Huszonkettedik fejezet.

Hiii!
Nem, még továbbra sincs gépem, viszont húgomtól elkértem az övét, így meg tudtam írni a következő fejezetet.
Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, megjegyzéseket, és a több mint 2700-as oldalmegjelenítést!:)
Remélem tetszeni fog, bár nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, akármennyire is írtam át...
A következő rész kiléte még bizonytalan, de addig is várok minden visszajelzést, és remélem megmaradtak kedves olvasóim, és nem hagytak el, habár tényleg sokat csúsztam, amit nagyon sajnálok!
Mindenesetre szép hétvégét kívánok mindenkinek!:)

Jó olvasást!xx

Idilli pillanatunkat a telefonom csörgése szakította meg, ami az ágyamon volt így muszáj volt elengednem, hogy felvegyem a szóban forgó készüléket.
- Ne menj! – húzott vissza magához, ami megmosolyogtatott.
- Csak egy pillanat. – fordultam felé, mire elengedett.
A kijelzőn Conny neve villogott, amit nem tudtam hova tenni, mert ilyenkor nem szoktuk keresni egymást.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm mobilomba beleszólva, mert valamiért rosszat sejtettem.
- Sam, gáz van. – hadart. – Eltűnt Ben.
- Tessék? – ráncoltam össze homlokom, mert elég szürreálisnak hangzott ez a mondata.
- Ne most értetlenkedj, kérlek! – kezdett idegessé válni. – Nem tudom hova lett.
- De ti most nem pasis-hétvégét tartotok? – néztem Zack-re, aki ágyamon ülve kémlelt.
- Így volt, de már vége. James-ék most mentek haza, körülbelül 1 órája, viszont mi még itt maradtunk a házba, hogy elpakoljunk. – darálta le gyorsan a történetet.
- És hogy jövök én a képbe? – sétáltam az ablakomhoz.
- Ben 10 perce ment ki a kocsihoz, és nem jött vissza. Már kimentem megnézni, de sehol sem találtam.
- Nem lehet, hogy elkerültétek egymást? – dőltem neki a radiátoromnak.
- Hidd el nem paráznék ennyire, ha nem néztem volna meg mindenhol. Hívtam is, de nem veszi fel.
- Oké. Most mit csináljak? – próbáltam végre kilyukadni annál a résznél, hogy én mit tehetnék.
- Gyere ide, kérlek. – kérlelt, olyan conny-san. – Thea-t nem akarom felhívni, mert pánikba esne, James-éket pedig nem akarom visszahívni. Csak te maradtál. – motyogott.
- 40 perc múlva ott leszek. Ne félj! – próbáltam nyugtatni, mert nem a „bátor férfiú” kategóriába tartozik ugyanis.
- Siess! – rakta le a telefont, amit egy nagy sóhajjal véleményeztem.
- Baj van? – kérdezte Zack, mikor a szekrényembe keresgélni kezdtem valami melegebb ruha után, gondolom hallhatta a beszélgetést, mivel általában lehet hallani, főleg, hogy csönd volt a szobámban.
- Szerintem ez a vészhelyzet kategóriába tartozik már, szóval anyáék biztos ideadnák a kocsit. – húztam ki egy pulcsit, kérdését fülem mellett elengedve.
- Sam, - fordított maga felé; - mi történt?
- Nem bírnak egymásra vigyázni a barátaim, így nekem kell őket kimenteni. – fintorogtam, mire elmosolyogta magát. – Szerintem is ironikus. – bólogattam.
- És most el szeretnél menni? – jött utánam lefele a lépcsőn.
- Muszáj, viszont te itt maradhatsz, ha szeretnél. Anyáék biztos szívesen látnak. – húztam fel a cipőmet. – Vagy most már elmehetsz abba a buliba is. – tettem hozzá, hiszen ez volt az eredeti terve.
- Úgy gondolod, hogy elengednélek egyedül? – tette fel kérdését.
- Ha szeretnél, jöhetsz, de nem akarom rabolni az idődet, meg magam se tudom, hogy mi történt, és bajba se szeretnélek keverni. – hadartam el egy szuszra, majd a kocsi kulcs után kezdtem el kutatni.
- Te kevernél engem bajba? – mosolygott szemtelenül, már felöltözve.
- Sose tudhatod.
- Elviszlek. – állított meg egy pillanatra, mire megráztam a fejem kifejezve nem tetszésemet.
- Szó sem lehet róla, inkább ne is gyere. – hoztam meg a végső döntésemet.
- Most már mindegy. Vagy megyünk mindketten, vagy nem mész sehova. – kötötte az ebet a karóhoz, miközben az ajtón kitolva a kocsijához mentünk.
- Figyelj, Zack. – állítottam meg keze után nyúlva. – Nem akarok most veszekedni, elmegyek, „megmentem” Conny-t, aki már remélhetőleg megkereste Ben-t, vagy valahogyan előkerült, hazajövök, és elfelejtjük ezt az egészet. – nem voltam benne biztos, hogy ő érti-e, hogy az „egész” szót nem csak erre értem, hanem az előzőleg történtekre is.
- Szerintem meg, elviszlek oda, majd haza is hozlak. – zárta le a vitát. – És nem felejtünk el azért mindent. – rántotta meg a vállát, amivel értésemre adta, hogy értette, amit mondtam. – Nem akarom, hogy bajod essen. – aggódott, ami irtó rendes volt tőle, de fölösleges is, mert nem jön sehova.
- Nem fog bajom esni. – eresztettem meg egy félmosolyt, de nem tudtam enyhíteni borús hangulatán.
- Gondolom. Na, gyere. – húzott a kocsija felé. – Csak jót akarok neked. – ölelt meg, mikor látta, hogy nem tetszik az ötlet. – Egyébként se vagyok benne biztos, hogy a szüleid repesve odaadnák neked a kocsijukat. – mosolygott bele a nyakamba.
- Hé, ez csúnya volt. – toltam el magamtól, majd sértődötten magamra csuktam a kocsija ajtaját. Nevetve szállt be mellém, mire a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Utálok veszíteni.
- Na, - bújt közelebb; - nem akartalak megbántani. – rakta fejét a vállamra. – De, szerintem tudod, hogy igazam van. – próbálta nem elnevetni magát, ami nehezen ment neki.
- Menj a fenébe! – toltam el magamtól sértődötten. – Ha nem akarod, hogy kiszálljak, akkor induljunk el.
- Igenis. – tisztelget. – Ha elmondod, hogy hova menjek… - ráncolta a homlokát, majd elmagyaráztam, hogy merre vannak Conny-ék, és végre elindulhattunk.
- Ki is ez a Conny, ha meg szabad kérdeznem? – fordult felém, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. – Csak mert olyan szívtipró neve van. – adta meg az indokát, mire felnevettem.
- Így van, egy igazi Casanova. – mosolyogtam, mert elég érdekes lenne Conny-ra több mint barátként néznem. – Heather barátjának a haverja, és egyben az enyém is. – mondtam végül, mire fejével bólogatott, bár nem hinném, hogy pontosan tudja, hogy ki-kicsoda, és mi is történt pontosan.
Telefonom újra csörögni kezdett, amit nagy kínszenvedések árán sikerült kihalásznom a zsebemből.
- Megtaláltam. – szólt bele emlegetett barátom a telefonba.
- Te most ugye hülyéskedsz velem? – emeltem fel a hangom.
- Már elindultál? – kérdezte óvatosan, mire Zack-nek szóltam, hogy álljunk félre.
- Áh, dehogy. – nyögtem fel. – Komolyan ugrasztottál, hogy nem találod Ben-t, és most felhívsz, hogy mégis előkerült?
- Ne haragudj, de tényleg azt hittem, hogy eltűnt…
- Te nagyon bolond vagy. – mondtam ki, amit gondoltam.
- De ha elindultál, akkor gyere le nyugodtan, még itt vagyunk. – próbált szépíteni a helyzeten.
- Csak beparázott, a kis házba mentem le, csavarhúzóért. – adta át a telefont Ben-nek, mire megnyugodtam, hogy nem történt baj, ugyanakkor mérges is voltam, mert miért kellett engem egyből ugrasztania?
- Jó, tudjátok mit, mindegy. – raktam rájuk a telefont. – Előkerült. – fordultam Zack felé, aki felnevetett.
- Hála istennek. – mosolygott. – Akkor vissza?
- Igen, gondolom… - ráncoltam a homlokom, mire felém fordult.
- Vagy mehetünk hozzánk is. – dobta fel az ötletet, mire rámosolyogtam.
- Inkább haza szeretnék menni. – motyogtam zavartan, ugyanis ez az egész szituáció kellemetlen volt.
- Na, anyáék biztos szívesen látnának. – kérlelt megfogva kezemet, mire félrehúzva számat bólintottam.
- De hány óra van? – kérdeztem tőle, mire órájára ránézve megmondta a pontos időt. Még csak félnyolc és máris ennyi minden történt. Az unalmas délelőttömet tekintve, izgalmas késő délutánt hagyhattam magam mögött, és még végett sem ért a nap.

