Huszonötödik fejezet.

Aloha! :)

Üdvözlök mindenkit, újra. Tudom eltűntem egy kicsit, de iskola van... Igen az egyetlen ok, amit mindenki elfogad, vagy sem (meg igazából lusta is voltam). Sajnálom :/ De most itt vagyok :), és közbe is itt voltam, és olvastam a kommentjeiteket, amik nagyon-nagyon jól estek. Köszönöm!:)<3
Remélem tetszeni fog! :)xx

Jó olvasást! xx

- ...Ennyi, más nem történt. – fejeztem be egy nagy sóhajjal a mesélést, ami nem várhatott a kicsöngetésig, így feltételezem, hogy az osztály háromnegyede is részesülhetett az életem egyik meghatározó részében.
- És akkor most együtt vagytok? – ujjongott egy kicsit hangosabban Thea. Nem igazán hatotta meg ugyanis a felelés, igazán jól sikerült neki. Sokat számít, hogy hány éves tanár tanítja a tantárgyat, kétségkívüli.
- Nem tudom, nem hiszem, vagyis még nem volt szó ilyenről.- zavarodtam össze.
- Szerintem tuti. – kacsintott mire megszólalt a csengő, aminek már rettentően örültem, és ahogy Mr. Darke szeméből ki tudtam olvasni, ő is.
- Nem mondanám ennyire biztosra. – válaszoltam neki a teremből kifelé menet, mielőtt még valaki meg nem szólított volna minket.
- Lányok kérhetném, hogy ne az én órámon beszéljétek meg a hétvégén történteket? – kérdezte Darke, mire illedelmesen csak bólintottunk és gyorsan elhagytuk a termet.
- Miért nem várhatott ez szünetig? – kérdeztem fejemet megrázva Thea-től.
- Miért kellett volna várnunk, ha hamarabb is meg tudtuk beszélni? – értetlenkedett mire felnevettem.
- Jogos. – mosolyogtam, miközben a fiúkhoz tartottunk át az udvaron.
- Mi ez a nagy vigyor, Barnes? – kérdezte Ben, mikor leültünk a padra.
- Nem is vigyorogtam. – nevettem, gondolom Heather-nek megint sikerült el-elszólnia magát.
- Milyen volt a hétvégéd? Elérhetetlen voltál egész végig. – méregetett gyanúsan Conny.
- Fantasztikus volt Conrad. – jöttem zavarba. Sose szoktak ilyenekről kérdezni, és nem is gondolom, hogy meg kellene osztanom velük ilyeneket. Habár tényleg nagyon szeretem őket…
- Szóval jó társaságnak bizonyult az a Cope gyerek? – húzta fel a szemöldökét.
- Mi van?
- Conny csak azt akarja tudni, hogy együtt vagytok-e? – lökte meg barátját Ben, mire az felmordult.
Thea-re néztem, aki csak megrázta a fejét, hogy ő nem mondott semmit. Viszont ha ő semmit nem mondott, akkor mégis honnan veszik ezt, egyáltalán honnan tudják a vezetéknevét?
- Thea, eljössz a vécére? – kerestem a szemkontaktust, ami nehéz volt, mert kerülte a tekintetem.
- Ööö, igen. Mindjárt jövünk. – puszilta meg barátját, aki csak egy legyintéssel elengedte.
- Mégis elmondanád, hogy honnan veszi ezt mindenki? – húztam be a mosdóba, kikerülve egy viháncolós társaságot.
- Jó, lehet mondtam Ben-nek egy-két dolgot, de nem gondoltam, hogy ennyiből összeáll neki…is. – túrt bele a hajába, majd mosolyogva rám nézett, hát ha tud enyhíteni helyzetén.
- Is? Mert még kinek mondtad el?
- Senkinek, de Conny valahonnan csak megtudta. – rázta meg a vállát.
- Remek. A legszebb az egészben, hogy nem vagyunk együtt. – dőltem neki a kagylónak.
- Még. – rázta meg a vállam Thea mosolyogva, mire Rori és Dina jöttek be. Igen, azt elfelejtettem, hogy ez nem a legalkalmasabb hely, hogy bármit is megbeszéljünk.
- Most örülsz, Sam? – lökött arrébb egy mozdulattal Rori, hogy megigazíthassa a sminkjét.
- Anélkül is arrébb mentem volna, ha nem löksz el.
- Ez a minimum, azok után, amit csináltál. – nézett rám a tükörből. Mindeközben Din valami Spencer nevét emlegetve kiviharzott. Így hárman maradtunk.
- Tudtommal semmit sem csináltam.
- Neked lehet, hogy semmi, Melanie-nak viszont valami, vagy inkább valaki? – mosolygott, majd maga után elengedte az ajtót, ami éles csapódás árán csukódott be.

*

Valóban ott állt, a parkolóban, pontban 4-kor. Pedig nagyon gondoltam rá, hogy elfelejtse. De úgy látszik az ellentéte teljesült, mint általában szokott.
- Nem mész? – intett az autó felé Conny, akinek időközben befejeződtek az órái.
- Nem tudom még. – mosolyogtam rá, mire megölelt.
- Legalább ismerd meg. – suttogta a fülembe, majd egy halvány mosollyal az arcán elindult hazafele.
Egy nagyot sóhajtva végül elindultam és kocsiajtaját kinyitva beültem mellé. Négy teljes másodpercig nem szólaltunk meg, már az is felmerült bennem, hogy nem is ő ül a kocsiban, de oldalra pillantva az Ő kérdő tekintetével találkoztam.
- Mesélj, ki mit mondott már megint? – mosolyodott el kedvesen, miközben gyújtást adva a kocsira kigurultunk a parkolóból.
- Volt egy igen érdekes elszólása a te kedves barátnőd barátnőjének. – kezdtem bele, mire összezavarodott arcával találkoztam.
- Kinek a kiével?
- Nagyon jó tudod, hogy kiről van szó.
- Nem, sajnos nem, pedig nagyon gondolkodok. – fojtott el egy mosolyt.
- Aurora-nak.
- Melanie barátnőjének? – ráncolta össze a homlokát, mire bólintottam. – És mit mondott?
- Hogy most már örülök?
- Minek? – zavartam össze most már teljesen a srácot. – Ne haragudj Sam, de most már végkép nem értem, hogy mi történhetett. – állította le a kocsiját a házunk előtt.
- Mindegy, biztos én értettem félre valamit. - tettem a kilincsre a kezem, hogy kiszálljak.
- Nem azt mondtam, hogy nem érdekel. Csak annyit mondtam, hogy nem értem. A kettő nem ugyanaz. – húzott vissza a kezemnél, mire elfojtottam egy mosolyt.
- Be szeretnél jönni? – kérdeztem, mikor homlokát az enyémnek döntötte.
- Ha ott megtudhatom, hogy végre mi bánt, akkor igen. – puszilta meg a szám sarkát.
- És ha nem?
- Akkor majd megkérdezem mástól. – mosolyodott el, mire meglöktem a vállammal.
Nevetve húzott újra magához, hogy megcsókolhasson, immár igazából.