Tizennegyedik fejezet.

Hey!

Köszönöm az előző részekhez a komikat, nagyon, nagyon jólestek! ♥
Remélem tetszeni fog ez a rész is, kicsit hosszabb lett, bár úgy gondoltam, hogy még hosszabbra fog sikerülni.
Nem vagyok jó ilyen felvezető szövegekben, úgyhogy;

Jó olvasást.xx

u.i.: A one shot-tal kapcsolatban nem kaptam visszajelzést, de még várom ;D
u.i II.: a számnak nincs nagy köze a részhez, viszont nekem nagyon tetszik, szóval úgy gondoltam, hogy megosztom veletek :)

~zene~

Elfáradtan és álmosan ugyan, de hazaértünk. Todd igazán kedves fiú, jókat nevettem vele. Két dolgot is sikerült kiszednem belőle, az egyik, hogy Zack nem olyan nőcsábász, mint amilyennek látszik, és ő szívesen járna velem, mármint Todd. Az utóbbit akkor mondta, amikor hátulról meglökött én pedig véletlenül neki mentem egy anyukának. Mondanom sem kell, hogy milyen kínos volt. Sűrű bocsánatkérés közepette pedig közölte a tényt miszerint kedvesnek talál. Persze a végén elnevette magát, szóval nem igazán vettem komolyan, de én is rendesnek találom őt. 

Mikor visszaértünk alig vártam, hogy egy forró fürdőt vegyek. Nem volt hideg, de szükségem volt egy kis felfrissülésre. A kocsiból kiszállva már Zack-ék visszaértek, ugyanis éppen Carole-ék házából lépett ki nevetve. Inkább nem mondtam semmit, csak Todd-ra néztem, mire biztatóan rám mosolygott. Talán Zack elmesélte, hogy mik történtek. Talán.
Miután elköszöntünk Todd-tól és egy kisebb harcot vívtunk Brad-del a fürdőszobáért, végül ő nyert (csalással!), így én kénytelen voltam megvárni még végez.
- Sam kinyitnád légy szíves? – utalt az ajtó felé anya, ahol valószínűleg kopogtak.
- Megyek. – mondtam kicsit hangosabban.
- Gondoltam szólok, hogy holnap reggel indulunk, apa ideadja a kocsiját. – mosolygott az ajtófélfának dőlve.
- És úgy gondolod, hogy én el szeretnék menni? – mosolyogtam rá zavartan.
- Ebben teljesen biztos vagyok. – húzta féloldalas mosolyra a száját.
- De magabiztos valaki. – fintorogtam.
- Ilyen reakciókkal szemben te is az lennél. – felelte pofátlanul nagy vigyorral az arcán, mire akarva-akaratlanul is az égnek emeltem a tekintetem.
- Ne fokozzuk ezt a beszélgetést tovább. – próbáltam elfojtani egy mosolyt, miközben közelebb jött.
- Örülök, hogy te szerinted is lehetne még fokozni. Holnap reggel 9-kor csöngetek. – mondta hátrálva.
- Uuh, jó korán. – szörnyülködtem.
- El ne aludj! – fordult még vissza, majd elment.
Mikor becsuktam az ajtót szembe találtam magam a szüleimmel és az öcsémmel.
- Ne kérdezzetek semmit. – ráztam meg a fejem.
- Mik a szándékai Zack-nek? – méregetett apa.
- Ööö… Valószínűleg most fogja megkérni a kezem, nem kért tőled engedélyt? – nevettem fel zavartan.
- Ne humorizáljunk, komolyan kérdeztem. – és tényleg komoly volt.
- Nincsenek hátsószándékai. – mondtam beletúrva a hajamba. Ez még nekem is hamiskásan csengett, de reméltem, hogy nem feszegetjük ezt a témát. Apa összehúzta a szemöldökét, majd visszament tévézni.
- Majd én beszélek vele, ne aggódj. – kacsintott rám anya átölelve a vállam.
Kérni fogom a születési anyakönyvi kivonatomat, mikor hazaérünk. A fürdőszoba előtt láttam, hogy résnyire nyitva van az ajtó, így kopogás nélkül beléptem.
- Sam, nem bírsz kopogni? – kérdezte Brad, miközben borotválkozott a tükör előtt.
- Bocsi! – ráztam meg a fejem. – Várjunk, mi volt az a james-szes dolog tegnap este? – kérdeztem visszalépve az ajtóból.
- Aaron együtt van Lia-val. – fordult felém.
- Ennyi? – néztem rá értetlenül.
- Részben.
- Igen? – kezdett el most már érdekelni a dolog.
- Összeköltöztek.
- Aaron és Lia? – döbbentem meg.
- Igen. – tért vissza a borotválkozáshoz.
- Úristen. – fogtam meg a fejem. – Ez nem semmi, 3 napja, amikor felhívott még azt mondta nincs semmi köztük, és legyünk együtt újra. – hitetlenkedtem.
- Felhívott? – nézett rám a tükörből.
- Igen, de ne beszéljünk róla. Sok boldogságot a csodás párnak. – léptem ki a fürdőből.
Nem akartam vele foglalkozni, nem érdekel többé. Azt csinál, amit akar. De 3 nappal ezelőtt még jó lettem volna neki. Most meg összeköltözik Lia-val? Vagy már összeköltöztek. Gratulálok mindkettőjüknek. Az egyetlen baj, hogy Lia az osztálytársam. Remélem, Aaron-nel ezáltal majd mindig találkozni fogok, és majd összeszólalkozunk… Most már szükségem van Heather-re, eddig bírtam ki, muszáj beszélnem vele valahogy.
Miután én is lefürödtem, és a higiénia szintem is helyreállt, kimentem a nappaliba egy kis családi vacsira.
- Na és merre mentek holnap? –lökött meg játékosan Brad.
- Elmondtátok neki? – néztem anyáékra „fájdalmasan”.
- Nem, a gondolataidban olvas. – apa és a szarkazmusa, mondjuk az előbbi után megérdemeltem.
- De aztán vigyázzatok. –nézett rám sejtelmesen Brad.
- Jézusom Brad. – nevettem zavartan és apa mellé ültem, aki rám nézve csak legyintett, mire én megpusziltam az arcát és ő megenyhülve megölelt. Lehet, hogy kicsit bolondos a családom, (az se zárom ki továbbra se, hogy örökbe fogadtak, esetleg), de attól még szeretem őket.