#Következő részek.

A cím direkt nem a szünet, mert nem szüneteltetni akarom a blogot, mindössze a gépemet szervizbe kell küldeni, ami nem tudom meddig fog tartani, mert valószínűleg (vagyis remélem) a mostani egy gépcserés szerviz lesz. Nem is akarok ezzel senkit se fárasztani, mert elég hosszú történet...
A lényeg az, hogy nagyon röstellem, de most a következő rész csúszni fog, valószínűleg 1-2 hétig nem igazán lesz gépem. Én olyan őszi szünetre tippelek, amikor jó lesz minden, és új részt is tudok hozni.
Tényleg nagyon, nagyon sajnálom, de ne veszítsetek el teljesen, mert itt vagyok, nem zárom be, és nem is ihlethiány miatt szüneteltetem hónapokig... Mindössze 2 hét (hozzáteszem, hogy szerintem) és újra lesz rész, remélhetőleg gépem is. ;)
Addig is mindenkinek szép hetet, mindjárt itt a szünet, szóval kitartás :) De nem akarok búcsúzkodni, mert itt vagyok én, csak a gépem tűnik el :D
Még egyszer ne haragudjatok, és azért se annyira, mert most hétvégén nem volt rész, ami időhiány miatt történt, és a gépem körül forogtak a gondolataim, hogy mi legyen vele...

Ha időben visszakapom a gépet, és jó is lesz, akkor a 28.-i héten hozom az új részt, biztos extra hosszú lesz, és akkor majd megpróbálom bepótolni ezeket a heteket!

Dorottya xx :)

Huszonegyedik fejezet.

Jó estét mindenkinek!:)
Nem gondoltam volna, hogy sikerül még a mai nap folyamán megírom a részt, de itt vagyok, a rész is, és remélem tetszeni fog.
Köszönöm a több mint 2300-as nézettséget, a kommenteket, a pipákat, és úgy ámblokk mindent.
Remélem nem hajazik a fejezet semmiféle Bánk bán-os jelenetre/felvonásra, ugyanis péntekig egy beadandót kell írnom belőle, és közbe gondolkoztam azon is. De nem sikerült elkezdenem még(!)
Továbbra is várok minden visszajelzést a fejezethez, történethez, mindenhova :D

Jó olvasást. xx

- Te hova mész este? – nyitott be a szobámba másnap délután Brad.
- Sehova. – emeltem fel a tekintetem a laptopomról.
- Akkor miért nem jössz vacsorázni mamáékhoz? – ült le az ágyamra.
- Tanulok. – nyújtottam fel magam mellől a papírokat.
- És miért nem most teszed? - adta az értetlent.
- Most is azt csinálom. – kezdett az agyamra menni.
- Nekem nem úgy tűnik. – hajolt a gépem felé.
- Ne idegesítsél már! – ütöttem meg egy párnával, mire felnevetett.
- Most komolyan, mi van Zack meg közted?
- Ahogy már a mai nap folyamán ezerszer elmondtam, semmi. – sóhajtottam. – Úgyhogy hagyjál békén. – toltam ki a szobámból.

