Huszadik fejezet.

Halihó!
És *dobpergés*, meghoztam a következő részt, amit ígértem, így a hét közepe felé. Talán ma volt a "legnagyobb" szabadidőm, hogy felrakjam, mert holnap ilyen "bolondokháza" napom lesz. Túl sokáig tart a spanyol fakultáció.. Na, sebaj! Nem panaszkodni akartam :)
Btw, ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj, avagy iratkozz fel:) Oh, még el nem felejtem köszönöm, új, lelkes olvasómnak a kommenteket, nagyon jól estek!<3
A következő rész viszont nem tudom, mikor jön. Hétvégén azért szeretném felrakni, ez inkább egy bónuszrész, amit sikerült hamar megírnom.
Nem is írogatok tovább feleslegesen...

Jó olvasást. xx

- Sam, de régen találkoztunk. – mosolygott kedvesen Rob*, mikor megölelt. Elisabeth-et is megölelve leültem George mellé. A lehető legtávolabb Zack-től.
Mikor ránéztem megrázva a fejét elmosolyogta magát. Remélem nem gondolta azt, hogy őt is meg fogom ölelni, vagy bármiféle kedves gesztussal üdvözlöm.
- Szóval, hol is tartottunk? – gondolkozott anya, mire megszólalt a telefonom. Elnézést kérve, és pár szúrós tekintetett kapva szüleimtől a nappaliba sétáltam. Megrendezettnek tűnhetett, pedig közel sem volt az.
- Igen? – szóltam bele a telefonomba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heather, mire az ablakhoz sétáltam.
- Családi vacsora… - fintorogtam.
- És engem meg se hívtál? – dramatizált, mire felnevettem.
- Hidd el, jobban örülnék, ha te is itt lennél.
- Valamit rejtegetsz előlem, Sam. – szinte láttam, ahogy homlokát összeráncolja.
- Majd elmesélem, ha elmennek. – zártam le gyorsan, mert nem akartam most belekezdeni bármibe is.
- Nagyon gyanús vagy. Ki van ott? – kíváncsiskodott.
- Nekem most mennem kell, Thea, majd felhívlak. – raktam le, mielőtt még tovább kérdezősködik. Telefonomat zsebembe ejtve elfordultam az ablaktól. Az ajtófélfának támaszkodva megpillantottam azt, akiből már kezd elegem lenni, pedig még nem is kellett vele beszélgetnem.
- Beszélhetünk? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, mire majdnem én is elmosolyodtam. De aztán eszembe jutott pár dolog, és sikerült közömbösnek maradnom iránta.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Sajnálom, esküszöm, van rá magyarázat. – lépet közelebb.
- Most teljesen fölöslegesen kezdesz bele bármiféle magyarázkodásba is. – próbáltam kikerülni, de nem igazán hagyta.
- Várj már! – fogta meg a karom, hogy visszarántson.
- Nem érdekel, Zack. – rántottam ki a kezéből a karomat.
- Nem akartalak megbántani, legfőképp nem akartam, hogy miattam legyél rosszul, amikor a parkolóban találkoztunk… - túrt bele a hajába.
- Nem voltam rosszul miattad, csak átcseszettnek éreztem magamat. Komolyan, te mindenkivel ilyen jól szórakozol? – emeltem fel a hangom.
- Félreértetted. – védte magát.
- Mit?
- Amit láttál, Melanie-val.
- Persze, persze. Mindenki ezt mondja. – sóhajtottam. – Azt egyetlen dolog, ami nagyon rosszul esett, az az volt, hogy elhitetted velem, amit elhitettél. És utána mit látok, 2 hónap múlva? – feleltem haragosan. Igen, mérges voltam rá is, de legfőképp magamra, hogy hittem neki.
- Lenyugodtál? – mosolygott szemtelenül, mire felhorkantottam.
- Ennyit tudsz mondani?
- Nem, de hiába mondok bármit is, úgyse hiszed el. – lépett közelebb.
- Ezt jól látod. – fojtottam el egy mosolyt. – De legalább megpróbálhatnád. – mondtam halkan, mire valaki megköszörülte a torkát Zack háta mögött.
- Nem jöttök enni? – kérdezte apa.
- De, megyünk. – mondtam, majd utána indultam.
- Adsz esélyt, hogy megpróbáljam? – súgta a fülembe Zack, mikor apa otthagyott minket.
- Nem tudom még. - sóhajtottam szememet lehunyva.
- Hihetetlen vagy. – nevetett.
- Viszont te elég hihető dolgokat csináltál. – néztem mélyen a szemébe.
- De nem vagyok együtt Melanie-val. – komorodott el.
- Én is csókkal üdvözlöm a barátaimat. – forgattam meg a szemeimet.
- Akkor még együtt voltam, de most már nem. – emelte fel az állam.
- Nagyszerű. Akkor válogass a többi lány közül, gondolom sorba állnak. Engem meg hagyj békén. – húztam ki a kezéből az állam, és egy apró lökéssel kikerültem.
- Azt akarod, hogy hagyjalak békén? – húzta fel a szemöldökét egy apró mosolyt elfojtva.
- Töröld már le azt az idétlen vigyort a képedről. – hagytam válasz nélkül kérdését.
- Nem is vigyorgok. – mosolyodott el, mire csak legyintettem.