*

Reggel izgatottan ébredten valamiért. Vagy inkább valakiért? Zack túlzottan is kedvelhető fiú, pedig nem akartam ezt, bárminek is nevezzük. Teljesen össze vagyok zavarodva, túl gyorsan történtek az események. A másik fontos dolog, hogy holnap indulunk, délután, ha jól vettem ki apa szavaiból. Remélem ott lesz térerő, és kicsit talán közelebb tudok kerülni a civilizációhoz. Hiányzik a legjobb barátnőm.
Miután este kimentem vécére és sikerült belerúgnom az ágyba jókora foltot véltem felfedezni a lábamon. Benyomva nemcsak láttam, hanem éreztem is. A telefonomat megtalálva, amolyan rutinból nyomtam be a képernyő feloldó gombját, majd mivel nem tudtam, hogy mit is akarok csinálni vele visszahajítottam az ágyra. Ezernyi gondolat futott át az agyamon, többek között az is, hogy Zack valami 9 óráról beszélt. Riadtan nyomtam be az életet adó gombot a telefonomon újra, ami fél kilencet mutatott. A bent tartott levegőt kifújtam és felkeltem az ágyból, ami alig akart elengedni. Szinte húzott visszafelé, hogy még marasztaljon egy kicsit.
Készen, frissen és üdén léptem ki a nappaliba. Volna, ha egy filmben lennék. De mivel ez a cudar valóság, így kénytelen voltam szembenézni magammal és a frisstelenséggel. Kétlem, hogy van ilyen szó, de most én használni fogom.
Kilenckor a kávémat szürcsölgettem és George-dzsal próbáltam szót érteni, ami nem igazán sikerült.
A csöngő hangja riasztott ki a beszélgetésből, és miután megbizonyosodtam, hogy még mindig nem öltöztem fel legyintettem egyet annak reményében, hogy nem Zack csöngetett.
- Kész vagy? – jött be apa „kíséretében” a konyhába. – Elaludtál? – húzta fel szemöldökét mire akaratlanul is kuncognom kellett.
- Haladok, látod, már megyek is öltözni. – indultam vissza a szobámba, de még elkaptam Zack mosolyát.
Miután kész lettem apa és Zack valamin nagyon jót nevettek. Legalább jól kijönnek egymással, nem úgy, mint Aaron-nel.
- Kész vagy? – fordult felém Zack.
- Ahan. – mondtam és elkezdtem húzni a cipőmet.
Elköszönve apától és George-tól, gondolatban pedig a többiektől (akik feltehetőleg még aludtak), a kocsi felé tartottunk.
- Egyébként most ez ugye nem egy randi? – kérdeztem kicsit zavartan, mert nem akarok belekavarodni semmibe se ebben a durván két napba. Vagy is egy részem nem akar…Mindegy.
- Annak veszed, aminek akarod. – húzta féloldalas mosolyra az arcát.
- És te minek veszed?
- Majd kiderül. – szállt be a kocsiba, mire én megtorpantam. – Nem szállsz be? – nézett rám kérdőn.
- Neked mióta van jogosítványod? – kérdeztem komolyan, mert mégsem szállok be valakihez, akit nem tudom, hogyan vezet.
- Körülbelül két éve. – nevetett fel értetlenül.
- És most is itt van nálad? – kérdeztem, még mindig a kocsiba behajolva.
- Te most igazoltatni szeretnél? – nevetett továbbra is. – Mert ha látni szeretnéd a jogsim itt van, tessék. – nyitotta ki a kesztyűtartót, amiben valóban ott hevert a keresett irat. – Bár ha képet szeretnél rólam, akkor mondjad, hogy csináljunk egyet, nem kell azért a jogsimat elkérned. – mosolygott aranyosan, mire sikeresen elpirultam.
