Tizenkilencedik fejezet.

Sziasztok!:)
Köszönöm a kommenteket, és üdvözlöm azokat, akik nem rég találtak rá a blogomra ;D
Ezek után már valami izgalmasabb résszel jelentkezek, megígérem :)
Remélem azért tetszeni fog a fejezet, habár én nem vagyok megelégedve vele teljes mértékben...
További szép napot mindenkinek! :)

 Jó olvasást. xx

- Most ezt miért kellett? – kérdezte végül Heather, mikor már jó messze voltunk tőlük.

- Mit? – értetlenkedtem.
- Ezt a végére. Nem tudod mi történhetett, ne kezdj el összeesküvés-elméleteket kreálni. – mosolygott.
- Nem kreáltam semmit. Melanie kérdezett valamit én pedig válaszoltam.
- Oké. – tette fel védelmezően kezeit. – De ha én a te helyedben lennék, utánajárnék a dolgoknak.
- Egyszerűen nem érdekel, nincs mi után utánajárni.
- Nem összeveszni akarok veled, de ha nem érdekelne, nem háborognál rajta ennyit. Látom, hogy folyamatosan kattog az agyad. – mosolygott kedvesen továbbra is, ami jelen pillanatban még jobban felidegesített.
- Akkor zárjuk le most a témát. – mondtam.
- Tehát nem cáfolod meg, amit mondtam az előbb? – puhatolózott tovább.
- Nem, nem cáfolom meg, de alá sem támasztom. – ráztam meg a fejem.
- Viszont azt tudod, hogy Ő keresni fog. – tette hozzá még.
- Dehogy fog keresni. Ugyan miért keresne, éppen most? – ráncoltam a szemöldököm.
- Látszott rajta, hogy érdekled még.
- Ugyan már, Heather, ezt most te se gondolod komolyan. – sóhajtottam.
- Én láttam, amit láttam. – rázta meg a vállát.
- Ne folytassuk tovább, mert nem akarok veszekedni veled.
- Nem kellene veszekednünk, de tudod, hogy igazam van. – mondta teljesen nyugodt hangon.
- Szerintem jelentkezz az iskola pszichológusnál segítőnek, mert teljesen olyan a hangod, mint egy agyturkásznak. – mosolyogtam el végül én is.
- Témaváltás, Barnes? – húzta fel a szemöldökét, mire felnevettem.

*

- Megjöttem. – dobtam le otthon a táskámat, majd a konyhába igyekezve Brad-del találtam szembe magam. – Többiek? – kérdeztem a hűtőhöz lépve.
- Szokásos helyeken. – mondta két falat között.
- Ez mi? – forgattam a kezemben egy levelet, amit a pulton találtam.
- Nemtom’. Nem láttam. – rázta meg a vállát hanyagul. – Mi van ráírva?
- Valami meghívó. – kezdtem el bontani, végül is én is a Barnes-család részese vagyok, nem? – Házassági évfordulóra vagyunk hivatalosak. – összegeztem az első 3 mondatot.
- Kiére?
- Nem tudom, nem látom a nevet. – ezzel Brad kivette a kezemből, majd mosolyogva rám nézett.
- Mr. Cope és Mrs. Cope 25. házassági évfordulójára megyünk. – nézett rám.
- Mentek. – javítottam ki.
- Ááá, felejtős. Ez családi program. – húzta kárörvendő mosolyra a száját. Azért nem akármilyen együtt érző bátyám van.
- Persze „családi program”. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – Viszont még anyáék úgy sem látták, így… - kapcsolt fel a kislámpa a fejemben, majd Brad kezéhez nyúlva ki akartam venni a meghívót.
- Hamarabb kell felkelned ehhez. – rakta zsebre. – Úgyis felhívják még anyáékat, szóval úgyse úszod meg. – ült vissza enni.
- Mindegy, addig még kitalálok valamit. – engedtem ki a bent tartott levegőt.
- Most miért? Legalább tudsz beszélni Zack-kel. – értetlenkedett.
- Már tudtam.
- Lemaradtam valamiről? – fordult felém érdeklődve.
- Jött egy új lány az iskolánkba, Melanie. Most, ahogy jöttünk haza találkoztunk vele és a barátjával a parkolóban. Aki nem más volt, mint Zack. – ültem le én is mellé egy tányér levessel.
- És honnan gondolod, hogy a barátja?
- Így mutatta be nekünk.
- Sam, kezdem azt hinni, hogy te kifogod azt az 10% ellenkező nemet, akik kihasználják a másik felet. – nevetett.
- Rettentő vicces vagy, Brad. – forgattam meg a szemem.
- Csak vicceltem. Majd kikérdezem Todd-ot, állítólag el akar menni valahová a hétvégén. – osztotta meg velem terveit.
- Nehogy meg merd csinálni! Neki ehhez semmi köze, sőt igazából neked se… - sóhajtottam.
- Majd még átgondolom, attól függ, milyen leszel velem a hét további részében. – mosolygott kárörvendően.
- De egy izé vagy. – háborodtam fel. – Hogy lehetsz ilyen az egyetlen húgoddal?– szomorodtam el látványosan.
- Tudod, hogy szeretlek. – mosolygott rám.
- Persze.
- Akkor ezt megbeszéltük. – bólogatott, mire felnevettem.
- Azért ez eléggé vicces. – mondtam két kanál leves között.
- Mi? – nézett rám kérdőn.
- Hogy meghívtak minket.
- Erre most nem tudok mit mondani. Elmegyünk, ott leszünk, vigyorgunk kettőt és eljövünk.
- Hazajössz velem? – hitetlenkedtem.
- Persze, nekem sincs kedvem semmi ilyesmihez. – mosolygott. - Főleg, ha Ali-t nem tudom elráncigálni magammal. – gondolkozott. – Majd el ne felejtsük megkérdezni tőle, hogy van-e kedve.
- Vagyis te ne felejtsd el. Te találkozol vele leghamarabb kettőnk közül.
- Jó, de ha hétvégéig nem mondanám neki, akkor majd szólj rám.
- Itt lesz hétvégén? – kérdeztem izgatottan.
- Igen. – nevetett. Alison, Brad barátnője, aki albérletben lakik barátnőjével, mert tanulmányainak folytatása érdekében felköltözött Londonba, szüleit otthon, Bristol-ban hagyva.
- Uuh, akkor majd csinálunk egy filmnézős-délutánt. – csaptam össze a tenyerem izgatottan.
- Csak ne valami romantikus film legyen. – fintorgott.
- Ki mondta, hogy te is részt vehetsz rajta? – nevettem mire az asztal alatt lábon rúgott.

