétek a nyarat (amíg lehet :D). 

Jó olvasást. xx

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Lehet, hogy még nem mondtam, mindenesetre tudnod kell, hogy két éve volt egy casting, amire beválogattak és csináltak egy próbafotózást. – kezdte, mire ledöbbentem. – És most, valahogyan megtalálták a portfóliómat és elhívtak a tengerentúlra egy újabbra, valami divatcég arcának. – nézett végül rám, mire a döbbenetem átalakult valami másfajta érzésre.
- Most te hülyéskedsz? – kérdeztem mosolyogva, mire nemlegesen megrázta a fejét. – Ez azt jelenti, hogy egészen idáig nem tudtam a barátomról, hogy modell? – ráncoltam a homlokom.
- Nem vagyok modell. Bárkinek lehet portfóliója. – nevetett látva arckifejezésemet.
- Ez durva. Mármint jó értelemben. – bólogattam, még mindig hitetlenkedve. Habár, most, így újra végig nézve rajta, lehet, van benne valami.
- Te most stíröltél? – nevetett székembe beleülve.
- Csak jobban megnéztelek. – kuncogtam. Majd elgondolkozva végig dőltem az ágyamon. – Tudod, ha te modell vagy, akkor híres… - gondolkoztam el egy pillanatra. Majd a gépem kijelzőjét felnyitva már ütöttem is a nevét a keresőbe.
- Te most komolyan rám guglizol? – nézett rám értetlenül, majd felállva a hátam mögé feküdt. – Ne már. Ez tök gáz. – próbálta bezárni a keresőt, mielőtt még a ’Képek’-re tudtam volna kattintani. – Nincsenek fent képek rólam.
- Most már nem hiszek neked. – nevettem, majd gépemet fogva felpattantam az ágyamról. Vagyis volna, de ő megfogta a csípőmet.
- Pedig hihetnél. – kezdte el csikizni az oldalamat, ami miatt elengedtem a laptopomat.
- A saját szememmel szeretném látni! – dőltem hátra, hogy utána nyúljak, de késő volt.
- Az nem velem lesz. – nevetett, majd lecsapta a gépem tetejét és az asztalomra rakta.
- Ez azt jelenti, hogy olyan képek vannak fent rólad, amiknek nem fogok örülni? – hunyorogtam gyanúsan. – Ne aggódj. Akkor még nem ismertük egymást. Nem leszek féltékeny. – legyintettem, mire mosolyogva megrázta a fejét. – Rosszabb? – nyitottam a számat nagyra még mindig hanyatt feküdve. Fordítva láttam a világot, és őt is, mikor felém közeledve arcom felé hajolt.
- Nem tudom, neked mi számít rossznak. – kacsintott perverzül, majd párnámra feküdt.
- Félmeztelen képek? – csillant fel a szemem, mire megrázta a fejét. – Pucérok? – kaptam a kezemet számhoz, mire felnevetett.
- Nem pucérok, azért ennyire ne fantáziálj. – csípte orromat két ujja közé óvatosan, mire megráztam a fejem.
- Nem fantáziáltam. – ráncoltam homlokom, mire bólogatni kezdett, amolyan ’persze-persze-stílusban'. – Most azt hiszed, hogy a te meztelen testedről fantáziálgatok? – húztam fel a szemöldököm elharapva egy mosolyt.
- Arról nem kell. Meg is nézheted. – kacsintott, majd egy perverz mosollyal megfogta a pólóm végét. – Bármennyire is rövid ez a póló, szeretném inkább a szoba másik végén látni. – mondta.
- Zavarba hozol. – kuncogtam kezemet arcom elé tartva.
- És még mennyire zavarba foglak majd hozni. – sóhajtott visszadőlve, és kezével elengedte a pólóm szegélyét.
- Ettől félek én is. – kacsintottam rá, majd alsó ajkamat végig nyalva egy kicsit beleharaptam.
- Ez csúnya volt, Sammy. – húzta fel szemöldökeit, majd combomra tette a kezét. – És kár is volt csinálnod. – csúsztatta feljebb kezeit, míg egészen a rövid nadrágom végéhez nem ért, és én nem állítottam le.
- Ne már. Itthon vannak anyáék. – suttogtam, kezét lefogva.
- Az előbb ez még nem jutott eszedbe. – mosolygott másik kezét is elindítva lábamon, mire végig futott rajtam a hideg.
