Huszonegyedik fejezet.

Jó estét mindenkinek!:)
Nem gondoltam volna, hogy sikerül még a mai nap folyamán megírom a részt, de itt vagyok, a rész is, és remélem tetszeni fog.
Köszönöm a több mint 2300-as nézettséget, a kommenteket, a pipákat, és úgy ámblokk mindent.
Remélem nem hajazik a fejezet semmiféle Bánk bán-os jelenetre/felvonásra, ugyanis péntekig egy beadandót kell írnom belőle, és közbe gondolkoztam azon is. De nem sikerült elkezdenem még(!)
Továbbra is várok minden visszajelzést a fejezethez, történethez, mindenhova :D

Jó olvasást. xx

- Te hova mész este? – nyitott be a szobámba másnap délután Brad.
- Sehova. – emeltem fel a tekintetem a laptopomról.
- Akkor miért nem jössz vacsorázni mamáékhoz? – ült le az ágyamra.
- Tanulok. – nyújtottam fel magam mellől a papírokat.
- És miért nem most teszed? - adta az értetlent.
- Most is azt csinálom. – kezdett az agyamra menni.
- Nekem nem úgy tűnik. – hajolt a gépem felé.
- Ne idegesítsél már! – ütöttem meg egy párnával, mire felnevetett.
- Most komolyan, mi van Zack meg közted?
- Ahogy már a mai nap folyamán ezerszer elmondtam, semmi. – sóhajtottam. – Úgyhogy hagyjál békén. – toltam ki a szobámból.

