Huszonharmadik fejezet.

Sziasztok!:)

Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, hogy ilyen rég nem volt új fejezet, de ez a szervizbeküldős-dolog teljesen az idegeimre megy. Továbbra sincs gépem, ami már kezd egy kicsit érdekessé válni, mivel több mint 2 hete lett visszaküldve... Nem baj, én várok...
Aztán rosszul is érzem magam, hogy ilyen sokáig megvárattalak titeket, de egyszerűen elszaladt a szünet, és mindig halogattam, hogy majd holnap megírom, majd holnap... De most eljött a "holnap".

Úgy gondolom, hogy elég hosszú lett, majdnem háromszorosa, amilyen egyébként szokott lenni, de amikor ide bemásoltam, nem tűnt olyan soknak.

Köszönöm a feliratkozókat, pipákat és a több mint 3000-es nézettséget, mivel időközben átléptük ezt a számot :))!
Remélem nem fogyatkoztatok meg, és továbbra is várom kommentjeiteket! :*
További jó szünetet mindenkinek!:)

Jó olvasást.xx

„Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy cserbenhagyjam.” - Zack

Mikor a házához érkeztünk leállította a motort, majd felém fordulva égetett tekintetével. A kocsiban csönd uralkodott, alig tudtam visszatartani a nevetésemet, mert mindvégig az utat néztem idefelé, és most is csak félszemmel láttam, hogy néz.
- Rám se fogsz nézni már? – kérdezte végül, mire nevetve felé fordultam.
- Megfontolandó kérdés. – mosolyogtam, mire arcomat megfogva maga felé fordított. Hirtelen a levegő felforrósodott a kocsiban, amit nem a fűtés eredményezett. Arcával közeledve elmosolyogta magát, majd ajkam és szemeim között cikázva engedélyt kért, hogy megcsókolhasson. Mosolyogva húztam magamhoz közel, hogy elmélyítsem csókunkat. Levegőhiány miatt szétváltak ajkaink, majd rám nézve egy puszit adott a számra.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. – mosolygott, majd kiszállt az autóból. Követve én is ezt tettem volna, de még mielőtt gyorsabbra vettem volna a lépteimet megállított.
- Mondjad. – néztem rá kérdőn, kezemre ráhúzva a pulcsimat.
- Olyan gyönyörű vagy. – túrta fülem mögé az egyik hajtincsemet, mire elpirulva tekintetemet a földre szegeztem.
- Mindenféleképpen zavarba szeretnél hozni? – haraptam el egy mosolyt. – Mert ha csak azért mondtad, akkor ez egy nagyon gonosz húzás volt. – böktem rá a mellkasára.
- Azért mondtam, mert így gondolom. – nézett le rám. – Menjünk be, mert a végén még megfázol. – adott egy puszit a homlokomra, majd behúzott az ajtón. – Sziasztok! – köszönt hangosan, inkább már kiabálva, hogy biztos mindenki meghallja.
- A konyhában. - jött a válasz, feltehetőleg anyukájától.
- Milyen szép házatok van. – fordultam körbe.
- Ugyan. – legyintett szerényen. Gondolom, a fiúkat ez annyira nem érdekli. Viszont tényleg nagyon ízlésesen volt berendezve. – Kérsz valamit inni? – fogta meg a kezem, hogy a konyhába vezessen, mielőtt még bármit is válaszolhattam volna.
- Sziasztok! – mosolygott Elisabeth a konyhából. Vele szembe, vagyis nekünk háttal egy nagyon is ismerős lány ült. – Sam, de örülök, hogy látlak. – állt fel az anyukája.
- Én is örülök, hogy megint találkozhatunk. – öleltem vissza, majd elengedve Melanie arcával találtam magam szembe.
Először rám nézett, majd Zack-re, utána a köztünk lévő, nem létező, távolságra. Zavartan álltam arrébb, majd kezeimet magam előtt összekulcsoltam.