- Ne csináld. – szóltam rá újra, majd hirtelen felpattanva az ajtó felé vettem az irányt.
- Tudod, hogy úgy is elkaplak. – feküdt vissza az ágyra, meg sem erőltetve magát.
- Edzésbe vagyok. – sóhajtottam, majd jobb combomat befeszítettem.
- Direkt ingerelsz? – mosolygott.
- Én? Dehogy? Viszont olyan meleg van itt, nem? – kezdtem el feljebb húzni a pólóm, egészen a melltartóm aljáig, viszont ott megtorpantam. Imádtam ingerelni. Láttam, hogy küszköd, és ez miattam van.
- Sam, rosszul fogsz járni, ha most felkelek. – fenyegetett, mire elnevettem magam.
- Igazad van. – engedtem el a ruhadarabot, ami visszahullott testemre. – Inkább kinyitom az ablakot. – sétáltam az említett nyílászáró felé. Az íróasztalomról véletlen, tényleg véletlen lelöktem egy tollat, ami kizökkentett a barátom elcsábításából. Teljesen önkéntelenül hajoltam le érte, ami tökéletes belátást adhatott a pólóm alá. Nevetve nézte cselekedeteimet, mire kezdtem magam kellemetlenül érezni.
- Te most mit is szeretnél tulajdonképpen? – nézett még mindig röhögcsélve. – Mert nem hinném, hogy szükségem van ilyen kis előjátékokra, hidd el. Anélkül is menni fog. – kacsintott, mire zavarba jöttem, és rövid nadrágomat lehúzva próbáltam minél többet elrejteni magamból.
- Ez most véletlenül volt. – utaltam a tollra, miközben végre eljutottam az ablakhoz. A hűvös levegő lehűtötte izzó arcomat.
- Tudom, mert zavarba hozott. – hallottam újra nevetését majd kezét derekamon éreztem. – Azért még néztem volna egy kicsit, ahogyan hódítasz. – kuncogott fülembe.
- Most hülyén érzem magam. – ráncoltam homlokom, majd kiléptem öleléséből.
- Nekem tetszett azért. Ne aggódj, engem már elcsábítottál. – kacsintott, mire mosolyogva megráztam a fejem.
- Az eleje még lehet jó volt, de a többi kifejezetten béna hatás keltett. – elemeztem ki az előbbi helyzetet, helyezve a kínos szót újabb távlatokra.
- Most akkor kibeszélünk téged? – kérdezte derekamat átkarolva.
- Váltsunk témát, inkább. – öleltem meg.
- Tudod mit; - engedett el. – én most visszafekszek, és kezdd elölről. – mosolygott tényleg lefeküdve az ágyra.
- Ne már. Ez így nem olyan. – szökdeltem mellé, majd ráugrottam és a lábaira ültem.
- Innen is folytathatjuk. – fogta meg újra a combjaimat.
- Megfontolandó. – hajoltam arcához, majd ajkaimat az övéire tettem. – De, sajnos, nagyon érdekelnek a képeid, úgy hogy nem bírom ki. – suttogtam ajkaiba, majd megpuszilva azokat visszaültem csípőjére.
- Én se sokáig bírom már. – ült fel ő is, így szembe kerültünk egymással.
- Most akkor mi legyen? – sóhajtottam drámaiasan, majd látva fancsali arcát elnevettem magam. – Ugye most te sem hitted el, hogy lefekszek veled, amikor itthon van az öcsém és az anyukám? – karoltam át nyakát.
- Halkak leszünk. – nézett rám nagy szemeivel.
- Te bolond vagy. – nevettem. – És ezt felejtsd el. – próbáltam lefejteni kezeit derekamról.
- Akkor most te szórakoztál velem? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem nevezném szórakozásnak, de… - húztam el az utolsó szót.
- Lesz ez a helyzet fordítva még. – rántotta meg vállát.
- Szeretlek. – mondtam ki az aduászt.
- Ez most nem fog sikerülni, baby. – mosolygott, majd közelebb hajolva a fülembe suttogott. – Mellesleg, még nem tudom, hogy tudsz majd kiengesztelni. – puszilta meg a fülem mögötti részt.
- Most megsértődtél? – ráncoltam homlokomat.