* 

- Akkor meg leszel egyedül? – ölelt meg anya.
- Ööö…csak 3 utcányira lesztek. – vágtam fura arcot.
- Tudom, tudom. Viszont hívj fel, ha elmész valahova, de addigra már biztos hazaérünk.
- Mint már mondtam, nem megyek sehova. – ráztam meg a fejem.
- Én ezt az ötletet támogatom. – bólogatott apa, majd nagy sokára elindultak. Nem gondoltam volna, hogy valaha elmennek, nem mintha zavarnának, csak olyan furcsán viselkedtek ma.
Szobámba érve Heather számát tárcsáztam fel.
- Merre vagytok? – kérdeztem tőle.
- Én itthon vagyok, éppen körmöt festek. – visszhangzott, gondolom, ki vagyok hangosítva. – Te mit csinálsz? Készülődsz már?
- Készülődök a lefekvéshez. – takaróztam be.
- Bolond. – nevetett. – Keresett ma?
- Dehogyis, de most már kezd elegem lenni, hogy mindenki Zack-kel van elfoglalva. – bosszankodtam.
- Oké, nem piszkállak akkor, de azért hívj majd fel, ha nem jössz holnap.
- Ha-ha-ha. – imitáltam nevetést.
- Komolyan mondtam.
- Én is annak értettem. – zártuk le végül, mikor csöngettek. – Most leteszem, Thea. Csöngettek.
- Uuuh. – vidult fel. – Megérkezett a hősünk.
- Vagy a kaszás. – forgattam meg a szemem.
Az ajtó felé igyekezve zsebembe vágtam a telefonom, amolyan elővigyázatosságból. Ki tudja, ki jött. Valójában a horrorfilmek tesznek ilyen ijedőssé, szerintem. Pedig nem mostanában néztem.
- Kész vagy? – nyitottam ki az ajtót Zack-nek, aki frissen, üdén, és illatosan mosolygott rám, mire lenézve magamra, és ő is végignézve rajtam elnevettük magunkat. Ami azért volt furcsa, mert furcsa volt és kész.
- Nem azért, mintha nem néznél ki jól így is, de van egy olyan sejtésem, hogy ahogy általában most is dacolsz velem egy sort. – mondta beljebb lépve, hogy becsukhassam az ajtót.
- Általában? – horkantam fel, megragadva a mondata közepét.
- Eddigi tapasztalataim alapján. – javította ki magát, kibújva kabátjából és cipőjéből.
- Nem azért, mintha nem… - hirtelen nem tudtam folytatni a mondatot, mikor rám nézve várta, hogy folytassam, így fejemet megrázva felfele indultam a szobámba. Míg egy kéz vissza nem rántott, a falhoz nyomva.
- Nincs kedved eljönni, igaz? – mosolygott, miközben fejemről lehúzva a sapkámat az övére tette.
- Nem igazán. – húztam el a számát, majd zavartan lesütöttem a szeme. Régen voltunk már ilyen közeli szituációban. – Egyébként is hány óra van? – bújtam ki fogásából, hogy a faliórára nézzek. – Fél hét. Nem azért, mintha annyira figyeltem volna, de nem 9-re mondtad, hogy jössz? – kelt fel bennem a gyanú miszerint valamit rejteget előlem.
- De, úgy volt. – követett a szobámba.
- És mi változott azóta? – túrtam bele a hajamba, ami igazán kifinomult látványt nyújthatott, mivel egésznap egy sapka volt a fejemen. Megmagyarázhatatlan okok miatt.
- Ez a te szobád? – jött be utánam, előző kérdésemet elengedve füle mellett.
- Először én kérdeztem. – fordultam felé, mire felnevetett.
- Pár dolog változott.
- Milyen pár dolog? – kíváncsiskodtam továbbra is.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – simogatta meg orrom mutatóujjával.
- Ne már, Zack. – mosolyogtam. – Mond már el! – bíztattam.
- Vannak dolgok, amiket nem kell tudni. – nézte meg a képeimet a falon.
- Ha változtak a dolgok, akkor miért jöttél? – próbáltam kiszedni valamit belőle.
- Hogy végre nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni. – húzta féloldalas mosolyra a száját, elfordulva a könyveimtől.
- Nincs is semmiféle „házibuli”? – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
- Van, de gondolom, nem szeretnél elmenni. – fordult vissza felém, mikor végzett szobám feltérképezésével.
- És te nem szeretnél menni? – kérdeztem, mert igazán nem értettem, hogy most hova tart ez a beszélgetés.
- Most fontosabb dolgom van. – mosolygott rám, mire zavartan lesütöttem a szemem.
- Akkor menj, és intézd gyorsan. – ültem fel az ágyamra, lábamat felhúzva.
- Ááá, már helyben vagyok. – legyintett aranyos mosollyal az arcán. Pár pillanat múlva éreztem, hogy az ágy besüpped alattam. – Bár ne így történtek volna a dolgok. – döntötte oldalra a fejét, mikor ránéztem.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – szólaltam meg végül én, mire közelebb hajolva megpuszilta az arcom.
- Veled lenni. – döntötte arcomnak fejét.
- Kérdezhetek valamit? – ráncoltam a homlokom, mire mosolyogva bólintott egyet. – Mi volt közted és Melanie között? – tettem fel azt, ami már egy ideje foglalkoztat.
Hirtelen megváltozott a légkör, és visszahúzódva eredeti helyére kinézett az ablakomon.
- Nem akarok róla beszélni. – mondta végül.
- Engem viszont érdekel. Csak mond azt, hogy nem voltatok együtt a nyáron. – halkultam el, mert lehet, hogy udvariatlan volt ilyet megkérdezni tőle, de szerettem volna tudni a válaszát, és a reakcióját is látni szerettem volna. Mert néha az többet jelent, mint a kimondott szavak.
- Jesszusom, Sam. – háborodott fel egyből. – Minek nézel engem? – pattant fel az ágyamból, majd az ablakomhoz sétált.
Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Kérjek bocsánatot, vagy addig üssem a vasat, amíg meleg.
- Persze, hogy nem voltam vele együtt. Ugyan; - sóhajtott, majd folytatta. – most is csak a véletlen folytán akadtunk össze. Amikor hazajöttünk, eljött hozzánk, miszerint mondani szeretne valamit. Beadta a hiányzok-dumáját, majd elsírta magát, hogy őt senki sem érti meg. – állt meg egy pillanatra, mire felkeltem az ágyamból, hogy mellé menjek.
- A részletekre nem vagyok kíváncsi. – fintorogtam, mire mosolyogva felém fordult, és kezét derekamra tette.
- Van még több kérdésed? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Ha adsz egy kis időt, biztos akadni fog pár. – kulcsoltam kezeimet nyakára, mire mosolyogva nyakamba fúrta a fejét és megpuszilta a fülem mögötti részt.

(folyt. köv.)