- Jaj, dehogyis. – szálltam be végül zavartan a kocsiba. – Csak érdekelt, hogy mégis ki mellé szállok be. – Vajon hány ponttal mehetett át a vizsgán?
- Mellém szállsz be, ennyinek már elégnek kellene lennie. – adta rá a gyújtást a kocsira, mire zavartan rá mosolyogtam. – Egyébként max. pontos lett a forgalmim, szóval nem kell aggódnod. – döntötte mosolyogva felém a fejét, miközben elindultunk.
- Gratulálok. – néztem ki az ablakom.
- És veled mi van, ha már itt tartunk? – vigyorgott az utat nézve.
- A jogsival? – fordultam felé.
- Igen.
- Nekem is van. – feleltem magabiztosan.
- Na, milyen kellemes meglepetés. – pimaszkodott.
- Kösz. Nem nézted volna ki belőlem? – kérdeztem kicsit sértetten. Szomorú, hogy a férfiak szerint a nők nem tudnak vezetni.
- Nem arról van szó, csak… - rázta meg zavartan a fejét. Zavarba hoztam? Ki gondolta volna…
- Csak? – kérdeztem mosolyogva, miközben felhúztam a szemöldököm.
- Éppen meglett vagy csak kedvességből engedtek át? – harapott bele az ajkába elfojtva egy mosolyt.
- Hé, ilyet nem illik kérdezni. – háborodtam fel. – És miért nincs olyan lehetőség, hogy teljesen hibátlan lett a forgalmid?
- Miért az lett? – nevetett fel kedvesen.
- Igen. – válaszoltam határozottan, kár, hogy sose ment jól a füllentés.
- Ezt még te se hitted el. – nézett rám.
- Jó, nem maximális pontom lett, de így is átlagon felülien teljesítettem. – ez már közelebb állt az igazsághoz.
- Hanyadjára? – kérdezte szemtelenül.
- Még benne voltam, abba a határba, ami megengedett. – zártam le inkább, mire jókedvűen felnevetett. Igazság szerint harmadjára lett meg. Elsőre még én sem gondoltam, hogy meg lehet és nagyon izgultam, szóval esélyem sem volt rá. A második nekifutásra egy gyalogos ugrott ki a semmiből, akit nem vettem észre, és az oktató fékezett le, szóval egyből megbuktatott. A harmadik alkalommal már sikerrel jártam, de még így sem lett tökéletesen max. pontos, mint Mr. „tökélyvagyok” Cope-nak
- Visszafele te vezetsz. – kacsintott rám egy mosolyt eresztve.
- Biztos nem. – tiltakoztam ijedten. – Nincs itt a jogsim. – próbáltam kicsit szépíteni a dolgokat, és nem bevallani, hogy mióta meg van a jogsim körülbelül háromszor vezettem, félév alatt.
- Én nem félek beülni melléd. – adta meg a bizalmat felém, ami kedves volt tőle.
- Én viszont féltem a kocsit. – mosolyogtam rá.
- Ugyan, csak nem vagy olyan rossz sofőr.
- Attól függ, honnan kezdődik a rossz, és a jó. – fintorogtam, Brad szeret a vezetési szokásommal viccelődni.
- Majd én azt eldöntöm, egyébként sincsenek itt rendőrök.
Egy fejrázással jeleztem, hogy ezt nem pártolom, ezzel be is fejeztük ezt a témát.
- Hova megyünk? – érdeklődtem.
- Meglepetés. – kacsintott.
- És ha nem szeretem a meglepetéseket?
- Akkor is az lesz.
Az út további részén nem igazán beszélgettünk, inkább csak kifele néztem az ablakon. Néha éreztem magamon a tekintetét, amivel megpróbáltam nem foglalkozni, és legfőképp nem elpirulni. Néha én is ránéztem. Talán kicsit többször, mint néha.