- Nem sértődtem meg. – rázta meg a vállát hanyagul. – Ahhoz több kell. – puszilta meg a nyakamat, majd lejjebb hajolva hasamat végig simította. Kérdőn néztem végig tettét, hogy vajon mire készülhet, mire megéreztem számon ajkait. Először durván csókolt, majd lassított a tempón és édesen folytatta. Elvesztem. Fogaival ajkamba harapott, majd a pólót feltűrve átbújtatta nyakamon. Nem akartam ellenállni, már nem. Nem érdekelt senki sem, rajta kívül. Érezni akartam. Mindenhol. Nyakamat végig csókolta, majd lejjebb haladva kicsit hátra döntött és hasamra apró csókokat adott. Egy halk nyögés hagyta el számat, mire abbahagyta, és a homlokomat megpuszilta. Zihálva vártam a következő lépését, de semmit sem csinált. Homlokát enyémnek döntötte, majd megpuszilta számat.
- Milyen hamar lett fordított a helyzet. – mosolyogott, mire egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Kipattantam öléből, ás mérgesen húztam vissza a nemrég levett ruhadarabot.
- Ez még visszavágónak is csúnya volt! – kulcsoltam össze kezeimet mellkasom előtt.
- Miért? – kérdezte úgy mintha nem tudná.
- Csak. – ráncoltam a homlokom mérgesen, még mindig tartva vele a szemkontaktust.
- Megbántottalak? – kérdezte bűnbánó mosollyal. – Mert nem az volt a célom.
- Vérig sértettél. – vágtam hozzá komolyan, majd megfordulva elharaptam egy mosolyt.
- Ennek rettentően örülök. – sóhajtott, és szinte éreztem, hogy megforgatta a szemeit mielőtt még elmosolyodott volna. Tudta, hogy nem sértődtem meg.
Lassan visszasétáltam az íróasztalomhoz, majd óvatosan felnyitottam a laptopom tetejét és visszanéztem rá.
- Kíváncsi vagyok a képeidre. – bólogattam, mire felnevetett.
- Végig erre ment ki a játék?
- El se tudod képzelni, mennyire érdekelnek. Utána majd beszélünk az előbbiről. – ütöttem be a klaviatúrán a betűket, melyekből a neve állt. Izgatottan vártam, hogy kihoz pár ultra gáz fotót, de semmi sem történt. Mindössze a közösségi oldalakra posztolt pár képével néztem szembe. Csalódottan sóhajtottam fel, majd szomorúan lépkedtem az ágyam mellé, elé.
- Gyere el hozzám, otthon megmutatom. – invitált magához.
- Elgondolkodtató. – vakartam meg a fejem búbját.
- Nem lesz még egy ilyen lehetőséged. És senki sincs otthon. – kacsintott.
- Ne is legyenek olyan gondolataid. – feküdtem le az ágy másik oldalára. – Most bűnhődünk. Mindketten. – bólogattam komolyan, majd egy ásítással befejeztem mondanivalóm.
- Egyébként én csak a te kérésedet tartottam szem előtt. Nem akartad, és én ezt felfogtam. – rántotta meg a vállát hanyagul.
- Én pedig erről nem szeretnék beszélni. Ha akarsz, maradj, ha nem menj el. – kellemetlen volt. És nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem akartam, hogy ez legyen belőle… sőt azt se tudom, mit akartam már. A saját gondolataimba is belekavarodok.
- Egy pillanatig elhittem, hogy nem sértődtél meg. Azt hittem viccelődhetünk egy kicsit, de tévedtem. – forgatta meg szemeit, majd kifordult.
- Nehogy már rám fogd. – ültem fel hirtelen. – Jöttél ezzel a fotózással, ami a világ másik végén van, amit eddig elfelejtettél említeni, aztán minden jó volt, majd hirtelen minden rossz lett. – halkultam el.
- Igaz, hibáztass engem, mindjárt. – fordult vissza szemöldökét felhúzva.
- Egyszer talán már lehet, nem? – fújtattam.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte felhúzva magát.
- Arra, hogy állandóan engem hibáztatsz mindenért. Hogy miattad késtünk el innen is, miattad van ez is, meg az is… - folytattam egyre jobban belemélyedve.
- Először is, tényleg miattad késtünk el, de nem mondtam neked, csak megemlítettem, azt hittem, ezen sikerült túl tenned magad. Másodszor, ez az ’ez is meg az is’ ilyen, nem tudok mit mondani, ezért úgy csinálok, mintha tudnék? – pufogott.