*

- Köszönjük a meghívást. – álltak fel az asztaltól Rob-ék.
- Ugyan, mi köszönjük. – mosolygott anya.
- Örülünk, hogy el tudtok jönni a házassági évfordulónkra. – mondta Elisabeth már az ajtóhoz igyekezve. Mivel én nem éreztem, hogy ki kellene kísérnem bárkit is, így a lépcső felé igyekeztem.
- Na, akkor eljössz holnap? – állított meg Zack.
Vacsora közben felmerült a szó a bulizásokról, otthonról való eljárásokról. Nem tudom, hogy terelődött ide a szó, de a szülők ezt rettentő érdekes témának találták. Ekkor mondta Zack, hogy holnap megy valami házibuliba, és ha van kedvem, menjek én is.
- Nem hiszem, hogy kedvem van hozzád. – fordultam vele szembe, mire felnevetett. Nem hatotta meg a hangnemem.
- Érted jövök 9-re. – hagyta annyiban.
- Gyere. – vontam vállat. – De ha pár perc csöngetés után nem nyitunk ajtót, menj el nyugodtan, mert akkor nem vagyunk itthon.
- Oké. – mosolygott féloldalasan.
- Nehogy el gyere! – rántottam vissza, mikor úgy láttam, hogy komolyan vette. Pedig én nem annak szántam.
- Ugyan, Sam. – nézett a kezemre, ami még mindig az ő kezén volt. Mikor tekintetünk találkozott zavartan húztam vissza magamhoz.
- Egyébként ne gondold azt, hogy most mi jóba vagyunk, vagy, hogy én esetleg a továbbiakban szóba állok veled. – zavarodtam össze, elvesztve határozottságomat, amit az elején még tartani szerettem volna.
- Nem gondolom. – mosolygott reakciómon. – De szeretném, ha eljönnél, és visszanyerhetném a bizalmadat.
- Ehhez hamarabb kellett volna felkelned. – bólogattam.
- Brad is állandóan ezt mondta. – nevetett. – Álmodj szépeket. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – ment a kijárat felé, mire utána futottam.
- Most te teljesen komolyan megpusziltál, itt? – mutattam a homlokomra.
- Teljesen komolyan. – nevetett, majd elkezdte húzni a cipőjét. Úgy látszik a szülei meguntak rá várni, legalábbis kimentek anyáékkal. – És ha tudnád hova akartam adni először... – kacsintott.
- Olyan hihetetlen vagy. Mi nem vagyunk ám jóban, sőt. – próbáltam tudtára adni, hogy nem csinálhat ilyeneket csak úgy. Jó, jelen példa szerint igen, de egyébként nem.
- Előbb még hihető voltam. – nevetett, felegyenesedve.
- Most te direkt mérgelsz? – háborodtam fel most már teljesen. Hihetetlenül szemtelen.
- Nem mérgellek, saját magad hergeled.
- Nagyon kiborító vagy. – sóhajtottam végül. – Holnap este nem leszek itthon, egyébként is hétfőn iskola van. – találtam végre egy tökéletes indokot.
- Időben visszahozlak, ígérem.
- Ne ígérj semmit inkább. – mondtam.
- Oké, te nyertél. – adta meg magát. – A többit, majd megbeszéljük. Szia! – kacsintott mosolyogva, majd maga után becsukva az ajtót otthagyott.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, páran öngyilkosságra adva magukat.
- Esetleg szeretnél valamit mondani nekünk? – jöttek be anyáék.
- Inkább nem. – nevettem kínosan hajamba beletúrva. – Most lefekszek. – mutattam a szobám felé, majd kapva pár értetlen arckifejezést el is indultam, mert még valakinek tartoztam egy telefonhívással.

*Rob, Zack apukája