Ötödik fejezet.

Másnap reggel a perzselő nap tökéletesen besütött a szobámba, mivel tegnap elfelejtettem elhúzni a függönyt. A konyhából zajokat hallottam, amit arra következtethettem, hogy felébredtek a többiek, és nagyon remélem, hogy a „szomszédokat” nem sikerült egy kis baráti reggelire meghívni, ugyanis a szüleimnek szokása, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgokat műveljenek.
- Jó reggelt, Sam. – köszönt anya mosolyogva, mikor beértem a konyhába.
- ’Reggelt! – üdvözöltem az ott lévőket.
- Mindjárt kész a reggeli. – mondta apa serpenyővel a kezében. Ilyenkor apa szokott főzni inkább, ugyanis otthon nem igazán tud ennek a szenvedélyének hódolni időhiánya miatt.
- Remek. – válaszoltam.
- Sam? – nézett felém a bátyám.
- Hmm? – néztem vissza rá kérdően.
- Mesélj mi volt tegnap Zack-kel? – vigyorgott rám ördögien. – Sokáig volt bent, pedig azt hittem, hogy amint meglátod, kihajítod innen, de a vigyort a képéről alig lehetett lemosni. – hitetlenkedve néztem rá.
- Brad! – szólt rá apa.
- Mi az? Csak kíváncsi vagyok. – mondta védekezően.
- Tudod mi történik a kíváncsi emberekkel. – mondtam neki.
- Na de mesélj már valamit! – ült mellém a bátyám. Ez sose hagyja abba?!
- Sajnos a semmit nehéz elmesélni. – kaptam be egy falatot a rántottából, amit az előbb apa elém tett.
- Zack biztos nem titkolózik ennyire. – mondta fenyegetően.
- Jó neki. – forgattam meg a szemem ezzel jelezve, hogy befejeztem a beszélgetést.

*

1 óra múlva mindenki harci felszerelésben állt az ajtóban, indulásra készen. Mindenki rajtam kívül.
- Sam, kicsit sietősebbre vennéd a tempódat? – kérdezte anya az ajtómon kopogtatva.
- Mondtam már, nincs kedvem menni. – ezzel benyitott a szobámba. Mikor meglátta, hogy még nem kezdtem el öltözni felháborodottan tette hozzá;
- Mivel eljöttél velünk, azt fogod csinálni, amit mi. Törődj bele kisasszony. – ment oda a bőröndömhöz ruha után kutatva.
- Ja, hogy volt választásom? – ezt miért nem tudtam eddig?
- Ne feleselj, inkább öltözz. – dobott oda egy pólót és egy rövidnadrágot az ágyamra.
- Kizárt. – kötöttem az ebet a karóhoz.
- Eddig minden olyan könnyű volt veled, miért éppen most kezdtél el lázadni? – tette fel a költői kérdést anya, inkább csak magának, majd kiviharzott a szobámból. Ilyen könnyen feladta volna?
- Sam. – nem, persze, hogy nem. – Jó lesz. Hidd el. Jól fogod érezni magad, és később meg fogod bánni, hogy kimaradtál ebből. – mondta anya higgadtan, mondom én, hogy teljesen átvette a pszichológusa szokásait.
- Na, mi lesz már? – kérdezte apa a szobámba lépve.
- Hagyjatok békén! Nem megyek. – jelentettem ki, majd egy rántással a fejemre húztam a takarót.
- Márpedig jössz. Készülődj! – húzta le anya rólam a takarót. – Kint várunk! – mondta azzal kiviharzottak a szobából.
Nem hiszem el. Miért nem csinálhatok egyszerűen azt, amit akarok?

*

20 perc múlva, egy sortban, egy fehér sima pólóban és egy barna kardigánban mentem ki a nappaliba, ugyanis a perzselő naptól eltekintve az idő hidegebb volt. A telefonomat, egy kisebb táskába dobtam bele. Mivel már mindenki kész volt és rám várt, léphettünk is ki az ajtón, hogy kezdetét vegye a fantasztikus „felfedezőtúra”. Egyszer legyen vége a napnak.
- Jó reggelt! – üdvözölte anya a szomszédjainkat. Zack mosolyogva közeledett felém (?), miközben az ő szülei és Todd is köszöntek.
- Jól aludtál? – kérdezte idétlen vigyorral az arcán, amikor odaért.
- Nagyszerűen, de örültem volna, hogyha pár perccel még meghosszabbíthatom. – vetettem oda neki.
- Indulunk! – szólt apa a kocsihoz igyekezve.
- Megadjam a telefonszámom, hogyha unatkozol a kocsiban legyen kivel beszélgetned? – kérdezte Zack.
Ezen muszáj volt felnevetnem, amit ő is megvigyorgott.
- Nem kell, kösz. Annyira azért nem tudok unatkozni, és térerő sincs, szóval… - válaszoltam.
- Mikor kiérünk innen már lesz. – kacsintott egyet majd otthagyott.
A kocsiba beülve a szüleim kérdőn néztek felém.
- Igen? – kérdeztem tőlük.
- Kedves srác ez a Zack, nem igaz? – mosolygott anya.
- De, nagyon. – feleltem szarkazmussal a hangomban. – Egyébként most hova is megyünk?
- Zack szülei tudnak itt egy remek helyet. – képzelem milyen „remek” lehet. – Csak a falut el kell hagynunk, olyan fél óra, húsz perc az út odáig. Egyébként egy kilátóról van szó, ahonnan belátni az egész térséget.
Nem semmi, egy kilátóért rángattak el idáig. A másik oldalamra nézve Brad-et fedeztem fel, aki sokat sejtetően nézett rám.
- Még most állítsd le a fantáziádat, Brad, míg nincs késő. – mondtam neki, amikor láttam, hogy kérdésekkel szeretne elhalmozni.
- Sam, nézd! – fordultam hátra az öcsémhez, aki feltehetőleg mutatni szeretne valamit.