- Először is, nem miattam késtünk el, hanem miattad, mert valaki már megint mással volt elfoglalva. Másodszor pedig,…
- Senkivel nem voltam elfoglalva, Sam. – szólt közbe. – Egyedül veled voltam, de úgy látszik neked ez is kevés.
- Mond ki, nyugodtan. Nem kell ez a köntörfalazás. – sürgettem.
- Nem akarok semmit sem kimondani, csak meg kell értened, és azt hittem, hogy ez már sikerült, hogy sajnos ez a helyzet. És sajnos szüksége van rám, és a családomra. – vett mély levegőt.
- És nekem nincs rád szükségem? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- És nem voltam ott neked valaha is? – sóhajtott. – Mondtam már, hogy nincs köztünk semmi. Meg egyébként is, akkor szerinted veled lennék? Nem vagyok ám akkora faszkalap, amekkorának gondolsz néha. – kelt fel az ágyról hirtelen és az ablakhoz sétált.
- Ne gyere ezzel a szar féltékenykedéssel, mert az őrületbe kergetsz vele. – álltam fel én is.
- Nem mondtam, hogy az vagy, de legyél egy kicsit türelmesebb. – csitított egyből, mint mindig.
- Sokkal jobb lenne, ha normálisan lehetne veled veszekedni, mert annyira nyugodt vagy, hogy egyszerűen felidegesítesz vele. – fújtam fel az arcomba került hajszálakat.
- Nem tudsz ilyennel felidegesíteni. És nem fogok ezért kiabálni veled. – nevetett kínosan. – Most voltaképpen amúgy mi bajod is van? – tette fel A kérdést. Aminek a válaszáról fogalmam sem volt. Nem tudom, mi bajom volt, de ha ezt megmondtam volna neki, akkor teljesen idiótának nézett volna, ami jogos, de…
- Menjünk el inkább, és nézzük meg a fotósorozatodat. – adtam meg magam, majd hátat fordítva neki a táskám irányába igyekeztem.
- Hallod, baj van? Teljesen szét vagy csúszva. – fogta meg karomat.
- Kösz. – fintorogtam. – Ez igazán szerelmes mondat volt. – mosolyogtam.
- De komolyan. Nem tudlak követni, olyan hangulatváltozásaid vannak mostanában. – tette csípőmre kezét.
- Nem tudom, mindenesetre nem vagyok terhes, ne aggódj. – ráztam meg a fejem.
- Szörnyű humorod van néha. – nevetett halkan. – Hogy jut egyáltalán ilyen eszedbe? – túrt bele a hajába hitetlenkedve.
- Nem viccnek szántam, egyébként. – ráncoltam össze szemöldökömet, majd végül elmosolyogtam magam. – Fogadni mernék, hogy ez futott át a fejedben.
- Na, miben? – jelent meg a játékos mosoly az arcán.
- Egy pusziban. – jutott hirtelen eszembe a legkézenfekvőbb.
- És ha én nyerek, te adsz puszit, ha te nyersz én? – tűrt egy tincset a fülem mögé.
- Végül is mindenki jól jár, nem mondhatod. – mondtam teljesen egyértelműen.
- Milyen kis igazságos lettél. – mosolygott, majd megpuszilta az arcom.
- Akkor nyertem? Ennyire egyszerű lett volna? – néztem utána, mert időközben felvette a telefonját a szekrényről és zsebébe süllyesztette.
- Nem nyertél, de szeretem, mikor örülsz. – kacsintott, mire megolvadt jégbe olvadt szívem, és elnevettem magam.
- Na, ez már romantikus volt. Hadd gratuláljak. – nyújtottam kezemet felé, hogy megrázza, de helyette maga elé rántott, majd hátra döntve homlokát enyémnek döntötte.
- Nehéz eset vagy néha, de most menjünk. Nézd meg a képeimet, aztán fejezzük be, amit elkezdtünk. – csókolt meg. Hirtelen érte, hogy nem hagytam, hogy elengedje számat, mert nyakára kulcsoltam kezemet és a falnak döntöttem.
- Lehet, változtatni kell a sorrenden. – haraptam bele játékosan a fülébe, mire felnevetett.
- Határozottan jót tett neked a késleltetés. – nevetett arcomat látva, majd még egyszer megpuszilta arcomat. Ezután átkulcsolta ujjaival az enyémeket és kinyitotta előttem az szobaajtót.