* 

- Akkor meg leszel egyedül? – ölelt meg anya.
- Ööö…csak 3 utcányira lesztek. – vágtam fura arcot.
- Tudom, tudom. Viszont hívj fel, ha elmész valahova, de addigra már biztos hazaérünk.
- Mint már mondtam, nem megyek sehova. – ráztam meg a fejem.
- Én ezt az ötletet támogatom. – bólogatott apa, majd nagy sokára elindultak. Nem gondoltam volna, hogy valaha elmennek, nem mintha zavarnának, csak olyan furcsán viselkedtek ma.
Szobámba érve Heather számát tárcsáztam fel.
- Merre vagytok? – kérdeztem tőle.
- Én itthon vagyok, éppen körmöt festek. – visszhangzott, gondolom, ki vagyok hangosítva. – Te mit csinálsz? Készülődsz már?
- Készülődök a lefekvéshez. – takaróztam be.
- Bolond. – nevetett. – Keresett ma?
- Dehogyis, de most már kezd elegem lenni, hogy mindenki Zack-kel van elfoglalva. – bosszankodtam.
- Oké, nem piszkállak akkor, de azért hívj majd fel, ha nem jössz holnap.
- Ha-ha-ha. – imitáltam nevetést.
- Komolyan mondtam.
- Én is annak értettem. – zártuk le végül, mikor csöngettek. – Most leteszem, Thea. Csöngettek.
- Uuuh. – vidult fel. – Megérkezett a hősünk.
- Vagy a kaszás. – forgattam meg a szemem.
Az ajtó felé igyekezve zsebembe vágtam a telefonom, amolyan elővigyázatosságból. Ki tudja, ki jött. Valójában a horrorfilmek tesznek ilyen ijedőssé, szerintem. Pedig nem mostanában néztem.
- Kész vagy? – nyitottam ki az ajtót Zack-nek, aki frissen, üdén, és illatosan mosolygott rám, mire lenézve magamra, és ő is végignézve rajtam elnevettük magunkat. Ami azért volt furcsa, mert furcsa volt és kész.
- Nem azért, mintha nem néznél ki jól így is, de van egy olyan sejtésem, hogy ahogy általában most is dacolsz velem egy sort. – mondta beljebb lépve, hogy becsukhassam az ajtót.
- Általában? – horkantam fel, megragadva a mondata közepét.
- Eddigi tapasztalataim alapján. – javította ki magát, kibújva kabátjából és cipőjéből.
- Nem azért, mintha nem… - hirtelen nem tudtam folytatni a mondatot, mikor rám nézve várta, hogy folytassam, így fejemet megrázva felfele indultam a szobámba. Míg egy kéz vissza nem rántott, a falhoz nyomva.
- Nincs kedved eljönni, igaz? – mosolygott, miközben fejemről lehúzva a sapkámat az övére tette.
- Nem igazán. – húztam el a számát, majd zavartan lesütöttem a szeme. Régen voltunk már ilyen közeli szituációban. – Egyébként is hány óra van? – bújtam ki fogásából, hogy a faliórára nézzek. – Fél hét. Nem azért, mintha annyira figyeltem volna, de nem 9-re mondtad, hogy jössz? – kelt fel bennem a gyanú miszerint valamit rejteget előlem.
- De, úgy volt. – követett a szobámba.
- És mi változott azóta? – túrtam bele a hajamba, ami igazán kifinomult látványt nyújthatott, mivel egésznap egy sapka volt a fejemen. Megmagyarázhatatlan okok miatt.
- Ez a te szobád? – jött be utánam, előző kérdésemet elengedve füle mellett.
- Először én kérdeztem. – fordultam felé, mire felnevetett.
- Pár dolog változott.
- Milyen pár dolog? – kíváncsiskodtam továbbra is.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – simogatta meg orrom mutatóujjával.
- Ne már, Zack. – mosolyogtam. – Mond már el! – bíztattam.
- Vannak dolgok, amiket nem kell tudni. – nézte meg a képeimet a falon.
- Ha változtak a dolgok, akkor miért jöttél? – próbáltam kiszedni valamit belőle.
- Hogy végre nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni. – húzta féloldalas mosolyra a száját, elfordulva a könyveimtől.
- Nincs is semmiféle „házibuli”? – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
- Van, de gondolom, nem szeretnél elmenni. – fordult vissza felém, mikor végzett szobám feltérképezésével.
- És te nem szeretnél menni? – kérdeztem, mert igazán nem értettem, hogy most hova tart ez a beszélgetés.
- Most fontosabb dolgom van. – mosolygott rám, mire zavartan lesütöttem a szemem.
- Akkor menj, és intézd gyorsan. – ültem fel az ágyamra, lábamat felhúzva.
- Ááá, már helyben vagyok. – legyintett aranyos mosollyal az arcán. Pár pillanat múlva éreztem, hogy az ágy besüpped alattam. – Bár ne így történtek volna a dolgok. – döntötte oldalra a fejét, mikor ránéztem.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – szólaltam meg végül én, mire közelebb hajolva megpuszilta az arcom.
- Veled lenni. – döntötte arcomnak fejét.
- Kérdezhetek valamit? – ráncoltam a homlokom, mire mosolyogva bólintott egyet. – Mi volt közted és Melanie között? – tettem fel azt, ami már egy ideje foglalkoztat.
Hirtelen megváltozott a légkör, és visszahúzódva eredeti helyére kinézett az ablakomon.
- Nem akarok róla beszélni. – mondta végül.
- Engem viszont érdekel. Csak mond azt, hogy nem voltatok együtt a nyáron. – halkultam el, mert lehet, hogy udvariatlan volt ilyet megkérdezni tőle, de szerettem volna tudni a válaszát, és a reakcióját is látni szerettem volna. Mert néha az többet jelent, mint a kimondott szavak.
- Jesszusom, Sam. – háborodott fel egyből. – Minek nézel engem? – pattant fel az ágyamból, majd az ablakomhoz sétált.
Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Kérjek bocsánatot, vagy addig üssem a vasat, amíg meleg.
- Persze, hogy nem voltam vele együtt. Ugyan; - sóhajtott, majd folytatta. – most is csak a véletlen folytán akadtunk össze. Amikor hazajöttünk, eljött hozzánk, miszerint mondani szeretne valamit. Beadta a hiányzok-dumáját, majd elsírta magát, hogy őt senki sem érti meg. – állt meg egy pillanatra, mire felkeltem az ágyamból, hogy mellé menjek.
- A részletekre nem vagyok kíváncsi. – fintorogtam, mire mosolyogva felém fordult, és kezét derekamra tette.
- Van még több kérdésed? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Ha adsz egy kis időt, biztos akadni fog pár. – kulcsoltam kezeimet nyakára, mire mosolyogva nyakamba fúrta a fejét és megpuszilta a fülem mögötti részt.

(folyt. köv.)

Huszadik fejezet.

Halihó!
És *dobpergés*, meghoztam a következő részt, amit ígértem, így a hét közepe felé. Talán ma volt a "legnagyobb" szabadidőm, hogy felrakjam, mert holnap ilyen "bolondokháza" napom lesz. Túl sokáig tart a spanyol fakultáció.. Na, sebaj! Nem panaszkodni akartam :)
Btw, ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj, avagy iratkozz fel:) Oh, még el nem felejtem köszönöm, új, lelkes olvasómnak a kommenteket, nagyon jól estek!<3
A következő rész viszont nem tudom, mikor jön. Hétvégén azért szeretném felrakni, ez inkább egy bónuszrész, amit sikerült hamar megírnom.
Nem is írogatok tovább feleslegesen...