- Valami baj van? – szólalt meg végül Zack, mikor látta, hogy Melanie nincs a helyzet magaslatán. Sőt, szerintem sírt is.
- Pozitív lett. – felelte halkan, majd arcát kezeibe temette. Zack felsóhajtott, mire kérdő tekintettel néztem rá. Fejét megrázva, és karomon végig simítva Melanie mellé sétált, majd fejét mellkasára döntette, mire a lány átölelte. Hirtelen a „betolakodó harmadiknak” éreztem magam, ami közel sem volt jó érzés.
Tekintetemet Elisabeth-re emeltem, aki kedves mosolyával arcán intett, hogy kövessem.
- Hogy vagy? Anyukádék? – kérdezte, miközben (gondolom) a nappalijuk felé vette az irányt. Házuk hasonlított arra a házra, ahol még nyáron jártam, csak ez még otthonosabb volt.
- Jól vagyunk, köszönöm. – mosolyogtam vissza, majd látva arcomon a kíváncsiságot,
elmosolyogva leült velem szembe. – Valami baj van? - nyögtem ki végül, ami elég furán hangozhatott, és hülye kérdés is volt, hiszen én is láttam, hogy az van.
- Hosszú történet. – rázta meg aranybarna haját, amivel megértettem, hogy nem akarja elmondani. – Félre nem értsd, én elmondanám, de nem rám tartozik. Majd Melanie elmeséli. – adta meg végül a magyarázatot is.
- Ugyan. –legyintettem, hiszen nem haragszok rá. Én se mondanám el, mivel nem az én ügyem. – Akkor én most megyek is. – túrtam bele a hajamba zavartan, majd felkelve a fotelból, a bejárat felé tartottam, ami nem igazán rémlett, hogy hol is van. A konyhán keresztül nem akartam visszamenni, nehogy még megzavarjak valamit, így maradt a ’B’ opció. – Merre is van az ajtó? – nevettem Elisabeth-re nézve.
- Maradj nyugodtan, Melanie úgyis nem sokára elmegy. – próbált marasztalni. – Hozzak valamit inni, esetleg egy finom süti, ma csináltam. – mosolygott, mire kedvesen elutasítottam, és követtem őt a bejárati ajtó felé. – Zack is mindjárt itt lesz. – próbálta beadni az aduászt, mire felnevettem.
- Már úgyis menni akartam, anyáék már biztos elveszítettek. – húztam fel a cipőm, mire száját lekonyítva megölelt.
- Mindenesetre hallgasd meg előtte Zack-et is, bármit is csinálsz. Mert ez most tényleg nem az, aminek látszik. – köszönt el végül.
A ház elé kiérve elindultam jobbra, mivel fogalmam sem volt, hogy merre lehetek, és apa mindig azt mondta, hogy ha nem tudom, hol vagyok, akkor próbáljak minél közelebb menni a főtérhez, vagy valami forgalmasabb utcához. Így ezt tettem, vagyis próbáltam, mert lehet pont az ellenkezőirányba sikerült elindulnom. Végső esetben úgyis felhívok valakit, vagy egy taxit, de most jól esett a hideglevegő.
Elképzelni se tudom, mi történhetett Melanie-val. Első, tényleg legelső, ami beugrott, az volt, hogy terhes, és az apa nem más, mint Zack. Ez olyan pont ideillő lett volna, bár lehet kevesebb Teen mom-ot kellett volna néznem.
Viszont azt nem hiszem, hogy ilyen jól fogadta volna az anyukája, vagy maga Zack is. Sőt, ez biztos nem lehetséges, hiszen egyből tudta, hogy mire mondja, szóval valami sokkal belsőbb dologról lehet szó.
- Elvigyünk? – állt meg mellettem egy kocsi, ami kisebb szívrohamot okozott. Az anyósülésen lehúzódott az ablak, majd egy srác nézett velem szembe. Sietősebbre véve lépteimet, próbáltam nem pánikba esni, majd egy hirtelen mozdulattal bekanyarodtam egy utcába.
Még hallottam, hogy felröhögnek a kocsiból, ami hirtelen leállt és csapódott az ajtó. Hülyeség lenne azt mondani, hogy hirtelen lepörgött előttem az életem?! Lábaimat egyre szaporábban szedve, próbáltam nem pánikba esni, ami jelen pillanatban nagyon nehezemre esett.