Harminchetedik fejezet.

Sziasztok, babócák!
Itt is van a harminchetedik fejezet - ha esetleg ez valakinek nem lett volna egyértelmű :D -, amibe annyi izgalom van, hogy csak na!  Annyi azért nincs, de akad azért, valljuk be. Vagyis ti még nem tudjátok, de nemsokára meg fogjátok tudni. :)
Nem is húzom tovább az időt, mert már így is elég sokáig sikerült. Ha tetszett a rész, akkor thumbs up a végén ;) És a véleményeiteket se rejtsétek véka alá!

Jó olvasást. xx

Április 21.-ét is elhagyva, lassan teljes gőzerővel az elkövetkező vizsgáimra kellene gondolnom. Az elmúlt félév tele volt aggodalommal, bizonytalansággal és Zack-kel, számomra. A tél szörnyű volt, mint általában, viszont a karácsony és a családi szeretet melege felmelegítette a kihűlt levegőt.
Miután elkezdődött az idei év, először minden rendben volt. Majd kezdődtek a problémák. Először az iskolával, ezt az itthoni, családi zűrzavarok követték, végül, de nem utolsó sorban Zack és a kapcsolatunkra is hatással volt. Sokat veszekedtünk, először miattam, aztán miatta, végül Melanie miatt is. Ő nem értett engem, én Őt nem, így egészen könnyen közös nevezőre jutottunk. Mindketten jobbnak tartottuk, hogy ha szünetet tartunk.

„ – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt.
- Ez szép volt. – bólogattam, amíg valami válasz után kerestem, mikor nem találtam megadóan sóhajtottam egyet. Igaza volt, hiszen én is ugyanazt csináltam, mint ő. Conny-val beszéltem meg a problémáimat. Heather-t nem akartam ezzel untatni, mivel meg voltak a saját problémái. A szülei elváltak, még karácsony előtt, és Thea összeomlott, nagyon megviselte, ami érthető. Ben mindent megtett, hogy barátnője kicsit felviduljon, de sajnos, kevés sikerrel. Együtt nevettünk, és sírtunk mikor nála aludtam, hogy átbeszéljünk mindent. Mindketten elhanyagoltuk egymást, de most már újra annyira a legeslegjobb barátnők vagyunk, mint előtte.
- Még mindig azt mondom, hogy Melanie azt hiszi, teljesen hülye vagyok, és te ezt nem látod. Ami még mindig rosszul esik. – idéztem fel az elmúlt hónapokat. Ugyanis elmondtam Zack-nek mindent, erről az Aaron-ös ügyről, amiért nagyot csalódott a lányban, és össze is vesztek. Még csak a nevét sem akarta hallani, végül én akartam, hogy kibéküljenek. Szóval valahol magamnak köszönhetek mindent.
- Én pedig még mindig azt mondom, hogy bolond vagy. – rázta meg a fejét orrunkat összeérintve egy pillanatra a ’bolond’ szónál, amivel mosolygásra késztetett.
- Ne nevettess meg, éppen vitatkozunk. – böktem mellkasára, mire felnevetett. – Te se nevess, ezek komoly témák. – mondtam dühösen, de látva önfeledt mosolyát, elnevettem magam.
- Te nevetted el magad. – érintette homlokát enyémnek, majd kezeit derekamra vezette.
- Meg ne merj csókolni! – förmedtem rá egy mosolyt elharapva. Utálom, ha ilyen. Tudja, hogy ezzel tud a legjobban idegesíteni.
- Miért? Mi lesz akkor? – suttogta ajkaimba, majd pólómat felfelé húzta. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni, megfagytak végtagjaim és a gondolataim is. Csak Ő volt. Éreztem szívveréseit, amik az enyémhez hasonlóan szaporák voltak.
- Az előbb még szünetet akartál tartani, most meg akarsz csókolni? – tettem kezemet derekára, és próbáltam magam emlékeztetni a pár perccel ezelőtti eseményekre.
- Már vége a szünetnek, most békülünk. – simogatta meg arcom, és várt arra, hogy én csókoljam meg először.
- Más lány, most éppen sírva rohanna hazafelé, ugyanis a barátja pár utalásos megjegyzéssel elküldte a fenébe. – vázoltam fel a helyzetet látva, az én szemszögemből. Ami az ő szemszögének is kellett volna lennie. Ő kevésbé gondolta komolynak a témát, és nevetve hátrált egy lépést.
- Nem küldtelek el sehova. Már megint tovább gondolsz mindent. – húzta fel szemöldökét mosolyogva. – És egyébként is te nem vagy más lány. – ölelte át újra derekam.
- Oh, a jól bevált szöveg. – ráztam meg a fejem, majd kezeit lefejtve magamról, kiléptem öleléséből.
- Téged lehetetlen meghódítani? – emelte fel kezeit viccesen. Az ő komolytalansága miatt, nagyon nehéz komolynak maradnom.
- Már sikerült, egyszer. Következőleg már óvatosabb leszek. – dobtam puszit felé mosolyogva, majd még utoljára visszanéztem felé. Először meglepődést tettetett, majd egy önelégült mosoly terült szét arcán.
Láttam tartásán, hogy menekülnöm kellene, ugyanis utánam fog jönni. Pár lépés után futva robogtam le lépcsőjükön, majd kuncogva siettem a cipőmet felvenni. Sajnos, nem sokáig jutottam, mert édesapja, Rob utamat állta.
- Fogócskázunk? – kérdezte mosolyogva, mire nemlegesen megráztam fejem. Felfele menvén folytatta útját, mintha ez olyan megszokott lenne számára. Még elkaptam szeretetteljes pillantását, ami megnyugtatott. Időm viszont már nem volt elmenekülni, így Zack hamar utolért. – Már el is kaptam. – kacsintott Rob-ra, majd maga felé fordítva megcsókolt. Még utoljára megpróbáltam ellenkezni, és nem megadni magam. – Ennél azért szenvedélyesebb szoktál lenni. – motyogta ajkaimba, mire gyenge pír öntötte el arcomat. A perverz megjegyzéseivel mindig zavarba tud hozni.
- Megmondtam, hogy nem fogok visszacsókolni. – hajoltam el tőle pár centire, ami már akkor is fájdalmasan sok volt.
- Ezt már hallottam egyszer. – húzott vissza magához. – És ha jól emlékszem, akkor se tudtál ellenállni vonzerőmnek.
- Akkor rosszul emlékszel. – bólogattam erősen, miközben kezem nyakát simogatta.
- Még szerencse, hogy valakinek jó a memóriája. – kuncogott. Végül nem bírtam tovább, és én húztam közel magamhoz. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd ajkai tökéletes táncot jártak enyéimmel. Lihegve döntötte nekem homlokát, majd átölelve hajamba puszilt. – Nem akarok többet veszekedni. – suttogta.
- Én se. – sóhajtottam, miközben derekán összekulcsoltam kezem. Felnézve rá megpusziltam állát, majd száját. – Szeretlek.
- Komolyan, már hiányoztál. Nem bírtam volna ki, ha tényleg elmész. – szorított erősebben magához.
- Szerinted elmentem volna? – motyogtam vállába.
- Amilyen forrófejű vagy, elképzelhető. – nevetett, mire én is felnevettem.”

