Huszonkettedik fejezet.

Hiii!
Nem, még továbbra sincs gépem, viszont húgomtól elkértem az övét, így meg tudtam írni a következő fejezetet.
Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, megjegyzéseket, és a több mint 2700-as oldalmegjelenítést!:)
Remélem tetszeni fog, bár nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, akármennyire is írtam át...
A következő rész kiléte még bizonytalan, de addig is várok minden visszajelzést, és remélem megmaradtak kedves olvasóim, és nem hagytak el, habár tényleg sokat csúsztam, amit nagyon sajnálok!
Mindenesetre szép hétvégét kívánok mindenkinek!:)

Jó olvasást!xx

Idilli pillanatunkat a telefonom csörgése szakította meg, ami az ágyamon volt így muszáj volt elengednem, hogy felvegyem a szóban forgó készüléket.
- Ne menj! – húzott vissza magához, ami megmosolyogtatott.
- Csak egy pillanat. – fordultam felé, mire elengedett.
A kijelzőn Conny neve villogott, amit nem tudtam hova tenni, mert ilyenkor nem szoktuk keresni egymást.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm mobilomba beleszólva, mert valamiért rosszat sejtettem.
- Sam, gáz van. – hadart. – Eltűnt Ben.
- Tessék? – ráncoltam össze homlokom, mert elég szürreálisnak hangzott ez a mondata.
- Ne most értetlenkedj, kérlek! – kezdett idegessé válni. – Nem tudom hova lett.
- De ti most nem pasis-hétvégét tartotok? – néztem Zack-re, aki ágyamon ülve kémlelt.
- Így volt, de már vége. James-ék most mentek haza, körülbelül 1 órája, viszont mi még itt maradtunk a házba, hogy elpakoljunk. – darálta le gyorsan a történetet.
- És hogy jövök én a képbe? – sétáltam az ablakomhoz.
- Ben 10 perce ment ki a kocsihoz, és nem jött vissza. Már kimentem megnézni, de sehol sem találtam.
- Nem lehet, hogy elkerültétek egymást? – dőltem neki a radiátoromnak.
- Hidd el nem paráznék ennyire, ha nem néztem volna meg mindenhol. Hívtam is, de nem veszi fel.
- Oké. Most mit csináljak? – próbáltam végre kilyukadni annál a résznél, hogy én mit tehetnék.
- Gyere ide, kérlek. – kérlelt, olyan conny-san. – Thea-t nem akarom felhívni, mert pánikba esne, James-éket pedig nem akarom visszahívni. Csak te maradtál. – motyogott.
- 40 perc múlva ott leszek. Ne félj! – próbáltam nyugtatni, mert nem a „bátor férfiú” kategóriába tartozik ugyanis.
- Siess! – rakta le a telefont, amit egy nagy sóhajjal véleményeztem.
- Baj van? – kérdezte Zack, mikor a szekrényembe keresgélni kezdtem valami melegebb ruha után, gondolom hallhatta a beszélgetést, mivel általában lehet hallani, főleg, hogy csönd volt a szobámban.
- Szerintem ez a vészhelyzet kategóriába tartozik már, szóval anyáék biztos ideadnák a kocsit. – húztam ki egy pulcsit, kérdését fülem mellett elengedve.
- Sam, - fordított maga felé; - mi történt?
- Nem bírnak egymásra vigyázni a barátaim, így nekem kell őket kimenteni. – fintorogtam, mire elmosolyogta magát. – Szerintem is ironikus. – bólogattam.
- És most el szeretnél menni? – jött utánam lefele a lépcsőn.
- Muszáj, viszont te itt maradhatsz, ha szeretnél. Anyáék biztos szívesen látnak. – húztam fel a cipőmet. – Vagy most már elmehetsz abba a buliba is. – tettem hozzá, hiszen ez volt az eredeti terve.
- Úgy gondolod, hogy elengednélek egyedül? – tette fel kérdését.
- Ha szeretnél, jöhetsz, de nem akarom rabolni az idődet, meg magam se tudom, hogy mi történt, és bajba se szeretnélek keverni. – hadartam el egy szuszra, majd a kocsi kulcs után kezdtem el kutatni.
- Te kevernél engem bajba? – mosolygott szemtelenül, már felöltözve.
- Sose tudhatod.
- Elviszlek. – állított meg egy pillanatra, mire megráztam a fejem kifejezve nem tetszésemet.
- Szó sem lehet róla, inkább ne is gyere. – hoztam meg a végső döntésemet.