*

Szóval ez lenne a kilátó… Szerintem el se bír minket, elég rozogának néz ki. De nem baj, én feláldozom magam, és itt maradok lent.
- Gyerünk gyerekek, 1,2,3,4! – kiabálta(?) anya, már csak egy cserkészsapka kellene a fejünkre és indulhatnánk jelvénygyűjtésre. – Bemutatom a lányunkat Samantha-t. – húzott oda Zack szüleihez, vagyis gondolom, hogy övé és nem Todd-é.
- Csak Sam. – mondtam halkabban, de remélem azért meghallották.
- Szia Sam, én Zack apukája vagyok, Rob Cope. –nyújtotta felém a kezét. De hivatalosak.
- Üdvözlöm Mr. Cope – mondtam.
- Hívj csak Rob-nak. – mosolygott. Kedvesnek tűnik.
- Rendben. – mosolyogtam vissza rá.
- Ő pedig a feleségem Elizabeth. – mutatott a mellette álló nőre. – Őt pedig a fiam, Zack, de szerintem már ismered,– mutatott rá, egy bólintással jeleztem, hogy igaza van. – Ő pedig Zack barátja, Todd. – mutatott a szöszire.
Ez is meg volt. Egy újabb bólintással jeleztem, hogy minden tiszta, most már ismerek mindenkit, úgyhogy akár túl is eshetnénk ezen az egész túra dolgon.
- Akkor induljunk. – mondta anya. – Sam ugye nem kezdesz el cirkuszolni? – mondta nekem halkan, mikor mellém ért.
- Most, hogy így említed. – néztem rá. – Nem maradhatnék inkább lent? – kérdeztem ártatlan arccal.
- Ne is kezdjünk bele, feljössz és kész. Meglátod milyen szép lesz. – majd otthagyva engem George mellé ment. Habár én még ne fejeztem be a beszélgetést, így „magamba fordulva” sétáltam a faépítmény felé, amikor társaságom akadt.
- Ennyire nem unhatod. – vette fel az én tempóm Zack, amikor mellém ért.
- Pedig de. – grimaszoltam.
- Nem vagy egy bőbeszédű lány. – mondta felém fordulva.
- Vagy csak még nem ismersz eléggé, nem gondolod? – néztem a szemébe.
- Akkor engedd, hogy megismerjelek. – mosolygott zavartan. – Mesélj magadról.
- Mit szeretnél tudni? – lehet, hogy végső elkeseredésembe még neki fogom kiönteni a szívem? Nem, csak vicceltem.
- Őszintén? – kérdezte a szemembe nézve.
- Lehet, nem akarom tudni az őszinte választ, mert gondolom, az szörnyen romantikus lenne. – feleltem végül.
- Akkor te egy antiromantikus lány lennél? – kérdezte apró mosollyal az arcán.
- Nem, szeretem a romantikát, sőt a romantikus könyveket, filmeket. – gesztikuláltam a kezemmel. – De a valóságban számomra az csak két emberre tartozik, azokra, akik együtt élik meg.
Mondandómat megmosolyogta, és ezt látva nekem is mosolyognom kellett, pedig nem szeretnék vele közelebbi kapcsolatba kerülni, hisz ő is olyan, mint a többi. Minden pasi olyan, mindegyik átver.
- Akarod tudni, hogy én mit gondolok a romantikáról? – kérdezte megállítva engem, mikor odaértünk a kilátóhoz.
- Mesélj! – mondtam izgatottságot színlelve.
- Ha az a két ember igazán szereti egymást, nem foglalkozik azzal, hogy a többiek mit gondolnak róluk és a köztük lévő kapcsolatról. – nézett mélyen a szemembe.
Úgy gondolja, hogy ezekkel a szörnyen érzelgős szövegekkel sírva vetődök kezei közé? Remélem nem.
- Miután ezt is megbeszéltük, - fordultam felé; - menjünk fel, nézzünk le érdeklődő tekintettel, aztán jöjjünk le és menjünk haza. – fejeztem be végül.
- Sam, te valóban romantikus alkat vagy. – nevetett fel, amin nekem is nevetnem kellet, majd elindultunk fel. Be kell, hogy valljam, szeretem a nevetését és a mosolyát, olyan könnyed és teljesen más, mint Aaron-é.

Ha tetszett pipálj, kommentelj, és ha érdekel, hogy mi lesz ezután iratkozz fel!:)