A szünet végül mindössze pár perces volt, viszont ezután a lehető legtöbb időt próbáltuk együtt tölteni. Rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, hamar véget kell vetni a kapcsolatunknak. Melanie-ról ezután nem volt szó. Zack sem foglalkozott vele annyit, és a kórházba is együtt jártunk be.

- Jössz már? – kiabált George. Igen, ígértem neki egy focizást. Később egyből megbántam, de valahogy meg kellett vesztegetni, mert rettentően az agyamra ment már.
- Sietek! – kiabáltam én is, habár még eszem ágában sem volt kimenni az udvarra.
Telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebembe, amivel talán plusz időt nyerhettem. Ördögien gonosz, mit is mondjak.
- Szia, édes. – köszöntött álmos hangján Zack.
- Most keltél fel? – kuncogtam, mert tegnapi napot tekintve nekem kellett volna délig aludnom.
- Még nem teljesen, de gondoltam egy reggeli, szerelmes hívás belefér, aztán legalább letudlak a mai napra.
- Hülye. – mosolyogtam.
- Nincs kedved átjönni? – kérdezte végül.
- Mennék, de George-nak megígértem, hogy focizok vele. – vázoltam fel a helyzetet.
- Te? Focizol? – hitetlenkedett.
- Méghozzá milyen jól. – kértem ki magamnak.
- Sam, haladj már! – tört be egyenesen a szobámba az emlegetett tökmag. – Hogy telefonálsz? Gondolom Zack az. – kapta ki a telefont a kezemből. – Most nem ér rá. Inkább gyere te is focizni. – mondta, majd azzal a lendülettel kinyomta a telefonomat. – Na, most már mehetünk. – húzott fel az ágyról.
- Hé, miért nem adtad vissza? – utaltam arra, hogy esetleg még akartam mondani valamit Zack-nek.
- Minek? Tudja, hogy szereted, meg hiányzol neki, meg blablabla. Most focizunk. – nézett rám mérgesen.
- Jól van, nyugi már. Egyébként nem azt akartam neki mondani. – húztam fel orromat sértődötten, mert azért ennyire nem lehetett egyértelmű.
- Nem érdekel. – rúgta ki maga előtt a labdát, ami egy kisebb szívrohamot okozott, tekintve, hogy azt hittem csukva van az üvegajtó.
- Akkor egymás ellen vagyunk… - kezdte.
- Tényleg, na, ne viccelj. – szóltam közbe, amit nem igazán értékelt.
- Komolyan mondtam. – vágott tényleg komoly arcot. De paprikás valaki. – Az a kapud; - mutatott két vödör közé. – az pedig az enyém. – fordított oda.
Jelentős méretbeli különbségek voltak. Az enyém majdhogynem kétszer akkora volt, mint az övé.
- Hogy lehet az, hogy az én kapum nagyobb, mint a tiéd? – kérdeztem.
- Úgy, hogy az enyém nem volt mozdítható, tekintve, hogy két fa között van. – magyarázott.
- Akkor cseréljünk helyett. – akadékoskodtam.
- Elegem van belőled. – fújtatott, majd helyet cseréltünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül egyszerűen. Annyira vicces volt ez az egész helyzet.
- Na, játsszunk! – csaptam össze tenyereimet.
- Akkor középkezdés! – rakta be a labdát középre, és ezzel kezdetét vette a két fős focimeccs.