- Várj már! – kiabáltak utánam, nem egészen a józanság magaslatán. Körbenézve egyetlenegy járókelőt sem láttam, így telefonomat kikapva a táskámból futni kezdtem. – Nézzétek már, megijedt! – röhögtek össze, majd pár másodperc múlva, amikor azt hittem, hogy elmentek, autóindítás hangját hallottam meg.
Egy újabb utcába befordulva, immáron teljesen elvesztve minden koordinációs-képességemet, valakibe beleütköztem.
- Sam? – hallottam meg egy túl jól ismert hangot. – Mit keresel erre? Ilyenkor?!
- Nem gondoltam volna, hogy valaha még örülni fogok neked. – öleltem meg, ami nem csak neki, de nekem is elég nagy meglepődöttséget okozott.
- Én se. Mi történt? – vigyorgott visszaölelve, ami már tényleg elég kínos volt.
- Valakik követnek. – próbáltam visszaállítani a légzésemet a normális tempójára, majd elengedve körbenéztem.
- Ez most olyan, amikor tavaly májusban azt hitted, hogy valaki figyel, miközben alszol? – nevetett.
- Nagyon humoros vagy, Aaron. – forgattam meg a szemem, majd újra körbenézve megláttam, hogy ez Aaron-ék utcája, szóval innen már könnyebben hazatalálok.
- Csak vicceltem. – mosolygott. – Minden rendben? Hazavigyelek? – fogta meg a karom, mire visszarántottam.
Örülök, hogy ennyire komolyan veszi azt, hogy akár el is rabolhattak volna. És még továbbra is megtehetik, mert nem Ő lesz, aki majd megment…
- Nem kell. – fejtettem le magamról a kezét.
- Legalább beszélhetnénk.
- Nem hinném, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. – motyogtam.
- Sammy, nem akarom, hogy haragudj rám, tényleg. A barátod akarok lenni. – állt meg velem szembe.
- Ha még egyszer így hívsz, tuti csúnyát fogok tenni.
- Akkor legalább vigyelek haza. Nem hinném, hogy Karen örülne, ha bármi történne veled, és ahogy elnézem majdnem későn találkoztunk. – sóhajtva egyet végül belementem, mert úgyse fogja hagyni, hogy egyedül menjek haza.
A bejárati ajtót kinyitva előttem előre engedett. Ismerős környezetként fogadott a látvány, ami akaratlanul is megmosolyogtatott. Az állandó sürgés-forgás, ami náluk van, felejthetetlen.
- Sammy. – köszönt csodálkozva a másik Davis, akinek nem sikerült felfognia, hogy utálom, ha így hívnak. – Mi járatban errefelé? – mosolygott sokatsejtően, mire az anyukája is megállt egy pillanatra, ugyanis éppen takarított(?).
- Igazából csak találkoztunk, és felajánlottam, hogy hazaviszem. – mondta Aaron, ezzel megmentve engem, hogy bármiféle magyarázkodásba keljen kezdenem.
- Ahan, értjük mi. – mosolygott továbbra is a bátyja, Steven. – Meg egy kis szobanézés is közbe jöhet, gondolom.
- Menjünk. – fordultam Aaron felé, aki bólintva elindult.
- Bocs, az előzőért. – mondta, mikor már hazafelé tartottunk.
- Most mondjam azt, hogy már hozzászoktam. – ráztam meg a fejem. Steven mindig ezt csinálta velem, próbált minél jobban zavarba hozni.
- Most mesélj, Barnes. – nézett rám.
- Nem kell ez a bájcsevej, Davis. – szólítottam én is a vezetéknevén.
- Nem az, érdekel, hogy mit kerestél errefelé.
- Nem rád tartozik. – mondtam, de már magam se tudtam, hogy mi történik körülöttem.
- Vagy te se vagy benne biztos. – mondta ki Aaron hangosan, amit gondoltam.
- Az is lehet. – sóhajtottam, majd az ablaknak döntve a fejem néztem a mellettünk elsuhanó tájat.