Jó olvasást. xx

- Sam, de régen találkoztunk. – mosolygott kedvesen Rob*, mikor megölelt. Elisabeth-et is megölelve leültem George mellé. A lehető legtávolabb Zack-től.
Mikor ránéztem megrázva a fejét elmosolyogta magát. Remélem nem gondolta azt, hogy őt is meg fogom ölelni, vagy bármiféle kedves gesztussal üdvözlöm.
- Szóval, hol is tartottunk? – gondolkozott anya, mire megszólalt a telefonom. Elnézést kérve, és pár szúrós tekintetett kapva szüleimtől a nappaliba sétáltam. Megrendezettnek tűnhetett, pedig közel sem volt az.
- Igen? – szóltam bele a telefonomba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heather, mire az ablakhoz sétáltam.
- Családi vacsora… - fintorogtam.
- És engem meg se hívtál? – dramatizált, mire felnevettem.
- Hidd el, jobban örülnék, ha te is itt lennél.
- Valamit rejtegetsz előlem, Sam. – szinte láttam, ahogy homlokát összeráncolja.
- Majd elmesélem, ha elmennek. – zártam le gyorsan, mert nem akartam most belekezdeni bármibe is.
- Nagyon gyanús vagy. Ki van ott? – kíváncsiskodott.
- Nekem most mennem kell, Thea, majd felhívlak. – raktam le, mielőtt még tovább kérdezősködik. Telefonomat zsebembe ejtve elfordultam az ablaktól. Az ajtófélfának támaszkodva megpillantottam azt, akiből már kezd elegem lenni, pedig még nem is kellett vele beszélgetnem.
- Beszélhetünk? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, mire majdnem én is elmosolyodtam. De aztán eszembe jutott pár dolog, és sikerült közömbösnek maradnom iránta.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Sajnálom, esküszöm, van rá magyarázat. – lépet közelebb.
- Most teljesen fölöslegesen kezdesz bele bármiféle magyarázkodásba is. – próbáltam kikerülni, de nem igazán hagyta.
- Várj már! – fogta meg a karom, hogy visszarántson.
- Nem érdekel, Zack. – rántottam ki a kezéből a karomat.
- Nem akartalak megbántani, legfőképp nem akartam, hogy miattam legyél rosszul, amikor a parkolóban találkoztunk… - túrt bele a hajába.
- Nem voltam rosszul miattad, csak átcseszettnek éreztem magamat. Komolyan, te mindenkivel ilyen jól szórakozol? – emeltem fel a hangom.
- Félreértetted. – védte magát.
- Mit?
- Amit láttál, Melanie-val.
- Persze, persze. Mindenki ezt mondja. – sóhajtottam. – Azt egyetlen dolog, ami nagyon rosszul esett, az az volt, hogy elhitetted velem, amit elhitettél. És utána mit látok, 2 hónap múlva? – feleltem haragosan. Igen, mérges voltam rá is, de legfőképp magamra, hogy hittem neki.
- Lenyugodtál? – mosolygott szemtelenül, mire felhorkantottam.
- Ennyit tudsz mondani?
- Nem, de hiába mondok bármit is, úgyse hiszed el. – lépett közelebb.
- Ezt jól látod. – fojtottam el egy mosolyt. – De legalább megpróbálhatnád. – mondtam halkan, mire valaki megköszörülte a torkát Zack háta mögött.
- Nem jöttök enni? – kérdezte apa.
- De, megyünk. – mondtam, majd utána indultam.
- Adsz esélyt, hogy megpróbáljam? – súgta a fülembe Zack, mikor apa otthagyott minket.
- Nem tudom még. - sóhajtottam szememet lehunyva.
- Hihetetlen vagy. – nevetett.
- Viszont te elég hihető dolgokat csináltál. – néztem mélyen a szemébe.
- De nem vagyok együtt Melanie-val. – komorodott el.
- Én is csókkal üdvözlöm a barátaimat. – forgattam meg a szemeimet.
- Akkor még együtt voltam, de most már nem. – emelte fel az állam.
- Nagyszerű. Akkor válogass a többi lány közül, gondolom sorba állnak. Engem meg hagyj békén. – húztam ki a kezéből az állam, és egy apró lökéssel kikerültem.
- Azt akarod, hogy hagyjalak békén? – húzta fel a szemöldökét egy apró mosolyt elfojtva.
- Töröld már le azt az idétlen vigyort a képedről. – hagytam válasz nélkül kérdését.
- Nem is vigyorgok. – mosolyodott el, mire csak legyintettem.

*

- Köszönjük a meghívást. – álltak fel az asztaltól Rob-ék.
- Ugyan, mi köszönjük. – mosolygott anya.
- Örülünk, hogy el tudtok jönni a házassági évfordulónkra. – mondta Elisabeth már az ajtóhoz igyekezve. Mivel én nem éreztem, hogy ki kellene kísérnem bárkit is, így a lépcső felé igyekeztem.
- Na, akkor eljössz holnap? – állított meg Zack.
Vacsora közben felmerült a szó a bulizásokról, otthonról való eljárásokról. Nem tudom, hogy terelődött ide a szó, de a szülők ezt rettentő érdekes témának találták. Ekkor mondta Zack, hogy holnap megy valami házibuliba, és ha van kedvem, menjek én is.
- Nem hiszem, hogy kedvem van hozzád. – fordultam vele szembe, mire felnevetett. Nem hatotta meg a hangnemem.
- Érted jövök 9-re. – hagyta annyiban.
- Gyere. – vontam vállat. – De ha pár perc csöngetés után nem nyitunk ajtót, menj el nyugodtan, mert akkor nem vagyunk itthon.
- Oké. – mosolygott féloldalasan.
- Nehogy el gyere! – rántottam vissza, mikor úgy láttam, hogy komolyan vette. Pedig én nem annak szántam.
- Ugyan, Sam. – nézett a kezemre, ami még mindig az ő kezén volt. Mikor tekintetünk találkozott zavartan húztam vissza magamhoz.
- Egyébként ne gondold azt, hogy most mi jóba vagyunk, vagy, hogy én esetleg a továbbiakban szóba állok veled. – zavarodtam össze, elvesztve határozottságomat, amit az elején még tartani szerettem volna.
- Nem gondolom. – mosolygott reakciómon. – De szeretném, ha eljönnél, és visszanyerhetném a bizalmadat.
- Ehhez hamarabb kellett volna felkelned. – bólogattam.
- Brad is állandóan ezt mondta. – nevetett. – Álmodj szépeket. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – ment a kijárat felé, mire utána futottam.
- Most te teljesen komolyan megpusziltál, itt? – mutattam a homlokomra.
- Teljesen komolyan. – nevetett, majd elkezdte húzni a cipőjét. Úgy látszik a szülei meguntak rá várni, legalábbis kimentek anyáékkal. – És ha tudnád hova akartam adni először... – kacsintott.
- Olyan hihetetlen vagy. Mi nem vagyunk ám jóban, sőt. – próbáltam tudtára adni, hogy nem csinálhat ilyeneket csak úgy. Jó, jelen példa szerint igen, de egyébként nem.
- Előbb még hihető voltam. – nevetett, felegyenesedve.
- Most te direkt mérgelsz? – háborodtam fel most már teljesen. Hihetetlenül szemtelen.
- Nem mérgellek, saját magad hergeled.
- Nagyon kiborító vagy. – sóhajtottam végül. – Holnap este nem leszek itthon, egyébként is hétfőn iskola van. – találtam végre egy tökéletes indokot.
- Időben visszahozlak, ígérem.
- Ne ígérj semmit inkább. – mondtam.
- Oké, te nyertél. – adta meg magát. – A többit, majd megbeszéljük. Szia! – kacsintott mosolyogva, majd maga után becsukva az ajtót otthagyott.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, páran öngyilkosságra adva magukat.
- Esetleg szeretnél valamit mondani nekünk? – jöttek be anyáék.
- Inkább nem. – nevettem kínosan hajamba beletúrva. – Most lefekszek. – mutattam a szobám felé, majd kapva pár értetlen arckifejezést el is indultam, mert még valakinek tartoztam egy telefonhívással.

*Rob, Zack apukája

Tizenkilencedik fejezet.

Sziasztok!:)
Köszönöm a kommenteket, és üdvözlöm azokat, akik nem rég találtak rá a blogomra ;D
Ezek után már valami izgalmasabb résszel jelentkezek, megígérem :)
Remélem azért tetszeni fog a fejezet, habár én nem vagyok megelégedve vele teljes mértékben...
További szép napot mindenkinek! :)

 Jó olvasást. xx

- Most ezt miért kellett? – kérdezte végül Heather, mikor már jó messze voltunk tőlük.