*

- Ez csalás volt! – fogtam meg a labdát, mielőtt még George újra belőhette volna.
- Nem foghatod meg a labdát, Sam.
- De csaltál. – háborogtam, teljesen jogosan.
- Nem csaltam. Olyankor be lehet rúgni a labdát. Védened kellett volna. – magyarázott kezeivel gesztikulálva.
- De olyan közel voltál, hogy megijedtem. – hunyorogtam mérgesen.
- És? Nem csak a pálya végéről lehet gólt lőni. – nevetett.
- Csaltál és befejeztem. – csaptam le a labdát a fűbe.
- Oké, nyertem. – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Nem, nyertél. Döntetlen lett. – álltam meg, majd visszafordultam felé.
- Nem lett döntetlen. Én nyertem. – közölte, miközben felvette a labdát.
- Nem nyertél, döntetlen lett. – emeltem fel a hangom.
- Nem lett döntetlen. – kezdett ő is belelendülni.
- De!
- Nem!
- De!
- Nem, és kész.
- Sam, George, hagyjátok abba. Tőletek hangos az egész utca. – kiabált anya.
- Akkor is döntetlen lett. – mondtam végül, reménykedve, hogy enyém lesz az utolsó szó.
- Nem. – jött be utánam George is a házba.
- De.
- Csöngettek! Nyissátok ki, légy szíves. – hallottam anya hangját újra, aki valószínűleg a konyhába sürgött-forgott.
- Nem lett döntetlen, akkor sem. – vágta végül még hozzám George, miközben a nappalinál szétváltunk.
- De az lett. – kiabáltam vissza, miközben az ajtót nyitottam.
- Mi történt már? – mosolygott az ajtófélfának dőlve Zack.
- Döntetlen lett a meccs. – húztam beljebb.
- Nem lett. Én nyertem. –ordibálta George, miközben már hallottam valamelyik játékának az elinduló zenéjét.
- Akarom én ezt tudni? – kérdezte Zack, miközben a cipőjét levette.
- Valószínűleg nem. – mosolyogtam rá. – De akkor is döntetlen lett. – nyújtottam ki a nyelvemet, majd futásnak eredtem a szobámba, hátha a hangterjedésnél gyorsabban futok, így nem meghallva az öcsém szavait. Amivel a nyerők nyugodtságával folytathatom a napomat.
- Hihetetlenek vagytok. – forgatta a szemeit Zack.
- Valóban azok lennénk? – sétáltam közelebb hozzá, majd nyakát átölelve megpusziltam a száját, amiből csókot formált. Most írhatnám, hogy a levegő forrósodott, a vágyaink tüzeltek, az agyam kikapcsolt, és a kezeim csak cselekedtek… De nem ez történt. Ehelyett eltolt magától, amiért én furcsán néztem rá, majd kérdő tekintettel egy ’Baj van?’ kérdés hagyta el a számat, miután ezernyi hülye szituáció futott végig a fejemben, a sok túl romantikus könyv miatt.
- Nincs. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. – Viszont beszélnünk kellene…

#Helyzetjelentés

Szép estét, édeskék!

Fú, hol is kezdjem?
Először is, remélem, hogy még maradt pár olvasóm, és nem pártoltatok el tőlem. Ha mégis, akkor sajnálom, hogy erre jutottatok. Ebben, részben saját magam hibáztatása a legkézenfekvőbb, hiszen az augusztusi megindulásom után hamar rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen olyan gyakorisággal részeket hozni. E mellé a most véget érő szünet is betett. Szóval sajnálom, tényleg.
Aki viszont még itt van, és lát bármiféle reményt a bloggal kapcsolatban, annak köszönöm szépen, ugyanis nem vak reményeket kerget. :) A blogot be fogom fejezni, úgy, ahogyan az elején akartam. Nem szeretném már bezárni - majd elég lesz a legvégén is. Bizonyítékképpen, valami hirtelen ötlettől vezérelve, készítettem egy trailer-t a bloghoz, ami itt (katt) tekinthető meg.
Aztán még amit akartam mondani, az az, hogy a következő fejezet folyamatban van. Dátumot nem ígérek, hogy mikor rakom fel, de amint kész lesz, tudni fogtok róla.
És, ami a legfontosabb, hogy még a nyári szünetben szeretném befejezni a blogot, szóval iparkodnom kell, mert o-olyan gyorsan eltelik a szünet.
(Ahogy észrevettem, a történet nem hagyott maga után kérdéseket, ami most nem tudom, hogy negatívum, vagy pozitívum, mindenesetre nem törlöm a bejegyzést. Szóval bármikor kérdezhettek, ha szeretnétek.)

Tehát, jelentem, visszatértem!