- Most már mindegy. Vagy megyünk mindketten, vagy nem mész sehova. – kötötte az ebet a karóhoz, miközben az ajtón kitolva a kocsijához mentünk.
- Figyelj, Zack. – állítottam meg keze után nyúlva. – Nem akarok most veszekedni, elmegyek, „megmentem” Conny-t, aki már remélhetőleg megkereste Ben-t, vagy valahogyan előkerült, hazajövök, és elfelejtjük ezt az egészet. – nem voltam benne biztos, hogy ő érti-e, hogy az „egész” szót nem csak erre értem, hanem az előzőleg történtekre is.
- Szerintem meg, elviszlek oda, majd haza is hozlak. – zárta le a vitát. – És nem felejtünk el azért mindent. – rántotta meg a vállát, amivel értésemre adta, hogy értette, amit mondtam. – Nem akarom, hogy bajod essen. – aggódott, ami irtó rendes volt tőle, de fölösleges is, mert nem jön sehova.
- Nem fog bajom esni. – eresztettem meg egy félmosolyt, de nem tudtam enyhíteni borús hangulatán.
- Gondolom. Na, gyere. – húzott a kocsija felé. – Csak jót akarok neked. – ölelt meg, mikor látta, hogy nem tetszik az ötlet. – Egyébként se vagyok benne biztos, hogy a szüleid repesve odaadnák neked a kocsijukat. – mosolygott bele a nyakamba.
- Hé, ez csúnya volt. – toltam el magamtól, majd sértődötten magamra csuktam a kocsija ajtaját. Nevetve szállt be mellém, mire a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Utálok veszíteni.
- Na, - bújt közelebb; - nem akartalak megbántani. – rakta fejét a vállamra. – De, szerintem tudod, hogy igazam van. – próbálta nem elnevetni magát, ami nehezen ment neki.
- Menj a fenébe! – toltam el magamtól sértődötten. – Ha nem akarod, hogy kiszálljak, akkor induljunk el.
- Igenis. – tisztelget. – Ha elmondod, hogy hova menjek… - ráncolta a homlokát, majd elmagyaráztam, hogy merre vannak Conny-ék, és végre elindulhattunk.
- Ki is ez a Conny, ha meg szabad kérdeznem? – fordult felém, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. – Csak mert olyan szívtipró neve van. – adta meg az indokát, mire felnevettem.
- Így van, egy igazi Casanova. – mosolyogtam, mert elég érdekes lenne Conny-ra több mint barátként néznem. – Heather barátjának a haverja, és egyben az enyém is. – mondtam végül, mire fejével bólogatott, bár nem hinném, hogy pontosan tudja, hogy ki-kicsoda, és mi is történt pontosan.
Telefonom újra csörögni kezdett, amit nagy kínszenvedések árán sikerült kihalásznom a zsebemből.
- Megtaláltam. – szólt bele emlegetett barátom a telefonba.
- Te most ugye hülyéskedsz velem? – emeltem fel a hangom.
- Már elindultál? – kérdezte óvatosan, mire Zack-nek szóltam, hogy álljunk félre.
- Áh, dehogy. – nyögtem fel. – Komolyan ugrasztottál, hogy nem találod Ben-t, és most felhívsz, hogy mégis előkerült?
- Ne haragudj, de tényleg azt hittem, hogy eltűnt…
- Te nagyon bolond vagy. – mondtam ki, amit gondoltam.
- De ha elindultál, akkor gyere le nyugodtan, még itt vagyunk. – próbált szépíteni a helyzeten.
- Csak beparázott, a kis házba mentem le, csavarhúzóért. – adta át a telefont Ben-nek, mire megnyugodtam, hogy nem történt baj, ugyanakkor mérges is voltam, mert miért kellett engem egyből ugrasztania?
- Jó, tudjátok mit, mindegy. – raktam rájuk a telefont. – Előkerült. – fordultam Zack felé, aki felnevetett.
- Hála istennek. – mosolygott. – Akkor vissza?
- Igen, gondolom… - ráncoltam a homlokom, mire felém fordult.
- Vagy mehetünk hozzánk is. – dobta fel az ötletet, mire rámosolyogtam.
- Inkább haza szeretnék menni. – motyogtam zavartan, ugyanis ez az egész szituáció kellemetlen volt.
- Na, anyáék biztos szívesen látnának. – kérlelt megfogva kezemet, mire félrehúzva számat bólintottam.
- De hány óra van? – kérdeztem tőle, mire órájára ránézve megmondta a pontos időt. Még csak félnyolc és máris ennyi minden történt. Az unalmas délelőttömet tekintve, izgalmas késő délutánt hagyhattam magam mögött, és még végett sem ért a nap.