- Mit? – értetlenkedtem.
- Ezt a végére. Nem tudod mi történhetett, ne kezdj el összeesküvés-elméleteket kreálni. – mosolygott.
- Nem kreáltam semmit. Melanie kérdezett valamit én pedig válaszoltam.
- Oké. – tette fel védelmezően kezeit. – De ha én a te helyedben lennék, utánajárnék a dolgoknak.
- Egyszerűen nem érdekel, nincs mi után utánajárni.
- Nem összeveszni akarok veled, de ha nem érdekelne, nem háborognál rajta ennyit. Látom, hogy folyamatosan kattog az agyad. – mosolygott kedvesen továbbra is, ami jelen pillanatban még jobban felidegesített.
- Akkor zárjuk le most a témát. – mondtam.
- Tehát nem cáfolod meg, amit mondtam az előbb? – puhatolózott tovább.
- Nem, nem cáfolom meg, de alá sem támasztom. – ráztam meg a fejem.
- Viszont azt tudod, hogy Ő keresni fog. – tette hozzá még.
- Dehogy fog keresni. Ugyan miért keresne, éppen most? – ráncoltam a szemöldököm.
- Látszott rajta, hogy érdekled még.
- Ugyan már, Heather, ezt most te se gondolod komolyan. – sóhajtottam.
- Én láttam, amit láttam. – rázta meg a vállát.
- Ne folytassuk tovább, mert nem akarok veszekedni veled.
- Nem kellene veszekednünk, de tudod, hogy igazam van. – mondta teljesen nyugodt hangon.
- Szerintem jelentkezz az iskola pszichológusnál segítőnek, mert teljesen olyan a hangod, mint egy agyturkásznak. – mosolyogtam el végül én is.
- Témaváltás, Barnes? – húzta fel a szemöldökét, mire felnevettem.

*

- Megjöttem. – dobtam le otthon a táskámat, majd a konyhába igyekezve Brad-del találtam szembe magam. – Többiek? – kérdeztem a hűtőhöz lépve.
- Szokásos helyeken. – mondta két falat között.
- Ez mi? – forgattam a kezemben egy levelet, amit a pulton találtam.
- Nemtom’. Nem láttam. – rázta meg a vállát hanyagul. – Mi van ráírva?
- Valami meghívó. – kezdtem el bontani, végül is én is a Barnes-család részese vagyok, nem? – Házassági évfordulóra vagyunk hivatalosak. – összegeztem az első 3 mondatot.
- Kiére?
- Nem tudom, nem látom a nevet. – ezzel Brad kivette a kezemből, majd mosolyogva rám nézett.
- Mr. Cope és Mrs. Cope 25. házassági évfordulójára megyünk. – nézett rám.
- Mentek. – javítottam ki.
- Ááá, felejtős. Ez családi program. – húzta kárörvendő mosolyra a száját. Azért nem akármilyen együtt érző bátyám van.
- Persze „családi program”. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – Viszont még anyáék úgy sem látták, így… - kapcsolt fel a kislámpa a fejemben, majd Brad kezéhez nyúlva ki akartam venni a meghívót.
- Hamarabb kell felkelned ehhez. – rakta zsebre. – Úgyis felhívják még anyáékat, szóval úgyse úszod meg. – ült vissza enni.
- Mindegy, addig még kitalálok valamit. – engedtem ki a bent tartott levegőt.
- Most miért? Legalább tudsz beszélni Zack-kel. – értetlenkedett.
- Már tudtam.
- Lemaradtam valamiről? – fordult felém érdeklődve.
- Jött egy új lány az iskolánkba, Melanie. Most, ahogy jöttünk haza találkoztunk vele és a barátjával a parkolóban. Aki nem más volt, mint Zack. – ültem le én is mellé egy tányér levessel.
- És honnan gondolod, hogy a barátja?
- Így mutatta be nekünk.
- Sam, kezdem azt hinni, hogy te kifogod azt az 10% ellenkező nemet, akik kihasználják a másik felet. – nevetett.
- Rettentő vicces vagy, Brad. – forgattam meg a szemem.
- Csak vicceltem. Majd kikérdezem Todd-ot, állítólag el akar menni valahová a hétvégén. – osztotta meg velem terveit.
- Nehogy meg merd csinálni! Neki ehhez semmi köze, sőt igazából neked se… - sóhajtottam.
- Majd még átgondolom, attól függ, milyen leszel velem a hét további részében. – mosolygott kárörvendően.
- De egy izé vagy. – háborodtam fel. – Hogy lehetsz ilyen az egyetlen húgoddal?– szomorodtam el látványosan.
- Tudod, hogy szeretlek. – mosolygott rám.
- Persze.
- Akkor ezt megbeszéltük. – bólogatott, mire felnevettem.
- Azért ez eléggé vicces. – mondtam két kanál leves között.
- Mi? – nézett rám kérdőn.
- Hogy meghívtak minket.
- Erre most nem tudok mit mondani. Elmegyünk, ott leszünk, vigyorgunk kettőt és eljövünk.
- Hazajössz velem? – hitetlenkedtem.
- Persze, nekem sincs kedvem semmi ilyesmihez. – mosolygott. - Főleg, ha Ali-t nem tudom elráncigálni magammal. – gondolkozott. – Majd el ne felejtsük megkérdezni tőle, hogy van-e kedve.
- Vagyis te ne felejtsd el. Te találkozol vele leghamarabb kettőnk közül.
- Jó, de ha hétvégéig nem mondanám neki, akkor majd szólj rám.
- Itt lesz hétvégén? – kérdeztem izgatottan.
- Igen. – nevetett. Alison, Brad barátnője, aki albérletben lakik barátnőjével, mert tanulmányainak folytatása érdekében felköltözött Londonba, szüleit otthon, Bristol-ban hagyva.
- Uuh, akkor majd csinálunk egy filmnézős-délutánt. – csaptam össze a tenyerem izgatottan.
- Csak ne valami romantikus film legyen. – fintorgott.
- Ki mondta, hogy te is részt vehetsz rajta? – nevettem mire az asztal alatt lábon rúgott.

*

- Sziasztok! – nyitott ajtót anya valakiknek. Mivel nem igazán erőltettem meg magam, hogy felkeljek az ágyamból, így csak a hangokból próbáltam kiszűrni, hogy kik jöhettek.

- Sam! – nyitott be George. – Apa szólt, hogy gyere le.
- Miért? – érdeklődtem.
- Tudod kik jöttek? – vigyorgott.
- Nem? – kérdeztem vissza válaszától félve.
- Tudod, anya még hét elején felhívta Elisabeth-éket… - kezdett bele, de még időben leállítottam.
- Ne folytasd! – ugrottam fel az ágyamból.
- …hogy meghívja őket vacsorára. – csapta össze a tenyerét izgatottan.
- Azok nem Elisabeth-ék* voltak, hanem Mamáék. – próbáltam menteni a menthetőt, mert én így tudtam.
- Nem, Mamáék hívtak meg minket hozzájuk. – helyeselt.
- Akkor én lemaradtam valamiről? – ráncoltam a homlokom.
- Nem, mondták neked is, csak nem figyeltél.
- Dehogyisnem! Egyébként is hány óra van?
- Délután 5. – mosolygott, mire megdobtam egy párnával.
- Gyertek már le, légy szíves! – jött be apa is a szobámba. – Tudod Sam, ha már segíteni nem tudtál, legalább gyere le.
- Nem is tudtam semmiféle vacsoráról. – háborodtam fel.
- Pedig mondtuk.
- És Brad miért mehetett el? Tuti direkt lógott meg! - háborogtam továbbra is, ugyanis Ali-vel moziba mentek, mert a filmnézős-délutánunkat elhalasztottuk a következő hétvégére.
- Ne kelljen veled veszekedni már megint. – rázta meg a fejét.
- Oké, megyek, csak felveszek valami… zoknit. – próbáltam kitalálni valamit gyorsan.
- De hát van rajtad zokni. – értetlenkedett apa, majd inkább annyiban hagyva a dolgokat kimentek a szobámból George-dzal.
Vajon, hogyha kimászok az erkélyemen, mekkorát eshetek?
Egész héten megpróbáltam elkerülni Melanie-t, hogy még véletlenül se tegyen fel kérdéseket rólam és Zack-ről. Mindössze a közös órákon találkoztunk, ott pedig nem igazán mutatta, hogy tudna bármiről is. Így arra bírtam következtetni, hogy vagy Zack hazudik jól, vagy Melanie-t nem érdekelte annyira ez a dolog.
Brad végül sehova se ment Todd-dal, hanem inkább Ali-vel csináltak valami közös programot, így nem kellett attól félnem, hogy elkezd kérdezősködni nála.
Anya pedig a végén addig-addig hozta fel érveit amellett, hogy miért is kellene elmennem a házasság évfordulójára Zack szüleinek, hogy végül belementem. Bár, az érveket inkább zsarolásnak nevezném, de ő azt állította, hogy ezt a pszichológusa mutatta, és semmi zsarolás nincsen benne.
Zoknimat megtalálva, amit nem is kerestem, mert tényleg volt rajtam, kiléptem a szobámból. Hirtelen nevetések ütötték meg fülemet, így lépteimet lelassítottam. A szobámba nem néztem bele a tükörbe, tehát eléggé megrémisztett szombat esti látványom a folyosói tükörben. Mivel átöltözni nem volt kedvem, így az ebédlő felé közeledve nagyot sóhajtva köszöntem;
- Sziasztok! – mosolyogtam kedvesen, mire észrevettem azt is, amit nem szerettem volna…