*

- Sziasztok! – nyitott ajtót anya valakiknek. Mivel nem igazán erőltettem meg magam, hogy felkeljek az ágyamból, így csak a hangokból próbáltam kiszűrni, hogy kik jöhettek.

- Sam! – nyitott be George. – Apa szólt, hogy gyere le.
- Miért? – érdeklődtem.
- Tudod kik jöttek? – vigyorgott.
- Nem? – kérdeztem vissza válaszától félve.
- Tudod, anya még hét elején felhívta Elisabeth-éket… - kezdett bele, de még időben leállítottam.
- Ne folytasd! – ugrottam fel az ágyamból.
- …hogy meghívja őket vacsorára. – csapta össze a tenyerét izgatottan.
- Azok nem Elisabeth-ék* voltak, hanem Mamáék. – próbáltam menteni a menthetőt, mert én így tudtam.
- Nem, Mamáék hívtak meg minket hozzájuk. – helyeselt.
- Akkor én lemaradtam valamiről? – ráncoltam a homlokom.
- Nem, mondták neked is, csak nem figyeltél.
- Dehogyisnem! Egyébként is hány óra van?
- Délután 5. – mosolygott, mire megdobtam egy párnával.
- Gyertek már le, légy szíves! – jött be apa is a szobámba. – Tudod Sam, ha már segíteni nem tudtál, legalább gyere le.
- Nem is tudtam semmiféle vacsoráról. – háborodtam fel.
- Pedig mondtuk.
- És Brad miért mehetett el? Tuti direkt lógott meg! - háborogtam továbbra is, ugyanis Ali-vel moziba mentek, mert a filmnézős-délutánunkat elhalasztottuk a következő hétvégére.
- Ne kelljen veled veszekedni már megint. – rázta meg a fejét.
- Oké, megyek, csak felveszek valami… zoknit. – próbáltam kitalálni valamit gyorsan.
- De hát van rajtad zokni. – értetlenkedett apa, majd inkább annyiban hagyva a dolgokat kimentek a szobámból George-dzal.
Vajon, hogyha kimászok az erkélyemen, mekkorát eshetek?
Egész héten megpróbáltam elkerülni Melanie-t, hogy még véletlenül se tegyen fel kérdéseket rólam és Zack-ről. Mindössze a közös órákon találkoztunk, ott pedig nem igazán mutatta, hogy tudna bármiről is. Így arra bírtam következtetni, hogy vagy Zack hazudik jól, vagy Melanie-t nem érdekelte annyira ez a dolog.
Brad végül sehova se ment Todd-dal, hanem inkább Ali-vel csináltak valami közös programot, így nem kellett attól félnem, hogy elkezd kérdezősködni nála.
Anya pedig a végén addig-addig hozta fel érveit amellett, hogy miért is kellene elmennem a házasság évfordulójára Zack szüleinek, hogy végül belementem. Bár, az érveket inkább zsarolásnak nevezném, de ő azt állította, hogy ezt a pszichológusa mutatta, és semmi zsarolás nincsen benne.
Zoknimat megtalálva, amit nem is kerestem, mert tényleg volt rajtam, kiléptem a szobámból. Hirtelen nevetések ütötték meg fülemet, így lépteimet lelassítottam. A szobámba nem néztem bele a tükörbe, tehát eléggé megrémisztett szombat esti látványom a folyosói tükörben. Mivel átöltözni nem volt kedvem, így az ebédlő felé közeledve nagyot sóhajtva köszöntem;
- Sziasztok! – mosolyogtam kedvesen, mire észrevettem azt is, amit nem szerettem volna…

* Elisabeth, Zack anyukája