*

- Már halálra aggódtuk magunkat, Sam. – köszöntött anya, mikor beléptem az ajtón. – Nincs telefonod?
- De, csak nem hallottam, hogy hívtatok. – tartottam felfele a lépcsőn, mikor megállított.
- Azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? – mondta.
- Mit? Nem csináltam semmit, szólni akartam, csak lemerült a telefonom. – túrtam bele a táskámba, hogy megnézzem valóban mi a baja a mobilomnak.
- Most az egyszer… - tette végül hozzá anya, majd saját szobája felé vette az irányt.
Szobámba érve másra se vágytam, mint egy jó meleg fürdőre, és egy kiadós alvásra, ami annyira még se lesz kiadós, hacsak nem megyek be holnap a suliba.
Miután lefürödtem, és a telefonom is életre kelt, megágyazva az ágyamba feküdtem.
Volt pár nem fogadott hívásom: anyáéktól, Heather-től, Zack-től, majd megint anyáéktól. Hirtelen milyen fontos ember lettem. Üzenetekre kattintva Heather-nek írtam egyet, hogy megnyugtassam, nem raboltak még el, majd Zack-kel való beszélgetésemet nyitottam meg. Üzeneteit válasz nélkül hagyva, magam mellé dobtam a telefonomat, majd álomra hajtottam a fejem.

* 

- Ébresztő! – rontott be a szobámba Brad, mire fájdalmasan felnyöszörögtem. – Mi volt tegnap? – ült le az ágyamra.
- Zack volt barátnője megjelent náluk. – mondtam, miközben ránézve kikeltem az ágyból.
- Melanie?
- Igen.
- Mit akart? – kérdezte, miközben engem kémlelt.
- Nem tudom, mert otthagytam őket. – mentem be a fürdőbe, hogy emberi alakot varázsoljak magamnak.
- Miért? És akkor kivel jöttél haza? – követett.
- Aaron-nal találkoztam. – néztem rá félszemmel. – És felajánlotta, hogy hazahoz.
- De kedves… - morogta, mire megráztam a fejem. – Egyáltalán, hogy kerültél Zack-ékhez? – tért vissza mondanivalóm elejére, mire elmeséltem neki nagyvonalakban a tegnap történteket. – Miért nem hívtál fel? – kérdezte, mikor már a végénél tartottam, kihagyva azt a részt, hogy valakik követtek.
- Gondolkozni akartam. – toltam ki a fürdőből, hogy felöltözhessek. – Többiek hol vannak? - kiabáltam ki.
- Anya elvitte George-ot orvoshoz, mert belázasodott, apa pedig lent reggelizik.
- Nagyszerű. – nyitottam ki az ajtót, amikor készen voltam, és szobámba visszamenve sulis cuccaimat dobáltam bele a táskámba, amikor valaki csöngetett.
- Majd kinyitom, viszont te haladj, mert elkésel. – robogott le a lépcsőn Brad, amit én is utánoztam pár perc múlva, de inkább maradtam volna még a szobámba.
A konyhából beszélgetés szűrődött ki, ami nem jelentett volna olyan nagy érdeklődést számomra, ha nem hallottam volna meg egy harmadik hangot is. Kabátomat magamra kapva, cipőmet felhúzva próbáltam kilopakodni, hogy ne vegyenek észre, mire a hátam mögött megszólított a „vendégünk”.