* Elisabeth, Zack anyukája

Tizennyolcadik fejezet.

Sziasztok!
Először is köszönöm a blog harmadik díját  ~Csakegylány~ -nak! :)
Másodszor... nem tudok mit nagyon hozzáfűzni. Nagyon örülnék pár kommentnek, de tudom, hogy itt az iskola meg mindenki elfoglalt, stb. Viszont a pipákat köszönöm!:)
Szerintem ez a vasárnap lesz, amikor a részeket hozom, mert eddig bevált, számomra. Szóval a következő rész is akkora várható. Addig is;

Jó olvasást! xx

- Már mindegy, mindenképpen elkéstünk. – húzott vissza Heather, amikor sietősebbre vettem a tempót. Ugyan első nap még az órarendek beosztása, és órák kiválasztása van, de mégse szeretnék elkésni. Bár, mint utolsó éveseknek, az órák kiválasztásai annyira nem érintenek minket.

- De azért mégse kellene annyit késnünk. – fintorogtam.
- Azért most nem fogok elfutni az iskoláig. – nevetett. – Ugyan késünk, de legalább jól nézünk ki. – kacsintott, mire vigyorogva megráztam a fejed.
- Biztos értékelni fogják, ha ezt mondjuk a portán.
- Főleg ha Chad is ott lesz. – gondolkozott. Chad a portárs fia, és néha ő is ott szokott tevékenykedni az iskolánkban. Heather legnagyobb örömére, Ben ide, vagy oda, szereti megnézni a fiúkat, és a fiúk is szeretik őt, így jól kijönnek egymással. De ezeket nála nem kell komolyan venni, hisz szerinte „miért nem nézhetne meg egy fiút, attól, hogy van barátja”.
- Az egyetlen mentsvárunk. – nevettem, majd az iskolakapun belépve elfogott egy „már megint kezdődik” érzés.
- Még hazamehetünk. – fintorgott. – Ben-nek szólok, hogy ne várjon meg suli után.
- A legfontosabb. – ironizáltam, hihetetlenül sok időt töltenek együtt. Csoda, hogy még nem mentek egymás agyára. Mert az enyémre már igen.
- Kíváncsi vagyok, hogy Rori-ék túl élték-e a nyarat. – forgatta meg a szemét, mire felnevettem.
- De hülye vagy. – löktem meg játékosan. – Találkoztál velük?
- Ja, valahol mintha őket láttam volna fetrengeni a földön. – gondolkozott látványosan.
- Miért nem lepődök meg, hogy Ms. Barnes és Ms. Bell idén is elkésett az első napon. – köszöntött drágalátos irodalom tanárnőnk, mikor az iskolaajtón bementünk.
- Magának is jó reggelt. – mosolygott kedvesen Heather rá, majd a porta felé sétáltunk, hogy egyeztessük az óráinkat, és órarendjeinket.

*

- Mrs. Oldham-mel van az első órátok? – próbált utalni az irodalom tanárunkra Ben, akivel már volt szerencsénk eme csodálatos napon találkoznunk.
- Ahan. – bólogattam értetlenül, nem értettem mit nem kedvelnek benne a diákok, szerintem rendes tanár.
- Még ma úgysem találkoztam Aurora-ékkat, ideje elkezdeni ezt az évet is. – dörzsölte össze a tenyerét. Aurora, és barátnője Dina az iskola két; nem is tudom, hogyan fogalmazzak, legkedveltebb személye a fiúk szemében, míg a lányok inkább csak a „hülye picsákat” látják bennük. Heather, szerintem a legnagyobb „ellenségük”, és az egyetlen, aki vég nélkül beléjük köt, vagy éppen ők kötnek belé. Ezáltal állandóan megy a vita. Mivel én nem vagyok ennek a „szidjuk egymást” dolognak a híve, így próbálok egy békebíró szerepet betölteni. Engem is nagyon, nagyon irritálnak, de muszáj még ezt a pár hónapot kibírnunk velük. Aztán még a nevüket is elfelejtem.
- Csak ne mondj nekik semmit, légy szíves. – húztam közelebb, amikor beértünk a terembe.
- Ha ők nem mondanak semmit, akkor én se. – húzta ki magát, majd köszöntünk a tanárnak. – Az ki ott, mellettük? – kérdezte, mikor leültünk a helyünkre. Amolyan kisebb csoport volt Din-ék köré gyűlve.
- Valami új tanuló lehet. – rántottam meg a vállam.
- Na, akkor kezdjük is el az idei tanév első óráját. – csapta össze a tenyerét Mrs. Oldham, mire szétszéledt a hátsó csoport is.
- Kiket látnak szemeim, Sam és Heather! – jött felénk Rori, mire meglöktem Heather-t, hogy ne mondjon semmit, de ő ezt félreérthette, mert visszaszólt nekik;
- Mi is annyira örülünk neked! – húzta gúnyos vigyorra a száját Thea. – Nem gondoltam volna, hogy kiengednek a toxikológiáról. – tette még hozzá, mire hirtelen megállt bennem az ütő. És más is így lehetet ezzel.
- Látom, valami nem változik. – utalt halkan a tanárnő rájuk. – Majd szünetben folytassák, ha kérhetem. – tette hozzá hangosabban, mire Rori és Dina leültek, pár szúrós pillantást lőve felénk. – Mielőtt belekezdenénk a közepébe, egy új csoporttárssal bővültünk. – mutatott a Rori-ék melletti lányra. – Melanie, légy szíves mondanál magadról pár szót. – kérte a tanár tőle.
- Persze. – mosolygott, majd felállt. – Melanie Patel vagyok, 18 éves, és idén iratkoztam át ebbe az iskolába. Mielőtt felmerülne bennetek a kérdés, hogy miért most jöttem át ide, a válaszom egyszerű, nem jöttem ki jól az előző iskolában lévőekkel. Így végül barátnőim – mutatott itt Rori-ékra. – meggyőztek, hogy iratkozzak át ide. – fejezte be, majd ült vissza a helyére.
- Oké, köszönjük. – bólintott egyet Mrs. Oldham. – Akkor elmondom a követelményeket, vizsgákat erre az évre, és utána el is kezdhetjük a tananyagot. – fordult a táblához, és kezdett el minket elhalmozni információval, miközben ő maga is írt.
- Szóval egy újabb picsát üdvözölhetünk az iskolában. – forgatta meg a szemét Heather, mire felsóhajtottam, és másolni kezdtem a táblára írt dolgokat.

*

- Most akkor ki ez a Melanie? – értetlenkedett továbbra is Conny. Hihetetlen értelmes barátai vannak Ben-nek, komolyan.
- Nem lehetsz ennyire lelassulva. – mondtam neki felé fordulva, majd Heather újra kezdte, elölről.
- Értem már. – bólogatott végül. – Csak olyan össze-vissza mondtátok. – nézett rám.
- Fogd ránk, hogy idióta vagy. – nevettem, mire lebiggyesztette a száját.
- Ben, hogy tudsz még mindig ezzel járni. – mutatott Heather-re Dina, mikor felénk sétált.
- Erre inkább nem válaszolnék, mert nem akarlak megbántani. Úgyhogy inkább arrafelé sétálgass. – mutatott az ellenkezőirányba, mire Dina visszaindult Aurora-ékhoz. – Ne foglalkozz velük! – ölelte át Heather-t, mire a lány megpuszilta őt.
- Szerintem nem szokott. Csak ne felejtsétek el, hogy mi is itt ülünk. – utaltam magamra és Conny-ra, mert nem akartam semmiféle szerelmes megnyilvánulásuknak részese lenni.
- Haha, rettentő vicces vagy, Sammy. – bökött meg Ben, mire elfintorodtam.

*

- Első nap pipa. – demonstrálta a levegőben pipát Conny, mikor hazafelé igyekeztünk a parkolón átvágva az utat. – Jól van, majd találkozunk holnap. Sziasztok. – köszönt el magával rántva Ben-t is, ugyanis egy utcában laknak. Miután a szerelmes pár is fájó búcsút vett egymástól, végre elindulhattunk mi is hazafelé.
- Na, mit csináljunk? – fordult felém Thea kérdőn.
- Aludjunk? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Ne már, én valami izgalmasabbra gondoltam. – merengett, mire az egyik autónál
észrevettem Melanie-t, ahogy egy fiú felé igyekezik.
- Nézd már, barátja is van. – csodálkozott Heather, amit nem értettem, mert Melanie szép lány. És szerintem sejteni lehetett, hogy van valakije. De jobban szemügyre véve az illetőt egy ismerős személyt véltem felfedezni benne.
- Állj! – tettem Heather elé a kezem, hogy megállítsam, így elkerülve azt, hogy Ő is észrevegyen. – Ezt nem akarom elhinni. – szegeztem le a fejem.
- Mi az, mi történt? – fordult felém barátnőm.
- Tudod ki áll ott a kocsinak dőlve? – sóhajtottam.
- Nem, honnan tudnám? Bár, elég jól néz ki. – meresztgette a szemét, feléjük haladva.
- Állj meg, kérlek. – fordultam a másik irányba.
- Ki az? – mosolygott sokat sejtetően.
- Ez bizony az a gyerek, akivel együtt voltam a nyaralás elején. – ráztam meg a fejem tehetetlenül, mikor Heather visszarántott maga mellé.
- Zack? – csodálkozott. Szinte a padlót súrolta az álla.
- Azt hiszem így hívták. – tetettem közönyt, mintha annyi emberrel összeismerkedtem volna.
- Ne légy már ilyen, menjünk már el mellettük. Látni szeretném az arcát. – kezdet el húzni az irányukba. Megfordult a fejembe, hogy rendezek egy „engedj már el” hisztit, de tudtam, hogy azzal csak magunkra vonnám a figyelmüket, így meg, ha szerencsénk van észre se vesznek.
- Olyan egy... vagy. – inkább nem mondtam ki, hogy mi.
- Mond ki nyugodtan, nem sértődök meg. – nevettet hangosabban.
- Csak ne szólj hozzájuk, kérlek. – próbáltam le csitítani.
- Nem fogok, ígérem. – haladtunk el mellettük feltűnésmentesen. Mivel Melanie éppen rettentően magyarázott valamit, így nem volt nagy esély, hogy észrevesznek.
- Uhh, sziasztok! – szólt utánunk Melanie, mire Heather-re nézve jeleztem, hogy ne merjen hátra nézni. De természetesen nem vette a jeleimet, miért is tette volna?
- Szia! – vette fel angyali mosolyát Thea visszafordulva hozzájuk, én pedig, mint egy teljesen hülye neki háttal álltam.
- Lehet egy kérdésem? – jött mellénk Mel.
- Persze. – nem hiszem el, hogy beszélgetésbe kezdenek.
- Valami baj van, Sam? – kérdezte Melanie, mire muszáj volt megfordulnom.
- Nem, csak… - halkultam el, mert hirtelen nem jutott semmi se az eszembe. Heather vette a lapot és beszélgetésbe kezdett. Továbbra se mertem fel nézni, bár Zack a kocsi mögött telefonált.
- Úgy vettem észre, hogy ti nem vagytok jóba Rori-ékkal, viszont én nem szeretnék senkivel sem rosszba lenni. – mosolygott. – Úgyhogy én nem vagyok benne semmilyen vitában sem.
- Rori és Dina egy külön teremtés, nem igazán lehet velük jóba lenni. – nevettet Heather, mire megböktem. – De, természetesen mi se szeretnénk senkivel se rosszban lenni. – mosolygott végül, mire én is Melanie-ra nézve elmosolyodtam. Egy teljes pillanatig, aztán elástam volna magam. Valahova nagyon mélyre.
- Mehetünk, Mel? – ért oda a barátja mellé.
- Persze. – mosolygott rá. – Jajj, bemutatom a barátomat Zack-et. – tette hozzá végül. – Ő Sam és Heather. - mutatott ránk mire felnéztem, és találkozott a tekintetem Zack-ével. Először meglepettséget fedeztem fel benne, majd még nagyobb meglepettséget.
- Ööö… Sziasztok! – vakarta meg a tarkóját.
- Szia, Zack! – mosolygott gúnyosan rá Heather, mire beletúrtam a hajamba.
- Szóval örülök, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. – mosolygott ránk Mel, majd köztem és Zack között kezdte a fejét jártatni. A fejemet megrázva jeleztem, hogy ideje menni, és szánalmat tükrözve belenéztem Zack szemébe. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte végül.
- Maximum ismertük. – sóhajtottam gúnyos mosollyal a számon, majd Heather-t magammal húzva eltűntünk mellőlük. Zack összehúzott szemmel, és aggodalommal nézett rám, Melanie meg nem értette, hogy mi is történt itt, úgyhogy barátja felé fordulva, gondolom kérdőre vonta. De nem igazán érdekelnek. Örülök, hogy ilyen gyorsan túllépett…

Tizenhetedik fejezet.

Sziasztok!:)
Ez most egy ilyen átkötő, semmilyen rész lett, de muszáj volt belerakni egy ilyet is. Azért remélem, hogy tetszik majd, ha csak egy picurkát is :)
A következő rész kilétéről nincs információm, de ha hamarabb nem is, jövőhét hétvége felé biztos jön. Addig is várok minden visszajelzést ;)

Jó olvasást!xx

*Két hónappal később*

„Zack nem tudja mit veszített. Tudom, hogy Sam érez valamit iránta, akármennyire is tagadja. Sose fogja bevallani, de csak rá kell nézni, amikor Róla kérdezem.” – Heather.

- Végre itthon! – léptem be házunk ajtaján ledobva cuccaimat.
- Már veheted is fel, mert úgyis fel kell vinned. – bökött meg hátulról Brad, mire fintorogva ugyan, de felkaptam a ledobott táskáimat a földről, hogy felmenjek a szobámba. Anya elkezdett kipakolni, apa leült a nappaliba és eldőlt a kanapén, mondva, hogy sokat vezetett, George pedig evett.
A szobámba felérve megcsörrent a telefonom, ami Heather nevét jelezte ki.
- Hazaértetek? – kérdezte.
- Igen, itthon vagyunk. – kezdtem el kipakolni a bőröndömből.
- Akkor megyek. – rakta le azzal a telefont, majd tovább pakolásztam.
Negyed óra múlva a csöngő jelezte, hogy megérkezett és a szobámba érve be is bizonyosodott sejtésem.
- Na, hívott már? – ölelt meg mosolyogva.
- Abban a két órában, mikor utoljára beszéltünk? – nevettem. – Nem, és nem is fog. – Egyszer sem hívott fel, pedig azt mondta keresni fog. Igazából akkor rosszul esett, most már túlléptem rajta, valamennyire.
- Annyira nagyon hiányoztál! – ölelt meg újra, mire rá mosolyogtam.
- Most már itt vagyok, és élvezhetjük mind a két napot, ami még maradt a szünetből. – fintorogtam, mert eszembe jutott, hogy hétfőn iskola. Utolsó év, tele izgalmakkal, és izgulással.
- Holnap olyan bulit csapunk, hogy attól fog zengeni fél London. – dőlt el az ágyamon Heather.
- Miért nem az egész? – folytattam a kipakolást.
- Túl nagy ahhoz. Ben azt mondta, hogy keresünk neked valami igazán rendes fiút, úgyhogy készülj. – vigyorgott idétlenül. Ben a barátja, évszázadok óta együtt vannak. Amolyan barátságból alakult szerelem az övéké.
- Ben tartsa meg magának az ötleteit. – fintorogtam.
- Szerintem nem rossz ötlet. – húzta össze a szemét.
- Aztán megint megtalálja a leghülyébb haverját. Köszi, de nem kérek belőletek. – löktem meg vigyorogva, mire sértődötten felhúzta az orrát.
- Majd mondom Ben-nek. – fenyegetett, mire felnevettem.
- Most aztán teljesen megijedtem. – mire a telefonja csipogni kezdett. – Hihetetlen, hogy nem bírtok ki egymás nélkül 2 percet. – mosolyogtam.
- Fontos mondanivalója volt. – ült fel az ágyamon, hogy hátát az ágytámlának támassza.
- Képzelem. – forgattam meg a szemem.
- Aaron-nal van. – nézett ki a telefonjából.
- Mit keres vele Aaron? – közeledtem felé, hogy leüljek az ágyra.
- Nemtom’. – rázta meg a fejét. – Mostanában jóba lettek.
- Ez komoly? – kerekedtek ki a szemeim. – Mindig is utálta. – értetlenkedtem.
- Nem tudom mi lett vele, egyik buliban összefutottunk vele meg Lia-val és ott összehaverkodtak. – nézett felém óvatosan. – Ne borulj ki.
- Pedig közel vagyok hozzá. Elmegyek 2 hónapra és Ben összehaverkodik Aaron-nel? Pont Ő, aki az egyik legjobban volt a kapcsolatunk ellen? – emeltem meg a hangom. Ben-nel mindig is különleges kapcsolatom volt. A második bátyámként tekintettem rá, és mivel a legjobb barátnőm barátja, így sok időt töltök vele is, akárcsak Heather-rel.
- Jó, tudom most ez furin hangzik, de Aaron megváltozott. – tette fel védelmezően kezeit.
- Na, ne kezd te is. Megtért, meggyónta bűneit, és szenté avatta London, vagy mi van? – keltem fel az ágyról.
- Dehogyis! Szó sincs ilyenről. Én nem szerettem meg továbbra se, viszont Ben társaságába bekerült. De én utálom, veled együtt. – mosolygott kedvesen.
- Úgy tűnik akkor csak ketten maradtunk. – mosolyogtam keserűen.

*

- Haragszom rád, igen. – kulcsoltam össze kezeimet magam előtt, mikor Ben mosolyogva üdvözölni szeretett volna.
- Esküszöm megváltozott, jó irányba. – ölelt meg puszit nyomva az arcomra.
- És ezért máris vele kell lógni? Ne nevetess már! – toltam el magamtól, majd elindultam ahova készültünk.
- Oké, igazad van. – adta meg végül magát, majd átkarolva az én és Heather vállamat indultunk el az éjszakában. – De attól még jó fej volt mostanában. – tette még hozzá, amit inkább szó nélkül hagytam, mert nem volt értelme ezen veszekedni.

*

Az este folyamán bebizonyosodott számomra, hogy Aaron valóban más lett, és legnagyobb megdöbbenésemre egész jól kijöttünk egymással. Sose leszünk puszipajtások, de örülök, hogy nem veszekszünk egymás társaságában. Lehet Lia a számára tökéletes lány. Furcsa lehet, hogy én mondom ezt, aki a barátnője volt, de ez az igazság. Mivel holnap iskola, ezért úgy gondoltam, hogy kipihenem magam, a látszat kedvéért legalább tűnjek már frissnek az első napon. De természetesen nem sikerült megvalósítanom, mert hirtelen minden eszembe jutott este 9 felé. Köztük a „de gyorsan elszaladt az idő”, „vajon holnap mibe menjek”, „rendet kellene raknom a szekrényemben”, „el kellene pakolnom a tavalyi papírjaimat”. Úgyhogy eleget téve eme „késztetéseimnek” elkezdtem pakolgatni a szobámba, a családom legnagyobb örömére. Végül éjfél felé lefeküdtem, azon gondolkozva, ha abban a percben elalszom, akkor még hány óra, perc és másodpercem van, hogy kipihenhessem magam.

*

Mondanom sem kell, mennyire örültem az ébresztő csörgésének. Úgy éreztem magam, mint aki semmit nem pihent a nyáron, és az „első napon legalább nézzünk már ki jól” tervem sem jött össze. Pedig nagyon igyekeztem, csakhogy egy kis időre visszacsuktam a szemem, és elaludtam.
- Úristen. – rontott be anya a szobámba, elhúzva a függönyömet. – Ne mondd, hogy még nem keltél fel.
- Olyan szörnyű, hogy hétfő lett. – mondtam még mindig csukott szemmel. Bár nem ez érdekelte, de perpillanat ez járt a fejembe így megosztottam vele.
- Attól még fel kell kelned, mert elkésel. – hagyta el a szobámat szúrós pillantásait magával véve.
Erőt vetve magamon a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magam, és szóljak Heather-nek, hogy késni fogunk, ha együtt megyünk.